„Someone tell me if this is Hell i gotta escape the void, there is no other choice"

Nagyjából negyed egyig ültünk nyugodtan az asztalnál néma csendben a gondolatainkba merülve. Se Lucy, se én nem tudtunk mit mondani. Egy ideig csak gondolkoztam, hogy mit fogok kezdeni az életemmel. Azt hittem az érettségi után már tudni fogom, de nem. Már ha egyáltalán túlélem ezt a hétvégét. nagyjából egy napja vagyunk itt és már nem szépnek és titokzatosnak tartom az erdős, ami körülvesz, hanem egyenesen rettegek. És a tény, hogy Lucy ebből semmit az égvilágon nem érzékel, az is aggodalmat kelt bennem. Ekkor jutott eszembe, hogy nem érdekel. Egész életemben megterveztem gondosan a következő lépésemet, terveket csináltam magamnak, hobbikat találtam, hogy nehogy legyen húsz szabad percem, hogy megöljem magam. Elég volt ebből, elég abból, hogy azt hazudom magamnak és másoknak, hogy jól vagyok, hogy eljátszom, hogy tökéletes vagyok, hátha egy idő után elhiszem és tényleg az leszek.

-Tudod mit? Nem csinálom ezt tovább. Ha még egyetlen percet is úgy töltök ebben a kibaszott világban, hogy megjátszom magam én megőrülök. Tizennégy éves koromban voltam utoljára önmagam ezekkel az emberek között, utána minden szétesett. Nem én tehetek róla, ami történt, de mégis rajtam csattan minden, már több mint kurva tíz éve. -csattantam fel hirtelen egy kicsit hangosabban, mint gondoltam, de abban a pillanatban pont nem érdekel ki hallja.

-Akkor azt hiszem iszunk... -szólt Lucy mosolyogva, mire én is egy kicsit lenyugodtam. -Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, és már jóideje erre vártam.

-Hozok inni. Sokat. -mondtam, majd lassan elindultam a bárhoz, leültem majd mosolyogva szóltam a pultos csajnak. -Kaphatnék két pohár vodkanarancsot úgy, hogy fele vodka, fele narancslé? -mondtam szélesen mosolyogva, mire a csaj aranyosan mosolygott rám. Míg készült, addig ott maradtam a pultnál. A zene lüktetése mintha a bőröm alá futott volna, de már nem rossz értelemben. Ez az első olyan alkalom, hogy miután a saját gondolataimba merülve ülök, jó hatással lesz rám. Élveztem ezt az érzést. Szabad voltam. Szabad gondolataim voltak, és évek után nem az volt a gondolataim kilencven százaléka, hogy mi lesz a jövőmmel, elég jó vagyok-e, hanem csak ott voltam Lucyvel, egy helyen, ahol a magam ura lehetek és ihatok minden mennyiségben. Amíg vártam az italra, kicsit oldalra fordítottam a fejem. Láttam, hogy a két férfi még mindig ott van. Az alacsonyabb még mindig ott ül, de a magasabb idő közben felállt, és az asztal mellett az ajtófélfának támaszkodva állt, és keresztbetett kézzel hallgatta, mit mond neki a másik, miközben elég sokszor nézett felém. Éreztem magamon a tekintetét, még miután visszafordultam a pulttal szembe, akkor is. Szemei az enyémeket keresték a félhomályban. A magas, sötét alakja csak állt ott. nem tudom mi vi volt benne, ami ennyire elvonta a figyelmemet, és már szinte idegesített. Próbáltam elfordítani a fejem, és Lucyt nézni, de valahányszor visszanéztem, csak az ő tekintetében találtam magam megint. Megráztam a fejem, mint aki egy álomból próbál felébredni. Ne csináld ezt, Kyra. Több vagy ennél, végre olyan közel vagy, hogy önmagad legyél, ne add oda magad megint egy férfinak, aki csak lehúz és elfeledteti veled ki is vagy- suttogtam magamnak, majd mélyet sóhajtottam. Sokkal több vagyok ennél. Pont ekkor tette le a lány a két poharat elém, mosolyogva megköszöntem, majd lerakott mellé még egy feles poharat és megszólalt.

