„There's blood on your lies, the sky's open wide, there is nowhere for you to hide, the hunters moon is shining"

A bár lépcsőjéhez érve lassan sétáltam fel rajta. Mikor felértem, még egy pillanatra lenéztem. Minden pontosan ugyanolyan, mint eddig volt. A fények, a zene, az emberek, csak én nem. Nagyon nem. Megint kezdem érezni, hogy az életem lassan kezd széthullani. Nem számít mennyire leszel erős az évek alatt lelkileg vagy fizikailag, a helyzetek, amik miatt anno meg kellett erősödnünk, amiktől meg kellett erősítenünk magunkat mindig is le fog minket rombolni. A sérült embereknek olyan érzés építkezni a saját életükben, mint homokvárat építeni a tengerparton közel a tengerhez. Akármilyen szép és erős homokvárad lesz, jönni fognak a tenger hullámai, amik a múlt darabjait szinte szilánkokként jelképezik. Először csak kisebb hullámok jönnek, még el sem érik a várad, amitől megnyugszol, úgy érzed megcsináltad, tovább léptél. Majd szépen lassan egyre nagyobb hullámok közelednek a part felé, egyenesen a homokvár irányába. Először kicsit benedvesítik a vár alját, ebből azt fogod látni mindössze, hogy elég erős a vár és kibír mindent, majd szépen lassan, hullámokként mossa egyre jobban a várat a víz. Jön egy nagyobb hullám, egy pillanatig elfedi a teljes várat. Ebben a pillanatban már tudod, hogy most minden ezen múlik. Hullám, ami elmossa a homokból összetákolt építményt gyönyörű, csillogó kék, szinte meg akarod érinteni, majd a víz visszahúzza és már csak reménykedni tudsz, hogy a víz legalább egy kis darabot hagyott belőle, hogy ne kelljen teljesen újrakezdened az egészet elölről. Olyan érzés, mintha sosem jönnél rá, hogy a várat távol kell építeni a víztől. És minden összeomlott vár után egyre kevesebb reményed és energiád marad arra, hogy megint felépítsd. Ezért darabokban maradsz. Pont úgy, mint régen, csak az érzés más. Hiába volt a sok fájdalom, a sok próbálkozás és kitartás, ha sosem lesz elég erős a várad, ahhoz, hogy teljesen tovább lépj. Ez nem a homokvárról szól.

Lassan letoltam a kilincset, és kiléptem a frisslevegőre. Ha nem ittam volna ennyit, biztos nem mertem volna egyedül kimenni az erdőbe éjjel, de legalább ki tudtam szellőztetni a fejem. Szükségem volt már erre a levegőre. Mikor kiléptem a levegőre, a kicsit hűvös nyári éjjeli levegő fogadott. A harisnya és rajta a kis rövidnadrág nem melegített sokat engem a viszonylag hideg éjjel a helyen szóval az addig derekamra kötött fekete pulcsimat felvettem. Az előadás idejét leszámítva végig oda volt kötve, mert nagyon kilátszott a fenekem és nem akartam egész este alatt azzal foglalkozni, hogy a gatyámat húzogatom, hogy takarjon is valamit. A füvön keresztül lassan odasétáltam a hegy pereméhez és csak bámultam le a sötét éjszakában. Pont olyan helyen voltunk, hogy tökéletesen beláttam az Illinois és Wisconsin határt. Kicsit kopár, de gyönyörű. A távolban látszott egy motelnek a kivilágított táblája, ami kicsit kilógott a fák között. leültem a kőre és csak bámultam le. Elővettem a flaskát a zsebemből és néha meghúztam. Már régóta nem volt ilyen nyugodt pillanatom. Egyáltalán nem éreztem félelmet azokban a pillanatokban, pedig egész idő alatt körülvett engem. Visszagondolva kellett volna, de az a húsz nyugodt perc jobban megérte nekem, mintha végig a fák susogására és a hold nyugtalanító fényére fókuszáltam volna.

