„You're not ever gonna catch my fall or slow me down 'Cause I just wanna hit the ground"

Csak álltam ott, és néztem a szemébe. Egyszerre éreztem a fájdalmat, hiszen tudtam, hogy ez a vége, hiszen ezután már nem lesznek reménykedések, hogy egyszer majd eljön egy fehér lovon és feleségül vesz, hiszen ez a szemkontaktus volt a lezárás, amiről sosem tudtam, hogy szükségem van. Pedig nagyon is szükségem volt. Szinte éreztem fizikailag ahogy az összes reményem Ryanről szertefoszlik, mintha valaki az egész gondolatot húzta volna ki a fejemből, akár egy fonalat és vágta el. Sosem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat. Mindig is tudtam, hogy azzal a nappal vége mindennek, ami köztünk volt, ami igazán még el sem kezdődött. Ez egyszerre volt fájdalmas, de tudom, hogy szükségem volt rá. Eközben éreztem, hogy felnőttem. A tiniénem soha nem lett volna ennyire felnőtt, hogy felmérje a helyzetet és továbblépjen. Hiszen továbbléptem. Már nem is hiányzott a gondolat a tökéletes életemről, a sikeres férjemről, a gyerekekről. Már láttam tisztán annyira, hogy tudjam, hogy Ryan „elvesztése" egyet és ugyanazt jelentett számomra a gondolattal, hogy normális életem lesz. Lehet, hogy az élet csak szimplán nem tartogat nekem ilyen dolgokat. Lehet azt tartogatja nekem, hogy tizennégy éves korom óta szenvedek, tönkretett lelkileg, majd megerősített rengeteg fájdalom árán, azért, hogy egy hülye hétvégén a démonok megöljenek. Egyre vidámabb fordulatokat vesz az életem.

Bámultam a szemébe, és észrevettem, hogy semmit sem érzek már. Semmit, legalábbis iránta nem. Halványan elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy nyertem, lehet, hogy ő még nem gondolta úgy, de így volt. Engem elveszített, az csak tőle függ, hogy az nyerésnek vagy vesztésnek számít. Szíve joga eldönteni, de nekem már semmi közöm hozzá. Mintha megérezte volna, amit gondolok, abban a pillanatban megrázta a fejét, gúnyosan elnevette magát és elindult az épület felé. Én csak nézek utána, mire meghallom Patrick hangját magam mellől hangosan kiabálva Ryan után.

-Menjél csak te kis pöcs! Sírd el anyádnak, hogy megsiratott egy lány! -mondta fennhangon majd folytatta -Ráadásul anélkül, hogy megszólalt, vagy hozzád ért volna. -mondta, majd büszkén, mint aki elégedett előbbi megjegyzésére, körbefordult, hogy meglássa, mi is értékeljük annyira a beszólását, mint ő. Örömmel konstatálta, hogy Lucy, Emma és Daniel is nevetnek, még én is mosolyogtam, hiszen igaza volt. Azt nem tudom, hogy tényleg sírt-e, de remélem legalább belül zokogott. Mikor Ryan otthagyott, azzal az egész csoportunkból kivált, és olyan volt, mint egy szakításnál, ha közös baráti társaságban vagytok. Itt nem volt olyan, hogy mindenki a társaságból eldönti, hogy kivel marad, akár egy válásnál, hiszen mi maradtunk ugyanúgy, csak Ryan nélkül. Patrick és Daniel nagyon jóban volt Ryannel, nem is tudom, miért nem mentek vele. Emlékszem mekkora balhé volt, mikor Ryan és én összevesztünk. Hihetetlenül önző volt, és ezt a többiek is látták, csak ő nem, és sehogy sem értette meg, hogy nem az én hibám volt. Hibás voltam, de nem én tehettem róla.

Ott álltunk, Patrick megint valami hülyeséget mesélt, de egyszerűen képtelen voltam figyelni. Mrs. Tanner is lassan bement az épületbe, azt mondta pihen egy kicsit, hogy este bírja sokáig és bulizhasson velünk. Ekkor hallom, hogy Patrick szólongat. Szerintem már egy perce beszélhetett hozzám, mikor rájöttem, hogy hozzám beszél.

-Mi? -kérdeztem – Bocsi, csak kicsit elkalandoztam... -magyarázkodtam, mire Patrick segítőkészen mosolyogva elmondta újra.

