„There's no escape. Are we the hunters, or are we the prey?"

-Hány óra van? -kérdezte Lucy egy ásítást követően.

-Negyed kettő. -mondtam ügyelve arra, hogy ne hallja ki a hangomból az aggódást Ravok miatt. -Menj nyugodtan aludni. -mondtam halvány mosolyt erőltetve az arcomra.

-Dehogyis. -mondta tettetve fáradtságát. -Gyorsan pizsipartizunk, utána szembe megyünk azzal a démon góréval. -tette hozzá, mire mosolyogva néztem rá.

-Feküdj le, majd felkeltelek, ha jön. -mondom a szemébe nézve, miközben felvettem a sportcipőmet, hogy ne mezítláb legyek a szobában.

-Biztos? -kérdezte, mire bólintottam.

Csak álltam a szoba közepén, amíg Lucy lefekvéshez készülődött. A villany lekapcsolása után is csak álltam ott. Nem bírtam megmozdulni. Irtózatos bűntudatot éreztem, hiszen Lucy miattam van veszélyben. A tehetetlenség gondolata kínzott és égetett. -Vajon mit tenne most a nagyi, ha itt lenne? Ő biztos nem csak állna a sötétben várva arra, hogy megöljék. Sosem leszek olyan, mint ő, akármennyire is próbálok aszerint a sok bölcsesség szerint élni, amiket tanított. Minden lépésemnél, belegondolok, hogy mit tenne ő, de fogalmam sincs.

Lassan elindultam az ágyam irányába, miközben a körvonalakat próbáltam elkülöníteni egymástól a vaksötétben. Mindössze a Hold halovány fénye világította be a szobát. Leültem az ágyamra és elkezdtem keresni a pizsamám. Feladtam. Eddig azt hittem kitartó vagyok és erős, hiszen kitartottam, de nem bírom megmenteni a szeretteimet, még magamat sem. Próbáltam halkan kutakodni a bőröndben, ami elég nagy kihívást jelentett ilyen látási viszonyok között.

Csak térdeltem az ágy mellett, mikor egy kis ezüstös tárgy megcsillant a Hold fényében a bőröndöm egyik kis zipzáras részében. Hirtelen ötletem sem volt, mi lehet az, így óvatosan kiemeltem a ruhák közül.

A lábam vadul remegni kezdett, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ugyan a tárgy nem volt akkora, mégis hatalmas súllyal bírt. Ott tartottam a megoldást a kezemben. Nyeltem egy nagyot és a kis Berettát forgatva a kezem között felálltam. A pisztolyt beraktam a zsebembe, nehogy Lucy meglássa, ha esteleg megébred.

Elővettem a táskámból egy tollat és egy papírt, felvettem a melegítőfelsőm, majd a párnámat a hónom alá raktam és elindultam ki az erkélyre. Még mielőtt kimentem volna, gyorsan a kezembe vettem a flaskát, hogy azt is vigyem magammal. A függönyt behúztam, hogy ne lehessen látni, majd a kint lévő kis kerekasztal egyik ingatag székére leültem. Nem mertem a fegyvert elővenni, csak néztem az eget. A csillagok között, szinte láttam a nagyit. Éreztem, ahogy fentről figyel, nyomon követi életem leggyávább döntését. A gondolattól, hogy végig nézi, ahogy az unokája elbukik és feladja elindult egy könnycsepp az arcomon.

Egy erőszakos mozdulattal letöröltem az arcomról, majd elővettem a pisztolyt. Óvatosan odahelyeztem az asztalra, majd elővettem a papírt és körmölni kezdtem:

„Drága, Lucy! Nem búcsúzom, mert nem akarom, hogy ez búcsú legyen. Csak egy döntés, melyet meg kellett hoznom, hiszen nem tudom ölbetett kézzel várni, a véget. Sose gondoltam volna, hogy feladom, de nem tudjuk előre mi vár minket. Nem feláldozom magam, hiszen azt a hősök szokták, és én a közelében sem vagyok, ahhoz, hogy hős legyek, én csak nem veszíthetlek el téged is, mert nem bírnám ki. Tudom, hogy utálni fogsz emiatt, és ezt a levelet is. Mondhatnám, hogy nem volt más választásom, de ez nem igaz, mert mindig van más választásunk, még ha nem is látjuk tisztán. Elbuktam. És nem akarom, hogy lásd, mert te vagy az egyetlen, aki teljesnek lát, még akkor is, mikor úgy érzem szilánkokban fekszem a padlón. Ne keress engem a múltban, mert ott leszek veled a jövőben, és minden egyes percben bánni fogom ezt a lépésem. Kyra.

