„Welcome to the panic room, where all your darkest fears are gonna come for you,come for you „

Lucyvel nem sokáig bírtunk megülni ott egyhelyben. Azért is mert egy este alatt többet ittunk, mint az egész életünk alatt, meg azért is mert, ha együtt vagyunk, olyan hatással vagyunk egymásra, mintha az ADHD keveredne a hiperaktivitással. Nem sok időt tudunk együtt tölteni, szóval mikor együtt vagyunk, kihasználjuk azt a kis időt. Egy ideig beszélgettünk, nevettünk, pletykáltunk, ittunk, majd elkezdtünk táncolni. Kint már nem esett az eső, de a nyári hűvös este és az eső utáni párás levegő keveredése azt érte el, hogy bent fülledt és meleg legyen. Felálltunk, mert már annyi ideje ültünk ott, hogy kezdett elzsibbadni a lábunk. Aztán odajött hozzánk Patrick és Daniel.

-Na, csajok, ezt eléggé kimaxoltuk, azt hiszem...-kezdte, mire furán néztünk rá

-Ember, te annyit csináltál, hogy szmokingban konferáltál fel minket! Mi voltunk azok, akik hét percen keresztül énekeltünk és táncoltunk egy harisnyában és felsőben! -szólt rá Lucy

-Oké, oké- tette fel a kezét védekezően Patrick -De mentségemre szóljon, hogy mindenkinek jobb ez így, hogy én nem táncoltam és énekeltem lyukas harisnyában. -mondta mire Lucy arca is megenyhült és kitört belőlünk a nevetés.

-Pedig simán kinéztük volna belőled. -szólt Daniel -Otthon biztos rúdtáncolni is szoktál szabadidődben