-Ja, nem olyan nagy dolog, csak azt kérdeztem, hogy jól vagy-e. Mármint érted, Ryan miatt.

-Ja, persze, minden oké. Csak lehet nem kellett volna így viselkednem vele, hiszen már tíz éve volt. Még csak gyerekek voltunk, mindketten hülyék voltunk. Azóta sokat változtunk, felnőttünk. Lehet meg kéne bocsátanom neki, ha bocsánatot kér...

-Dehogyis! -kiált fel Lucy. -Most mondtad el kétszer is egymás után, hogy nincs szükséged rá. Most érted el, amit tíz éve nem sikerült.

-A megbocsátás gyengeség? -kérdezem Lucytől kérdőn. Látom, hogy elgondolkodik. Több gondolat fut át az arcán, látszik, hogy elbizonytalanodott. Ezzel megfogtam. Én sem tudom rá a választ. Fogalmam sincs mit jelent a gyengeség és az erő fogalma. Ötletem sincs ki számít gyengének vagy erősnek. Mindkettő egy érzés és az érzéseket nem tudjuk befolyásolni.

-Attól függ. Nem tudom. Vagyis nem hiszem, de helyzettől függ. -mondtam bizonytalanul. Sam pillantásai összezavartak. Olyan közelségben voltak, hogy ha kicsit hangosabban szólalok meg szinte tisztán hallják. Idegesített, hogy ott van. Idegesített, hogy nem tudom, hogy jelen pillanatban mit gondolt rólam a hallgatózás miatt, viszont mérges is voltam rá, hiszen hazudott magáról. És nem az volt a baj, hogy az mondta, hogy mérnök miközben nem is, hanem az, hogy állítólag ma meghalok, de tegnap cseszett megemlíteni. Próbáltam elterelni a figyelmem róla.

-A megbocsátás nem azt jeleni, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy felülemelkedj azon, ami történt? -szólt Emma, mi meg érdeklődve hallgattuk. -Mondjuk ebben az esetben nem tudom... -mondta mire mind az öten gondolkodni kezdünk.

-Tudjátok mit? Én elengedtem őt, nem érdekel, hogy ez a gyengeség és a feladás jele. -mondtam elgondolkodva, miközben meredtem bámultam magam elé. -Lehet, hogy beszélünk valami másról? -kérdeztem halkan. Láttam a többiek tekintetében, hogy sajnálkoznak. Elegem volt egy életre ezekből a pillantásokból. Egy ideig az ember nyalogatja a sebeit, aztán már eljön az a pillanat, mikor vagy továbblépsz, vagy felemészt téged a múlt. Én továbbléptem, és nem akarom újra érezni azokat az érzéseket, amiktől tovább akartam lépni. Egy ideig csak álltunk ott csendben, mintha mindannyian arra vártunk volna, hogy vége legyen a kínos pillanatnak. Senki sem tudta mikor lehet megszólalni és ezért felelősnek éreztem magam, hiszen én csináltam a kínos helyzetet, szóval nekem kell megoldanom. Próbáltam minél gyorsabban kitalálni valamit, hogy feloldjam a helyzetet, amit én generáltam. Semmi sem jutott eszembe, hirtelen mintha az agyam kiürült volna. Ránéztem Lucyre segítségkérően, hátha neki van valami ötlete, hogy legyen vége a kínos csendnek. Lucy kedvesen rám mosolygott. Remélem ez azt jeleni, hogy van valami terve. Bár ez nem kérdés, Lucynek mindig van terve. Viszont még mielőtt Lucy vagy én megszólalhattunk volna, megszólalt Patrick, aki még nálunk is komolyabban űzi, a kínos csend fortélyait.

-Ez a helyzet olyan feszült, hogy még a bogarak is kihagytak egy ütemet. Nézzétek csak meg azt a szöcskét a bokorban, szerintem ő is engem figyel. -mondta majd a mondat második felében kezét a homlokára téve meredt egy bokorra, mi meg tágra nyílt szemekkel bámultunk rá. Egy pillanat múlva mind rájöttünk, hogy akármilyen random is volt ez a mondat, szinte megmentette a pillanatot. Szinte egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, és alig bírtuk abbahagyni. Először Daniel került olyan állapotba, hogy a röhögéstől tudjon beszélni, így az alkalmat megragadva beoltotta Patricket.

