Nem akartam náluk maradni, de nem volt hova mennem. Be kellett magamnak vallanom, hogy segítsere van szükségem. De legyen nekik elég annyi, hogy nem megyek haza és így nem tud bántani.
A szoba, amit kaptam világosrózsaszín volt. Nem volt benne semmi a bútorokon kívül. A hatalmas ablak alatt egy franciaágy volt. Még soha nem aludta ilyen gyönyörű szobába.
Csak valahogy haza kellett mennem ruhákért.

Nem akartam Willel veszekedni mikor hazajön. Igaza van. De az igazság fáj. És nekem ez a fájdalom hatalmas volt. A szívem darabokban volt, az idegeim kikészültek.

Anya miatt már mindenkit elvesztettem, akit szerettem. Willt nem akarom. Tizenhárom évig bánthatott. De már nem fogom engedni. Nem lesz alkalma.

Már besötétedett mikor hallottam az ajtócsapódást. Hangos léptekkel jött fel a lépcsőn aztán magyar csapta az ajtót.
Most vagy soha alapon utánamentem.

Mikor bezártam magam mögött az ajtót kérdő tekintetével találtam szemben magam.

-Will én... sajnálom. -sütöttem le a szemem.

Sóhajtott egy nagyot aztán átszelte a szobát és megölelt. Erősen, mintha én tartanám a földön. Ez a világ legjobb érzése. Állát a fejemre támasztotta.

-Fontos vagy nekem. Nem akarlak elveszíteni. -mondta a hajamba.

-Én sem akarlak elveszíteni.