-Honnan veszed, hogy csak szabadidőmben? -kérdezett vissza Patrick, mire mi már sírtunk a nevetéstől. A két fiú semmit sem változott az évek alatt. Az egyikből jogász lesz, a másikból mérnök és még mindig tudnak úgy viselkedni, mintha tizenöt évesek lennének. A két fiú még egy ideig ott szórakoztak, mire megszólal egy nagyon ismerős dal. Először csak egy kis érzés van bennem, mintha már hallottam volna ezt a számot, majd ránézek Lucyre, akinek az arcáról le lehetett olvasni, hogy csak arra vár, hogy felismerjem, hogy mi ez a zene. Halvány mosollyal az arcán várakozva, csillogó szemekkel néz rám, mire beugrik. Annyi éjszakát táncoltunk át erre a számre, annyit sírtunk erre a számra. Miután rájöttem el se tudtam képzelni, hogy nem jöttem rá hamarabb. Ez a dal az életem egy részét jelentette, ez egész korszakot. Ezután Lucy behúzott a tánctérre és bulizni kezdtünk. Ekkor éreztem, hogy az alkohol nagyon a fejembe száll. Csak jöttek a zenék egymás után, mi Lucyvel meg csak ugráltunk rá. Néha egymás kezét fogva, néha külön. Nagyon jól éreztem magam. Egy idő után már nagyon meleg volt, és az eső miatt nagyon párás is volt a levegő. Az este fényei egyre halványodtak, a bár hangulata egyre forróbb lett. A meleg levegő és az alkohol szinte egyszerre szállt a fejembe. Érezni kezdtem, hogy a fények körülöttem egyre halványulnak, a hangok egyre tompábbak, és egy monoton zúgás van a fülemben. Minden tánclépés után éreztem, hogy egyre kevésbe állok a lábamon. Az elmosódott színek között megpillantottam újra őt. Csak állt ott az alacsonyabb férfi mellett. Akármennyire hangosan is zúgott a fejem, egyszerűen nem bírtam levenni a tekintetem róla. Nem csak a vonzerejét éreztem, hanem valami mélyebb, zűrzavaros vonzódást, ami mintha kitépte volna a szívemet a mellkasomból. Amikor a szemeibe néztem, mintha egy hatalmas, elnyelő örvénybe néztem volna, amit képtelen voltam elkerülni. Csak álltam ott teljesen összezavarodva, az érzelmeim teljesen fölém kerekedtek. Ott volt Ryan, aki még mindig ott volt a fejemben, mint egy elmosódott, kényelmetlen árnyék, de ő. Nem ismertem, de jelenléte olyan intenzív volt, hogy minden mást elnyomott. Miért éreztem így? Miért volt az, hogy maikor belépett, úgy éreztem mintha minden, amit az életem alatt tanultam, vagy valaha fontos volt elfelejtettem volna? Ahogy a szemeim rá fókuszáltak, mintha az egész világ összes színét elnyelte volna az az árnyék. Egy pillanatra minden elcsendesült, mintha valaki megállította volna az életet. Majd folytatódott és hirtelen egy szédítő pánik tört rám. Az érzés, amitől, már annyiszor próbáltam elmenekülni, mintha egy hatalmas hullámként tört volna rám. A szívem hevesen vert, az egész testem remegett és éreztem, hogy a végtagjaim elgyengülnek. A lában alig bírt megtartani, a kezem gyenge volt, és mintha már képtelen lett volna érinteni, érezni, szorítani. Mintha a testem feladta volna. Az emberek körülöttem látszólag semmit sem érzékeltek ebből, de én abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az egész világ a fejem fölött elsötétült volna. Ahogy az idegesség egyre inkább átvette az irányítást, és a pánik a fejembe szorult, már nem voltam képes arra, hogy irányítsam magam. A levegő nehéz volt, minden egyes lélegzetvétel egyre mélyebbé vált, és az érzés, hogy elnyel a tér, mint egy szakadék, valóságosnak tűnt. A zene még mindig hallatszott, de már nem volt képes elterelni a figyelmemet. A lábaim már alig tartottak. Gondolkozás nélkül, mintha az eszméletemen kívül lettem volna elindultam a mosdóba. csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül kell lennem, meg kell állnom, le kell nyugodnom. Minden egyes lépésem olyan volt, mint egy súlyos teher. Mintha azon a húsz lépésnél minden lépésemnél egy kis részem lehullott volna rólam, amit eddig páncélként használtam, hogy védekezzek. De most már nem volt ott. Sebezhető voltam, gyenge és megtört. Mikor beértem a mosdóba, ahol a csend úgy ölelt volna körül, mintha az lett volna az utolsó dolog, ami védelmez. Odamentem a mosdókagylóhoz és a tükör előtt állva lassan megengedtem a csapot. Mind a két csuklómat lassan a hideg víz alá tartottam, majd elzártam a csapot és a mosdó két oldalán támaszkodva álltam a tükör előtt. Éreztem, hogy a testem még mindig reszket. Az izzadság, ami a homlokomról csorgott, a tarkómon összegyűlt, és ahogy a fonatomhoz értem, éreztem az izzadságcseppeket, amitől a nyakamhoz tapadt a hajam. A tükörképem olyan volt, mint egy idegen arc, amit még sosem láttam igazán. A szemem csillogott az alkoholtól és a fáradtságtól, a szám lila volt, mint mikor a hideg vízből dideregve jön ki az ember. Az arcom piros volt. Úgy néztem ki, mintha az évek alatt összegyűlt fájdalom és szorongás most minden egyes vonásomban megjelent volna. Egyedül voltam a tükör előtt, és a lélegzetem lassan kezdett visszaállni a normális ütemére, de a szorongás nem hagyott el. Még mindig meredtem bámultam a csapzott tükörképemet, mikor hirtelen egy széllökés borzolta meg a hajam. Csak én érzékeltem, olyan volt, mintha valami titokzatos erő mozdult volna meg körülöttem. Az ajtó nem csapódott be, és a szellő nem hozott semmi mást csak egy különös érzést, ami még inkább elmélyítette a zavartságomat. A hideg érintése úgy érződött a bőrömön, mintha az idő megállt volna. Valami megváltozott. Az érzés, hogy valami természetfeletti dolog történik, egy pillanat alatt átvett mindent. Automatikusan, szinte ösztönösen a nyakamban lógó pentagram nyakláncomhoz nyúltam. Az érintése mindig megnyugtatott, mintha a jelenlétében éreztem volna, hogy nem vagyok egyedül. Az érzés, mintha csak az én titkom lett volna, mait senki más nem értett, de valahogy mégis egy biztonságot adó jelzés volt. Miután végre elengedtem