-A ház ajándéka. -mondta mosolyogva -ahogy látom szüksége lesz rá. -szólt kacsintva.

-Köszönöm. -mondtam, majd egy pillanat gondolkodás után fogtam a kis poharat és egyetlen mozdulattal lehúztam. Az ital forrón égette a torkom, de erre pont szükségem volt. Pont ez kellett, hogy helyretegye a gondolataimat.

Fogtam a két nagyobb poharat és álltam fel a székből, mikor láttam, hogy a két lányosztálytársam, Tina és Amy épp a két férfivel beszél. Mikor odanéztem, kicsit rosszul érintett, hogy látom, hogy a két lány flörtöl velük, de ekkor láttam, hogy a magasabbik felém néz, szinte kérdő tekintettel, és nagyon halvány mosollyal. Gratulálok, Kyra, egy mosoly és megint padlón vagy. -mondtam magamnak, majd gondolkodás nélkül, átadva magam a pillanatnak a szemébe néztem és halvány mosollyal bámultam rá. A világ kicsit hirtelen könnyebb lett. A zene, a nevetés, a fények már nem tűntek zavarónak, idegennek, sőt, ez is támogatta a hangulatomat. Már egyáltalán nem zavart a légkör, ezt lehet a piának köszönhetem, de legalább jól voltam. Tényleg jól voltam. Ekkor értem vissza az asztalhoz, ahol Lucy már várt.

-Látom, még a vodka előtt bedobtál egy pohár valamit. -mondta mosolyogva. -Sokkal jobban nézel ki így. Most igazából mosolyogsz, rég nem láttalak így, hiányzott.

-Nekem is hiányzott, hidd el. -mondtam, majd koccintva belekortyoltunk az italba.

-Te nem viccelsz! Fele vodka?! -szólalt meg Lucy mikor megkóstolta az italt.

-Lehet, hogy kicsit vakmerő ötlet volt. -szóltam nevetve

-Jó ez így. És leszámítva, hogy vagy egy deci vodka van benne egész finom. Amúgy, láttad, hogy a magas pasi, aki olyan nyomorékul áll az ajtóban, téged néz? -kérdezte meg hirtelen témát váltva

-Nem is áll nyomorékul -mondtam, de már rögtön megbántam.

-Szóval láttad. -jegyezte meg Lucy széles mosollyal, majd rámkacsintot. És mosolyogva várta, hogy mondjak valamit, de én csak halvány mosollyal és elvörösödött arccal ültem előtte. – Jaj, drágám, ez nem baj, ez tök normális.

-De nincs semmi, csak... nem is tudom, de lehet van, viszont nem tudom, hogy kéne-e mert nem kell, de mégis. -mondtam összevissza beszélve.

-Na anyukám, ezt jól összeraktad! -mondta Lucy nevetve, mire én is nevetni kezdtem -Viszont értem mire gondolsz. Én csak azt szeretném, hogy jól legyél, és ha szerinted, te ettől a két méteres csávótól, aki még állni se tud rendesen jobban érzed magad, én támogatlak. -mondta kedvesen, mire én még mindig elpirulva néztem rá, majd az arcomat a kezembe temetve szólaltam meg.

-Olyan hülye vagyok! Ez lenne az utolsó, amire szükségem lenne, egy férfi, de nem, én túl hülye vagyok, hogy ezt felfogjam. Mármint felfogtam, de mégsem értem. Úgy tűnik még párszor össze kell törnöm, hogy ezt megértsem.

