„Just like magic, I'll be flying free I'ma disappear when they come for me"

A szoba ajtaja hangosan csukódott be mögöttünk. A szoba kialakítása pontosan ugyanolyan volt, mint a miénkben, viszont mégis teljesen más volt a légkör és a hangulat. A lányok rengeteg vidám kiegészítővel díszítették ki a szobát, még így is, hogy csak két éjszakát és három napot töltünk itt.

A lányok nevetése betöltötte a levegőt. Egy pillanatra megálltam és körbenéztem. Minden annyira könnyednek, természetesnek tűnt, mintha az élet sosem lenne bonyolult. Emma Amy mellett ült és valamit gesztikulálva magyarázott, miközben Hannah, aki a szőnyegen ült nevetve bólogatott. Lucy és Tina tökéletesen beillett az idilli képbe, de én valahogy nem. A jelenet tökéletes volt. Éreztem, hogy valami nehéz súly telepszik a mellkasomra, miközben akaratlanul is összehasonlítom ezt a helyet a saját világommal. Hiszen ehhez képest az én eltorzult, fájdalommal teli alaphangulatomat és ezt tényleg egy világ választotta el. Az ágyakon szétszórt takarók és párnák, a szanaszét hagyott ruhák és a sarokban lévő félig üres bőröndökből látszott, hogy nem a rendezettség az úr, hanem a spontaneitás. Néha belegondolok, hogy mennyire egyszerűbb lehet elengedni a dolgokat. Sajnáltam Lucyt, hisz biztos ő is szívesebben lenne egy ilyen környezetben, mint az én folyamatos problémáim között. Lucy rám mosolygott kedvesen, de abban a pillanatban nem tudtam ugyanúgy a szemébe nézni, hiszen én vagyok az egyetlen dolog, ami visszatartja ettől. Ettől a tökéletes helyzettől, hiszen megérdemli. Megérdemli, hogy olyan emberek vegyék körül őt, akik a jobb magát hozzák ki belőle. Nagy levegőt vettem és megpróbáltam kizárni az előző gondolatot, ami után már szerintem soha nem lesz ugyanilyen. Soha nem fogok tudni Lucy szemébe nézni boldogan, hiszen örökre kísérteni fog a gondolat, hogy rossz hatással vagyok rá. Vettem még egy nagy levegőt, amivel egy kicsit közelebb lettem ahhoz, hogy elengedjem magam kicsit. Ekkor Lucy megfogta a karomat és odahúzott a szőnyeghez, ahol a többiek ültek. Ekkor észrevettem, hogy a harisnya még ott van a kezemben, szóval odanyújtottam Amynek, aki közvetlenül mellettem ült.

-Köszi, hogy kölcsönadtad. -mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, mire Amy mosolyogva elvette és felállt.

-Nincs mit. -mondta és elindult a táskájához, majd egy üveg borral a kezében tért vissza. -Egyébként nagyon jó előadás volt, igaz Tina -mondta és a barátnőjére nézett, aki kelletlenül megszólalt.

-Be kell látnom, lányok, kellemesen csalódtam. Mármint azt hittem, csak ott fogtok állni négyen azon a kis színpadon és összevissza fogtok énekelni meg táncolni, ehhez képest zseniális volt, akárcsak régen. Emlékszem mennyit gyakoroltuk.

-Őszinte leszek, mikor mondtad, hogy a Chicagót kell előadnunk, fogalmam sem volt, mi lesz, de együtt összehoztuk- szólalt meg Emma, majd a mondat végénél ránk nézett. -Mondjuk, ahogy régen gyakoroltuk, úgy egy kicsit egyszerűbb volt. Így nehéz volt, de csak megoldottuk.

-Viszont még van körülbelül másfél óránk, hogy lemenjünk Mrs. Tannerhez. -szólalt meg Amy, majd gondolkozni kezdett. -Tudjátok mit? Van borunk, van chipsünk, az jó ebédnek. Játsszunk valamit! -mondta, majd osztott poharakat mindenkinek és töltött a poharakba bort. Körbe ültünk a szőnyegen. A szoba melegsége és a lányok nevetése kezdett feloldani bennem valamennyit az elmúlt napok feszültségéből, de még mindig ott lappangott valami a háttérben, amit nem tudtam teljesen elengedni. Ekkor Tina bedobta az első kérdést Lucy felé.

-Lucy, felelsz vagy mersz?

-Felelek. -vágta rá könnyedén Lucy. Tina összeszűkítette a szemeit, mint aki nagyon komoly kérdésen gondolkodik.