A vodka lassan kezdte kiüríteni a gondolataimat. Ez volt az a pillanat, mikor még nem vagyok annyira részeg, hogy járni ne bírjak, de pont annyira „ütött" ki, hogy nem érezzek semmit, és ez pont kellett nekem. Az egész testem egyszerre lett könnyebb és nehezebb, ahogy az ital elérte hatásást. Az erdő sötétje körülölelt, a hideg fák árnyéka szinte támadó pozícióban helyezkedett el, de valahogy annyira kizártam mindent, hogy nem fokozta a nyomást. Ez az este korábbi részéhez képest nagy újdonságot jelentett számomra, hisz még a fények mozgása is megijesztett, de most valahogy úgy éreztem, mintha semmi sem súlythatná a testemet. csak ültem ott, a sziklás peremen, a flaskámat szorongatva. A jéghideg fémet a combomon a meleg bőr már lassan teljesen megszokta.

Majd hirtelen éreztem valamit. nem tudom megmagyarázni, de megint érezni kezdtem, ami szinte éles késként vágta szét a nyugodt pillanatomat és vágott belém, hogy újra érezzem a fájdalmat. A fák susogása mintha csak arra emlékeztetett volna, hogy még mindig ott vagyok, ott, ahova soha nem kellett volna mennem. A hideg kő emlékeztetett, hogy egy darabom még mindig ott fekszik a csempe hűvös felületén elhagyatva és sérülten, mozdulni sem bírva. Lelkileg ott ragadtam egy régi pillanat fogságában, mintha nem csak az a fájdalom akadályozott volna meg hogy felálljak, hanem rács venne körül, ami lelkileg ott tart és én szinte leláncolva vagyok ott. Az az érzés, mintha bárki is kinyújthatná a kezét, hogy megmentsen, de sosem jönne el és végül ráébredsz, hogy senkire sem számíthatsz igazán, csak magadnak, és a maradék részeidnek, akik már rájöttek erre.

Csak Lucynek és a nagyinak tudtam elmondani mi történt. Még most is a szélben, ott ülve, az életem azon szakasza úgy érződött, mintha a testemnek az a része mindig ott feküdne, örökre. Egy darab a múltamból, amit láncként húszok magam után és sosem hagyhatom el, mintha belém lenne égetve. De itt voltam egy hegy tetején, és talán itt az idő, hogy elhagyhassam azt a részem, hogy elengedjem. Vagy legalább próbáljam.

Lucy hangja rántott vissza a valóságba. Egy pillanatig megállt, a szemembe nézett és megenyhült az arca. nem szólt semmit, csak leült mellém és a flaskáért nyúlt. Nem volt szükség szavakra, hiszen Lucy tudott mindent. A szavaknak néha nincs értelmük, különösen akkor, ha valaki már ismer téged a múltad összes történetével együtt. Csak ültünk ott, néha meghúztuk a flaskát, néztük a csillagokat és hagytuk, hogy a csend beszéljen helyettünk. A hegycsúcs csendje teljesen elnyomta a korábbi est zajos lüktetését. A vodka maró íze még ott égett a számban, de már nem volt szükségem rá, hogy tisztán gondolkozzak, vagy éppen elkerüljem a gondolatokat. Csak ültünk a sziklák kicsit kavicsos peremén a flaskát adogatva egymás között, mintha valami hallgatólagos egyezség lett volna. A zene és a fények kavalkádja után a fák susogása, a hűvös szél és a csillagokvégtelen nyugalma uralta a teret. Olyan érzés volt, mintha a világ lelassult volna, és csak mi léteznénk itt fent. Lucy megdörzsölte a kezét, aztán újra a flaskáért nyúlt, miközben én még mindig a távolba meredtem. A távoli dombok körvonalai alig rajzolódtak ki a halvány holdfényben, és egy pillanatra elmerengtem azon, hogy mennyire aprók is vagyunk ebben a hatalmas univerzumban.

-Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de nem tetszik, amit veled művel. Nem érdekel, ha esetleg valami démoni dolog van itt, vagy szellemek, esteleg vámpírok, ha kell én lerombolok ezt az egész kurva hegyet, csak hogy jobban legyél, mert csak ez számít. És én hiszek neked. Hidd el örülnék, ha kiderülne, hogy csak a fejedben van, de nem. Érzem, hogy aggódsz, és érzem, hogy ez marcangol téged, és mivel téged, épp úgy engem is. Bármit megteszek érted, hiszen erről szól a barátság. Ez már sokkal több, Kyra nagyon fontos vagy nekem, és minden esetben te vagy az első nekem. Aggódom érted és féltelek, de tudom, hogy kemény csaj vagy és simán megoldod, akár a világ összes problémáját, és én támogatni foglak mindig. -mondta és szorosan átölelt

-Más biztos nem hinne nekem... -mondtam könnyes szemmel

-Én mindig fogok hinni neked.