-Na, megszólalt Patrick, a szöcskék réme. -mondta, mi meg már szinte sírtunk a nevetéstől.

-Amúgy honnan jutott eszedbe a szöcske? -kérdezte Emma Patricktől.

-Nyugi, csak ránéztem Daniel bájos arcára, és rögtön beugrott. -mondta mire megint nevetni kezdtünk.

-Elképesztő vagy Patrick, mint mindig. Mivel ilyen szellemes humorod van, most tiéd a megtiszteltetés, hogy ha a szöcske ránk támad te fogod elintézni.

-Ti úgy sem tudnátok elintézni, hiszen ő egy nindzsa-szöcske. Láttam már ilyen a YouTube-on. Először csak figyel, majd hirtelen, BAM és már a nyakadban is van. -mondta erősen gesztikulálva és hangeffecteket is adva, hogy hitelesen tudja bemutatni nekünk hogyan támad egy nindzsa-szöcske.

-Akkor mi a terv, Szöcske-Patrick? -kérdezte Daniel cinikusan, mi meg elnevettük magunkat a mondat hallatán. Patrick elvigyorodott és hatásvadászként a szívére helyezte a kezét, majd fennhangon kezdte mondani.

-A terv? Az, hogy ti menekültök, én... én pedig feláldozom magam a világ érdekében... -itt egy drámai szünetet tartott -...Emlékezzetek rám, mint a Szöcskevadászra. -mindenki hangosan nevetett. Már az előbbi feszültség sehol sem volt. Patrick viszont láthatóan meg volt elégedett volt magával és diadalittasan a „szöcske" felé fordult, mintha most nyerte volna meg élete legfontosabb csatáját. Hálásan néztem rájuk, hiszen rengeteg mindent köszönhetek nekik. Ott a tény, hogy kiálltak mellettem, mikor életem legrosszabb időszakában voltam és senki más nem volt ott nekem. Csak álltam ott a napon kettő órakor és majdnem elsírtam magam. Annyi érzelem volt bennem ebben a két napban és még korán sincs vége. Annyira fontosak nekem, fogalmam sincs hol lennék nélkülük. Éppen Daniel és Patrick húzta egymás agyát, mikor hirtelen megszólaltam Patrickre nézve.

-Köszönöm. Köszönöm, hogy mindig tudod mit kell mondani. -mondtam, mire könnyes lett a szemem. Erre Patrick látszólag nem nagyon tudta mit kell csinálni.

-Naaa! Semmi baj, azért vagyunk, hogy segítsük egymást. -mondta kedvesen, mire odajött és megölelt. Nagyjából a gyomráig értem, hiszen nagyjából százkilencven centi volt én meg nagyjából 158 centiméter. A csapatunkban én voltam a legkisebb, hiszen Daniel is nagyjából száznyolcvan centi volt, Emma százhetven, vagy egy kicsit kisebb, Lucy pedig 168 centi körül volt. Erre a többiek is odagyűlte és egy csoportos ölelés lett a vége.

-Oké, oké, kicsit megfulladok! -mondtam levegőért kapkodva, mire a többiek elengedtek. -Annyira szeretlek titeket. -mondtam, mire mindenki mosolygott. Hirtelen megszólaltam, kicsit kontextus nélkül. -Emlékeztek, mikor a nyolcadikos osztálykiránduláson Emma beleugrott a ház mellett lévő hatalmas kupac homokba? -kérdeztem.

-Útisten, emlékszem. -nevetett fel Emma. - Egyébként az az esés tökéletes volt, inkább a landolással volt a baj. -tette hozzá nevetve, mire mind nevetni kezdünk.

-Igen, és utána napokig azt próbáltuk kimosni a hajadból!

-Hé, de legalább megtanultuk, hogy Emmát sem lehet egyedül hagyni. -tette hozzá Daniel.

-Miért, kit nem lehet egyedül hagyni még rajtam kívül? -kérdezte Emma kíváncsisággal a hangjában, mire Daniel, Patrick és Lucy szinte szinkronban vágták rá:

-Kyrát! -mondták, mire értetlenül néztem.

-Most miért? -kérdeztem.

-Mondjuk úgy, hogyha sakkversenyen lennél, nagyjából kilencven százalék az esélye, hogy tömegverekedés lesz a vége. -mondta Daniel, mire elnevettem magam.