-Rendben. Ki volt az első, akivel csókolóztál? -kérdezte, mire Lucy elpirult, de azért nevetve válaszolt.

-Oké, oké, az első srác...Robby volt mikor kilencedikes voltam ő meg tizedikes. Egy nyári táborban történt és szörnyű volt! -mondta, grimaszolva, mire mindenki nevetni kezdett. Pontosan emlékszem, mesélte. Még aznap este felhívott és sikítozva mesélte el. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert már jött is a második kérdés. Lucy tette fel a kérdést Emmának.

-Felelsz vagy mersz?

-Merek! -vágta rá gondolkodás nélkül. Lucy ördögi vigyorral nézett rá.

-Oké, akkor küldj egy szívecskés üzenetet Mrs. Tannernek! -mire Lucy kimondta, Emma felsokoltott a nevetéstől, mire belőlünk is kitört a nevetés. Emma nem hátrált meg, telefonját előkapva gépelni kezdett, miközben alig bírtuk abbahagyni a röhögést.

-Kész! -kiáltott fel eldobva a telefonját. -Oké, most én kérdezek. Amy. Felelsz vagy mersz?

-Hú, merek. -mondta kis gondolkodással, de ahogy kimondta látszott az arcán, hogy megbánta döntését.

-Akkor menj ki a szobából, kopogj be a tanárnő szobájába! -mondta, mire Amy hezitálva felállt, lehúzta a bort, majd kirohant a szobából, majd pár másodperccel később visszatért. Alig bírtuk abbahagyni a nevetést.

A játék így folytatódott: egyszerű kérdések, bájos titkok, nevetséges feladatok. A nevetés egyre hangosabb lett, a szoba megtelt vidám energiával. Ekkor fordult hozzám Amy.

-Kyra. -kezdte, a szemei szinte áthatóan néztek rám. -Felelsz vagy mersz?

-Felelek. -mondtam egyszerűen. Ugyan habozás nélkül válaszoltam, mégis éreztem, hogy valami nem stimmel. Amy egy pillanatig elgondolkodott, majd előhúzott egy kérdést, ami egy szempillantás alatt megfagyasztotta a levegőt.

-Miért viselkedsz úgy, mintha minden rendben lenne, mikor nyilvánvaló, hogy semmi sincs rendben?

A szoba elcsendesedett. Mindenki rám nézett. Minden rám szegeződő arcból más lehetett kiolvasni. A legtöbben ugyanúgy néztek rám, hiszen mind megakarták kérdezni. Mindannyian tudták, mi történt, de eddig senki sem merte ezt megkérdezni. Lucy tekintetében viszont más volt. Az csillogott benne, hogy csak tartsak ki, egy gyors válasz és tovább is lépünk. Ez lebegett a szemem előtt a válaszadás pillanatában is. Olyan érzés volt a szobában lenni abban a pillanatban, mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna a jókedv kapcsolóját. Éreztem, hogy a könnyeim meg akarnak jelenni, de összeszorítottam a fogaimat. Nem azért küzdöttem és sírtam ennyit, hogy egy ilyen egyszerű kérdéstől összeomoljak. Az én homokváram még nem tart ott. Még csak éppen hozzáért a tenger habja, csak kicsit megsimogatta hideg, nedves érintésével. Amy kifejezéstelen arccal nézett rám várva a választ. Sok ideje ismerem őt, és egyszer sem láttam még így. Az arca, a vonásai mindig tele vannak érzelmekkel, az arcára van írva minden, de most nem. Mintha nem ő lenne. A csend szinte elviselhetetlen volt. A szívem hevesen vert, ahogy kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta egy árva hang sem. Amy szemében ekkor megvillant valami. Nem érzelem volt, hiszen arca még mindig pont ugyanolyan mozdulatlan és üres volt. Csak egy pillanatig tartott, de mégis olyan volt, mintha megfagyott volna az idő. A következő másodpercben Amy hangosan felnevetett. -Csak vicceltem! -mondta, mintha meg sem történt volna. -Oké, akkor egy könnyebb kérdés: mit ennél meg szívesebben, egy adag nyers csirkét vagy egy kanál csípős szószt? -a levegő talán fagyottabb volt, mint ezelőtt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez meg mi a fene volt.