-Rengeteget jelentesz nekem, Lucy.

-Te is nekem. Viszont én megyek aludni. Még le is kell zuhanyoznom. Na szeretlek, ne maradj kint sokáig. -mondta, majd lassan felállt, megnyújtóztatta a végtagjait megölelt és már el is indult az épület felé. Nem tudom mit csinálnék Lucy nélkül. Akármennyi dolgot is vett el tőlem az univerzum, mindig hálás leszek Lucyért. Ő az az ember, aki mindig tudja mikor mire van szükségem. A világ összes pénzéért és boldogsásáért sem cserélném el Lucyt. Inkább leszek szomorú és szegény egész életemben, de vele leszek az, mert tudom, hogy itt lesz nekem. Ő az a biztos pont az életemben, aki örök.

Már hajnali fél három volt, mikor Lucy elment aludni. Néztem ahogy eltűnik az árnyékok között. Egyedül maradtam, de a hideg, csendes éjszaka és a gondolataim mellett ez nem volt olyan rossz, mint máskor. A flaskát forgattam a kezemben, de már nem ittam belőle, csak néztem a csillagokat, amiket gyönyörűen lehetett látni a tiszta égen. A gondolataimból léptek zaja riasztott fel. Mikor a hang irányába fordítottam a fejem, Sam alakja rajzolódott ki a fák közül kilépve. Mikor meglátott, hirtelen meglepettség volt az arcán, majd elmosolyodott, mire én is mosolyogni kezdtem. Kabátja belsőzsebéből előhúzott egy flaskát majd leült a másik kőre körülbelül fél méterre tőlem. Csak csendben ültünk ott. jelenléte nem volt kényelmetlen, sőt inkább megnyugtató volt. Csak bámultunk magunk elé, néha ránéztünk a másikra, de semelyikünk nem szólalt meg. Most tudtam csak igazán megnézni őt jobban, hiszen fura lett volna, ha a bárban, mikor áll mellettem elkezdtem bámulni és megnézni a vonásait. Pont annyira volt sötét, hogy nem kellett éjjeli világítás, a hold és a csillagok gyönyörű, erős, ezüstös fényt adtak. Csak ült ott, tekintete a távolba veszett, mintha az éjszakai horizonton keresne valamit, amit csak ő láthatott. A haját a szél kicsi összeborzolta, a félhosszú mogyoróbarna hajtincsei éppen csak megérintették a tarkóját. Az arca karakteres, de mégis, kedves, állkapcsa határozott íve mégis felnőttessé tette. Borostája, ami gondosan rendezetlennek tűnt most a szürkés fényben még kifejezőbbé tette a vonásait. És a szemei. A szemei voltak azok, amelyek legtovább fogva tartották a figyelmemet. Zöldesbarna szemei csillogtak, akár egy kiskutyának. Az a fajta szempár, ami egyszerre szomorú, éber és mindig csillog. A vállai erősek voltak, a kabátja alatt is látszott, mennyire edzett a teste -nem hivalkodóan, de mégis mintha nem mérnök lenne, hanem FBI ügynök. Figyeltem őt és közben azon kaptam magam, hogy minden apró részletét memorizálni akarom. Mintha meg akarnám őrizni őt az emlékeimben, pont úgy ahogy volt, hogy ha majd vége ennek a hétvégének az emlék pontosan ugyanolyan legyen ahogy most látom. A holdfényben szinte fürdött, és valahogy mégis árnyékok lengték körül, mint egy ember, aki a sötétség és a fény határán jár folyamatosan és örökké. Azt éreztem, hogy örökké nézni akarom. Hirtelen beugrott a gondolat, hogy mennyire kínos is ez az egész helyzet. Ebben az alkoholnak rengeteg szerepe volt, ekkor már eléggé készen voltam. Sam csak ült ott tovább, meredten bámult maga elé, csak nézett lefelé a hegyről. Lehet pont a világító motel táblát nézi, amit az előbb én is néztem. A fejemben forróságot éreztem, mintha az összes alkohol, amit az este folyamán megittam az egyszerre kezdett volna el hatni. Már az előbbi homokváras filozófiámnak, gondolatmenetemnek már nyoma sem volt a fejemben. A hűvös időjárás, már egyáltalán nem zavart, sőt inkább jót tett a józanságtól nagyon távol álló fejemnek. Csak ültem ott a csillagok alatt és olyan abszurdnak tűnt, ami történik körülöttem. Éreztem, hogy annyi érzés van bennem, olyan súllyal, hogy majdnem térdre rogyok. Mintha a világ összes érzése, emléke, súlya bennem lett volna. Az alkohol belülről szinte égette, perzselte a bőröm belülről, mintha még az is büntetni akarna. Hirtelen felpattantam a szikláról, mire Sam kérdőn nézett rám. A sziklán ülve nagyjából egymagas volt velem, mikor felálltam. Mindig is elég alacsony voltam, ami engem sosem zavart, viszont emlékszem a gimiben mennyit piszkáltak miatta. Már csak ez az utolsó érzés, utolsó emlék kellett, hogy végleg elveszítsem az összes önkontrollomat. Hirtelen kitört belőlem a nevetés. Nem a boldog nevetés, hanem inkább a hisztérikus, pánikba esett nevetés. Fogalmam sem volt mi is csinálok. Nem feltétlenül ezen a helyen, hanem alapból, az életemre értve.