-De nyugi így szeretünk. Azért nem hagyhatunk egyedül, mert mindig hatalmas sztori lesz belőle, bármi történik. -mondta mire elmosolyodtam, hiszen igaza volt. Mágnesként vonzom a bajt. Ekkor megszólalt Lucy.

-Emlékeztek, mikor a nyolcadikos osztálykiránduláson... -kezdte Lucy, de hirtelen, a tőlünk pár méterre parkoló fekete Chevroletnek támaszkodó két srác közül Dean felkiált, a kelleténél hangosabban, így mindannyiónk figyelmét magára vonta.

-Komolyan, Sammy, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora amatőr hibát fogsz elkövetni! -tisztán hallottuk ideges szavait. Sam válasza már jelentősen halkabb volt. Testbeszéde elárulta, hogy nem kifejezetten élvezi a helyzetet.

-Nem tehetek róla, gondolhatod, hogy nem így terveztem. -mondta. Pont annyira volt hangos, hogy tökéletesen halljuk, mit beszélnek. Észrevették, hogy nézzük őket, így visszább vettek a hangerőből, pedig én szívesen tudtam volna meg még részleteket. Lucy halkan nevetett rajtuk, én viszont nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy a vitájuk jóval több volt, mint egyszerű testvéri csipkelődés.

Patrick szokásához híven valami vicces megjegyzést tett, amitől mind a hárman újra nevetésben törtek ki. Próbáltam csatlakozni hozzájuk. Hirtelen Lucy szólalt meg, mikor sikerült abbahagynia a nevetést Patrick legutóbbi poénjától.

-Apropó kínos sztorik. Emlékeztek a negyedikes osztálykirándulásra? -kérdezte Lucy ördögien vigyorogva Patrick szemébe. Mire Patrick felmordult.

-Lucy Victoria Grey, ne merészeld! -mondta vörös arccal Lucyt teljes nevén szólítva, ami azt jelenthette, hogy nagyon nem akarja, hogy elmondja a történetet. Mi lélegzetvisszafojtva és a nevetésünket visszatartva vártuk, hogy ebből mi fog kisülni.

-Ugyan, mind ott voltunk, kivéve Emma, hiszen ő ötödikben jött. Csak nem élheti le úgy az életét, hogy ezt a sztorit nem tudja meg. -mondta Lucy elrettenthetetlenül Patrick szemébe bámulva tettetett komolysággal. Mondta, majd látva, hogy Patrick nem reagál, belekezdett a mesélésbe. -Szóval, mivel hallgatás belegyezés... Minden ott kezdődött, hogy az alsós osztályfőnökünk, Mrs. Kirby kitalálta, hogy az állatkertbe visz minket. Nagyjából két óra alatt végig jártuk az egészet, majd az osztály közös megegyezés alapján eldöntötte, hogy menjünk az állatsimogatóba... -kezdte mondani, míg mi nevetésünket visszatartva figyeltük, kivéve Emmát, akinek fogalma sem volt a történetről, szóval ő pislogás nélkül, érdeklődő, csillogó tekintettel hallgatta a történetet. Patricknek már most vörös volt az arca. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki éppen a kivégzésére vár. -Mindenki nagyon odavolt az ötletért, szóval egyenesen rohantunk a kiválasztott helyszínre. Tudni illik, Patrick azokban az időkben halálosan bele volt zúgva Christine-be, az egyik régi osztálytársunkba, aki még negyedik végén ment el az osztályból. Nos, ez azért nagyon fontos részlet, hiszen Patrick minden lépésével imponálni akart szegény Christine-nek, ami általában nem ment túl zökkenőmentesen. -mondta, mire Daniellel egyszerre horkantottunk fel a nevetéstől. -Patrick nagyon eltervezte ezt a pillanatot, a terve majdnem tökéletes is volt. Szóval ott vagyunk az állatsimogató előtt, ahol csak kívülről lehetett simogatni az állatokat. Christine épp a karám mellett simogatott egy aranyos fehér nyuszit, majd az bement a házába. Ekkor jött volna Patrick, a hős, hiszen vissza akarta hozni a nyulat szíve hölgyének. -mondta Lucy, majd ennél a résznél rákacsintott Patrickre, majd folytatta. -Szóval a mi kis Rómeónk fogta magát, bemászott a kerítésen el nekiállt megkeresni a nyuszit, hogy odavigye a Júliájának, aki a terve szerint el lesz ragadtatva. Nos el lett ragadtatva, de ott még nem tartunk. Szóval Patrick épp a kerítésen belül áll, mikor meglátja, hogy egy kecske nagyon nézi őt. -mondta Lucy, mi meg már szinte sírtunk Daniellel a röhögéstől, pedig még a jó részhez el sem jutott Lucy a mesélésben, hiszen az csak ezután jött. -Szóval a kecske egyenesen Patrick szemébe bámult, aki történetesen retteg a kecskéktől. A következő pillanatban annyit látunk, hogy a kecske nekiront Patricknek, aki a félelemtől összepisilte magát. -mondta Lucy, mi meg mind a négyen dőltünk a nevetéstől, persze Patricket kivéve. Ő csak vörös arccal bámult minket.

