Jungkook csendesen állt az ajtó előtt. A szíve össze volt töve, és csak arra tudott gondolni, hogy mivel bántotta meg Yoongit. A fejét a falapnak döntve elmélkedett. Talán túl sok volt a hercegnek...
- Yoongi, ott vagy? - motyogta az ajtónak...
Persze nem kapott választ. Nem is számított rá.
- Az is jó, ha csak meghallgatsz, rendben? - újabb hallgatás... Jungkook sóhajtott egyet -
Tudod, sokszor mesélt nekünk az anyukánk, amikor gyerekek voltunk. Akkoriban sokat kértem tőle, hogy a szerelmes hercegről meséljen. Junghyun utálta, ő azt szerette, ha csatákról mesél... Yoongi... nagyon hiányzik a hangod... és szeretném látni a gyönyörű szemeidet. Miért haragszol rám? Megígérem, ha nem akarod soha többé nem csókollak, nem szólalok meg a közeledben, de engedd, hogy néha lássalak, az megnyugtatná háborgó lelkemet... - az ajtónak támasztotta újra a homlokát. Tisztán hallotta a csendes, elfojtott zokogást. A hang a szívéig hatolt és legszívesebben betörte volna azt a makacs ajtót. De nem tette.

Tiszteletben akarta tartani Yoongi akaratát.
- Elmegyek, ha azt szeretnéd...
- Azt nem. - Hallotta meg a falap közvetlen közeléből az elgyötört, számára mégis oly édes hangot. - csak... nem akarok neked fájdalmat okozni.
Jungkook döbbenten nézte az ajtót.
- De most mindkettőnknek fáj... ez miben más?
- Annyi mindent nem tudsz. Utálnál, ha tudnád...
A fiú elgondolkozott...
- Nem tudnálak. Talán haragudnék, de... utálni nem tudnálak... nekem, elmondhatsz bármit... - magyarázta teljes meggyőződéssel, de odabent megint csend volt.
Jungkook lemondóan ült le az ajtóba.

Yoongi ugyanezt tette a másik oldalon. Készen állt, hogy elmondjon mindent, annak ellenére, hogy tudta, Jungkook örökre elhagyja majd.
- Elmondok mindent, ha azt akarod... - kezdett bele, majd a választ meg sem várva folytatta. - soha nem akartam a trónt, más útra vágytam. Meg akartam védeni az országot és a királyságot, így lemondtam a trónról, a katonai kiképzésemen voltam, amikor megismertem valakit. Már a megismerkedésünkkor tudtam, hogy különleges helye lesz az életemben. Egy darabig utált engem, szórakoztatta, hogy gyengébb vagyok, engem pedig az, hogy láttam, ahogy az utálata átalakul... rájöttem, hogy magát utálja... nem engem. Azt utálta, hogy megszeretett, hogy másképp nézett rám... aztán egy este bejött a sátramba és színt vallott. Rettenetesen bátor és őszinte volt, én pedig repestem a boldogságtól, amiért viszonozta az érzéseimet... persze, tudtuk mindketten, hogy soha senki nem tudhat a kapcsolatunkról, mégis együtt töltöttük az éjszakát... és még jó párat... - Jungkook torka kiszáradt a féltékenységtől, de nem szólt semmit, tudta, hogy a történet nem itt és nem így végződik.
- Nap napot, éj éjszakát követett, a kiképzésünknek vége lett és őt elvezényelték a háború egyik biztonságosabb frontjára... de az apám, aki akkor még élt, engem nem akart a háborúba engedni, én mégis utánaszöktem. Tudod, aki egyszer oda megy, azt nem rendelhetik vissza.

- Mikor kilovagoltam, apám nem sokkal rá meghalt. Namjoon átvette a hercegi címet, de királya azóta sincs a birodalomnak, mert nem voltam hajlandó a trónra ülni.
A háború folyt, ahogy a mi titkos kapcsolatunk is. A hercegnémnek hívta magát, amin nagyon sokat nevettünk együtt. Igazán szerettük egymást.
Aztán egy reggel átvezényelték a csapatunkat egy másik frontra. Magam sem tudom, hogy miért, de az átvezényelés csapda volt. - Yoongi hangja elcsuklott... - lemészárolták a csapatunk nagyját... akkor és ott nekem kellett volna meghalnom... de... hinned kell nekem, hogy nem akartam... - zokogott fel, Jungkook gyomra pedig felfordult, fájdalmában feltérdelt... - Junghyun engem védett... Jungkook... higyj nekem, ezerszer is meghalnék a bátyád helyett... de... megtette. Meghalt értem... a karjaimban...

