꧁♡︎ ♡︎♡︎꧂

Jeongin konkrétan végigszáguldott az egész folyosón, kezében a füzetet szorongatva. Megpróbálta átgondolni mit fog mondani az idősebbnek, ezen pedig annyira töprengett, hogy egyenesen nekiszaladt valakinek. Ijedtségében majdnem a földön kötött ki, de az ismeretlen elkapta a karját. Filmbeillő jelenet volt, egészen addig amíg Innie meg nem pillantotta az arcát. Chan volt az. Gyorsan felegyenesedett és lehajtotta a fejét.

-Ne haragudj Chan hyung, elbambultam és nem vettelek észre!

Chan szíve majdnem kiugrott a helyéről. Tudja a nevét!

-Meg van bocsájtva!-mosolygott rá.-Remélem nem ütötted meg nagyon magad!-emelte fel a kisebb fejét. Jeongin arca a lehető legpirosabb színben tündökölt, amit Chan sem tudott nem észre venni.

-Nincs semmi bajom!-válaszolta végül.

-Hová igyekszel ennyire?-tudakolta.

Jeongin rögtön lefagyott. Most mit mondjon? Hazudjon neki? Annak semmi értelme nem lenne.

-Hyunjin hyung a teremben hagyta a füzetét, vissza akarom neki adni!

-Menjünk ketten, én is oda készültem!

-O-oké!-dadogta.

Elindultak, Chan pedig óvatosan átölelte a derekát.

-Mesélj Innie, hogy megy az iskola?

-Hát, nehezebb, mint tavaly!-nevetett. Próbált a lehető legtermészetesebben viselkedni és figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy tudják egymás nevét.

-És ez sajnos egyre nehezebb lesz!-sóhajtotta gondterhelten.

-És neked?

-Nem tudom, hogy maradjak-e egy évet még, vagy menjek egyetemre. Hamar kell döntenem, szinte időm sincs erre, hogy átgondoljam.

-És hogy döntesz végül?-nézett rá óvatosan.

-Felkészületlennek érzem még magam, de a szüleim nagyon szeretnék, hogy idén ballagjak!

-Remélem meg tudtok egyezni!-mondta halkan.

-Köszönöm!-mosolygott rá.

A teremhez érve elkapta a lámpaláz, gyomrában pedig mintha ezer meg ezer pillangó tombolt volna. Az ajtóban már ott állt Hyunjin aki eléggé meglepődött kettejükön.

-Szia!-puszilta meg gyorsan Chant, majd érdeklődve Innie felé fordult.

-A teremben hagytad a füzeted, úgyhogy visszahoztam neked!-nyújtotta felé.

Hyunjin majdnem elolvadt a kicsi látványától, édesnek találta Jeongin zavartságát.

-Belenéztél?-kérdezte.

Innie annyira megijedt, hogy elejtette a jegyzetfüzetet.

-Semmi baj, nem haragszom, ha belekukkantottál!- vette fel a földről. -Sőt, örülök, hogy belenéztél! Melyik tetszett a legjobban?

-Mindegyik!-sütötte le zavartan a szemét.-Nagyon szépek lettek mind!

-Köszönöm!-suttogta, majd óvatosan magához ölelte. Mellettük Chan mosolyogva figyelte őket, szíve egyre hevesebben kalapált a mellkasában.

-Azt hiszem, most megyek, nem zavarlak titeket!-bontakozott ki Jeongin az ölelésből. A két idős szája rögtön lekonyult, nem akarták, hogy még elmenjen.

-Maradj, még kérlek!-nézett rá bociszemekkel Chan, Hyunjin pedig hevesen bólogatott.

-Nem akarlak titeket zavarni!-mondta szomorúan. Nem akart kettejük közé állni csakmert ő szerelmes beléjük.

-Nem zavarsz minket, szeretnénk egy kicsit jobban megismerni!

-Hacsak ez nem gond neked!-tette hozzá Hyunjin.

Elgondolkodott, majd végül mosolyogva bólintott.

-Nem gond nekem, én is szerettelek volna titeket jobban megismerni!

-Akkor menjünk a termedhez, elkísérünk oda!

Innie úgy érezte, hogy a fellegekben jár, az is átfutott a fején, hogy ez csak egy álom és mindjárt felébred. Szerencsére ez a valóság volt, nem csak a képzeletének szüleménye. A teremnél búcsút mondott kettejüknek és gyorsan helyet foglalt Seungmin mellett.

-Na, hogy ment?-hajolt előre Felix és Jisung. Mindhárman kíváncsian figyelték mit mond.

-Egész jól, találkoztam Channal is, majd pedig elkísértek egészen ideáig!-áradozott.

-Kedvesek?

-Nagyon!

