-Miért maradnék? Nem is tudom miért jöttem ide, hiszen mi még barátok sem vagyunk. Nem is beszélsz velem. És amúgy sem értelek. Egyszer értem jössz és meg akarsz védeni mindentől, pedig még nem is ismersz aztan mikor már kezdek megbízni benned akkor fogod magad és hozzám sem szólsz és már nem is érdekellek. Szerinted miért maradnék? Nem adsz rá okot. -nyugodt hangon zudítottam rá az érzéseimet.

-Nem tudom. -hajtotta le a fejét.

Scooter és Derek kiment a nappaliból kettesbe hagyva minket Willel.

-Nem is számít. Nekem már nem fontos.

Pedig baromi fontos volt. Mert nagyon kedveltem Willt. Vele eltudtam volna képzelni magam. És ilyen még sosem volt. Soha nem érdekelt senki.

-Nem tudom mit csináljak. Abby, nekem is vannak érzéseim. És rosszul esik, hogy én mindent elmondtam magamról te pedig titkolózol. Csak meg akarlak ismerni. Tudni akarom milyen vagy. -turt bele idegesen a hajába.

Tudtam, hogy igaza van. Őszintének kéne vele lennem. De még nem megy. Félek, ha megtudja szól a nagybátyjának és akkor mindennek vége. De nem is akarom vele elrontani. Ha kis dolgot elmondok akkor talán...

-Ígérem, hogy nemsokára elmondom. Csak adj még időt kérlek. -folyt le egy a könnycsepp az arcomon.

-Oké. Adok időt. -fogta meg újra a kezem.

Hálásan mosolyogtam rá.

-Barátok?

-Barátok. -mosolygott.

A mosolya olyan fura volt. Nem volt igazi. És mivel nem tudom mire gondolt rájöttem, hogy nem is ismerem annyira, mint gondoltam.
Ideje volt mennem mielőtt még gázabb lesz a helyzet.

-Hazavinnél? -álltam fel.

-Ahha.

Az út teljes csendben telt. A buszmegállóban állt meg. El kellett kezdenem az őszinteséget.

-Kanyarodj balra. -utasítottam idegesen.

Kerdőn nézett rám, de nem szólt semmit.

-Itt állj meg. -mondtam mikor a házunk elé értünk.

Nem mértem ránézni, de mikor rávettem magam akkor csak egy hatalmas mosolyt láttam az arcán. Nem értettem miért. Kiröhög. Még a barátjának is csóró vagyok. És igaza van. Neki Lenora kell.

Kinyitottam az ajtót és gyorsan kiszálltam és becsaptam az ajtót. Nem akartam látni gúnyos arcát.

Elindultam az ajtót felé, de ajtó csapódást hallottam. Megálltam. Az arcomon már megint ömlöttek a hülye könnyek. A gyengeségem könnyei.

-Abby. Mi baj? -fogta meg a karom és magafelé fordított.

-Tudtam, hogy csak ki fogsz röhögni. -sütöttem le a szemem.

-Soha. -emelte fel az államnak fogva a fejem, hogy szemembe tudjon nézni.

-Tudom, hogy nehéz. És ez egy kis lépés volt. Köszönöm.-suttogta.

-Mostmár be kell mennem. -léptem hátra.

Bementem az ajtón ahol az anyám fogadott és a kezében egy kés volt.