a láncot, és éreztem, hogy a pánikrohamnak lassan vége, lassan leültem a földre, ami megnyugvást adott, hiszen egy biztos pont volt. A kő hideg volt, éreztem, ahogy a harisnya kis lyukain érződik a csempe hűvös érintése egyenesen a combomra. Egy kis idő után megszoktam a hideget és csak ültem ott tanácstalanul. A mamám mindig mondta, hogy gondolkodjak szélesebb körben, hiszen rengeteg dolog van a világban, ami több mint aminek látszik. Szinte hallom ahogy mondja „Kyra, a világ több, mint amit mutat magából. Vannak dolgok, amihez kell a hited és a képzeleted egyszerre, hogy elhidd. Van amire nincs magyarázat, és van amire nem is kell. Vannak dolgok, amik emberfelettiek, de az ember túl büszke ahhoz, hogy beismerje, így tagadja." Emlékszem ezt akkor mondta, mikor tizenhét évesen egy este egyedül jöttem haza, és út közben pánikrohamot kaptam. A családból ő volt az egyetlen, akinek el mertem mondani mi történt. Ő volt az az ember, akinek az éjszaka közepén, hogy itt vagyok az út közepén és mozdulni sem bírok. Hetven évesen fogta magát és odajött hozzám és hazakísért. Nagyon különleges ember volt. Volt egy sajátos stílusa, amitől az emberek nehezen viseltek el, még családon belül is, de én mindig is csodáltam. Nagyon erős nő volt. Anyu mindig azt mondta, hogy kicsit bolond, és az öregség, de én tudtam, hogy csak sokat tudott. Tőle kaptam az első pisztolyom. Egy Beretta 92FS. Más lányokat a nagymamájuk sütni tanítja vagy varrni, nekem meg kilenc éves koromban adott egy félautomata pisztolyt. Nagyon különleges nő volt a nagyi. Nagyon hiányzik. Már három éve, hogy meghalt, de még mindig nem léptem túl rajta. Emlékszem mindenre, amit mondott. Ő tényleg ismert engem.

Csak ültem ott rezzenéstelen arccal, miközben szinte éreztem a nagyi illatát, hallottam a hangját. Mintha csak kinyújtom a karom és ő megfogja. Éreztem a közelségét, szinte hallottam, hogy hív, de tudtam, hogy nem igaz. Ekkor éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Már évek óta nem sírtam, de úgy tűnik csak ennyi telik tőlem. Egy könnycsepp. A nagyi halála volt az utolsó alkalom, mikor még érző embernek tartottam magam. Azóta csak túlélek. Még magamnak is félek bevallani, de nem tudom mit csinálok. Évek óta keményen tanulok, hogy orvos legyen belőlem, de miért. Azt mondom magamnak ez az álmom, de nem. Már nincsnek álmaim, nincsenek reményeim, csak kihívások, amiket sorra teljesítek, hogy ha látom az emberek szemében a büszkeséget, akkor talán magamban is látni fogom. Sosem értem magamnak annyit, hogy büszkeséget érezzek. Már kicsi korom óta semlegesen állok magamhoz. Tizenkét évesen azt mondták, nem baj, ha nem tartod magad elég szépnek, majd jön egy fiú és éreztetni fogja veled, de nem jött. Aztán tizenhat évesen azt mondták, majd ki fogom nőni, hogy mindig a rosszat látom magamban, mert ez a tinikorral jár együtt, de nem. Sosem volt kapcsolatom még. Mindig megijedtem. Nekem sosem hiányzott az, hogy valaki fogja a kezem, hogy valaki azt mondja, szeret. Nekem az érzés hiányzott. Emlékszem, a gimiben mindenki elég elcseszett volt. Mindenkinek meg volt a saját problémája, persze mindenki próbált úgy tenni, mintha érdekelné a másik problémája, de senkit sem érdekeltek a mások bajai. Egy idő után mindenki elkezdett helyre jönni. Elkezdtek összejönni egymással keresve a boldogságot. Ekkor kezdtem érezni, hogy nekem is hiányzik ez az érzés, hogy szeretve vagyok, de minden adandó alkalommal megijedtem és rájöttem, hogy ez nem én vagyok. A fiúk mindig azokat a lányokat szerették, akik tökéletesek. Tökéletes hajuk van, tökéletes sminkjük, csinos ruháik, de és soha nem leszek ez a lány. Egy ideig próbáltam az lenni, de aztán rájöttem, hogy nekem van jobb dolgom is, mint futni a fiúk után. Ekkor kezdtem el tanulni. Már egy ideje nem gondolok arra, hogy amíg nekem karrierem lesz, másoknak családja. Nekem nem kell a család, nem kell egy tökéletes élet. Anya mindig mondja, hogy az ember társas lény és hogy mindenkinek szüksége van egy társra, mert nagyon magányosak vagyunk egyedül. Ryan volt az egytelen, aki valaha is tetszett volna. Utána, mikor bekerültem a gimibe és ami történt már szerintem soha nem fogok úgy érezni egy fiú iránt is. Képtelen vagyok rá. Azon az estén nem csak egy részem halt meg, hanem én is. Soha többé nem leszek ugyanaz az ember, aki azelőtt voltam. Néha gondolkozom, hogy mi lett volna, ha nem történik meg, de ilyen lehetőség nincs. Már megtörtént. És az egytelen dolog, amit tenni tudok, az, hogy továbblépek.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Csak ültem ott és gondolkoztam. A szememben könnyek voltak, de pont nem volt annyi, hogy kicsorduljon. Lassan felálltam, megmostam az arcom hideg vízzel, ami felfrissített, megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, majd nagy levegőt véve lassan visszasétáltam a bárba. Összesen tíz perc telt el. Megláttam, hogy Lucy még mindig táncol, majd odamentem hozzá.