Jungkook a kőpadlónak nyomta a fejét és erőteljesen koncentrált, hogy ne hányja el magát. Szerelmes lett a bátyja halálának okozójába, aki ráadásul a szerelme is volt.
- Ott vagy még...? - kérdezte Yoongi bátortalanul, de Jungkook képtelen volt válaszolni. Mégis valami rávette, hogy ne bántsa Yoongit.
- Gondolkoznom kell. - motyogta a padlónak
Yoongi a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne hallatszódjon a sírása...
Aznap éjjel egyikük sem szólalt meg többet.

Jungkook megvárta amíg Tae leváltotta hajnalban és egyenesen kilovagolt a faluba. A lakásuk kicsinek tűnt, a palota folyosóin töltött idő után. Az édesanyja boldogan borult a karjaiba, mikor meglátta a fiát.
- Biztos nagyon éhes vagy, készítek neked valamit... - indult el kifelé, de Jungkook elkapta a nő vékony karját.
- Nem enni jöttem. El akarok mondani valamit anya.
A nő leült a régi, kopott asztalhoz és minden figyelmét a fiának szentelte... Jungkook pedig elmesélt mindent, a palotába érkezésétől kezdve...
Az asszony nem volt mérges, nem esett kétségbe. Bölcsebb volt a fiataloknál, tudta, hogy az idősebb fiának a halála nem Yoongi hibája volt... a hercegnek nyilvánvalóan élnie kellett. Mégis halkan sírdogáltak együtt egy darabig.

- Szerelmes vagy ebbe a hercegbe? - tette fel a számára legfontosabb kérdést.
Jungkook hezitált. Nem tudta a jó választ...
- Amikor meglátom úgy érzem felrobban a szívem, fáj az is, ha csak arra gondolok, hogy mennyire szomorú, amikor pedig jobb volt a kedve... úgy éreztem a fellegekben járok. És az az érzés, olyan mint az éhség, vagy a szomjúság, nem múlik el...
Az anya együttérzően mosolygott a fiára. Bizony Jungkook szerelmes.
Végigsimított a fiú fején. Mindent rendbe kell hozniuk.
- El tudsz vinni engem ehhez a fiúhoz?
- Este az őrváltás után fel tudsz jönni a konyhán át. Meghagyom az egyik cselédnek, hogy kísérjenek fel.
- Rendben. Most pedig feküdj le, pihenned kell... mire felkelsz, főzök valamit.
Mikor Jungkook felébredt, az otthon érzése átmelegítette a lelkét, amíg belapátolta édesanyja főztjét.
Rövid búcsút vettek egymástól, hiszen tudták, hamarosan találkoznak, így lóra ülve elvágtatott a palota felé.

Mikor felsietett az emeletre, meglepetten vette észre, hogy Taehyung és Jimin együtt ácsorognak odafent. Láthatóan az alacsonyabb, de idősebb, valamit nagyokat gesztikulálva magyarázott egy tigrisről. Jungkook elmosolyodott, biztos volt benne, hogy Jimin, még biztosan soha nem látott tigrist.
Heves mozdulatai szinte lefagytak, mikor megpillantotta Jungkookot és szinte szégyenkezve sütötte le tekintetét a padló köveire.
- Elmehetsz Tae - mosolygott bátorítóan barátjára Jungkook, nem értette, ugyan Jimint, hiszen tudta, hogy azok ketten szeretők. De talán Jimin elfelejtette...
Jungkook csendesen megvárta, amig eltűnnek a folyosó végén, majd bekopogott.
Még mindig kavarogtak az érzései, ha arra gondolt, hogy Yoongi mit mesélt neki, de valahogy az édesanyja megnyugtatta a háborgó indulatait.
Odabentről halk kopogás jelezte Yoongi jelenlétét.
- Megvolt a váltás, hercegem... - motyogta az ajtónak Jungkook.

Yoongi szíve hatalmasat dobbant, mikor meghallotta a fiatal őr hangját. Egész nap rá várt. Félt, hogy talán soha nem látja majd többé, de Jungkook mégis ott volt és szólt hozzá, de a herceg nem akarta siettetni, hisz azt mondta, gondolkoznia kell.
- Yoongi, szeretném, ha egy kicsit később, beengedhetnék hozzád valakit, aki nagyon szeretne beszélni veled. Megengeded?
A herceg sóhajtott... megtett volna bármit, hogy Jungkook boldog legyen.
- A kedvedért igen. - felelte végül. - elmondod ki az? - kérdezte pár perccel később, nekisimulva az ajtónak, hogy jobban hallja Jungkookot.
- Az édesanyja vagyok... mindkét fiúnak, akiket valaha szerettél... - hallott meg egy kedves hangot odakintről... a saját torkához kapott, mert hirtelen kifogyott a levegőből.
Egyszerre szédelegni kezdett és nemes egyszerűséggel összecsuklottak a lábai...
- Engedj be magadhoz Yoongi. Szeretnék veled beszélni... - kérte kedvesen, és bár Yoongi rettenetesen szégyellte magát... mégis lassan kinyitotta az ajtót, az asszony pedig belépett a személyes sötétségébe...