Mire leírtam az utolsó szavakat, a papír alján könnycseppek jelentek meg. Olyan volt, mintha az eső apró cseppenként elkezdne elmosni valamit, csak ebben az esetben én voltam, amit az eső elmos, hiszen már nem vagyok semmi, pusztán egy végzetes döntés. A papírt kicsit arrébb csúsztattam, hogy a könnyeim ne áztassák tovább a levelet. Egy apró mosoly kiült az arcomra, hiszen sosem gondoltam volna, hogy még valaha fogok sírni.

Lassan a kezembe vettem a fém tárgyat. A Hold és a csillagok szinte tökéletesen tükröződtek rajta vissza. Egy ideig csak adogattam egyik kezemből a másikba, ezzel kicsit halogatva a használatát. Végül a jobb kezemben hagytam, majd odanyúltam a párnához, amit időközben ledobtam magam mellé. Gondosan a pisztoly elé helyeztem, hogy tompítsa a lövés hangját. A fogaim összeszorítottam, és az ujjamat a ravaszra helyeztem, mikor egy kavics repült el mellettem. Kicsit lehajtottam a fejem és leraktam a párnát, majd le se nézve, lekiabáltam.

-Nem alkalmas, bárki is az, aki hajnalban kacsázik az ablakon! -mondom, kicsit rekedtes hangon a sírástól.

-Miért nem alkalmas, talán öltözöl? -kérdezte Sam, aki minden bizonnyal az épület előtt állt. Letettem a pisztolyt és felálltam, majd a korláthoz mentem.

-Mit akarsz itt hajnalban? -kérdeztem.

-Gondoltam megnézem jöttek-e a démonok, hogy megöljenek. -mondta, mire elmosolyodtam.

-Jogos. Azóta kint vagytok? -tettem fel a kérdést.

-Nem, Dean a szobában alszik. Lucy? -kérdezett vissza.

-Alszik. -mondom egyszerűen.

-Te miért nem alszol? -kérdezte érdeklődéssel a hangjában, ami olyan távolinak hatott, pedig nagyjából négy méterre voltam tőle.

-Nem tudok aludni. -Sam ajkán egy röpke mosoly suhant át.

-Gyere le -mondta egyszerűen.

-Nem, mert ha elviszem a kulcsot, Lucy nem tud kijönni. -mondom elgondolkodva.

-Akkor mássz le. -mondta, mire elkerekedtek a szemeim.

-Te most viccelsz, ugye? -kérdezem, mikor rájövök, hogy lehet nem viccből mondta.

-Nem. -mondta egyszerűen, miközben próbálta elrejteni mosolyát.

-Viszont, ha leesem, a démonoknak nem lesz lehetőségük megölni. -mondom, mire elmosolyodott.

Egy pillanatig még hezitáltam, de rá kellett ébrednem, hogy bármilyen hihetetlen is, de tulajdonképpen, ha nem lenne itt, én már halott lennék. A levelet gyorsan a farzsebembe mélyesztettem, hiszen abban a pillanatban nem volt aktuális. A fegyvert a párnába raktam, majd a flaskát beraktam zsebembe. Az erkély korlátjához léptem, és a kezemet ráraktam a hideg fémre. A jéghideg érintésétől megborzongtam. Egy pillanatra felpillantottam az égre, hátha látok valamit a Holdon és a temérdek csillagon kívül, de nem. Vettem egy mély levegőt, majd a lábamat felraktam a fém korlátra, és átkapaszkodtam a falon lévő tűzlétra fém szerkezetébe. Óvatos, megfontolt léptekkel sikerült átfognom mindkét kezemmel a létrára, onnan már könnyedén le tudtam mászni. A fűszálak hideg érintése a bokámon fagyos láncnak tűntek, mintha a föld szépen lassan magába akarna zárni és lassan eltűntetni. Mintha még a természet is jelezni próbálná, hogy veszélyben vagyok.

Egy ideig csak bámultam a földet és próbáltam rájönni, vajon a helyes úton vagyok-e. Ekkor Sam közelebb lépett, mintha észrevette volna, hogy valami nincs rendben.

-Minden rendben lesz. -mondta halkan. Hangneme nyugodt volt, viszont a hangjában hallatszódott a félelem. Óvatosan a szemébe néztem, majd szomorkás hangon megszólaltam.

