„Cause you are the piece of me i wish i didn't need, chasing relentlessly"

Két itallal a kezemben indultam vissza Lucyhez, aki egy asztalnál ülve várt. Mikor odaértem az asztalhoz, leraktam a két üveg sört az asztalra, majd leültem Lucyvel szembe a székre törökülésben.

-Akkor nem rúgunk be? -kérdezte a sört nézve, ami nem éppen a megfelelő ital a lerészegedéshez.

-Rúgjunk be? -kérdeztem vissza mosolyogva

-Nem tudom. Elbizonytalanítottál. -nevetett -Felelősségteljes felnőttként kéne viselkednem, de egy bárban nagyon nehéz. Oké, mi lenne, ha meginnánk ezt a sört, mint két huszonéves lány, aki már kinőtt a piálásból, majd, ha még magunkkal is elhitettük ezt, én megyek, kérek valami pörgős zenét, te meg kérsz egy pár felest.

-Benne vagyok. -mondtam mire Patrick és Daniel jelentek meg az ajtóban, akik már egy ideje felmentek a szobájukba. Gondolkodás nélkül levágták magukat mellénk, mire Lucy megszólalt.

-Na, nem alszotok? -kérdezte Lucy

-Nagyon vicces vagy. -mondta szarkasztikusan Patrick -Unatkozunk. Egy ideig még szórakoztunk, meg piszkáltuk egymást, majd ráébredtünk, hogy felnőtt emberek vagyunk és ezt nem kéne. -vallotta be, mire Daniel megszólalt

-Azért az erős túlzás, hogy „ráébredünk, hogy felnőtt emberek vagyunk és ezt nem kéne". -mondta szemét fogatva- Épp aludni készültünk, mikor ez a barom kitalálta, hogy éhes. Szóval lejöttünk, és úgy néz ki egy ideig még nem fogunk aludni. -mondta, mire Patrick keresztbefont karral ült Lucy mellett az asztalnál, mire mi csak nevettünk kettejükön.

-Sértegessél csak, Daniel. Most elmegyek, hozok nachost. -mondta majd el is indult a bárhoz.

Egy ideig csak ültünk ott, beszélgettünk, mikor Patrick megette a második nachost is megette, elindult a bárhoz megint. Pár percen belül egy újabb nachost tartott az egyik kezében, a másikban meg ketchup volt és egy szívószálas gyümölcslé. Mi meg tágra nyílt szemekkel néztünk rá, mire ő csak jóízűen elkezdett enni. Mi csak ledermedve ültünk ott. Már teljesen megszoktuk, hogy Patrick össze-vissza eszik folyamatosan és hogy mérhetetlen mennyiségű kaja fér belé, szóval már meg se lepődünk rajta.

-Amúgy... -szólalok meg -csak én érzem, hogy itt valami nincs rendben?

-Ne kezdd már megint, Kyra! Tudod, ha elég sokat bámulsz a ködbe, előbb-utóbb visszanéz rád valami... mondjuk egy rózsaszín flamingó.

-Szerintem, Patrick, csak neked jelennek meg rózsaszín flamingók a ködben. Én a helyedben mára már abbahagynám az ivást, mert még a végén tényleg lesz itt egy flamingó- szólal meg Daniel

-Nem is ittam sokat! Ez például gyümölcslé. -mutat a kis üdítőjére, majd Danielre nézve folytatja. -A vitaminok nagyon fontosak, Dan. Talán neked is jobban kéne vigyáznod az egészségedre!

-Mondja ezt az ember, aki az este alatt már a harmadik tál nachost eszi. Ráadásul ketchuppal! -mondom, még mindig elkerekedett szemmel.

-Már elnézést, de ez a nachos különleges. Egyszerűen képtelenség nem szeretni. Nem is értem, hogyan bírtok ellenállni neki. Vagy ez a titkos szuperképességetek? -mondta Patrick

-Persze Patrick, a neve: önkontroll. Egyeseknek van ilyen. -szólal meg Lucy szarkasztikusan.

-De tényleg, hogy a fenébe tudsz ennyi kaját megenni, és semmit sem hízni? Mert, ha ez genetika, én reklamálni akarok az égieknél. -szólalok meg hitetlenkedve, mire Lucy elneveti magát, mire Patrick csak büszkén vállat von.

-Ez csak az élethez való pozitív hozzáálláson múlik, Kyra. -mondja büszkeséggel, mire Daniel nevetve megszólal.

-És még ott van az a rengeteg üres kalória, amit a futás helyett az agymunkába fektetsz.

