1 héttel korábban

- Tudod, hogy hány szeplőd van?

Felix abbahagyta az esszéjének írását és a fiú felé fordult. Felhúzott szemöldökkel nézett a fekete hajúra, aki éppen az ágyában fetrengett és egy párnát ölelt magához.

- Nem igazán, talán megszámoltad őket? - viccelődött, de nem számított rá, hogy a másik ijedt tekintettel temeti arcát a párnák közé. - Várj... te tényleg megszámoltad őket?

Changbin nem válaszolt, Felixnek pedig kezdett megfájdulni az arca a folyamatos vigyorgástól. Félretolta az esszéjét, aminek holnap reggel jár le a határideje és a fekete hajú felé sétált. Ráugrott az ágyra, mire a másik ijedten kapta fel a fejét.

Felix magá alá gyűrt egy párnát és elhelyezkedett Changbin mellett.

- És mennyit számoltál? - kérdezte félig piszkálódva, ahogy közelebb bújt a fiúhoz, de hangjából hallatszott, hogy majd elolvad a másik szavaitól.

Changbin néhány pillanatig csak szótlanul figyelte Felix arcát.

- Harminc...hét. - mondta csendesen még mindig Felixet figyelve. A fiú arca mintha enyhén pirosas árnyalatot öntött volna.

- Harminchét?! - képedt el Felix, sosem gondolta volna, hogy ennyi van belőlük. - Biztos vagy benne? Nem lehet olyan sok. Számold meg újra! - mondta viccelődve. Lehunyta a szemét és közelebb hajolt Changbinhez.

Arra viszont nem számított, hogy a fiú gyengéden megérinti majd az arcát.

- Egy... - lágyan vette a levegőt, annyira lágyan, hogy Felix teljesen ellazult az érintés alatt és szinte beleolvadt a meleg ágyba. Egyik kezét a másik mellkasán tartotta, érezte, ahogy az lassan emelkedik és süllyed a tenyere alatt.

- Kettő...három...négy. - mondta lágyan.

Changbin figyelte a fiút, aki egyre álmosabbnak tűnt, biztos volt benne, hogy Felix mindjárt elalszik pedig még ötig sem jutott el. - Öt... -

- Changbin, szerintem ugyanannál a pontnál maradtál az elmúlt öt szeplőnél. - suttogta Felix félig lehunyt szemekkel, Changbin pedig meglepődött, hogy még ébren van.

Lenézett a pontra, ahol a kezét tartotta és tényleg, az ujja még mindig az első szeplőn volt. Felnevetett, Felix érezte, ahogy az érintése alatt megrázkódik a másik mellkasa, mire ő is nevetni kezdett.

- Ez a kedvenc szeplőm.

Felix lehunyta szemeit és Changbin tenyerébe simította az arcát. Felix bőre meleg volt, Changbin keze pedig hideg, de számukra tökéletes volt ez az ellentét.

- Ez... annyira jó. - suttogta Changbin a fiú fülébe -amitől Felix testén végigfutott a hideg- és magukra borította a takarót.

Felix fel akart kelni, mert biztos volt benne, hogy nem sokára álomba zuhan és akkor sosem lesz befejezve az esszéje. De ahogy megérezte, hogy a fekete hajú visszafeküdt mellé és a derekánál fogva közelebb húzta magához, majd átölelte, Felix eldöntötte, hogy ágyban marad, ameddig csak teheti.

Este nyolc óra körül volt és a nyár már észrevehetően kezdett elmúlni; hidegebb volt, mint eddig, de a két fiút ez nem zavarta, hiszen nekik elég volt egymás meleg érintése és védelme.

Egymás mellett biztonságban érezték magukat.

- Hé Felix. - suttogta Changbin, karjai akaratlanul szorosabban fonták körbe a másik derekát. - Azt hiszem szeretlek. Nagyon.

Felix már az alvás szélén volt, de még volt annyi ereje, hogy egy apró hümmögést hallason. Nem hitte volna, hogy a következő szavak, amik kiszöktek az ajkai közül mennyire kísérteni fogják majd néhány héttel később. - Én is szeretlek. Maradjuk együtt örökre.

Talán az álmatlan éjszakák miatt volt ez a büntetése, vagy azért mert egyszerűen túl boldog volt, de nem tudta abbahagyni a beszédet. - Sose engedjük el egymás kezét, rendben? -

Changbinből kiszökött egy reszkető nevetés, miközben megcirógatta a másik hátát. - Persze, persze, most már aludj, mert semmiségeket beszélsz a fáradtságtól.

Felix lágyan elmosolyodott. Mielőtt belemerült volna egy újabb álmatlan éjszakába közelebb hajolt a másikhoz és suttogni kezdett. - Ha mellettem maradsz, sosem hagylak majd magadra. -

Changbin egy pillanatra azt hitte elájul a testén keresztül futó érzelmek sokaságától. Szinte elolvadt a boldogságtól. Felix okozta a belsőjében növekvő, csodálatos érzést és biztos volt benne, hogy egy nap a szőke hajú fiú okozza majd a vesztét. Elmosolyodott és Felix nyakába temette arcát, lehelet finom puszikat hagyva a másik bőrén, egészen addig, amíg ő is álomba merült.

Egy ütemre lélegeztek, egy teljesen más világban. Végtagjaik egymásba gabalyodva, egymás puha érintésében szuszogtak csendesen.

Chan besétált a szobába, készen arra, hogy haza zavarja Changbint, de nem volt szíve szétszakítani az egymást ölelő párt.

Csendesen Felix asztalához lépdelt és lekapcsolta a lámpát, miután egy kis cetlit hagyott a könyvek tetején, amitől Felix elvörösödött a következő reggelen.

Elégedetten az üzenetével -"csak semmi szentségtörés, gyerekek", amely köré rengeteg szívet rajzolt- ellépett az asztaltól. Kifelé sétált a szobából, amikor észrevett egy nyitott bőröndöt -melyben néhány póló és zokni árválkodott- kilógni az unokatestvére ágya alól. Gondosan betolta az ágy alá, mielőtt magára hagyta a két fiút.

Nem akarta, hogy olyan dolog miatt aggódjanak, ami előbb vagy utóbb úgyis fájdalmat okoz majd.

Chan remélte, hogy csak utóbb.