ő volt az...

ott ült a középső padsor utolsó padjában, mert senki sem ült mellé szívesen.

de már ez sem zavarta...

dehogy zavarta...

inkább megnyugtatta a személyes kis magánya, amibe immár teljesen beleszokott.

szerette az ő sajátos, apró boldogságait, mint például a bő pulcsik melegét, a személyes kis komfortzónáját, az üres perceit, amikor semmire sem gondolt, a cicája dorombolását, az éjszakát, az egyre soványabb valóját, a sebes csuklóit, a vérét, amely lágyan érintette bőrét, s mégis fájdalommal járt, amelyet ő megérdemelt...

jimin már régen nem volt jól.

sötét vette körbe és megfosztotta a levegőtől.

egyre több lett a fájdalom, s egyre inkább elszorult a torka, ahogy a levegőért kapott volna.

vagyis egy ideje, már nem...

jimin már nem is akart lélegezni.