-Tudod ez annyira nevetséges... -kezdtem nevetve, olyan állapotban, mintha nem is lennék magamnál. -Itt vagyok egy kurva hegyen, egy erdőben egy mérnökkel, akiről biztosan tudom, hogy nem mérnök, megittam vagy egy üveg vodkát, még egy normális nadrág sincs rajtam, olyan emberek vesznek körül, akiknek a háromnegyedét már tíz éve nem láttam. Aztán történnek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok, először a széllökések a zárt helyeken, aztán kénszag, a fények, a kaparászás. Az egyetemen kéne lennem és tanulnom a vizsgáimra, mert ez az utolsó használható darab, ami belőlem maradt, a hülye ambícióm, hogy orvos leszek. Fogalmam sincs róla ki a franc is vagyok, már tíz éve, hogy megtörtént és még mindig érzem azt a szúró, fájó érzést a hasamban, érzem a hideg követ a derekamon, érzem a vér illatát, amit én takarítottam fel éjszaka. Fogalmam sincs hogyan kell továbblépni, egyszerűen képtelen vagyok rá, mintha egy részem imádná, hogy szenvedésben él, és ragaszkodik a folyamatos emlékekhez, amik még ennyi év után is halálra rémítenek engem. Most meg itt vagyok az erdő szélén, leittam magam, mint valami tinilány egy házibuliban. -mondtam egy levegővel könnyekkel a szememben. Csak álltam Sam előtt, kiteregetve az egész múltam neki. Sosem szoktam megnyílni az emberek előtt. Nem hiszem, hogy azért neki, mert valami titkos bizalmat éreztem iránta, hanem már évek óta gyűlt bennem ez a sok feszültség. Sokkal jobban éreztem magam, miután elmondtam, szóval rám nézve pozitív hatása lett a kis kirohanásomnak, viszont lehet Sam már megbánta, hogy nem ugrott le hamarabb a szikláról. Csak ült ott, végig a szemembe nézett. Szemében, nem azt láttam, amit másokéban, mikor elmeséltem mi történt, nem sajnálatot és lenézést olvastam ki a tekintetéből, hanem egyfajta támogatást. Csak álltam előtte, szinte darabokban voltam. Nagyon kevés ember van, aki látott így, mert eddig mindig el tudtam rejteni, de most ez sok volt. Túl sok. Majd széttártam a karjaim és halkan megszólaltam -Ne haragudj, nem kellett volna így viselkednek, sajnálom. Én csak... annyira hülye vagyok. Én... -szólaltam meg, mire Sam lassan felállt, közelebb lépett hozzám, majd szorosan átölelt. Nem volt szükség arra, hogy bármit is mondjon, vagy, hogy én folytassam a mentegetőzést. Csak álltam ott, szorosan az ölelésében, ami teljesen felmelegített a hidegben. Egy idő után, kicsit elhúzódtam és már sokkal normálisabb hangon szólaltam meg. -Nagy kérés lenne, ha úgy tennénk, mintha ez az egész nem történt volna meg? -kérdeztem bizonytalanul, mélyen a szemébe nézve, mire halvány mosollyal az arcán megszólalt.

