- Láttam a múltkori fotózásotokat Calum Hooddal – csicsergi Diana, miközben elhúz egy csendesebb sarokba, ahol kevesebb ember lézeng. Megkerülünk egy három fős társaságot, akiken csak futólag pillantok végig, de akaratlanuk is megakad a szemem valakin. Baszki!

- Az ott Drew Starkey? – suttogom Dianának figyelmen kívül hagyva azt, amit az előbb mondott nekem.

- Mi? – kapja a fejét oda, amerre én is nézek. – Ja igen... West és én sok mindenkit meghívtunk. Nagyszabású bulit akartunk, csak aztán rájöttem, hogy az összes szervező, akit felfogadtunk, felcseszi az agyamat. Ezért inkább elmenekültem, hogy végre ihassak. Veled. Már úgy sincs rám szükségük – legyint. – Szóval te és Calum?

Diana Torres tipikusan az az ember, akinek akarva vagy akaratlanul meg akarsz nyílni, kitárva mindazt, ami nyomja a lelked. Neki szó nélkül elmondanám, ami bántja a lelkem, elmondanám neki, hogy nem tudok dűlőre jutni egy régi sérelem miatt és azt is elmondanám, hogy ez a házasság Calummal egy nagy kamu. De nem teszem. Pedig megtehetném, mert kétlem, hogy Diana bárkinek is kikotyogná. Pár évvel idősebb nálam, így simán olyan érzést kelt bennem ez a nő, mintha a nővérem lenne. Főleg ahogy viselkedik velem. Majdnem kitör belőlem mindaz, ami hetek óta nyomaszt, de végül elnyomom magamban. Megint. Az egyedüli ember, aki tud mindenről és nyíltan beszélhetek neki róla, az Hailey. És ez így is fog maradni.

- Igen – kényszerítem magamat egy mosolyra. – Amikor még gimiben együtt voltunk, sokszor beszéltük, hogy elszökünk Las Vegas-ba és összeházasodunk. Aztán ugye külön sodort minket az élet, így amikor újra összefutottak az útjaink, akkor valahogy megtörtént ez az egész. Nem mondom azt, hogy nem voltunk józanok, de nem bántam meg semmit – darálom le a szokásos betanult szöveget, amit Margarettel gyakoroltam be. Ezt szoktam mondani mindenkinek, aki Calumról vagy a kapcsolatunkról kérdez.

- Nem tűnsz valami boldognak – fürkészi az arcomat a lány. Az a baj, hogy amennyire ismer engem, látja rajtam, hogy valami nem oké.

- Boldog vagyok, csak... – nem tudom, hogy mit mondjak. Nem akarok kamuzni megint.

- Összevesztetek?

- Mondhatni – vágom rá.

- Figyelj Peach, nem ismerlek régóta, de amikor elsőnek találkoztunk, már akkor tudtam, hogy egy nagyon jófej és belevaló csajszi vagy. Nem sok barátom van, nem is nagyon barátkozom, de neked nem tudtam flegmázni azon a londoni úton. A lényeg az, hogyha valaki egy picit is fontos nekem, azon rögvest meglátom, ha bántja valami... vagy ha mást mond, mint amit alapjáraton mondani akarna – itt egy pillanatra megáll, és a tekintetével is sugallja nekem, hogy tudja. Tudja. Vagyis sejti.

Valamiért nem érzem magam bajban. Attól függetlenül, hogy én nem mondtam el semmit, és Diana csak találgat, tudom, hogy nem mondana senkinek semmit arról, amit ő most próbál összerakni magában.

Bólintok.

- Majd elmondod, ha el akarod mondani. Megvan a számom, majd felhívsz és találkozunk aztán kivesézzük, ami nyomja a lelked. Hidd el, tudom, hogy az internet és a különféle bulvárlapok meg tudják feketíteni a hétköznapjainkat. Néha azt kívánom, bárcsak ne fedezték volna fel, hogy milyen bomba alakom van és milyen jól nézek ki – neveti el magát. Vele együtt nevetek. Igaza van. – Viszont most, rohadtul ki akarom engedni a gőzt, és úgy akarok kiállni West mellé a beszédünk közbe, hogy én már beszélni se tudjak. De, ami ennél fontosabb, azt a faszit, aki folyamatosan lohol utánad... minél hamarabb le kell ráznunk. Szerzek valami kis likőrt és felmegyünk a billiárd szobába, mit szólsz?