-Az én fejem tele van pozitivitással és kreatív energiával, Daniel. te csak féltékeny vagy, mert még sohasem jutott eszedbe az a csodálatos ötlet, hogy ketchupot tegyél a nachosra.

-Szerintem okkal nem jut eszébe épeszű embernek- szólal meg Lucy. -Ez most komoly? Ketchupot a nachosra?! Ez egy gasztronómiai bűncselekmény. -mondta, mire Patrick védekezően feltette a kezét.

-A konyhaművészet nagyon is szubjektív! Hálátlanok vagytok mindannyian. A gasztronómia Picasso-ját láthatjátok magatok előtt, és még csak nem is tudjátok értékelni. Szégyelljétek magatokat!

-Nem vagy te Picasso, haver, maximum egy óvodai rajzverseny győztese. De azért szeretünk. Még így is, hogy ketchuppal eszed a nachost. -szólt röhögve Daniel. Lucy nevetve kortyol egyet a sörből, majd megszólal.

-Oké, srácok, ha egy tál, vagyis három tál nachos képes összetartani ezt a csapatot, akkor, ha valaha világvége lesz, Patrick, te leszel a felelős az ellátmányért.

-Azért nehéz nem szeretni titeket. Még akkor is, ha néha úgy érzem egy alternatív univerzumból jöttetek. -szólok mosolyogva, mire Patrick szélesen elvigyorodik.

-Ne felejtsd el, azért vagyunk, hogy megőrjítsünk titeket. – mondta, mire felnevettünk.

A nevetésünk szinte elnyomta a zene dübörgését. A pillanat könnyed volt, a feszültség egy időre eltűnt, és újra éreztem, hogy minden rendben van. Nagyon hálás vagyok, hogy vannak nekem, még ennyi év után is. Velük mindig is egy kicsit könnyebb volt minden.

-Viszont már kezd késő lenni. -szólt Dániel. -Én lassan felmegyek.

-Jó ötlet, megyek én is. -értett egyet Patrick is. -Lányok, ti még maradtok?

-Még most fogjuk eldönteni, hogy berúgunk, vagy nem, szóval még maradunk egy ideig. – szólaltam meg.

-Akkor holnap találkozunk. Jó éjszakát! -köszönt el a két fiú, majd egymás mögött haladva elindultak fel a lépcsőn a szobájukba aludni.

Lucyvel még ott ültünk az asztalnál, befejezve az italunk utolsó kortyait. A két srác, még mindig ott ültek.

-Szóval... -kezdte Lucy lenyelve a sör utolsó kortyait. -öregek vagyunk mi már ehhez. Egész este ittunk és semmi.

-Nem is ittunk olyan sokat. Mi lenne, ha először táncolnánk, aztán ha jobban beindul az este, talán iszunk még valamit- ajánlottam fel.

Már késő volt, és a bárban is egész levesen voltunk, ami nem volt megszokott egy átlagos bárhoz képest, hiszen ott ilyenkor indul be az este. Már nem volt ott külön ember arra, hogy irányítsa a zenét, szóval ez a feladat a bárosra hárult, akinek nem volt túl sok dolga, elnézve kevés embert a bárban. Lucy odalépett, és kért valami zenét. Mikor meghallottam, a zene üteme végig vibrált a testemben, mintha a ritmus mindent elnyomott volna. Lucy nagyon értett, ahhoz, hogy mikor milyen zene kell. Mindig megtalálta a tökéletes dalt. Gyors léptekkel közeledett felém, mikor már ment a zene, amit ő kért. Elégedett mosoly pihent az arcán, mutatva, hogy jó dalt választott, és ezt az arcom is tükrözte, hogy teljesen igaza van. Megragadta a karom majd az üresebb térbe húzott, ahol rajtunk kívül csak hatan táncoltak. A fények, a színek, a mozgások és a testek egyedülálló eleggyé vált körülöttem. Minden lépés, amit Lucyvel tettünk egy új világba vezetett, egy olyan térbe, ami kicsit elmosódott, egy kicsit furcsa volt, mintha a levegő tele lenne alig észlelhető feszültséggel. a zene egyre hangosabbá vált, a lágy basszus dübörgött a szívemben, miközben Lucy és én csak élveztük a pillanatot. Lucy teljesen elmerült a táncban. a haja repkedett körülötte, és bár minden mozdulata könnyed volt, én éreztem, hogy az én testem nehezebb és kevésbé szabad. A ritmus szépen lassan vette át a hatalmat felettem, de mégsem tudtam teljes mértékben elengedni a gondolataimat. Minden egyes pillanat, amit a tánccal töltöttem, úgy tűnt, hogy csak a nyomasztó csendet hozza közelebb. Mintha valami nehéz, szinte szürreális ölelte volna körbe a szobát, és bár az emberek folyamatosan táncoltak és nevetgéltek, én úgy éreztem, hogy valami fontos, valami más történik a háttérben.