-Nem hagyom, hogy megint összetörj. Nyilván, össze lesz törve a szíved, de nem engedem, hogy megint tíz évig padlón legyél egy ilyen faszkalap miatt, aki azt hiszi jobb nálad, mert nem. Arra gondoltál, hogy lehet, hogy ő az igazi? Mármint bármi lehet. -szólt, mire hitetlenül néztem rá

-Ezzel nem segítesz sokat. -mondom szarkasztikusan -Amúgy meg nem hiszem. Nem hiszem, hogy nekem is van „igazi". Mármint, nem hiszem, hogy a sors nekem egy olyan életet tartogat, hogy gyerekeim lesznek, mag férjem. Lehet, hogy az eddigi dolgok, minden, ami történt csak meg akart erősíteni, mert valami durvább dolog készül. -mondtam a poharat a kezemben forgatva

-Ami veled történt, az nagyon durva és más emberek magukba zuhannak miatta, de te nem. Itt vagy, éled a mindennapjaid egy ilyen múlttal magad mögött, és úgy érzed, hogy ez csak felkészítés volt valami komolyabbra. Kyra, erősebb vagy mint gondolnád, sokkal erősebb. -mondta Lucy kedves, de egyben aggódó mosollyal az arcán.

-Na jó, elég, hogy itt ülünk és gondolkozunk, menjünk táncolni -mondtam hirtelen témát váltva, majd azzal a mozdulattal megfogtam a karját, és behúztam középre. Mikor odaértünk, Lucy megfogta mindkét kezem és a szemembe nézett.

-Nem kell beszélned róla, de tudd, hogy itt vagyok neked, és soha nem megyek sehova. -mondta, mire könnyekkel lett tele a szemem, mire Lucy észrevette ezt. -Na! Ne sírj mert én is sírok! -mondta, mire a zsebéhez nyúlt volna, de még mindig az előadáson rajtunk maradt nagyon rövid nadrág volt rajtunk, aminek nincs zsebe. -Istenem! Egyszer akarok egy zsebkendőt, de nem. Nem is értem, hogy lehet ilyen nadrágot hordani. Ezért szeretek nadrágot hordani, és nem ezt az anyagdarabot, hogy lehet ilyet felvenni egyáltalán?! -csattant fel.

-Nyugi, nem kell zsebkendő, nem sírok, esküszöm. -nyugtattam meg, mire láttam rajta, hogy a könnyek elkezdenek lefolyni az arcáról. Szorosan átöleltem, majd miután elengedtük egymást, a zsebemben lapuló flaskát végre előhúztam és odanyújtottam Lucynek, akinek már nem is folytak a könnyei. Piros arccal megköszönte, majd meghúzta. Miután végzett visszaadta nekem, és én is kortyoltam belőle párat. Már éreztem, hogy eléggé a fejembe szállt az alkohol. Éreztem, hogy kellőképpen ellazít, a testrészeim könnyebbek lettek, csak repkedtek körülöttem tánc közben. A fejemben forróság volt, és a zene maximálisan kitöltötte a teret az egész testemben. A fények még mindig forogtak, de nem zavaróan, szinte éreztem, hogy követem a mozgásukat. A bár lámpája égett, és a bárpulton volt egy diszkófény, ami okozta a fények mozgását.

Lucyvel csak táncoltunk a térben, már egyikőnk se volt szomjas, viszont nem akartuk magunkat hullarészegre inni, szóval már csak a flaskából kortyoltunk időnként egy-egy kortyot. Már majdnem hajnali egy óra volt. A bár területén, főleg a táncparketten elég sokan voltunk. Most volt az a pillanat, hogy éppen indul az esti élet, de eközben lassan vége. És ez az ellentét egyszerre volt jelen ezen a helyen. Már nem gondolkoztam, csak hagytam, hogy a zene magával ragadjon. Az elmúlt hetek nehézségei, a tanulás, az állandó rohanás mind messzire távolodtak tőlem, és én végre egy kicsit nyugodtabbnak érezhettem magam. Aztán észrevettem, hogy a két srác épp felénk néz. Az alacsonyabbik, aki addig Tinával és Amyvel flörtölt, odalépett a magasabbikhoz, aki az ajtófélfának dőlve hallgatta, amit mond keni. Nem hallottam mit mondanak, de ahogy egy pillanatra egymásra néztek, egyértelmű volt, hogy valami készül. Egy kis ideig feszülten beszélgettek, majd mindketten egyszerre mozdultak meg, és elindultak felénk.