-Nem kell szégyent éreznek amiatt, mert összetörtek. Az, hogy tudsz róla beszélni, az csak azt jelenti számomra, hogy erősebb vagy, mint amikor történt. -mondta lassan, majd leültünk a hegyoldalra, már egymás mellé. Az ujjaimat ropogtattam idegességemben, mire Sam megszólalt. -Szóval miből is gondolod, hogy nem vagyok mérnök? -kérdezte félmosollyal, mire én is elmosolyodtam.

-Megérzés.

-Ilyen jó emberismerő lennél?

-Nem nevezném jó emberismerőnek magam, csak megfigyelem az embereket.

-Pedig elég jól működik ez a megérzésed...

-Szóval azt mondod nem vagy mérnök? -néztem rá kérdőn, halványan mosolyogva.

-Nem, mondtam, hogy nem vagyok mérnök. Viszont, ha már ott tartunk, hogy jó megfigyelő... Én eddig abban a tudatban éltem, hogy ismerem az embereket, aztán megláttalak téged. Nagyjából hat órája láttalak meg először, és csak találgatni tudok milyen is lehetsz. Vagy én vagyok ennyire rossz megfigyelő, vagy nagyon összetett és izgalmas vagy. Még nem tudom.

-Miből gondolod, hogy összetett és izgalmas vagyok? -kérdeztem érdeklődve.

-Az előbbi beszélgetést leszámítva, ami ugye nem történt meg, és csak azalapján, amit az este folyamán láttam belőled, már abból ítélve is nagyon érdekes ember vagy.

-Érdekes? -kérdeztem a fejemet kicsit oldalra billentve, ezzel mutatva, hogy nem értem, ez mit jelent.

-Mikor először megláttalak, már akkor látszott rajtad, hogy okos vagy, kedves, és hogy nagyon jó hangod van. Széles zenei ízlésed lehet, hiszen mindkét kategóriánál a versenynél sok, különböző dalt énekeltél, plusz az egyik leghíresebb és jó nehéz musicalből énekeltél el egy nyolcperces dalt, a laikus szemszögemből hibátlanul. Ebből látszik, hogy van zenés és táncos múltad is, plusz nem látszott, hogy kínosan érzed magad ebben a kis nadrágban és lyukacsos harisnyában, vagyis biztos vagyok benne, hogy léptél már fel színpadon. Aztán kilenc óta folyamatosan iszol és csak éjfél óta látszol részegnek, ebből leszűrtem, hogy jól bírod az alkoholt. Nagyjából több, mint nyolc éve iszol, vagyis kiskorúan kezdted, szóval nehéz lehetett a tinikorod. Látszik, hogy Lucy nagyon fontos neked, és hogy erős vagy lelkileg, meg tudod védeni magad. Jó humorod lehet, hiszen akárhányszor megszólalsz nevetnek, viszont kicsit botladozol, vagyis sokszor esel el, ezt bizonyítják a színes foltok a testeden. A pentagramról a nyakadban rájöttem, hogy valamilyen közöd van a természetfeletti dolgokhoz, plusz simán felismerted a kén szagát, amit az emberek általában nem tudják a szagot összekötni azzal, hogy kén. Erre nincs ötletem, hogy miért lehet, de gondolkozom rajta. Nagyjából ennyi a benyomásom. -mondta, miközben én tágra nyílt szemekkel bámulok rá, mire nem érti mi van.

-Eddig húsz percet beszéltünk összesen, viszont leírtad az egész személyiségemet, plusz olyan dolgokat is, amiről az emberek nem is tudnak, sőt még én se. Szóval nagyon jó emberismerő vagy, és creepy. Nagyon creepy.

-Miért stimmel?

-A legtöbb igen, ijesztően igen.

-És lenne mit hozzátenned?

-Szerintem te többet tudsz hozzátenni, mint én... -szóltam mosolyogva, mire elnevette magát.