-Kyra! Jól vagy? Minden oké? -kérdezte aggódva

-Persze, csak nagyon melegem volt és megmostam az arcom. -mondtam és megpróbáltam a lehető legmeggyőzőbb lenni.

-Oké. Kérsz valamit inni? -kérdezte

-Nem ittunk még eleget? -nevettem fel

-Sosem lehet eleget inni.

-Akkor kérek. -mondtam, mire elindult a bár felé, amíg én ott maradtam a tánctér közepén. Elég szerencsétlenül álltam ott. Néha hálát adok, hogy nem látom magam kívülről mert biztos, hogy sírva fognám a fejem. Csak álltam ott és próbáltam elhessegetni az összes gondolatomat, de nem nagyon sikerült. Csak álltam ott és vártam Lucyt. Két percen már láttam is közeledni két pohárral a kezében. Az este folyamán ahányszor ez megtörtént, hogy jött Lucy poharakkal a kezében és inni hozott, már szinte ivós játékot lehetne belőle csinálni.

Óvatosan szlalomozott a téren elszórt emberek között, nehogy kiborítsa a pohár tartalmát. Mikor odaér hozzám, kedves mosollyal az arcán szólal meg.

-Szóval, mivel egész este rövidet ittunk, gondoltam hozok valami finomat. Hoztam ezt a rózsaszín bigyót, meg ezt a zavarba ejtően zöld löttyöt. Válassz! -mondta miközben mutatta a két poharat. Mindkettő elég giccsesen nézett ki. De még mielőtt választhattam volna, Lucy folytatta az italokról való beszédet. -Őszintén fogalmam sincs, mi van benne, viszont mondtam a bárosnak, hogy bármennyi alkohol is van ebben a két anyámkínja üdítőben, duplázza meg, szóval lehet, hogy mindkét mestermű ütni fog. -tette hozzá vigyorogva.

-Tudod mit? Igyuk együtt mind a kettőt és ha olyan rossz ketten megyünk hányni a mosdóba. -ajánlottam fel, mire Lucy csak bólintott, majd izgatottan megkóstoltuk. Először a rózsaszínt kóstoltam meg. Émelyítően édes volt, de egész jó íze volt. Mondjuk sokat segített az italon, hogy rengeteg alkohol volt benne.

-Na milyen? -kérdezte kíváncsi szemekkel.

-Nem rossz. Kóstold meg! -mondtam majd odanyújtottam neki a poharat, ő meg egy hatalmasat belekortyolt.

-Jézusom! -kiáltott fel hangosabban, mint tervezte, így páran, akik még a bárban tartózkodtak, felénk pillantottak. -Mi a fene van ebben?

-Rengeteg pia. -mondtam.

-Lehet nem kellett volna rögtön duplát kérni.

-Nem is mi lennénk, ha nem innánk tizenegykor unikornisszörpöt egy csomó vodkával benne. -mondtam, mire Lucy felnevetett

-Ez még nem is olyan durva. Emlékszel, mikor átjöttél hozzám a koliba és unalomból az összes piát, amit találtunk a szobámban összeöntöttük?

-Sosem fogom elfelejteni. Életemben nem voltam még olyan rosszul és nem hánytam még annyit.

-Akkor rendesen haldokoltunk mind a ketten. -mondta halvány mosollyal az arcán. -mindenre emlékszem. Bármit együtt csináltunk vagy csinálni fogunk az a legjobb emlékeimbe fog tartozni. Kemény volt mindkettőnknek az utóbbi nyolc év, de együtt túléltük. Hihetetlen, mennyi minden történt.

-Nagyon hiányoztál, Lucy. -mondtam, mire ő csak megölelt. -Viszont én lehet hozok valami ihatót- néztem a szemébe, mire belőle kitört a röhögés.

-Kérlek nem legyen dupla, se rózsaszín mert még a gondolatától is sírnom kell. -mondta mire elnevettem magam.

-Nem lesz. -mondtam, majd elindultam a bár felé.