A gyomrom automatikusan görcsbe rándult. Furcsa feszültség cikázott végig rajtam, amiről nem tudtam eldönteni, hogy kellemes, vagy inkább zavaró. Ekkor már elég részeg voltam, viszont annyira nem, hogy ne tudjam felmérni, hogy valami történni fog, ha nem is az elkövetkezendő húsz percben, de még a hétvégén. Valahogy idegen volt az egész érzés, ismeretlen és váratlan. Lucy is észrevette őket, mert hallottam, hogy megállt mellettem, kifújta a levegőt és suttogni kezdett, miközben abba az irányba nézett, ahonnan a két férfi lassan megindult.

-Ezek most idejönnek? Mit akarhatnak? -kérdezte, de a hangjában nem volt félelem, inkább kíváncsiság. Nem válaszoltam, csak figyeltem, ahogy a két srác közelebb ér. Az alacsonyabbik lépett előre, és bár a mozdulata laza és könnyed volt, a pillantása annál élesebbnek tűnt, mint amire számítottam. Mikor végigmért minket, valahol a határán egyensúlyozott a könnyedségnek és valami mélyebb, nehezen kódolható érdeklődésnek. Aztán a szája mosolyra húzódott. Mosolya barátságos, mégis kihívó volt.

-Sziasztok lányok! -szólalt meg végül, olyan könnyedséggel, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egy röpke kacsintás kísérte szavait, amitől Lucy megforgatta a szemét, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy zavarba jöjjek-e vagy nevessek. -A nevem Dean -folytatta ugyanazzal a flörtölős hangnemben, majd azzal a mozdulattal a mellette állóra mutatott. -Ő pedig Sam.

A magasabbik, akiről az imént derült ki, hogy Samnek hívják, csak halvány, kíváncsi mosollyal állt ott. Egy pillanatra a szemembe nézett. Egy kicsit haboztam, hogy mutatkozzak-e be vagy rohanjak el az éjszakába az erdő mélyére, de inkább úgy voltam vele, hogy bemutatkozok.

-Kyra- szaladt ki a számon reflexből, még mielőtt Lucy megszólalhatott volna. Éreztem, ahogy a mellettem álló barátnőm feszülten áll, de ő sem akart kimaradni a bemutatkozásból.

-Lucy -tette hozzá végül, és egy halvány mosollyal végigmérte a két srácot. Csillogó szeme elárulta, hogy jól szórakozik a helyzeten, és legalább annyira abszurdnak tartja, mint én. Ezután rövidebb kínos csönd következett. Majd a csendet megtörve, Sam szólalt meg.

-Mérnökök vagyunk. -hangja mély és kellemes volt, mintha minden szót gondosan megválogatna, mintha oda kéne figyelnie, hogy egy pár dolgot ne mondjon el. -Egy projekten dolgozunk itt a környéken.

A kíváncsiságom ellenére igyekeztem higgadt maradni. Különös volt ez a helyzet, mégsem tűntek fenyegetőnek, épp ellenkezőleg. Dean eközben érdeklődve nézett ránk, majd a száját apró, huncut mosolyra húzta.

-És ti? -kérdezte könnyedén, miközben tekintete köztem és Lucy között járt.

-Osztálytalálkozó -vágtam rá, talán kissé gyorsabban, mint terveztem. Őszintén szólva, nem láttam értelmét, hogy részletesebben belemenjek. Valahogy nem az a beszélgetés volt ez, ahol az ember előadja az életének legapróbb részleteit. Dean bólintott, mintha csak tudomásul vette volna a választ.

-Szóval a régi banda... -jegyezte meg, hangjában játékossággal.

-Valami olyasmi -mondtam mosolyogva. A gyomrom görcse még mindig nem múlt el, de a helyzet lassan feloldódni. Eközben Sam még mindig szótlanul állt Dean mellett, de a jelenléte mégis tapintható volt szinte. Nem tudtam nem észrevenni, hogy időnként rám pillantott, mintha valamit keresne az arcomon. Ekkor Lucy egy lépést tett előre, hogy egyenlítse a helyzetet.

-Ti mindig így kezdeményeztek beszélgetést? -kérdezte félig gúnyosan, de a szeme sarkában apró mosoly bujkált. Dean nevetett. és kisség oldalra billentette a fejét.