-Hé! Ne nevessetek, az a kecske nagy volt és ördögi. Az a kecske a pokol szülötte volt. -mondta majd kicsit megborzongott, ahogy rágondolt a vérszomjas kecskére.

-És mi lett Christine-nel? -kérdezte Emma.

-Nevetett, én meg sírtam és bepisilve álltam az állatkert közepén. Ebből szerintem ki lehet következtetni. -mondta Patrick, mi pedig már szinte fetrengtünk a nevetéstől. -Egyébként... -kezdte Patrick Lucyre nézve, majd folytatta. -Miért van az, hogy te, ha sztorizol, mindig egy kínos szitut mesélsz el egyikőnkről? -tette fel a teljes mértékben jogos kérdést.

-Mert én mindig ott voltam minden kínos sztorinál. És mindannyiótokról van kínos sztorim. Például, Emma, emlékszel... -kezdte, mire Emma megszólalt.

-Nem! Nem akarom tudni, könyörgöm mesélj másról.

-Oké, oké. És ott van a sztori Danielről, mikor randizni ment tizenhat évesen, mi meg ott voltunk támogatni? -kérdezte, mire Daniel az orrnyergét masszírozva nézett lefelé. -Jó most nem mesélem el, hisz mind ott voltunk. -mondta majd rám nézett és elmosolyodott.

-Jaj, ne! -mondtam, hiszen tudtam, hogy én vagyok a következő.

-Jaj, de! -mondta Lucy. -Szóval volt egy eset, mikor Kyra már a koliban lakott, én meg ugye halasztottam egy évet, így rengeteget aludtam ott. Éppen egy hétfő délután volt, én filmet néztem, Kyra meg tanult, mikor kopogtak. Kyra felállt és kinyitotta az ajtót, ahol egy srác állt, aki a szállító szerepet töltötte be, kezében egy akváriummal, ami piros szalaggal volt átkötve. Erre a srác megszólal, hogy csomag érkezett Kyra Ivory-nek. Erre Kyra szinte lesokkolódva mondta, hogy ez valami tévedés lesz, mire férfi átnyújtott egy cetlit, amin az állt, hogy... Hú, mi is állt a cetlin? -kérdezte tőlem Lucy.

-Valami olyasmi, hogy Nemótól Senillának. -mondtam, mire a többiekből kitört a nevetés és Patrick szólalt meg először.

-Na Kyra az a csávó biztos halakat akart nevelni veled! -mondta, mire mindannyiónkból kitört a nevetés.

-Szóval folytatom. -mondta Lucy eszerint cselekedett. -Ott voltunk ketten, plusz az akvárium. Másnap kapott egy vízzel teli zacskót tele halakkal. Ekkor a cetlin az állt, hogy menjen ki este a Michigan-tóhoz és hozzon meleg ruhát. Kyra elindult oda, én pedig a kocsiból figyeltem, hogy mi történik, hiszen fogalmunk se volt, hogy kivel találkozik. Aztán a stégnél ülve megláttuk Kevint, aki pont a szembe lévő szobában lakott. Szóval Kyra kínosan leült. -mondta Lucy, mire belevágtam.

-Szóval kezdjük ott, hogy az a Kevin gyerek állatira fura volt. Fogalmam sincs, mit keresett az orvosin. Mármint aranyos volt, viszont elég furán közelítette meg a dolgokat... -mondtam, mire Lucy folytatta.

