„I love him. Not for the way he silenced my demons. The way his demons dance with mine."

A szél jeges ujjaival kapott a hajamba, de nem a szél az, amitől megfagyott a levegő. Itt van. Mindig is itt volt. Folyamatosan érzem a riasztó jelenlétét, minden pillanatban belülről mardosott. És most itt van. Lassú, óvatos léptekkel a hegy pereméhez léptem. A Hold megvilágítja az éjszakát, mintha csak a Nap akarna lenni. És tudja, hogy sosem lehet a Nap.

Előhúztam a pulcsim zsebéből a flaskát és meghúztam. A keserű folyadék égette, szinte marta a torkom, majd visszaraktam és a kezembe vettem a kést. Tökéletesen simult a kezembe, mintha mindig is ott lett volna a helye. Lassan megfordultam, a perem szélén állva. Alattam a mély szakadék tátongott. A mélység egyszerre hívogató és kegyetlen volt. a lábaim ösztönösen keresték az egyensúlyt, ahogy elindultam oldalra, a kés pengéje halványan megcsillant a holdfényben. Lassan a peremen oda-vissza kezdtem sétálni. Két kezem oldalt egyensúlyozott engem. Óvatosságom kezdett elmúlni az italtól és a haláltól való félelmem hiányától. Egyre magabiztosabban kezdtem a peremen sétálni. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Éreztem a szél erejét az arcomon. Lépésről lépésre egyre bátrabbá váltam, a lábaim gyorsabbak lettek, egyre óvatlanabbul lépkedtem a hegy szélén, mintha csak egy határ lett volna. Bármikor megszakíthatok mindent ezzel a világgal. Minden érzést, fájdalmat, szenvedést, bántást egy lépéssel elvehettem volna magamtól és ebben volt valami riasztó, de egyszerre fantasztikus.

         Forogtam. Egyre gyorsabban, szinte a gravitációval játszva, mire ledermedtem. Ott állt. Szemében rettegés. Sosem láttam még így.

-Kyra! – a nevem halkan és súlyosan csengett az éjszakában. Mielőtt megmozdulhattam volna a szemem sarkában megláttam az árnyékot. És akkor megértettem. Ebben a pillanatban dőlt el a sorsom...