A nevetés újra felhangzott, de a pillanat már soha nem lehetett ugyanaz. Biztos, hogy Amy nem kérdezne ilyet. Hiszen tegnap, mikor a harisnyát adta oda, teljesen más stílusban beszélt. Hirtelen egyre több gondolat lett a fejemben. Mi van, ha ez is ilyen természetfeletti dolog, viszont látták a többiek is. Legszívesebben Samhez mentem volna, viszont biztos megutál, ha megtudja, hogy kihallgattam a beszélgetésüket. Plusz életemben nem volt még olyan pillanatom, hogy legszívesebben egy pasihoz rohantam, hogy megoldja a problémám, vagy egyáltalán elmondjam neki. Az ember azt hiszi folyamatosan fejlődik, erre kiderül, hogy igen, csak visszafelé. Aztán ott van még az a kérdés is, hogy éreztem-e ként. Fogalmam sincs, mit jelenthet a kénszag, de az összes fura történésnél éreztem. Bárhogy is próbáltam felidézni, egyszerűen képtelen voltam rá. Az előbbi kérdés súlya már nem a levegőben lebegett, hanem mintha a vállamra szállt inkább, hiszen már csak nekem kellett szembenéznem vele. Hiába próbáltam elengedni, a szívem mélyén tudtam, hogy ha nem is Amy volt az, hanem valami sötétebb erő, nem véletlenül tette fel azt a kérdést. Tina próbálta menteni a menthetőt, ezért megszólalt.

-Lucy... felelsz vagy mersz? -kérdezte. Lucy kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna, de végül válaszolt.

-Merek. -Tina közelebb hajolt hozzá.

-Rendben, akkor most azonnal csókolj meg valakit a szobában! -mondta, mire a többiek felnevettek, Lucy viszont csak forgatta a szemét.

-Ez olyan klisés! Nem tudsz valami kreatívabbat?

-Tudnék, de már ez a feladat. -mondta vigyorogva Tina. Lucy sóhajtott, majd nagy gesztussal felállt és egy nagy puszit nyomott a homlokomra.

-Tessék, remélem elégedett vagy. -mondta, mire a nevetés újra megtöltötte a szobát, Tina pedig drámai mozdulattal megrázta a fejét.

-Ez csalás volt, de rendben, elfogadom. Kyra te jössz. -mondta, mire elgondolkodtam.

-Emma. Felelsz vagy mersz?

-Merek. -mondta bátran, mire elmosolyodtam.

-Hívd fel a harmadik személyt a telefonodban és vallj neki szerelmet. -mondtam, mire mindenki nevetni kezdett. Emma gyorsan elővette a telefonját, majd a mosoly lehervadt az arcáról.

-Az az anyám...- mondta ijedt arccal, mire mégjobban nevetni kezdtünk. Emma megnyomta a gombot, majd a füléhez emelte és mutatóujját a szája elé emelte, ezzel jelezve, hogy maradjunk csendben. -Szia. Jó, hogy felvetted, van, amit el akarok mondani... már elég régóta... -kezdte, mi meg közben lélegzetet és nevetést visszatartva vártuk, vajon mi fog kisülni ebből. -Tudod, mindig is nagyon kedvesnek és viccesnek tartottalak... Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon kedvellek. -mondta majd elhallgatott. Ekkor meghallottuk az anyukája hangját a telefonból.

-Emma drágám, biztos jó számot hívtál? -kérdezte aggódva.

-Igen. -felelte Emma szűkszavúan.

-És részeg vagy, kislányom? -puhatolózott tovább az anyukája.

-Csak egy kicsit ittam, de anya nyugi, csak felelsz vagy merszezünk.

-Jól van kincsem, csak ne szektázzatok! Szeretlek! -mondta az anyja, mire mindannyiónkból kitört a nevetés.

-Szia anya, én is szeretlek. -köszönt el Emma és letette a telefont. -Oké, Hannah, te jössz! Felelsz vagy mersz?

-Felelek. -vágta rá Hannah szinte gondolkodás nélkül.

-Oké, akkor mondd el, ki az az ember a szobában, akit a legjobban irigyelsz a szobában és miért? -kérdezte Emma. Hannah egy darabig hezitált, majd megszólalt.

-Kyra. -amint kimondta a nevem, szinte megfulladtam a bortól.

-Jézusom, miért? -kérdeztem, mire a többiek nevetni kezdtek, viszont várták, mit fog mondani Hannah.