-Szóval tényleg lehengerlő humorod van...

-Nem, csak egy szarkasztikus bunkó vagyok, nulla empátiával.

-Akkor, ha kérdezek válaszolsz?

-Igen, ha utána elmondod, hogy mérnök vagy-e.

-Deal. -mondta mire kezet fogtunk. A keze nagyobb volt, mint az enyém. A keze sebes volt, mintha megvert volna valakit. Kezdtem megijedni tőle. Azalapján, amit tudott rólam, csak reménykedni tudtam, hogy nem valami pszichopata, hanem csak nagyon jó emberismerő. -Szóval tényleg léptél fel színpadon?

-Igen. Cirkuszban. -mondtam, mire láttam a szemében a meglepődést, amire ezek után aligha számítottam. -Tizenhét évesen, leléptem otthonról egy évre és Chicagóba mentem, és ott csatlakoztam egy cirkuszhoz. Egy teljes évig voltam tag, majd jött az érettségi és hazamentem, hogy felkészüljek.

-Cirkusz? -kérdezte mosolyogva. -Milyen szám?

-Trapéz. -mondtam, mire elkerekedtek a szemei.

-Tényleg tele vagy meglepetésekkel. Lenne még egy kérdésem. Mikor lekapcsolódtak a fények, és rájöttél, hogy Lucy ebből nem érzékelt semmit, Lainienek hívott téged. Miért?

-A második nevem Elaine. És a nagymamám mindig Lainienek szólított, és azóta Lucy is így hív. -mondtam, mire bólintott. -Szóval, anomáliák?

-Nem. -szólt mosolyogva.

-Szóval én sem vagyok olyan rossz emberismerő. Viszont olyan szinten nem vagyok, mint te. Mondjuk ez lehet nem egy rossz dolog. Nekem legalább van esélyem megismerni téged, mert mikor rád nézek nem látom a teljes élettörténetedet. -mondtam

-Szóval meg akarsz ismerni? -kérdezte mosolyogva

-Azt nem mondtam. -vágtam vissza szintén mosolyogva, mire elnevette magát. -Amúgy, a bárban ott beszélgettetek azzal a két csajjal. Miért nem mentetek el velük?

-Tudod, ők nem voltak tagjai egy cirkusznak... -mondta mire a fejemet megrázva elnevettem magam.

-Nem gondoltam volna, hogy az előbbi kirohanásom után még szóba állsz velem. Az emberek ilyenkor mérlegelik, hogy nem ér ennyit az egész, mert túl problémás vagyok... -mondtam.

-Milyen kirohanás? -kérdezte, leplezve a mosolyát. Mindig tudja mit kell mondani. -Amúgy, honnan tudtad, hogy az a szag a teremben kén? -szólt témát váltva.

-Az érettségire készülve rengeteget kellett kísérleteznem.

-Hogyhogy?

-Az orvosira kellett az emelt kémia és emelt biológia.

-Na erre nem számítottam. Orvosira jársz?

-Igen. Miután megtörtént, ami történt, eléggé összeomlottam, és fogalmam sem volt mit fogok kezdeni magammal, majd egy nap ráébredtem, hogy a világ kinyalhatja a seggem, összeszedtem magam, és kitaláltam, hogy sebész leszek. Azóta folyamatosan tanulok. Időközben rájöttem, hogy élvezek tanulni. Mármint ez elég stréberül hangzik, de engem boldoggá tesz, ha egész éjjel a papírok között éjszakázok egy kávéval és tanulok. Egy ideig rosszul éreztem magam, hogy én a jövőmre koncentrálok, miközben a többiek buliznak. És ha belegondolok, meg kellett történnie mindennek, ami történt, hogy most itt legyek. Nem vagyok érte hálás, de ez kellett, ahhoz, hogy most itt legyek. -mondtam, miközben Sam csendben hallgatta. -És te? Neked mi a történeted? Hol nőttél fel?

-Kansasban születtem, Lawrence-ben.

-Én is Kansasban születtem.

-Melyik részén?

-Wichitában. Na, de eddig rólam beszéltünk, most te vagy. Mesélj még!