-Csak, ha érdekes embereket látunk.

Erre még Lucy is elmosolyodott. Sam még mindig hallgatott, de amikor újra rám nézett, egy pillanatra megéreztem valamit. Mintha ugyanazt éreztük volna, mintha pontosan érezte volna ő is, hogy ez a találkozás mennyire szokatlan, de ha mélyebben, más szemszögből nézzük, kulcsfontosságú. Mintha olvasna bennem, szinte az érzéseim tükröződtek volna zöldesbarna szemében.

-na és mit csináltok mérnökként ezen a „projekten"? -kérdeztem, próbálva megtartani a nyugodt, érdeklődő hangnemet. A kérdés talán ártatlannak tűnt, de éreztem, hogy ez a találkozás sokkal több annál, aminek látszik. Dean megvonta a vállát, és úgy nézett Samre, mintha választ várt volna tőle. Sam egy pillanatig hezitált, majd lassan válaszolt. A szavai szinte kimérve gördültek le ajkáról.

-Inkább terepi munka. Egy régi... anomáliát vizsgálunk a környéken.

Furcsán ejtette ki a szót- anomália. Mintha nem mérnöki terminus lenne, hanem valami teljesen más. Szándékosan homályos volt, de közben annyira nyugodt és magabiztos, hogy szinte képtelenség volt kétségbe vonni. Lucy felvonta a szemöldökét.

-Anomália? Úgy érted, valami építészeti hiba vagy ilyesmi?

-Igen, olyasmi -felelte Sam halkan, de a hangjában volt valami fura vibrálás. Mintha félig igazat mondana, félig pedig valami egészen mást. Dan szélesen elmosolyodott, hogy oldja a beszélgetés nehezedő hangulatát.

-Csak ne hagyjátok, hogy Sam untasson titeket a tudományos dumájával. Néha túl komolyan vesz mindent.

-És te nem? -csúszott ki a számon anélkül, hogy igazán átgondoltam volna. Dean egy pillanatra meghökkent, aztán elvigyorodott, mintha tetszett volna neki a kérdés.

-Én... csak próbálom élvezni az életet -felelte könnyedén, miközben úgy nézett rám, mint aki pontosan látja a felszínt, de mégis mélyebbre próbál ásni. Hirtelen úgy éreztem, mintha a világ összes hangja elnémult volna körülöttünk. A tömeg továbbra is zsongott, a zene lüktetett a háttérben, de a két srác jelenléte valahogy mindent elhomályosított. Dean karizmatikus lazasága és Sam halvány mosolya és mély tekintete, de mégis furcsán megnyugtatójelenléte szinte betöltötte a levegőt.

-Szóval... régóta jártok ide? -kérdezte Dean, és a kérdése annyira hétköznapi volt, hogy hirtelen nevetnem kellett.

-Csak most vagyunk itt- vágtam rá. -az osztálytalálkozó miatt. Egyébként nem szoktunk errefelé lenni.

Sam ekkor kissé közelebb lépett, és a mozdulata alig volt észrevehető, mégis azonnal éreztem, hogy figyel engem.

-Akkor szerencse, hogy ma itt vagytok -mondta csendesen, mire a hasam megint görcsbe rándult, akár egy tinilánynak. Szavai egyszerűek voltak, mégis volt bennük valami, amitől a torkomban ragadt a válasz. A tekintete szinte perzselte a bőröm, ahogy rám nézett. Mintha pontosan tudná, mit keres, és azt is, hogy megtalálta.

Lucy persze nem hagyta szó nélkül a helyzetet, mert ő is mesterien űzte a feszültség oldását.

-És mit csinál két mérnök, ha nem talál semmilyen anomáliát? -miközben a poharába kortyolt, mintha csak egy átlagos beszélgetés lenne. Dean vigyorogva megvonta a vállát.

-Iszunk, táncolunk és reméljük, hogy nem megyünk haza egyedül.

-Kiváló terv -dünnyögte Lucy szarkasztikusan, de közben mosolygott és megcsóválta a fejét.

-Régóta ismeritek egymást? -kérdeztem hirtelen. Dean felnevetett és Sam vállába ütött egyet.