-Irigyelem azt, hogy mennyire erős vagy. Mármint mikor kiderült mi történt veled, én belegondoltam, hogy mit érezhetsz, és én még a gondolatától is rosszul lettem, te meg utána még minden nap bejártál iskolába és mégjobban tanultál, hogy orvos legyél. Bárki bármit mond, ez nagy szó. Szóval, Kyra én tényleg csodállak ezért. -mondta, mire nekem könnyes lett a szemem. Kapásból felálltam és odamentem megölelni Hannaht.

-Köszönöm, ez nagyon jól esett. Én meg téged csodállak, hiszen ahogy sikerült kilépned anyukád árnyékából, az hatalmas szó, büszke lehetsz magadra.

-Na jó, én jövök. -mondta Hannah, majd felém fordult. -Kyra, felelsz vagy mersz? -kérdezte mosolyogva.

-Merek. -mondtam mosolyogva. Olyan adrenalin löketet adott az előbbi beszéd, amit Hannah mondott, hogy tényleg erősnek éreztem magam.

-Ezesetben, állj ki az erkélyre és énekelj bele az első dalba, ami eszedbe jut. -mondta én meg kapásból felálltam és kiállva az erkélyre elkezdtem énekelni.

- „So tear me open but beware. There's things inside me without a care. And the dirt still stains me, so i wash me until I'm clean." -énekeltem, anélkül, hogy odanéztem volna, hogy ki lát. Abban a pillanatban nem érdekelt. Lassan visszaindultam, becsukva az üvegajtót, mire látom, hogy a lányok nevetnek, kivéve Lucy, aki fájdalmasan néz.

-Ennyire rossz volt? -kérdeztem tőle mosolyogva, mire megrázta a fejét.

-Dehogyis, a dal jó volt, csak nem ez a telefonod csengőhangja? -kérdezte összehúzott szemöldökkel.

-De, ez. Miért? -kérdezem, mire megrázza a fejét.

-Kyra... A telefon... Nem gondolod, hogy esetleg valaki, aki kint van megtudja, hogy ez biztos a te telefonod csörgése... -mondta, mire nekem hirtelen leesett mire céloz.

-Ó, hogy a jó ku... Basszus. -mondom, mire mindenki nevetni kezd. -Olyan hülye vagyok. Nem is értettem, miért ez a szám jutott eszembe, csak énekeltem. Tudhattam volna. Baszki, ennyi erővel le is ugorhatnék.

-Nagyjából ja, de azért ne ugorj le. Tudod, anyudnak el kell mondanod mi volt a meglepetés. -mondta Lucy nevetve, mire én is elnevettem magam.

-Tényleg, a meglepetés! -jutott eszébe Amynek -Oké, mindjárt egy óra, lassan készülődni kell. Jól elszaladt az idő...

-Nagyon jól éreztem magam, csajok. -mondta Hannah kedvesen.

-Igen, én is. -szólt Emma. -Hiányzott már ez az egész... közeg. Annyira hiányoztatok. -Viszont én még beszaladok a szobába, mielőtt indulunk le, mert ott hagytam valamit.

-Mi is még útba ejtjük a szobánkat... -mondta Lucy. Ekkor komótosan felálltunk és elindultunk hárman a lépcsőn lefelé. Már majdnem a lépcső alján voltunk, mikor Lucy megállított engem és Emmát is.

-Shh! Itt vannak, hallom őket. -mondta halkan, mire én olvasva a sorok között megértettem, mire, vagyis kikre céloz, viszont Emma nem. Ő csak összeráncolt homlokkal meredt ránk, mintha valami másik univerzumból jöttünk volna Lucyvel. Emma pont meg akart szólalni, mikor megfogtam a karját.

-Ahogy, beértünk a szobába, elmondjuk, ígérem. -mondtam suttogva, mire a lány megértően bólogatott és elmosolyodott. Emmával csak álltunk ott, kicsit szerencsétlenül, míg Lucy a fülét a falra helyezve próbált hallgatózni, ma már másodjára. Egy ideig ebben a pozícióban álltunk, majd Lucy ellépett a faltól és ránk nézett.

-Túl messze voltak, alig hallottam valamit. -mondta kis csalódottsággal a hangjában.

-Lehet már egy kicsit elővigyázatosabbak... -mondtam rejtett mosollyal, Lucy szemébe nézve.

-Nem is tudom miért... -mondta, mire én is elmosolyodtam.

Lucy még kinézett a folyosóra, hogy teljesen megbizonyosodjon róla, hogy nincs már ott a két férfi. Lassan elindult, szóval mi is mentünk utána. Előre engedtük Emmát, akihez időközben a szoba kulcsa került, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Emma megállt az ajtó előtt, és leguggolt, mert talált valamit a lábtörlőn. Mi kérdőn néztünk rá, mikor felénk fordult.