- Benne vagyok – vágom rá határozottan, és hagyom, hogy a kezemnél fogva vezessen maga után Diana, aki most a mennyből lejövő angyalt jelenti nekem, aki a segítségemre sietett.

Negyven perccel és fél üveg sóskaramellás likőrrel később, ami már felszívódva lötyög össze-vissza a szervezetemben, dülöngélek jobbra és balra, mint egy idióta, és vihogok. Hangosan. Nem viccelek. Vihogok, mint egy tizenéves kislány. De képtelen vagyok abbahagyni, mert olyan vicces most minden.

Főleg Diana, ahogy próbálja eljátszani, hogy nem ivott meg ő is egy fél üveg likőrt és nem sakál részeg. Pedig sakál részeg. Ahogy én is. És mindeközben a fejem is fáj. De most az a legkevesebb.

Megfogom a kezemben az egyik billiárd golyót és a szemeim előtt megforgatom.

- De szép! – nézegetem. – Piros!

- Add azt ide, csillagom! – kapja ki a kezemből a szép piros golyómat egy random faszi, aki rám villantja a vigyorát. Visszamosolygok rá és inkább lehuppanok az egyik bőrkanapéra, onnan nézek rá Dianára, aki a halk zene ütemére ugrándozik és az egyik betanult idézetét kántálja, amit nemsokára el fog mondani a beszédjük közben.

- Weston nem keresett? – kiáltok neki oda.

- Beszéltem vele az előbb – kiált vissza. – Azt mondta nyugodtan maradjak és szól, ha mennem kell vissza. Az egyik szervező Olga már a haját tépi, mert nem talál engem, és a te köcsög Roberted is a keresésedre indult már egy jó ideje, de nyugi Peachy, West nem márt be minket!

Nem tudom, hogy azért hasít bele a fájdalom a fejembe, mert részeg vagyok és alapjáraton fájdogál a fejem, vagy mert Diana azon a néven hívott, mint amit régen Calum használt előszeretettel.

Kéne legyen nálam gyógyszer, de fogalmam sincs, hogy hol van a táskám.

- Gyere táncolni, Peach! – áll fel az egyik bárpultra Diana és ott folytatja az ugrándozást.

Mielőtt felmennék hozzá, iszok még egy kis likőrt, aminek édessége finoman terül szét a nyelvemen, majd fellépek Dianához, aki feljebb veteti a hangerőt.

Nem sokan tartózkodunk a teremben, néhány férfi és még annál is kevesebb nő lézeng itt, így mi vagyunk ketten Dianával, akik bevadulnak, amikor meghallják a következő felcsendülő számot. Beyoncétől a Crazy In Love. Örök klasszikus. A zene ütemére kezdem el rázni a csípőm, miközben Diana közelebb hozzám csúszik hozzám és átkarolja a nyakamat, így már együtt rázzuk a fenekünket, miközben egymásba kapaszkodunk. A hajunk össze-vissza csapong, szinte biztos, hogy a göndörséget már teljesen kiráztam a frizurámból. Az egyik férfi ujjongani kezd, ezzel bíztatva minket, hogy abba ne hagyjuk. Diana felbőszül, megfordít, és a fenekemnek simul, én pedig elnevetem magam.

Utoljára gimis koromban táncoltam így, és most olyan felszabadultan érzem magam. Ahogy letáncoljuk Beyoncét, felszólal a Temperature Sean Paultól, mi pedig annál is jobban megvadulva belelendülünk az eszeveszett táncba. Így tolunk le egy huzamba vagy három-négy számot, mire kiszáradva leugrunk a pultról. A fejem most már egyenesen zsong. Nem csodálom, hisz szétráztam magam. Még a nyakam is fáj.

- Gin? – emeli fel az egyik teli üveget Diana és aztán felém nyújtja.

- Nem, be kell vennem egy gyógyszert, mert széthasad a fejem – ellenkezem és a táskám keresésére indulok.

Diana bólint és felbontja magának az italt. Ebben a pillanatban szólal meg a telefonja.

- Weston az – szólok hátra a vállam fölött, ahogy a táskámhoz hajolok és kutatni kezdek benne. Kiveszem a kis pirulám és bekapom a számba, majd víz után indulok. A pult mögött találok egy bontatlan savas vizet, amit kibontok és nagyokat kortyolok belőle.