-Ez a fickó itt? Körülbelül azóta, hogy megszülettünk. A drága Sammy az én kis öcsém. -felelte szinte kihívóan, mintha Sam tűrőképességét tesztelné.

-Testvérek vagytok? -kérdeztem meglepődve. Sam elmosolyodott, és mintha egy pillanatra megtörte volna a falat, amit maga köré épített titokzatosságával.

-Néha én sem hiszem el -mondta. Válaszától akaratlanul is elnevettem magam. Hirtelen könnyebb lett a levegő, és úgy tűnt Lucy is ellazult mellettem. kihasználva a pillanatot, Dean megszólalt.

-Akkor, ha már így összeismerkedtünk, meghívhatunk titeket egy italra?

Lucy rám nézett, és a tekintetében ott volt a kérdés: Menjünk, vagy húzzuk tovább az időt? Válaszra várva nézett rám, de én képtelen voltam dönteni. Sam és Dean némán figyeltek minket és a válaszunkat. Mindketten mosolyogtak, Dean nagyobb, kihívó mosollyal, Sam pedig egy apró mosoly volt az arcán. Az egész helyzet egyszerre volt vonzó és zavarba ejtő. A fejemben csak cikáztak a gondolatok, megfontoltam a gondolataimat az összes lehetséges kimenetelét az estének, majd az érzéseimre próbáltam koncentrálni és Lucyre.

-Miért ne? -vágtam rá végül. Ennyi gondolkodás és ennyire csak az érzéseimre hagyatkozva hozok meg egy döntést. Megint büszke lehetsz magadra, Kyra, még egy jó döntés, még egy megbánás. Ha így folytatom a döntéshozatalomat a jövőre nézve, mintha egy hülye tizenhat éves kis csitri lennék, akinek fogalma sincs semmiről az égvilágon, de azt hiszi mindent tud, akkor abba is hagyhatom az egyetemet, találhatok magamnak valami hülye pasit, aki abban a tudatban van, hogy sokkal jobb nálam és nélküle elvesznék ebben a hatalmas világban és meg kell védenie, elmehetnék dolgozni egy céghez recepciósnak. Na, most azért érzem magam hülyén, mert egy szimpla kérdésre, egy rohadt eldöntendő kérdésre nem a válaszon gondolkozom, hanem már fejben ott tartok, hogy elmegyek recepciósnak.

Dean elvigyorodott a válasz hallatán, mint aki pontosan ezt várta, és tudta, hogy igent fogok mondani. Sam még mindig ugyanott állt, tekintete még mindig rajtam pihent. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez a találkozás nem lesz olyan könnyen felejthető. Dean elindult a bár felé, hogy hozzon inni, mi meg addig ott vártunk Lucyvel Sam társaságában. Kicsit feszengtem, viszont már volt bennem annyi alkohol, hogy ezt tudjam leplezni. Láttam, hogy Dean elindult hozzánk a bárpulttól, mikor a terem túlsó végéből egy hangos csattanás hallatszott. Olyan volt, mintha egy üveg tört volna össze, de ez az apróság elég nyugtalanítóan hangzott, hiszen sokkal hangosabb volt, mintha egy kis palack vagy egy pohár tört volna össze. A zene lelassult egy pillanatra, mintha a csattanás vagy valami láthatatlan erő lelassította volna a ritmust. Ösztönösen, rögtön odanéztem, ahonnan a hang jött, mai belehasított a péntek éjszakába. Lucy tekintetét kerestem, de hirtelen kialudtak a fények. Egy pillanatig teljes sötétség borult a teremre, és a zene is elhallgatott. A lélegzetem akaratlanul is elakadt, ahogy a gyomrom is görcsbe rándult. Próbáltam gondolkozni, hogy mit tehetnék. Elmenekülni hülyeség lenne, hiszen vaksötét van és a kiút az annál is sötétebb erdő lenne. Elbújni nem tudok, hiszen az orromig se látok. Arra jutottam, hogy várok egy pár másodpercet, hogy a szemem egy kicsit hozzászokhasson a sötét környezethez, mire eszembe jutott valami. Nem hallom a pánikolást. Ez nagyon szokatlan, hiszen egy erdőben vagyunk, éjszaka és a fények minden előjel nélkül kialszanak. Persze nem arra számítok, hogy mindenki elkezd futni, amerre lát sikítozva, mint egy rossz horrorban, hanem legalább egy kis jelét, hogy érződik, hogy valami nagyon nincs rendben. Éreztem, hogy Sam ott áll mellettem. Csak beszélni akartam vele, hogy megnyugtasson, majd rájöttem, hogy nincs szükségem arra, hogy valaki átöleljen szorosan és azt mondja minden rendben lesz. Már megtanultam a saját magam embere lenni. Hirtelen érezni kezdtem valami fura szagot. Annyira ismerős volt, csak hirtelen nem tudtam beazonosítani honnan, és mi az. Majd beugrott. Kén. Emlékszem a sok laborkísérletre. Azért nem vettem észre, mert már annyit használtam ként mindenféle kísérlethez, és annyira kézenfekvő volt, hogy az orrom hozzászokott. Fogalmam sem volt miért lehetett egy bár közepén kénszag. Nem a sötétség zavart, hanem a benne, láthatatlanul cirkáló láthatatlan energia, ami szinte vibrált a levegőben. És akkor egy újabba hangot hallottam meg, ezt viszont közelebbről, mint az előbbi üveg törést. Halk, alig észrevehető kaparászás. A hozzám legközelebb lévő sarokból. A levegő megtelt feszültséggel. Úgy éreztem, mintha minden perc egyre lassabban telt volna. Kezeim ökölbe szorítottam, és éreztem, hogy minden idegszálam a várakozás feszültségében ég.