-Honnan tudod, hogy minden rendben lesz? Eddig sosem volt rendben semmi sem az életemben, de ez most más. Most nem csak én vagyok veszélyben. -mondtam. Minden egyes kiejtett szóval a remény egyre csak csökkent. Sam szótlanul állt. -nagyjából negyedórája jöttem rá, hogyan tudnám megoldani ezt az egészet, de az nem a helyes út. -folytattam a gondolatmenetet. Érdeklődve nézett rám, mire szomorúan néztem vissza rá.

-Hogy érted azt, hogy nem a helyes út?

-Érezted már azt, hogy egy egyszerű lépéssel meg tudnál oldani valami komplikáltat, viszont a szíved mélyén tudod, hogy nem teheted meg? -kérdeztem vissza, mire az érdeklődő tekintetében, mélyen ott volt a félelem. Mintha ennyiből tudta volna miről beszélek. -És pontosan mit is jelent az, hogy démonokra vadásztok? -tettem fel a kérdést, ezzel próbálva oldani a feszültséget. Halványan elmosolyodott.

-Igazából pont ezt jelenti. Mármint járjuk az országot, és ha információt szerzünk egy gyanús történésről, vagy egy rejtélyes halálesetről, odamegyünk és megöljük a démont. -magyarázta.

-Akkor mégis ilyen teljesállású szellemírtók vagytok. -mondtam mosolyogva. -És hol alszotok? -kíváncsiskodtam tovább.

-Általában motelekben. -mondta mire az arcomat látva folytatta. -De nem olyan rossz. Izgalmas járni az országot és mindig úton lenni.

-És nem hiányzik az, hogy legyen egy állandó otthonotok és életetek?

-Egyikőnk sem ismeri túl jól az állandó otthon jelentését. Miután anyánkat egy démon megölte, apánk mániákusan vadászni kezdett rájuk, így motelekben laktunk. -mesélte, míg én figyelmesen hallgattam. Jó volt érezni, hogy megnyílt előttem, hiszen ez egy formája a bizalomnak.

Ezt követően egy hosszabb csend következett. Csak álltunk az épület mellett. Lassan elindultam a hegy pereme felé, lenézni az éjszakába. Sam szó nélkül jött mögöttem, mintha tudta volna, hogy hova megyek.

Mikor a hegy szélére érkeztünk, leültem a kőre, Sam pedig követve a példám, közvetlen mellettem foglalt helyet. Csak bámultam magam elé, miközben a csillagos ég védelmezően terült el az égen felettünk. A távolban lévő motel, kivilágított táblája, most nem is tűnt annyira távolinak, a színei kevésbé látszódtak zavarónak, szinte megnyugtató meleg fényt árasztott.

Egy kis idő után, míg mind a ketten némán ültünk és a mélységet bámultunk, megszólaltam.

-Szerinted ma meghalok? -tettem fel a kérdést félve. Ő csak nézett rám, és kis hezitálás után szólalt meg.

-Erre nehéz válaszolni, amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben pontosan. -mondta diplomatikusan, mire elmosolyodtam halványan.

-Szóval valószínűleg meghalok. -jelentettem ki, szinte magamnak. Úgy éreztem mondanom kell valamit. Nem tudtam, mit akarok neki mondani, csak, hogy beszélni akarok. Szinte sosem éreztem, hogy ennyire meg akarok nyílni valakinek. Csak el akartam mondani neki mindent.

Még mielőtt megszólalhattam volna, a telefon a zsebében rezegni kezdett. Csak csendben ültem ott és néztem, ahogy telefonál.

Miután lerakta a készüléket, felállt, majd megszólalt.

-Mindjárt visszajövök, Dean hívott, talált valamit. Max két perc. -mondta, majd mielőtt még elindult volna, belenyúlt a zsebébe, és kiemelt egy kést és átnyújtotta. A késsel a kezemben csak néztem utána, mikor észrevettem, hogy a bár ablakán belül sötétség honol. Tegnap ilyenkor még bőven ment a bulizás.

Ebben a két napban most először éreztem magam ennyire egyedül. Látva az ablakokon belüli sötétséget, tudtam, hogy már szinte mindenki alszik.

Gondoltam rá, hogy odamegyek megnézem, miért nem égnek a villanyok, viszont láttam már horrorfilmet az életem során, így eszem ágában sem volt odamenni. Csak ültem ott, a kést a kezemben forgattam és azzal próbáltam szórakoztatni magam, míg Sam visszajön.