-Nem csak a dolgokat közelítette meg furán, hanem a lányokat is! -mondta mire mi elnevettük magunkat. -Szóval „Nemo és Senilla" ott ült a stégen, mire Kevin mondott valami állítólag nagyon sértőt Kyrának, amit nem hajlandó elmondani, szóval sose tudjuk meg, mire a lány feláll, mire Kevin megszólal, hogy „Ne menj, Kyra, ez a kapcsolatunk, a halak, ez egy metafora, egy akváriumban élünk, és együtt úszkálunk." Erre Kyra elnevette magát, és elindult, viszont olyan erővel fordult meg, hogy egyenesen beleesett a jeges tóba, mire Kevin utána ugrott. Erre kiszálltam a kocsiból és ott állva vártam, mi lesz ebből. Eközben ők ott próbáltak fennmaradni a hideg vizen, mikor Kyra megszólal: „Na, látod Kevin, ezt a metaforát jegyezd meg, Fulladunk, bazmeg!" mondta, mire próbálta magát kihúzni a stégre, mire futva távozott, Kevin pedig közvetlen utána futott, hogy megnyugtassa. -mondta nevetve, mi meg már fetrengtünk a nevetéstől. Erre Daniel szólalt meg.

-Ne már, Kyra! Csak te lehetsz az, aki szinte belefullad a Michigan-tóba, ráadásul télen egy Kevin nevű gyerekkel?! -mondta, sokkal hangosabban a kelleténél, így láttam, hogy Sam és Dean, sőt a tőlünk távolabbi padon elhelyezkedő Jack is felénk nézett. Én vörös arccal, összeszorított fogakkal mosolyogtam kínomban. Ezek után jöttek a kínos témák, már mind az ötünkről előkerültek a legjobb sztorik. Már három óra körül volt, már Emma is bement készülődni, mikor épp arról beszélgettünk, hogy Patrick miért is retteg annyira kecskéktől, mikor Lucy kicsit megkopogtatta a kezem. Látszódott rajta, hogy feszült. A szemébe néztem és vártam, hogy mondjon valamit. Ekkor a mély beszélgetésben lévő Danielnek és Patricknek is feltűnt, hogy valami nem oké, szóval elhallgattak, és ők is Lucyre néztek, aki halkan szólalt meg.

-Ti nem érzitek, hogy valami nem stimmel Jackkel? -mármint tudom, hogy mindig is kicsit fura meg különc volt, de egész délután csak ül ott és bámul minket.

-Szóval Lucy, ezzel alátámasztod azt a teóriámat, miszerint, ha Jack bejelentené, hogy egy vámpír vagy démon, és embereket öl és éjszaka nem alszik? -kérdezte Patrick, mire Lucy kérdőn nézett rá.

-Asszem. -mondta Lucy, mire megszorítottam a karját, hiszen eközben Jack felállt és lassú léptekkel felénk indult. Lucy rám nézett, majd abba az irányba fordította a fejét, ahova én, így ő is tökéletesen látta, mi is történik. A lélegzetem elakadt, miközben közeledett, hiszen mindig volt benne valami ijesztő, amitől még a hátam is borsózott. A jelenléte nyomasztotta Lucyt is és engem is. Ahogy közelebb ért, a szívem őrülten kezdett verni, és éreztem, hogy minden porcikám menekülni akar innen.

-Csatlakozhatok? -kérdezte félmosollyal az arcán, mire Lucy a földen bámulta, miközben éreztem, hogy kicsit remeg, Daniel a távolba meredve, látszólag ignorálta a fiút, nekem pedig ökölbe szorultan lógott a kezem magam mellett, szóval Patricknek kellett megszólalni.

-Természetesen, testvér. -mondta semlegesen. Az osztályból senki nem bírta Jacket, hiszen több fura eset is volt még a suliban, amitől nem igazán kezdtük el jobban kedvelni. Az egyetlen, aki beszélt vele, az Ryan, hiszen ő mikor egyedül maradt, nem talált magának jobb társaságot. Mi személyesen azért utáltuk, mert egyszer történt egy olyan eset, hogy tesire öltöztünk át, majd megláttuk, hogy Jack a zuhanyzóknál ácsorog. Ez eléggé kiverte a biztosítékot nálunk, lányoknál, szóval mi azóta személyesen nem kedveljük. A fiúknak is biztos van rá valami okuk, viszont az nem tudom, micsoda.

Csak ott álltunk némán, hiszen egyikőnk sem beszélgetett vele szívesen. Jack kedvesen mosolygott, viszont szemeiben ott volt valami hideg, valami kegyetlen. A hideg futott végig a gerincemen, akárhányszor ránéztem.