-Mi lehet ez? -kérdezte Emma.

-Biztos szerelmeslevél... -mondta Lucy vigyorogva -Látjátok rajta a K betűt? -kérdezte, majd oda is nyújtotta nekem az összehajtott kis kék papírt.

-Nem hiszem, hogy szerelmeslevél. Sokkal inkább távoltartási végzés... -gondolkodtam el hangosan, mire a két lány nevetni kezdett. -Az utóbbira több esélyem van általában...

-Mi van benne? -kérdezte Emma kíváncsian, mire széthajtottam a kis cetlit.

Ahogy megláttam, hirtelen nem is tudtam mit reagáljak. Elmosolyodtam, viszont az a mosoly egyszerre volt boldog mosoly és egy kicsit erőltetett mosoly kínomban.

-Nem távoltartási végzés -kezdtem mosolyogva. -viszont nem is szerelmeslevél. -folytattam, majd elgondolkodtam egy pillanatra. -sokkal inkább mindkettő egyszerre. -mondtam kínosan mosolyogva, mire Lucy elvette a papírt a kezemből.

-Ennek az embernek az istenek súgják meg a tökéletes lépéseket?! -mordult fel mosolyogva, majd mind a két kezét a papírral együtt az arcába temette. Hallottam, hogy nevet, mire rácsaptam a kezére.

-Nem vicces! Ne nevess a kínomon! -mondom sértetten, mikor látom, hogy Emma kinyitotta az ajtót, szóval be tudtunk menni. Lucy azóta folyamatosan nevetett.

-Akkor elmondjátok? -kérdezte Emma.

-Persze. -mondtam, mire becsuktam az ajtót. Emma és Lucy, aki még mindig nevetett az ágyamon ültek. -Szóval, tudod, van az a két csávó, akik tegnap a bárba olyan kilenc körül érkeztek meg. -kezdtem, mire Emma bólogatással jelezte, hogy tudja kikről van szó. Ennek tudatában folytattam a sztorit. -Na, igen. És ez a kettő eléggé titokzatos alak, tegnap beszélgettünk velük. Szóval, mikor ma indultunk volna Lucyvel sétálni, az épület sarkánál állva, hallottuk, hogy épp ott beszélgetnek, szóval ahelyett, hogy továbbmentünk volna, vagy köszöntünk volna nekik, mint a normális emberek, ehelyett ott maradtunk és hallgattuk, miről beszélgetnek, majd... -mondtam, mire hallottam, hogy Lucy az ágyamon fetrengve közbevág.

-Igen, majd ennek a hülyének megszólalt a telefonja, és el kellett futnunk. -mondta, úgy mintha neki is újdonság lenne, majd folytatta- De nekünk persze nem volt elég a találgatás, hogy vajon tudják-e, hogy mi voltunk, Kyra drágám biztosra ment. -mondta, majd rám nézett. -mondanám tovább is, de úgy viccesebb, ha ő mondja. -mondta, majd röhögve rám mutatott. Szememet forgatva néztem rá, majd Emma felé fordulva folytattam.

-Igen. És emlékszel mikor azt a feladatot kaptam felelsz vagy merszben, hogy álljak ki az erkélyre, és énekeljek bele abba a dalba, ami először eszembe jut? -kérdeztem, mire Emma nevetését visszafojtva bólintott. – Na akkor pont azt a dalt énekeltem, ami a telefonom csörgése... -mondtam mire Emmából is kitört a nevetés. Ott nevettek az ágyamon Lucyvel szinkronban az én hülyeségemen, mire én csak ott állva, gondolkodtam, hogy most mit fogok csinálni. Csak néztem a kis négyzet alakú cetlit, és rajta kék tollal írt kézírást: „So tear me open but beware. There's things inside without a care and the dirt still stains me. So wash me until I'm clean". Emlékszem, éveken át benne volt az újévi fogadalmaim között, hogy kerülöm a kínos helyzeteket, és nem okozok magamnak több rám nézve gáz pillanatot. Szerintem látszik, hogy nem sikerült eszerint élnem, de legalább megpróbáltam. Kezdek rájönni, hogy nem is okozom ezeket a helyzeteket, hanem a személyiségem része, és nyilván nem hazudtolom meg önmagam. Legalábbis ezen a téren soha. Ekkor ránéztem a telefonom képernyőjére, amin ott volt, hogy egy óra nyolc perc.