És akkor hirtelen felkapcsolódtak a fények. A zene újra szólt, az emberek nevetgéltek és táncoltak tovább, mintha abba sem hagyták volna, mintha semmit sem vettek volna ebből az egészből észre. Óvatosan körbenéztem, mintha a tömegben egy ugyanolyan zavarodott arcot kerestem volna, mint az enyém. Mintha az elmúlt néhány pillanat meg sem történt volna. Már teljesen kezdtem elhinni, hogy dolgokat látok, mikor megláttam Sam arcát. Az arckifejezése pontosan olyan döbbent és feszült volt, mint az enyém. Szinte olyan érzés volt, mintha megtaláltam volna az emberem. Ekkor ránéztem Lucyre, aki lazán mosolygott vissza rám, kicsit kipirulva a sok tánctól és a meleg levegőtől. Az arcán látszott, hogy semmit nem érzékelt át az előbbi történésből, mintha minden rendben lenne. Ekkor ért oda Dean, kezében poharakkal.

-Ez... érdekes volt -szólalt meg a saját stílusában, viszont hangjában érezni lehetett a rejtett feszültséget. Odanyújtotta a kezembe a poharat, mire elfogadtam és megköszöntem.

-Ugye, ti is láttátok? -kérdeztem halkan a két sráctól. Sam és Dean hirtelen összenézett, majd, ha nem is ugyanolyan, de hasonló arckifejezéssel néztek rám. -Baszki -suttogtam magamnak, majd egy mozdulattal lehúztam a pohár teljes tartalmát. Majd aggódva néztem Lucyre. Az arca kisimult volt, nem tükrözött semmi gyanakvást, vagy zavart. Mintha az előbbi percek meg sem történtek volna számára.

-Mi van? -kérdezte végül, mikor észrevette, hogy egy ideje figyelem őt. Mielőtt megszólalhattam volna, óvatosan megérintette a karomat. Tekintete aggódóvá vált, de nem ugyanazért, amit én éreztem, sokkal inkább a viselkedésem ijesztette meg. -Lainie, mi a baj? -kérdezte, és ezúttal már sokkal komolyabb hangon. Eközben a két férfi csak álltak mellettünk, mintha tudnák mi történik, és azért néznek így. A számat már nyitottam volna, mikor Lucy megszólalt. -Oké, mi most kimegyünk a mosdóba. Köszönjük az italt és a rendkívül izgalmas beszélgetést, jól éreztük magunkat. -mondta a két srácnak.