- Mennem kell, P! – ordít nekem Diana. – Maradsz? Húsz perc és visszajövök.

- Aha! – bólogatok és lehuppanok az egyik bár székre.

A kezeimmel megtámasztom a fejemet és várom, hogy hasson a gyógyszer. Többet már nem iszok, főleg, hogy egy gyógyszert is bevettem így nem lenne jó ötlet tovább folytatni az alkoholizálást. Így még talán nem készítem ki annyira a májam, hogy feladja a szolgálatot.

Viszont öt perc elteltével sem múlik a fejfájásom, és egy hirtelen gyomorgörcs is elfog engem, amit nem veszek egy jó jelnek. Ki kell mennem a mosdóba, hogy megmossam a fejemet. Feltápászkodom, de majdnem elveszítem az egyensúlyom. Homályosan látok. Úristen, ugye nem? Nem eshetek most össze. Nem, nem, nem.

A táskámat magammal vonszolva, valahogyan kitámolygok a szobából, és a korlátba kapaszkodva átvánszorgok a fürdőszobába. A folyosón sétafikálva hallom, ahogy lentről Weston egy mikrofonba beszél, Diana halk kuncogása is felhangzik mellette.

- ... Rögtön tudtam, hogy gyűrűt fogok húzni az ujjára – meséli Weston boldogan. Az egész házat betölti a hangjuk. Ha nem lennék ilyen szarul, biztos mosolyognék. De most semmire sem vagyok képes.

Végighasít a fájdalom a fejemen át, egészen a hasamig. El fog a hányinger. Nem, nem, ez tényleg nem történhet meg! Berontok a fürdőszobába és magamra zárom az ajtót. Legszívesebben magamra kulcsolnám, de nincs kulcs a zárba. A francba!

Azonnal megnyitom a csapot, de mire bevizezhetném az arcom, a lábaim feladják a szolgálatot és összeesek. Azonnal a telefonom után kutakodok, és kikeresem Diana számát. Rányomok, de hangpostára kapcsol. Szuper. Mennyi idő mire észreveszi, hogy eltűntem vajon? Egyáltalán meddig tart a beszédük?

Megpróbálok feltápászkodni, és valami Isteni csoda folytán sikerül. Lecsapom a mosdókagyló mellé a telefonomat és végre megmosom vízzel az arcom. Ahogy felnézek a tükörbe, elképedek, hogy én képes vagyok így kinézni. Megint rám tör a hányinger, és a látásom megint homályosodni kezd, ahogy a fejfájásom egyre jobban erősödik. A gyógyszernek már rég hatnia kellett volna. A telefonomat a markomba szorítva, megfordulok és a wc felé hajolva kiadom magamból az este folyamán bevitt alkoholmennyiséget. Ahogy kihányom a lelkemet is, a fejem egyre jobban zsong az erőlködéstől.

Felhívhatnám Robertet, hogy jöjjön fel értem és vigyen haza, de nincs az az Isten, hogy belefussak magának az ördögnek a markába. Hailey számára nyomok inkább, amit végig csörgetek. Nem veszi fel. Megpróbálom megint. De sikertelen.

Pánikolni kezdek.

Zihálva hátrébb kúszok és a hideg csempének vetem a hátam. Itt fogok kiájulni. Most hívjam magamra a mentőket? Nem akarom elcseszni Dianának az eljegyzési buliját.

Egyetlen egy név van, ami most akaratlanul is beleúszik az így is zavaros gondolataim közé. Kikeresem a nevét és rányomok. Szinte azonnal fel is veszi. Mielőtt bármit mondhatna, hadarni kezdem a mondandóm. Össze-vissza beszélek, zihálok és már sírok. Egyre jobban fáj a fejem és a gyomrom. Szédülök.

- Kapcsold be a lokátorod! – ránt vissza a valóságba az ismerős hang, én pedig az utolsó erőmmel azon vagyok, hogy teljesítsem a kérését. Még azelőtt sikerül, hogy elsötétedne előttem a kép.

- Peach... Peach!

Halk suttogás. Védelmező kezek. Izmos mellkas. Valahogy utat tör az elmémbe a körülöttem lévő világ és óvatosan kinyitom a szemeimet. Még mindig a fürdőszobában vagyok. Dianánál. Miközben Calum az ölében tart és bevizezett törölközőt szorít a homlokomhoz. Oldalra pillantok. A táskám kipakolva. Két levél gyógyszer van kiszedve belőle. A fejem még mindig fáj. De már nem annyira, mielőtt... elájultam volna?