-Kinevettétek magatokat? -kérdeztem szarkasztikusan, majd folytatom már más hangnemben. -Egy óra múlt nyolc perccel, indulni kéne. Mondom, mire a két lány feltápászkodik és elindulnak felém, vagyis az ajtó irányába.

-Nem, még nem nevettük ki magunkat. -mondta Lucy lefelé menet a lépcsőn, mire Emmához fordult, és folytatta. -Nagyjából naponta három ilyen kínos szitu történik Kyrával, szóval nyugi, lesz még nevetnivaló a hétvégén. -mondta vigyorogva, mire én is elmosolyodtam, hiszen kit akarok átverni, igaza volt.

Mikor kiértünk az épületből a nap már sokkal melegebben sütött, mikor reggel utoljára jártunk kint. Meglátva az osztályt a padnál gyülekezve, olyan érzés fogott el, mintha tíz évvel korábban járnánk, épp az iskolaudvaron vagyunk és a tanárnő éppen a következő hétről tájékoztatna minket. Annyival egyszerűbb volt minden. Az érzések olyan hirtelen borítottak el, mint egy nyári eső. Hirtelen a napfényes meleg idő beborul, már szakad is az eső és mire észbekapsz már olyan vizes a ruhád, mintha így álltál volna be a zuhany alá. Emlékszem, az utolsó óra után hatan mentünk ebédelni. Lucy, Patrick, Emma, Daniel, Ryan és én. Ez egy bevett szokás volt nálunk. Soha nem beszéltük meg, hogy ott találkozunk, és majd együtt ebédelünk, csak megszokásból foglaltuk egymásnak a helyeket. Emma mindig sietett el, mert korán kezdődött a szakkör, amire járt. Patrick Daniellel maradt megvárni Daniel öccsét, aki szintén a suliba járt. Lucy pedig maradt táncórán. Szóval csak Ryan és én mentünk haza abban az időpontban. Sosem voltunk kifejezetten jóban, szóval nem is beszéltük meg, hogy együtt megyünk haza. Az aulához hét út is vezetett az épületből, azon belül az ebédlőből. A földszintről és az alagsorból. Lucy táncórája és a szekrényem az alagsorban volt, szóval én onnan mentem, Daniel öccsének a terme, pedig a földszinten volt, szóval a három fiú onnan ment. Már évek óta tetszett Ryan. Fogalmam sincs, mi fogott meg ennyire benne, viszont nagyon kedveltem. Volt, hogy direkt tovább pakoltam a szekrényemben, vagy pont újrapakoltam az egészet időhúzásként, csak hogy pont ugyanakkor érjek ki, mint ő az aulába. Aztán volt, hogy Ryan állt az aula előtt és éppen cipőt kötött, és véletlenül pont akkor végzett, mikor én kiértem, így együtt indultunk el. Négy utcára lakott, én pedig onnan mentem a buszhoz, szóval szinte végig tudtunk menni együtt. Az első percekben mikor együtt mentünk sosem beszéltünk, majd az utcából kiérve szólalt meg az egyikőnk, majd nagyjából két mondatra rá lett egy kisebb nézeteltérésünk. Imádtam, ahogy működtek a dolgok. Imádtam, hogy mindenki értett mindent anélkül, hogy bárki bármit mondott volna. Aztán minden tönkrement. Olyan gyorsan.