-Más nem történt?

-Nos, megöleltek!-pironkodott visszagondolva a történtekre.

-Akkor ez egy jel lett volna?-kérdezte Jisung.

-Nem tudom. Szeretném azt hinni, de lehet, nekik csak egy kölyök vagyok a sok közül!-hajtotta le a fejét.

-Ne butáskodj, szerintem kedvelnek!-mondta határozottan Felix.

-Majd kiderül!-sóhajtotta. A tanár ebben a pillanatban lépett be a terembe, ők pedig rögtön visszaültek a székre.

꧁꧂

A délelőtt folyamán nem találkoztak egymással, ám ez nem sokáig tartott. Az ebédlőben ugyanis Minho csatlakozott hozzájuk, Jeonginnek pedig már nem jutott hely az asztalnál.

-Akkor hozzád ülök!-jelentette ki Felix.

-Nem kell, maradj nyugodtan, elleszek egyedül!

-Biztos nem baj?-kérdezte Minho.

-Igen, úgyis itt leszek mellettetek.-mutatott az üres asztal felé.

Helyet foglalt, majd beletúrt az ebédjébe. Nem volt étvágya, semmit se volt hajlandó megenni. A tányér feletti szomorkodása azonban addig tartott, míg valakik le nem ültek a két oldalára.

-Szia Innie!-köszönt Chan. A két fiú amint észrevette az egyedül ülő Jeongint rögtön odamentek hozzá.

-Nem baj, ha melléd ülünk?-kérdezte Hyunjin.

-Nem!-pirult el Innie.

-Hogyhogy nem a barátaiddal ülsz?

-Minho hyung is csatlakozott hozzánk, viszont nekem már nem maradt hely az asztalnál!

-Hát, ha nem ültél volna másik asztalhoz, nem tudnánk itt lenni!-nevetett Chan.

-Igaz!-mosolyodott el.-Jó veletek lenni!-vallotta be őszintén. A két idősebb szíve erre a mondatra hatalmasat dobbant.

-Köszönjük Innie!-ölelték át mindketten. Most Jeonginen volt a sor, hogy zavarba jöjjön a nemvárt öleléstől.

A további percek is hasonlóan teltek, az ebéd pedig lassan fogyott a tányérjukról. Viszont valami feltűnt Channak és Hyunjinnek is. A kicsi szinte alig evett valamit, ők pedig mindjárt befejezik a saját adagjukat.

-Innie, minden oké? Rosszul érzed magad?-simította meg óvatosan a vállát Chan.

-Jól vagyok, miért?

-Alig ettél valamit a tányérról! Csak nem beteg vagy?-riadt meg Hyunjin.

-Nem, nincs bajom, csak nem vagyok éhes!-bizonygatta.

-Egyél még egy kicsit, nem akarjuk, hogy rosszul legyél!

-Rendben.-hajolt az ebédje felé.

-Amúgy, mikor végeztek?-kérdezte Hyunjin.

-Nekem még lesz egy órám.-mondta Jeongin.

-Nekem kettő!-sóhajtott Chan.-Sajnos ez van, ha az ember nemsoká ballag.-mosolygott szomorúan.

-Sajnálom hyung!-mondta szomorúan Jeongin.

-Nekem is csak egy órám lesz, szóval veled még találkozok!-simította meg a hátát.-Nekem viszont mennem kell. Még meg kell csinálnom óra előtt a házit!-állt fel. Az asztalon áthajolva adott egy puszit Channak, majd kis hezitálás után Innie fejére is adott egyet.-Találkozunk a kapuban!-köszönt el tőle, majd gyorsan visszavitte a tálcáját és kiment az ebédlőből.

-Most haragszol rám?-kérdezte halkan Jeongin. Félt attól, hogy miatta fog eltávolodni egymástól a két idősebb.

-Miért kéne?-lepődött meg Chan.

-Amiért velem találkozik Hyunjin hyung.

-Nem haragszom, sőt, rettentően örülök neked!-mosolygott rá kedvesen.

Innie csak bólintott, majd tovább folytatta az étel turkálását.

-Nem kéne nekünk is menni?-nézett rá.

-Lassan mi is indulhatunk, de először eszel még!-mutatott a tányérra.

-Nem vagyok éhes!

-Tessék szépen enni még annyit ahány éves vagy!

-Hyung, nem vagyok már kisgyerek!-durcizott.

-Akkor csak egy kanállal. A kedvemért kérlek!-biggyesztette le a száját, mint egy óvodás. Nevetve evett végül még pár falatot, majd együtt elmentek Jeongin terméhez.

-Vigyázz magadra Innie, holnap találkozunk!-ölelte meg Chan.

-Te is vigyázz magadra!-ölelte át a nyakát.