-Olyan békés ez a hely, nem igaz? -kérdezte, mire én válaszoltam.

-Most már kicsit kevésbé... -mondtam egyenesen a szemébe nézve rezzenéstelen arccal.

-Jaj, Kyra, tíz év telt el és te még mindig ugyanolyan bunkó vagy. -mondta, majd hozzátette gyorsan. -De ne értsd félre, engem nem zavar. -ekkor megforgattam a szemem, majd a tekintetem Samre siklott, akik Jack megjelenése óta minket figyeltek feszülten. Vajon látja, hogy baj van? Remélem, mert kezdek bepánikolni. A szemébe nézek és próbálok telepatikusan segítséget kérni több, kevesebb sikerrel. Csak néz rám, mintha értelmezné próbálná a helyzetet. Ekkor Jack megint megszólal.

-Azért jó látni, hogy a „csipet csapat" még a régi... -mondta ránk értve. -Tudjátok min gondolkoztam? Hogy mindannyiótokból lesz valami, büszkék lehettek magatokra. -mondta mire Daniel cinikusan szólalt meg.

-Kit akarsz átverni, Jack? Mind tudjuk, hogy nem ezen gondolkoztál.

-Akkor, Daniel, a mindentudó, kérlek mondd el min gondolkodtam!

-Valamin a kannibalizmus és a gyilkosság között... De lehet mindkettő, hiszen mégiscsak rólad van szó.

-Jack, mit akarsz itt? -kérdeztem a kérdést, amit mindannyian fel akartunk tenni neki.

-Gondoltam túl jó a társaság, ahhoz, hogy kihagyjam...

-És gondolom abban a tudatban voltál, hogy repkedni fogunk az örömtől... -tette hozzá Daniel.

-Tudod, Daniel, versenyezhetnétek Kyrával, hogy melykőtök a nagyobb paraszt. -mondta, mire összeszorítottam a fogaimat. -Bár, mindig is Kyrát tartottam a nagyobb seggfejnek, hiszen még a mosolyában is látszik, hogy a bakancslistáján rajta van, hogy megkínoz engem...

-Mióta vagy ekkora gondolatolvasó, Jack? -kérdeztem mosolyogva.

-Na, pont erről beszéltem. Ezért is illetek annyira össze Lucyvel, hiszen ő meg szimplán szarkasztikus. Kiegészítitek egymást, nemigaz? -kérdezte. -Nem vagyok én olyan rossz, ugye, lányok? -nézett felénk, mire én válaszoltam.

-Ha már a nézésem miatt is ki vagy akadva, miért kérdezel ilyet? -mondtam még mindig mosolyogva.

-És Patrick, látom fogyókúrázol... -jegyezte meg Jack Patrickre nézve.

-Tudod mit, Jack? Menj a francba, senki sem kíváncsi rád. -mondta Lucy, azt, amit mind ki akartunk mondani. Erre Jack tett egy lépést Lucy felé, aki automatikusan hátrált. Jack felemelte a kezét, hogy megsimítsa Lucy arcát, mire megfogtam Jack karját erősen.

-Hozzá ne érj Lucyhez, te mocskos vadállat! -mondtam kicsit hevesebben, mint kellett volna, mire Jack elnevette magát.

-Tudod, hogy erősebb vagyok nálad, igaz? -nevetett. -Persze, hogy nem tudod, hiszen vakmerő vagy és naiv. Meg persze van benned ez a tűz...Ez a kényszer, hogy megvédd magad és az embereket, akik fontosak neked. Tudod, ez már egy kicsit kezd idegesíteni. Tudod, olyan jól illene a kezem a nyakadra. -szinte köpte ki a szavakat. Én még mindig mosolyogtam, viszont már nem gúnyosan, inkább a félelmet próbáltam ezzel leplezni, ami kiült az arcomra.

-Egyszer érj hozzám, Jack,és Istenre esküszöm, eltöröm valamid! -mondtam, mire Jack közelebb lépetthozzám, és egy toronyként tornyosult felém, ezzel matatva, hogy nagyobb éserősebb nálam. Mit mondhatnék, igaziférfi. Seggfejként viselkedik, és ha vesztésre áll, a testi adottságaivalpróbaál felülemelkedni a másikon. Akár egy óvodás.