Már mindenki ott volt a padnál, csak mi hármunkra vártak. A szemem sarkából észrevettem, hogy egy kicsit távolabb tőlünk egy fekete Chevrolet parkol. Viszont nem az autó volt az, amitől a gyomrom görcsbe rándult. Sam és Dean ott álltak az autónak támaszkodva. Sam egyenesen rám nézett. Fogalmam sincs ezek után mit gondolhat rólam. Bunkóság volt, amit csináltunk viszont tegnap négy óra beszélgetés alatt, lehet megemlíthette volna, hogy démonok vadásznak rám és hogy halálos veszélybe vagyok. A pillantásunk csak egy pillanatig találkozott. Szerintem, ha egyáltalán még szóba állunk egymással lesz mit megbeszélni. Mondjuk azt, hogy valami démonos szektának lehet a tagja, és én meg egy hallgatózó, részeges picsa vagyok, aki nem bír megülni a seggén, és még a telefonját sem bírja alvó módba tenni. A lélegzetem felgyorsult a tekintetétől. Éreztem, hogy tovább néz, de nem akartam rá nézni. Odaértünk az osztályhoz. Ránéztem Ryanre. Szinte láttam benne azt a tizenéves fiút, akivel hónapokig együtt mentem haza, akivel még az esküvőnk dátumát is beleírtam a telefonom naptárjába, akivel annyira szívesen leéltem volna az egész életem. Igazából meg sem érdemlek egy olyan pasit, mint Sam. Én maximum egy ilyen parasztot érdemlek, mint Ryan, aki egy nehéz nap után képes mindent hátrahagyni. Sam, még a démonos dolgaival is még túl normális hozzám képest, neki valaki olyanra lenne szüksége, aki lelkileg a helyén van és pozitív hatással van rá és csinos. Még Lucyt is, aki évek óta a világomat jelenti is sokszor érzem, hogy negatív hatással vagyok rá, és tönkreteszem mentálisan. Egyébként is hiányzik Ryan. Ha bocsánatot kér megbocsátok neki, összeházasodunk, gyerekeink lesznek, neki tökéletes karrierje, én mentálisan instabil leszek, bezárnak egy pszichiátria zártosztályára, kapok egy gumiszobát és egyedül halok meg. Így végig gondolva nem hangzik túl jól, de, ha gyerekeink nem is lennének, hanem csak ketten lennénk jó lenne. Abban a pillanatban hátra akartam hagyni minden álmomat, tervemet a jövőmre, minden erőmet, amivel azt akartam elérni, hogy legyek annyira erős, hogy ne bocsátsak meg neki, és képes legyek megmutatni neki, hogy jobban jártam nélküle, ebből mindent elfelejtettem és csak az járt a fejembe, hogy egy normális életet akarok. Majd mintha egy csettintésre megvilágosodtam volna. A kulcsszó mindig is a fejembe volt, de sose volt olyan helyzet, hogy kimondjam, még ha csak a fejemben is. Kicsit elmosolyodtam. Már tudtam. Nekem nem Ryan kell, hanem egy fejemben elképzelt idilli élet. Tulajdonképpen Ryannek semmi köze nincs az elképzelt képemhez, ő csak egy ember volt, akiről azt hittem tökéletesen illik oda, de már tisztán láttam. Akárcsak egy gyerekeknek való játékban a fakockákat azon a lyukon kell bedobni amilyen alakú a kocka. Ryan egy háromszög, és én egy négyzet alakú lyukon akartam berakni. Abban a tudatban éltem, hogy az passzol oda, de nem. A háromszög sosem fog illeszkedni a négyzet alakú lyukba, és ezt most értettem meg. Szinte az összes erőm, ami a pillanatnyi gyengeségem alatt eltűnt, most visszaáramlott a vérkeringésembe. Erős voltam, és végre éreztem. A tanárnő hangja rántott vissza a jelenbe.

-Na, most, hogy mindnyájan itt vagytok... Gyerekek maradjatok kicsit csendben, vagyis nem, felnőttek maradjatok csendben! -mondta, mire elnevettük magunkat. Ez minket minősített, hogy felnőttként sem tudunk viselkedni. -Szóval, látom mindenki csöndbe tud maradni. A ma estére különleges eseménnyel készültem nektek. Szerintem mindegyikőtök emlékszik, hogy a szalagavató bál kimaradt. -mondta, mire szinte megjelent előttem a pillanat. Egy péntek délután lett volna, majd ezen a délelőttön lövöldözés volt az iskolában. Szombat estig ott voltunk. Lucyvel és Amyvel bujkáltunk a tesi szertárban. Életem egyig legkeményebb két napja volt. Fogalmam sincs, hogy nem találtak meg minket, hatalmas szerencsénk volt. Az egy hatalmas tragédia volt az iskola életében és az osztályunk életében is. Huszonnyolc ember vesztette életét azon a két napon. Négy osztálytársunk halt meg azon a két napon. Utána már nem is mentünk be az iskolába. Online oktatást rendeletek el, hiszen nem akarták, hogy az iskola fele kapjon PTSD-t. Utána még meg volt tartva a ballagás, viszont egy másik helyen. Azóta már a legtöbbünknek sikerült tovább lépnie, hisz abban az évben mentünk gimnáziumba. Láttam, hogy Mrs. Tanner szemében könnyek jelennek meg, amitől automatikusan összeszorult a torkom. Hatalmas erő kellett neki, hogy szeptembertől újra tudjon tanítani. Sajnáltam, hogy csak kevésszer sikerült meglátogatnunk őt, hiszen sokat jelentett nekünk. Látszott, hogy mindenkit kicsit letaroltak az emlékek, Tinán láttam, hogy a könnyei is elkezdtek lassan lefolyni az arcán. Az akkori barátja, Paul, aki szintén az osztálytársunk volt, elhunyt aznap. Amy átölelte Tinát, aki lassan kezdett megnyugodni. Erre a tanárnő folytatta. -Tudom, ez sokatok számára egy fájó pont az életetekben, de úgy éreztem, jól esne nektek, szóval megszerveztem, hogy este legyen egy kis bál szerűség nektek. Hétkor kezdődne. Természetesen nem kötelező, de nekem jólesne, ha eljönnétek. -mondta, mire mi mosolyogva néztünk rá.