-Anyukám, még csecsemőkoromban hal meg, amitől Dean és apa összeomlott. Folyton költöztünk, menekültünk. Apa volt, hogy napokig lelépett, Dean volt a legnagyobb támaszom, még most is. Amint volt lehetőségem, leléptem. A Stanfordon tanultam, aztán otthagytam.

-Miért hagytad ott? -kérdeztem, mire elgondolkodott.

-Apa eltűnt és Deannek szüksége volt rám. Pedig érdekelt a jog, még mindig, de már nem tudnám elképzelni magam jogászként, igazából korábban sem tudtam. Aztán apa meglett, mi meg Deannel együtt maradtunk, azóta alkalmi munkáink vannak.

-Azt hiszem, ezt sosem fonom megtudni, mit is dolgoztok ti ketten, de nem is kell tudnom. És ha nem egy anomália miatt vagytok itt, akkor miért? Milyen alkalmi munkát lehet találni egy erdőben egy hegyen Illinois államban? -kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Elég kíváncsi természeted van...

-A kíváncsiság rossz dolog.

-Rossz, ha megtudsz dolgokat. Bajba sodor...

-És ha nem tudsz dolgokat, az nem rossz? -kérdeztem vissza.

-Mérlegelni kell, hogy hogyan jársz kevésbé rosszabbul.

-Szóval erről szól az élet? A mérlegelésről, hogy mivel jársz kevésbé rosszul? Ehhez az életszemlélethez azért elég elkeseredettnek kell lenni.

-Ennyivel erősebb lennél nálam lelkileg? -kérdezte mosollyal az arcán

-Hát, ha fizikailag nem is vagyok nálad erősebb, lelkileg tuti. -mondtam, mire elnevette magát.

-Gondolod, hogy fizikailag erősebb vagyok nálad?

-Mivel eléggé ki vagy gyúrva, és akkora vagy mint egy ajtókeret, igen. Azt hiszem erősebb vagy nálam fizikailag. -mondtam. Ekkor vettem észre, hogy sokkal jobban látom Samet. Már nem a hold ezüstös fénye csillan meg a szemében, hanem a felkelő nap gyenge, de mégis jóval világosabb sugarai, a hold halvány éjszakát megvilágító fényéhez képest. Ekkor ránéztem az órámra. Hajnali fél öt. Sam is nagyjából ekkor jön rá, hogy szinte reggel van.

-Lehet lassan menni kéne... -szólal meg. -Szívesen felkísérlek a szobádig, ha nem bánod. -folytatja, mire elpirultam.

-Azt hiszem nem bánom. -mondtam halvány mosollyal. Lassan felhúztam magam a kőről, majd kicsit megnyújtóztattam a végtagjaimat, majd Sammel együtt elindultunk az épület felé. A fák alatt sétálva sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam Sam társaságában, mint egyedül. Sokat jelentett, hogy ott van velem.

Kinyitotta az épület ajtaját és előreengedett. Ez az ember mindig tudja, mit kell tenni, vagy mondani, ahhoz, hogy lenyűgözzön. Lassan elindultam a lépcsőn Sammel mögöttem. Az első emeleten megálltunk, majd az ajtó elé érve még álltunk egymással szemben egy pár pillanatot, mintha valamire várnánk. Láttam Samen, hogy nagyon gondolkozik. Ó, ha a tanulás helyett, néha randiztam volna, most nem lennék ennyire inkompetens ilyen téren. Az fura, ha megcsókolom. Sőt, fel sem érem. Az csak kínos lenne. Egy pár másodperc gondolkozás után megszólaltam.

-Nagyon jót beszélgettünk, jól éreztem magam... -mondtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna benyitottam a szobába, majd léptem volna be, de nem emlékeztem, mekkora a küszöb, ezért, szó szerint beestem a szobába, majd az ajtónak dőlve becsuktam azt. Csak álltam ott az ajtónak dőlve. Ügyes vagy, Kyra, tudtam, hogy megtalál a szerelem, de mindig azt hittem gyorsabban futok, mint, hogy elkap, de nem. Csak álltam ott, majd elmosolyodtam, mikor felidéztem Samet. Csak gondolkoztam, miket mondott, hogyan nézett rám, mennyire aranyos és titokzatos, majd mosolyogva lecsúsztam az ajtónak dőlve és a földön ülve elaludtam.