Nagyjából öt perce volt távol, mikor már kezdtem kicsit aggódni. Tíz másodpercenként hátra-hátra nézegettem, hátha jön, de hiába. Minden egyes tíz másodperc elteltével egyre nyugtalanabb lettem. Biztos voltam benne, hogy valami baj történhetett, így felálltam, de még mielőtt elindultam volna, észrevettem valami szokatlant a távolban.

A mostanára komfortérzetet adó hegyalján elhelyezkedő motelnek a kivilágított táblája, most vadul pislákolt. A gyomrom a villódzó fények látványától rögtön görcsbe rándult, hiszen tudtam mit jelent ez.

A kezemben tartott kést jobban kezdtem szorítani. Ekkor kicsit feltámadt a szél és jeges ujjaival kapott a hajamba, de nem a szél az, amitől megfagyott a levegő.

Itt van. Mindig is itt volt. Folyamatosan érzem a riasztó jelenlétét, minden pillanatban belülről mardosott. És most itt van. Lassú, óvatos léptekkel a hegy pereméhez léptem. A Hold megvilágítja az éjszakát, mintha csak a Nap akarna lenni, és tudja, hogy sosem lehet a Nap.

Előhúztam a pulcsim zsebéből a flaskát és meghúztam. A keserű folyadék égette, szinte marta a torkom, majd visszaraktam és a kést szorítottam a tenyeremben. Tökéletesen simult a kezembe, mintha mindig is ott lett volna a helye. Lassan megfordultam, a perem szélén állva. Alattam a mély szakadék tátongott. A mélység egyszerre hívogató és kegyetlen volt.

A lábaim ösztönösen keresték az egyensúlyt. Ahogy elindultam oldalra, a kés pengéje halványan megcsillant a holdfényben. Lassan a peremen oda-vissza kezdtem sétálni, az adrenalin, amit a félelem adott, szinte dübörgött a fülemben. Két kezem oldalt egyensúlyozott engem. Óvatosságom kezdett elmúlni az italtól és a haláltól való félelmem hiányától. Egyre magabiztosabban kezdtem a peremen sétálni. Egy pillanatra lehunytam a szemem és éreztem a szél erejét az arcomon. Lépésről lépésre egyre bátrabbá váltam, a lábaim gyorsabbak lettek, egyre óvatlanabbul lépkedtem a hegy szélén, mintha csak egy határ lett volna, amit átlépve bármikor megszakíthatok mindent ezzel a világgal. Minden érzést, fájdalmat, szenvedést, bántást egy lépéssel elvehettem volna magamtól és ebben volt valami riasztó, de egyszerre fantasztikus.

Megálltam egy pillanatra és elmosolyodtam. Élveztem ezt az érzést, hogy végre irányíthatom a saját életem. Eddig olyan volt, mintha csak részese lennék, de most én dönthettem felette. Az enyém volt a döntés, hogy esetleg lelépek a szegélyről és lezuhanok a mélybe, vagy maradok és szembenézek a következő akadállyal.

A fejemben forróság volt, a kezem szinte le volt fagyva, de egyikkel sem foglalkoztam igazán, hiszen szabadnak éreztem magam, és ez csodálatos érzés volt.

Szépem lassan elkezdtem körbe-körbe járkálni, majd az egymást követő kontrollállatlan lépéseim forgássá alakultak át. Forogtam. Egyre gyorsabban, szinte a gravitációval játszva, mire ledermedtem. Ott állt. Szemében rettegés. Sosem láttam még így.

-Kyra! – a nevem halkan és súlyosan csengett az éjszakában. Mielőtt megmozdulhattam volna a szemem sarkában megláttam az árnyékot. És akkor megértettem. Ebben a pillanatban dőlt el a sorsom.

Sam továbbra is félve állt ott, kezében egy fegyver. Szinte éreztem, hogy csalódott bennem. Próbáltam rá fókuszálni, és megérteni, hogy milyen érzések vannak a szemében rejtőzve, de képtelen voltam, nem az árnyékot nézni, amit észrevettem, hogy a fák között rejtőzik. -Vajon eddig is ott várt és figyelt? És ha eddig is ott volt, vajon miért nem támadt rám?

A következő pillanatban eltűnt. Lehet csak képzeltem, lehet nem. A Hold a hátam mögül világított, így tökéletesen rajzolódott ki az árnyékom. Tettem egy lépést előre, hogy távolabb legyek a peremtől, hiszen az már csupán a félelmet jelentette számomra.