-Mi biztos megyünk! -mondta Tina, aki gyorsan letörölte könnyeit, és kicsit piros szemekkel, de mosolyogva nézett a tanárnőre. Mindenki bekiabálta, hogy ott lesz, ami a tanárnő szívét látszólag nagyon megmelengette.

-És ne felejtsétek el, öltözzetek ki! -mondta, mire a lányok, rajtunk Lucyvel kívül szinte őrjöngeni kezdtek, mintha csak erre vártak volna. Hangosan kezdték tervezgetni, ki mit fog felvenni, ki akar kisminkelni kit, ki fonja be kinek a haját és ilyesmiket, míg mi Lucyvel csak ott álltunk. Minket egy kicsit hidegen hagyott a kiöltözősdi, minket inkább a bárban lévő piák izgattak, amik szinte ránk vártak. Direkt alig ittunk, hogy este be tudjunk rúgni. Amy, Tina és Hannah már siettek is fel a szobájukba, hogy elkezdjék a készülődés hosszú folyamatát. Hét óra csak elég lesz nekik gondolom. Ránéztem Lucyre és megszólaltam vigyorogva, amit az előző gondolatmenetem okozott, de kontextus nélkül elég ijesztőnek tűnhetett Lucy számára.

-Tudod mire jöttem rá? Nincs szükségem Ryanre... se Samre. Majd én leszek a férfi a saját életemben, sőt jobb. Én leszek minden. -mondtam büszkén Lucynek, aki elmosolyodott.

-Végül is, csak tíz évet vártam, hogy ezt kimondd, de teljesen megérte. Kérlek mondd ki mégegyszer, hadd örüljek az én független, erős legjobb barátnőmnek! -mondta, mire hálásan mosolyogva megszólaltam egy kicsit hangosabban.

-Nincs szükségem már senkire, főleg nem Ryanre! -mondtam hangosan, mire megláttam, hogy Ryan körülbelül másfél méterre áll tőlem és Jackkel beszélget, de most rám néz. Erre Lucy szemébe néztem, aki mintha értette volna mit akarok mondani, automatikusan Ryan felé nézett, majd kínosan elmosolyodott.

-Mondanám, hogy erre nem számítottam, de az a baj, hogy de. -mondta, majd Emmához fordult, aki ott állt mellettünk. -Látod Emma, pont erről beszéltem. Kyra nagyjából naponta háromszor keveri magát ilyen helyzetekbe. -mondta nevetve, mire megszólaltam.

-Látod Emma, és Lucy, aki az összes adandó alkalommal nevet ezen támogatás helyett. -mondtam, mire mind a két lány nevetni kezdett, mire én ránéztem Ryanre újra. Csak bámult felém, mintha megsértettem volna. Nagy levegőt vettem és a szemébe néztem. Álltam a tekintetét, bármennyire is nehéz volt, és elgyengített a tekintete, és minden pillanatban amíg néztem őt csak gyengébb lettem, nem érdekelt. Olyan volt, mintha ezért a pillanattért lett volna a szenvedés, a sok átsírt éjjel, mintha egy kihívás lett volna minden fájdalom és ez a végső csata. És én nem csak a csatát nyertem meg ezzel, hanem a háborút. Nem mentem oda mondani neki semmit, mert akartam. Nem éreztem úgy, hogy egy szót is érdemelt volna tőlem abban a pillanatban. Csak álltunk ott egymás szemébe bámulva, akár egy veszekedés szavak nélkül. Büszke voltam magamra, hogy kiálltam az életnek ezt a próbáját. Hiszen megcsináltam, és csak magamnak köszönhetem, sikeres vagyok, elértem valamit az életben, két év múlva lediplomázom és hivatalosan is Dr. Kyra Elaine Ivory leszek. És alig várom azt a pillanatot.