- Mióta vagy itt? – suttogom. Calum szívverését hallgatom. Megnyugtat. Melegséget áraszt a testéből, ami felmelegít. De még így is vacogok. – Robert? Elmondja Margaretnek...

- Shhh – csitít el és ringatni kezd a kezében. Jó érzés. Biztonságban érzem magam. – Öt perce jöttem. Nem szóltam senkinek, Robertnek meg pláne nem, mert még kiütve is a lelkemre kötötted, hogy ne szóljak neki. El kell vinnelek a kórházba Peach, hogy megnézzenek. Melyiket vetted be?

A két levél gyógyszerre nézek vissza.

- Azt hittem fájdalom csillapító – motyogom.

- Egyik sem az – mondja Calum. A hangja nyugodt, így én sem idegeskedem. – Az egyik antibiotikum, a másik pedig altató. Miért van nálad altató?

A francba.

- Azt hittem, hogy fejfájás csillapítót raktam el... az altató pedig... néha nem tudok aludni rendesen, az mindig nálam van. Megszokásból. Tudom, hülyeség... – összeszorítom a szemeimet. – Haragszol?

- Miért haragudnék?

- Hogy iderángattalak.

- Azért nem haragszom.

- És másért? Mert bevettem valamelyiket és kiütöttem magam? Olyan felelőtlen vagyok.

- Azért sem, P – simítja ki a hajamat az arcomból. – Az már másik téma, hogy kiszöktél a szobámból és felsértetted a lábadat, csak hogy ne kelljen velem beszélned.

- Oh...

- Oh bizony.

- Honnan tudod? – kérdem.

- Tudod, a házunk körbe van kamerázva... a másik pedig, hogy ezt elég nehéz lett volna nem észrevenni – mutat a sérült lábamra, amin fel van csúszva a ruhám.

- Szuper.

- Indulnunk kell, Peach. Nem akarom, hogy megint kiájuljál. Fel tudsz állni?

Nem válaszolok, Calum pedig nem kérdezget tovább, egyszerűen csak velem együtt a kezében áll fel, mintha semmiség lenne, hogy a karjaiban tart.

- Így ez eléggé feltűnő lesz – suttogom. Fáj, ha ennél hangosabban beszélek. Talán soha többet nem kéne alkoholhoz nyúlnom.

- Megoldom, hidd el – mondja Calum, én pedig ismét lehunyom a szemeimet. – El ne aludj!

- Ühüm... – de egyszerűen képtelen vagyok nyitva tartani a szemeimet.

Csukott szemmel, Calum karjaiban, vészelem át a házból való kijutást. Mire feleszmélek, már kint vagyunk a friss levegőn. Megborzongok. Calum gyors léptekkel siet, majd hirtelen berak egy... kocsiba? Igen. Egy kocsiba. Aztán rám zárja az ajtót, én pedig próbálom kinyitni a szemeimet. Sikerül, pont akkor, amikor Calum beül a volán mögé.

- Cal... – szólítom.

Calum beindítja az autót, majd felém néz.

- Igen?

- Én sajnálom – mondom ki. – Sajnálom, hogy reggel ott hagytalak. Én csak... féltem. Hogy mi ez az egész. Nem... nem akarok... Nem akarok újra összetörni, mint akkor. Félek, hogyha újra közel engedlek magamhoz, ha hagyom, hogy újra szeresselek, akkor megint összeomlok. Nem akarom átélni azt újra. De a szívemnek se tudom azt mondani, hogy ne szeressen téged, ezért félek – hadarom.

Valahogy sikerül kikotyognom Calumnak, amit tényleg érzek. Tényleg nem fogok többet alkoholhoz nyúlni. Ez most minden amiatt a hülye likőr miatt történik.

- Calum? – kérdem újra.

- Hm?

- Nem mondasz semmit?

- Én három év alatt sem szűntem meg szeretni téged – suttogja nekem, én pedig mielőtt bármit is mondhatnék, ismét elernyedek.

A szemhéjaim ólomként nehezednek el, ezzel ismét elsötétítve előttem a képet, elrángatva engem egy álomvilágba, ahol nem kell azon aggódnom, hogy Calum újra darabokra töri a szívemet. Mert ebben az álomvilágban sosem történt meg az, ami akkor a gimnázium utolsó előtti évében.