-Látunk még titeket? -kérdezte Sam.

-Igen, csak vasárnap megyünk haza. Jó éjt! -mondta, majd megragadta a karom és még mielőtt ellenkezhettem volna elindultunk a terem túlsó felébe, a mosdó felé. A pult mellett elhaladva láttam, hogy Dean és Sam egymással szemben állva beszélgetnek, de egyikőjük sem nézett ránk. Ez egy kicsit még nyugtalanítóbbá tette az egészet. Hogy tudtak ilyen gyorsan visszazökkenni a normálisba? Lucy kinyitotta a női mosdó ajtaját, majd gyengéden belökött rajta és becsukta mögöttünk. A falakba beépített tompa fények rideg, fehér világossága szinte égette a szemem, ahogy a bár tompa színes fényeiből átkerültünk ide.

-Na most már mondhatod -karolta át a vállamat, és az arcom aggódva fürkészve keresett valami jelet, amit nem értett.

-Lucy én...-kezdtem remegő hanggal, de valahogy sehogyan sem tudtam megfogalmazni, mi történt, hiszen és sem értettem. Így magam sem tudtam pontosan, mit mondjak. -Nem vetted észre?

-Mit? -húzta össze szemöldökét értetlenül.

-A fények... az a csend... az a kaparászás... -a hangom egyre gyorsabb és magasabb lett, ahogy az előző jelenet darabjait idéztem fel és próbáltam összerakni. -Lucy, mindenki úgy viselkedik, mintha meg sem történt volna!

Lucy összeráncolta a homlokát és egy pillanatig csak némán nézett rám.

-Kyra, fogalmam sincs, miről beszélsz -mondta végül óvatosan -Én semmi furcsát nem láttam.

A gyomrom görcsbe rándult. Hogy lehetett, hogy szinte senki sem látta a két fiún és rajtam kívül? Miért nem vett belőle észre semmit Lucy?

-Kyra, nyugodj meg- szólalt meg végül lágyan, látva, hogy a kezeim reszketnek. -Biztos csak képzelted. Talán a sok pia. Simán lehet, hogy az alkoholtól van.

A fejemet ráztam, ahogy a tükörbe nézve találkozott a tekintetem a sajátommal. A szemeim tágra nyíltak, és az arcom sápadt volt, mint aki rosszat sejt. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy Lucynek igaza van, és csak képzeltem, de tudtam, hogy nem csak képzeltem. Ez valódi volt.

-Nem képzeltem -mondtam végül alig hallhatóan. -Lucy, ez tényleg megtörtént.

Lucy felsóhajtott, támogatóan, és aggódással a szemembe nézett, majd megszorította a kezem és megszólalt.

-Rendben, akkor mondd el mi történt pontosan.

Ahogy megpróbáltam szavakba önteni az előbbieket, az érzés, hogy valami sokkal nagyobb dolog részesévé váltam, egyre inkább eluralkodott rajtam. Az adrenalintól és a zavartól a kezeim újra remegni kezdtek. Lucy figyelmesen hallgatott, és az arcán láttam, hogy hisz nekem, viszont aggódik. A mosdóban visszhangzott a szavaim halk. remegő tónusa, és a levegő szinte vibrált a kimondatlan kérdésektől. Utána Lucyvel visszamentünk a térbe, de már nem éreztem úgy magam, hogy képes vagyok táncolni. Mondtam Lucynek, hogy kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, ezért kimegyek sétálni, erre ő megfogta a karom, és mintha pontosan tudná mit érzek félmosollyal rám nézett és bólintott.

-Menjek veled? -kérdezte nyugodt hangon.

-Most egy kicsit egyedül lennék, ha nem baj.

-Én még nem vagyok fáradt, szóval maradok még egy kicsit itt. Utána kinézek, megnézem, hogy vagy.

-Oké. Köszönöm, hogy próbálsz hinni nekem, tudom milyen nehéz elhinni, és mennyire hülyeség, ami történt, de egyszerűen nincs rá magyarázat. -mondtam, majd elengedtem Lucy kezét és lassan elindultam ki.