A szemeim megálltak egy emberen, az este folyamán már nem először és nem is utoljára. Ott ült az ajtó melletti asztalnál ő. Egy árnyék a fények között. Egy alak, akinek a vonásai elmosódtak a fények és a párás, füstös levegőtől., de így is tisztán éreztem, hogy valami különös hatással van rám. Még a távolság is csak növelte az intenzitást, mintha egy titkos erő húzott volna magához, még akkor is, amikor próbáltam nem odafigyelni. Nem tudtam mi volt az, amit éreztem- a kíváncsiság, az ismeretlen vonzalom, a vágy, vagy talán mindez együtt. Az volt az érzésem, hogy bármi, ami a világon volt, abban a pillanatban elhalványult, és csak ő maradt. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, a karjaim mintha egyre inkább megmerevedtek volna, és még a levegő is sűrűsödött körülöttem, akár egy színes, füstös burok. Éreztem, hogy a szemem egyre inkább hozzá vonzódik. A háttér zaja elhalványult, mintha a világ lelassult volna körülöttem. Minden érzékem egyre kiélesedett. Épphogy a szívem még mindig dübörgött ritmusra, de a fejemben minden elsötétült, és csak őt láttam. Mintha ő és én egy másik dimenzióba lettünk volna, ahol minden, amit valaha is tudtam, nem számított. A tekintetünk találkozott, de nem voltam képes elfordítani a tekintetemet se semmimet, mintha még a levegő is megállt volna egy pillanatra. Még azzal sem foglalkoztam, hogy a tánc folytatódik. Lucy táncolt mellettem, de én nem bírtam rá figyelni. Az egész világ egyre távolabb került, és minden mozdulatom egyre lassabbá vált. A zene, a fények, a nevetés mind-mind mintha egy távoli, elérhetetlen dologgá vált volna. Nem tudtam elvonatkoztatni tőle, ahogy az érzés egyre erősödött. Az arca a fényben, a szemei, amelyekben, mintha egy másik világ titkai rejlettek volna. A levegő vibrált, és én képtelen voltam elmondani miért éreztem, hogy mindentől el vagyok választva. Talán a zene, talán az ő jelenléte, de valami biztosan változott.

Miközben próbáltam elterelni a figyelmem, érzetem, hogy valami más lett a levegőben. Egy nyomasztó érzés, egy furcsa, szinte kézzelfoghatófeszültség, mintha az egész terem egy hatalmas üvegburkot formálna körülöttem. A mozdulatok, a tánc, minden úgy éreztem, mintha egy kicsit megemelkedett volna, és én ott maradtam középen, akár csak egy megfigyelő.

Aztán mintha egy hatalmas levegőhullám ütötte volna meg a testemet. Minden egyes idegszálam pattanásig feszült és valami hideg borzongás futott végig a gerincemen. A többi ember, aki a bárban volt, csak táncolt tovább, mintha nem érzékelték volna a hideg szelet, ami engem nagy erővel csapott meg. A levegő, mintha eltűnk volna. A szél, ami keresztülfújt rajtam, csak nekem volt érezhető. A kezem ösztönösen a nyakláncomra csúszott. Ott álltam emberek között, mégis egyedül éreztem magam. Mintha valami meg akarna támadni, amit csak én érzékelek. Ahogy az ujjaim érezték a nyaklánc hideg, fémérintését, mintha megerősítette volna bennem, még ha csak egy kicsit is, hogy nem vagyok egyedül. Szinte éreztem a nagyi érintését a vállamon, ami olyan biztonságok adott, mintha egy üvegbe burkolt volna, ami védelmez.

Az érzés, hogy valami fenyegető van itt, egyre erősebben érződött. Mióta itt vagyok folyamatosan érzem. Mintha valami mélyebb kapcsolat lett volna köztem és a világ között, amit meg kellett értenek, de még nem tudtam hogyan. A szél, amit csak én érzékeltem, mintha eloszlott volna, és a világ számomra visszatért normális kerékvágásba. Már nem éreztem azt a hideget körülöttem, mintha beléptem volna egy meleg szobába. A fények újra élénkek voltak, a zene ugyanazon a hangerőn szólt, és az emberek ugyanabban az ütemben táncoltak még mindig, de én nem tudtam ezek után teljesen belemerülni. Egy pillanatban elakadtam a térben, és úgy éreztem volna, mintha minden épp annyira működik normálisan ezen a helyen a többi ember számára, ahogy nekem egyre fenyegetőbb lett minden lélegzetvétel után.