Félve tettem a lépéseket, mikor észrevettem, hogy az árnyékom egy milliméternyit sem mozdult el, így ösztönösen hátra néztem, és ott állt mögöttem. Olyan érzés volt, mintha már jó ideje ott lett volna, talán percek, talán mindig is ott állt mögöttem és árnyékként követte minden lépésem. Alakja olyan volt, akár kísértet, ahogy a Hold szinte tökéletesen hátulról világította meg, így csak az éjszakában fekete körvonallal kirajzolódott férfialakot láttam.

Azonban nem tudtam annyi ideig nézni, hogy jobban lássam a vonásait, mert, a fájdalom késszúrásként nyilallt belém, pontosan a hasamon lévő mély seb helyén. Ez hirtelen jött, így a fájdalomtól a térdemre ereszkedtem, hogy a talaj biztos felületén legyek, viszont a mozgásom nem tudtam kontrollálni, így a térdem nagyobb erővel érkezett a földre, de az korántsem volt olyan éles fájdalom, mint a hasamon, így arra koncentrálva ösztönösen odakaptam mind a két tenyeremmel, és nyomást gyakorolva a felületre próbáltam enyhíteni a szúró érzést.

A szemem a fájdalomtól kicsit könnybe lábadt, így fátyolosan láttam csak, ahogy Ravok előttem áll, miközben Sam próbálja őt lőni, viszont úgy látszott a golyók minimális kárt sem tesznek benne. Ravok felemelte a kezét és egy suhintást tett a levegőbe, aminek hatására, a tőle pár méterre álló Sam nagy erővel csapódik bele egy fába.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan levettem a kezemet a sebről, és a kicsit véres tenyereimmel megtöröltem a szemem, majd a földre tenyerelve próbáltam feltolni magam. Ravok csak nézett rám. Mivel már az éjszaka fénye szemből világította meg, így alaposabban meg tudtam nézni őt.

Szemei sötét vörösek voltak, nyakán égésnyomok. Csak állt és némán nézte, ahogy próbálok felállni. A kést, ami mellettem hevert újra a kezembe vettem, ám az úgy remegett, hogy szinte bármelyik pillanatban kieshetett volna az éles tárgy a kezemből.

Nem kellett sokáig állnom remegő kézzel a csendben, mert a férfi megköszörülte a torkát, majd megszólal.

-Nos, Lainie kisasszony, készen áll az utolsó perceire? -kérdezte, mire felvontam a szemöldökömet és halkan megszólaltam.

-Ne szólíts így! -mondtam halkan, mire Ravok halványan elmosolyodott, de az inkább hasonlított vicsorgásra.

-Úgy látom ez öröklődő tulajdonság, hiszen a nagyanyád se tudta, mikor kell befogni a száját. -mondta keserűen, majd folytatta. -És Lainie, hogy állsz a boszorkánykodással? -kérdezte természetes hangnemben.

-Nem vagyok boszorkány. -mondom idegesen.

-Nem ez volt a kérdésem. -mondta, majd felsóhajtott. -Akkor felvázolom neked, például, ha van két fekete ember, nekik fekete gyerekük fog születni, ha pedig egy boszorkánynak gyermeke lesz, az is boszorkány. Na, most, hogy megértetted, hogyan is működik ez, térjünk a lényegre. Meg kell, hogy öljelek, hiszen, amíg van olyan ember, akiben a nagyanyád vére van, lázadások lesznek.

-De nem én vagyok az utolsó. -mondom kimérten, remegő hanggal.

-Ezt fejtsd ki kérlek. -mondta.

-Ott van Chloe. Vagy anya. -mondtam aggódva, mire elmosolyodott, amitől az egész testem remegni kezdett.

-Ezesetben van még egy apróság, amiről beszélnünk kell...

-Megölted őket?! -csattantam fel, miközben az egész testemben dobogott a szívem.

-Ugyan, milyen szívtelen állatnak képzelsz engem? -kérdezte nyugodt hangon, de meg sem várva a válaszom, folytatta. -Ha te lehetsz szarkasztikus picsa, akkor én is viccelődhetek néha. De egyébként mind a ketten életben vannak, bennük nincs boszorkány vér, utánajártam pár alattvalómmal. Viszont benned elég sok van, így, ha nem bánod, segítek megszabadulni tőle. Egy pár perces kis rítus, és meg is vagyunk. Viszont, hogy kicsit izgalmasabb legyen, szedjük ki a barátod a susnyásból, és hogy egyenlő legyen, idehívom a kedvesemet. -mondta, majd elindult Sam felé, míg én földbegyökerezett lábbal álltam és próbáltam feldolgozni az előbb történteket.