- Changbin! Nem maradhatsz örökké a szobádban!

Changbin szótlanul bámult az ajtóra. Eszébe se jutott elmozdulni az íróasztalától, ahol éppen egy dalszöveget írt valaki sikertelen szerelmi életéről.

- Changbin! - újabb a szobaajtóra intézett ütések sorozata hallatszott, amiről már tudomást sem vett a fekete hajú. - Changbin az ég szerelmére! Két hete nem láttunk és Felix holnap megy el! Nem csinálhatod ezt!

Hirtelen csend lett és Changbin egy pillanatra azt hitte, hogy a fiúk, akik eddig az ajtóját ütlegelték elmentek-

Aztán egy csattanás hallatszott, a fiú pedig felugrott a székéből. Az ajtó hangosan csapódott ki, ezzel felfedve a mögötte álló zilált csapatot.

- Hogyan-- kezdte, de elharapta a kérdést, ahogy meglátta a tárgyat a kezükben. - LETÖRTÉTEK A KILINCSEMET? - kiáltotta.

- NEM TÖRTEM LE! - védte magát Woojin, ahogy kezéből kiesett a fémtárgy. - CSAK IDEIGLENESEN ELTÁVOLÍTOTTAM AZ AJTÓDRÓL.

Changbinnek nem volt elég ereje, hogy veszekedjen a fiúval vagy hogy felvegye a kilincset, amit elfedtek a földön heverő széttépett vagy összegyűrt papírok.

Hyunjin füttyentett egyet átlépkedve a rendetlenségen, hogy Changbin mellé álljon. - Haver, nem hiszem el, hogy szakítottál vele, azért hogy átmehess ezen az összetört-a-szívem szakaszon.

- Nem vagyok semmilyen szakaszban. Most pedig tűnés, bármit is akartok mondani, nem érdekel. - suttogta dühösen, majd a kilincset arrébb rúgva leguggolt, hogy felvegye az előző estéken földre szórt papírokat.

Chan és Seungmin aggódva összenéztek, majd a falakra pillantottak, melyekről lekerültek a képek.

- Changbin hová tűntek a képek a faladról? - kérdezte Seungmin, közben elgondolkozva, hogy helyes volt-e megkérdezni.

Az évek alatt több száz polaroid kép került fel Changbin falára. Általa meglátogatott helyekről, dolgokról, amiket látott, a barátairól és az ő emlékeikről, bár a legtöbb Felixről és róla. Néhány csak Felixről.

A szoba falának nagy részét elfoglalták a képek, amiket a fiú dátummal és egy apró üzenettel ellátva ragasztott fel a falra. Changbin annyira izgatott volt, amikor először megmutatta a többieknek, hogy az éppen polaroidokat nézegető fiúkról is készült egy kép, amit szintén felragasztott a falra.

A falra, ami most teljesen üres volt. Üres és idegen.

Changbin megállt egy pillanatra, abbahagyva a papírok összegyűjtését, de ajkai közül csak egy csendes "nem a te dolgod" szökött ki.

Chan sóhajtott és fáradtan dörzsölte meg a tarkóját. - Changbin végig tudnál hallgatni minket?

Changbin csendben figyelte az idősebbet, ahogy a -már teli- szemeteséhez sétált.

- Megígérem, hogy utána elmegyünk és többet nem hozzuk fel... holnaptól amúgy sem lesz okunk, hogy beszéljünk róla. - suttogta a végét, de hiába, mindenki, aki a szobában volt hallotta.

Changbin nem akarta ezt hallani. Fájt neki. Nagyon.

- El akarta neked mondani, tényleg elakarta. - a fájdalom, amit Changbin érzett haragba váltott át.

- Megint itt tartunk! Mindig ugyanaz a kifogás! Nem veszitek észre, hogy hiába akart, egy szót sem szólt róla!

- Nem veszed észre, hogy félt!? - válaszolta Seungmin.

Changbin felnevetett, hamisan és szomorúan. - Félt? Ő félt? Miért érdekel titeket annyira, hogy ő mit érzett? Tudjátok, hogy én mit éreztem? Hogy hogyan esett megtudni, hogy lelép a barátom? Hogy milyen érzés volt, amikor ellenem fordult a legjobb barátom? Hogy mennyire egyedül éreztem magam?

Woojin kisietett a szobából és Changbin nem hibáztatta miatta. Ha neki mondták volna ezeket a dolgokat, legszívesebben ő is eltűnt volna onnan.

Chan dühös volt és Changbin egy kicsit megrémült, mert nem értette mi dühíthette fel így a másikat. - Azt hiszed, hogy nem törődünk veled? Azt hiszed, hogy nem próbáltunk meg beszélni Felixszel? Mondd ezt Felix véraláfutásos szemének.

Changbin szíve kihagyott egy ütemet, a füle sípolni kezdett.

- Te-- te megverted Felixszet? Mi a fasz bajod van?! Miért tetted? - Changbin egyenesen Chan arcába ordított, kezeit fájdalmasan szorította össze és veszélyesen közel került a másik testéhez. Hyunjin megragadta a fekete hajú kezét és hátrébb húzta. Changbin szinte lángolt a dühtől, ezért észre sem vette, hogy a szorítás alatt a bőrébe vájt a fiú körme.

- Nem ő, Jisung volt az. - Changbin majdnem elájult, ahogy meghallotta. A veszekedésük óta nem beszéltek egymással, ahogy Minhoval sem. Changbin azt hitte, hogy a két fiú nem akart többé hozzászólni.

- Miért? Miért bántaná Felixet? Azt hittem, hogy--

- Nem akarta bántani, Felix kérte meg rá. Jisung először nem akarta, de elfajultak a dolgok és mielőtt közbeléptünk volna már verekedtek. Felix rengeteget sírt és nem a verekedés miatt.

- Felix megkérte Jisungot, hogy üsse meg? Miért? Miért sírt? - Changbin nem tudta megérteni a történéseket, de amit a leginkább nem értett, az az, hogy miért érdekelte még mindig ez az egész.

A szobára mély csend telepedett és ahogy Hyunjin elengedte Changbin kezét, a fekete hajú megérezte a fájdalmat, amit a kezén lévő körömnyomok okoztak.

- Egy idióta vagy Seo Changbin. - suttogta, mielőtt kiment a szobából. Seungmin hezitálva egy kicsit, de követte.

Changbin és Chan kettesben maradt a szobában. Az idősebb egy hosszú, sötét pillantással illette a másikat.

- Felix nem azért sírt, mert fájt neki. Azért sírt, mert megbántott téged.

És Chan kisétált a szobából.

És két hét óta először, Changbin utat engedett a könnyeinek. Kiszakadt belőle a 336 órányi elfojtott düh és frusztráció keverve a ténnyel, hogy végig magára volt mérges és nem Felixre.
Eközben az eddig a szobája előtt várakozó szőke hajú fiú elsétált, több millió szóval a torkán akadva.