Rápillantottam a Lucyre, aki még mindig ugyanúgy élvezte a táncolást. Mikor meglátta, hogy nézem, megszólalt.

-Minden rendben? Elég sápadt vagy. -a hangjában aggódás volt. Lucy mindig segített mindenben, de ha ezt a dolgot csak én tudom érzékelni, akkor Lucy nem tud segíteni, és ez megrémít.

-Persze, csak biztos az alkoholtól furán érzem magam- szóltam, mire láttam Lucyn, hogy tudja, hogy nem igaz, amit mondok, majd szemöldökét ráncolva nézett rám.

-Láttalak már részegen, és még akkor sem szoktál így viselkedni, ráadásul egy pohár bort ittál egy kis rövidet meg egy sört. Szóval mindketten tudjuk, hogy nem vagy jól, és hogy nem a pia miatt van. -mondta, mire megint rájöttem, hogy mennyire ismer engem. Sokat jelentett, hogy nem hagyta annyiban a dolgot, mikor azt mondtam jól vagyok. -Na, gyere ide, drágám. -mondta, majd magához húzva szorosan átölet. -Nem tudom mi van veled, de nem tetszik, amit ez a hely kihoz belőled. Ryan a baj?

-Dehogyis!

-Biztos? -nézett rám kérdőn -Tudod, csak elvonulok vele beszélgetni húsz percre, aztán jössz segíteni ásni és megoldódik.

-Jesszusom! Nyugi nem. Nyilván fura hatással van rám, hogy itt van, de igazából elengedtem. Mindig is érezni fogok valamit iránta, de már tíz éve nem aktuális.

-Attól még szívesen nyakon vágnám azt a kis mocskot. -szólt nevetve, mire én is elnevettem magam.

-Annyira szeretlek, Lu! -nagyon ritkán hívom így Lucyt. Régen mindig így szólítottam, de az évek alatt ez a becenév eltűnt.

-Én is téged, Lainie! -mondta, mire könnyek gyűltek a szemembe. Csak Lucy és a nagyi szólított így. Olyan régen senki nem hívott így, hogy szinte el is felejtettem, milyen érzés. A második nevemből jön a becenév, ami Elaine. Ezt a nagyi választotta, ezért mindig így szólított. Állítólag volt egy ismerőse, akit hasonlóan hívtak ezért sokat jelentett neki ez a név. Lucy sokat volt a nagyival, hiszen kiskorunkban mindig ott volt nálunk, mikor a nagyi is. Nagyon kedvelték egymást, Lucyt is úgy szerette, mintha a saját unokája lett volna, így mikor meghalt, neki is legalább annyira fájt, mint nekem az elvesztése. -Akarsz egy kicsit leülni? -kérdezte, mikor látta, milyen hatással van rám, hogy így hívott. Visszaültünk az asztalhoz, ahol az előbb ültünk, majd Lucy hozott egy tál nachost a bárból.

-Ugye nem baj, hogy nem ketchupos? -kérdezte vigyorogva, kezében tartva a kis dobozos sajtszószt.

-Még csak az kéne! Nem is értem Patrick, hogy tud ilyeneket enni ekkora, mennyiségben -mondtam, mire enni kezdtük közösen. -Sokat jelentett az előbb, ahogy szólítottál. -mondtam, mire elcsuklott a hangom. Lucy szorosan megszorította a kezemet, ezzel jelezve, hogy nem vagyok egyedül, majd halkan megszólalt.

-Nekem is nagyon hiányzik Luna. A nagymamát rendkívüli nő volt. Tudom mennyit jelentett neked.

Csak ott ültünk, ettük a nachost, közben mindketten el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Körülbelül most lehetett éjfél, de még elég sokat tartózkodtak a bárban. Tina és Amy egész végig táncoltak, maximum néha ültek le egy kicsit pihenni. Valószínűleg ők is ki akarták használni a közösen töltött időt. Az osztálytársaink közül még Hannah volt ott és Emma, akik egész este a bárban ültek és beszélgettek. Rajtunk kívül egész sok külsős vendég volt ott. Meg persze a két titokzatos férfi, akik még mindig ott ültek a sarokban lévő asztalnál.