„This ain't the story I remember, someone lied to you"

Nem emlékszem, hogy kerültem a padra, de azon ülve ébredtem. Iszonyatos fájdalmat éreztem az egész felsőtestemen. A karom és a kulcscsontomon a seb is be lett kötve. Láttam, hogy Lucy mellettem ül, remegett a lába.

-Kyra, úristen, azt hittem meghaltál! -kiáltott fel, mikor meglátta, hogy felébredtem.

-Azért nincsenek halálos sérüléseim. -mondtam ezzel nyugtatva őt.

-Te láttad már milyen sérüléseid vannak? -kérdezte, de meg sem várva a választ folytatta. -Ahogy lehúztam a zipzárt a pulcsidról, összeestél és majdnem elvéreztél. -mondta hangosan és aggódással a hangjában, mire elhúztam a szám.

-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Az adrenalin elnyomta a fájdalmat, így nem is tudtam, hogy ennyire durva. -mondtam. -De az üveget nem is akkora erővel vágta hozzám, nem is értem, hogy mehetett ennyire mélyre.

-Nem tudom én sem. De a lényeg, hogy megmaradsz. -mondta bíztatva, mire elmosolyodtam.

-Akkor azt hiszem megint szintet lépett a barátságunk... -mondtam vigyorogva.

-Az, hogy húsz percen belül végig néztük, ahogy a másikunk majdnem meghal, egyértelműen új szintre emeli a barátságunkat. -értett egyet Lucy is. -Amúgy Sam és Dean is itt vannak, csak elmentek a kocsihoz visszarakni az elsősegélydobozt. -mondta témát váltva. Majd átölelt, miközben figyelt, nehogy felsértse a sebet a kötés a. -Nagyon megijesztettél. Azt hittem meg fogsz halni. -suttogta.

-Azért ahhoz egy kicsivel több kell, mint Jack. -mondtam mosolyogva, mire Lucy halványan elnevette magát.

-Apropó Jack! Láttuk, ahogy elindul a cókmókjával együtt. -mondta Lucy még mindig mosolyogva. -Ja, és látnod kellett volna, mennyire vissza kellett tartani Samet attól, hogy kinyírja. Nagyon vicces volt. -mesélte, mire elmosolyodtam. Ekkor láttam meg a szemem sarkából, hogy az autó csomagtartója lecsukódik, és Dean és Sam jön felénk.

-Oké, most, hogy egyelőre úgy tűnik, mindenki életben marad, valaki elmagyarázná, hogy mi a fene volt ez az egész? -kezdte Dean.

-Ott kezdődött, hogy Ryan beszélt Kyrával, amitől Kyrának innia kellett, utána Jack csesztetni kezdte őt, majd majdnem megfojtotta, utána nyilvánosan megalázta őt, utána kijöttünk, majd kijött Jack is, boszorkánynak nevezte Kyrát, aki erre betörte az orrát, utána Jack hozzávágta az üveget, mire megütöttem őt, de visszaütött, amitől elestem, majd belém rúgott, utána Kyra az üvegszilánkot a vállába szúrta és innen nagyjából tudjátok. -mondta Lucy összefoglalva az egészet egy nagy levegővétellel lezárva, hiszen hadarva mondta el egy levegővel.

-A lényeg, hogy Jack elment és már majdnem biztonságban vagytok. -mondta Sam, mire Lucy összeráncolta a szemöldökét és megszólalt.

-Majdnem? Hogy érted, hogy majdnem? -kérdezte idegesen. Sam Deanre nézett, aki tanácstalanul nézett vissza rá, így én válaszoltam.

-Szerintem arra céloz, hogy még csak most fognak jönni a démonok. -mondom, mire Lucynek elkerekednek a szemei.

-Hogy értitek azt, hogy démonok? -kérdezte. -Milyen démonok? Jack nem a démon volt? -kezdett pánikolni.

-Nem. Jack csak egy mocskos seggfej, de nem démon. -válaszolta Sam.

-Akkor azt mondjátok, hogy már így is majdnem meghaltunk, de még csak most jönnek a démonok?! -kérdezte tovább Lucy, szinte hisztérikus állapotban, így megszorítottam a kezét.

-Minden rendben lesz. Túléljük. Ígérem. -mondtam bíztatóan.

-Ígéred? -kérdezett vissza.

-Oké, helyesbítek. Mondjuk úgy, hogy nagyon erősen reménykedem. -mondtam, mire Lucy elnevette magát.

Ezután senki sem mondott semmit. A témát ugyan próbáltuk Lucyvel elviccelődni, de mind a ketten rettegtünk, hogy mi fog történni. Nem néztünk egymásra. Mindenki a saját gondolataival birkózott meg. Csak a csend maradt velünk, de az is nyomasztóbb volt, mint bármilyen zaj. Ekkor egy hideg fuvallat söpört végig az udvaron, hasonló, mint ami a mosdóban is volt. A szél valami ismeretlent, de közben ismerős szagot hozott magával. Kénszagot. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyomrom összeszorult, a tarkómon jeges borzongás futott végig.

 Óvatosan a mellettem ülő Lucyre pillantottam, akin szintén látszott, hogy fél. Dean keze öntudatlanul is a zsebe felé mozdult, amiben ott pihent a pisztolya. A látványától kicsit kirázott a hideg. Lassan felálltam, hiszen nem bírtam tovább ülni ott és várni a végre. Még mielőtt bárki bármit szólhatott volna, egy árnyék jelent meg előttünk. 

Először alig volt több, mint egy folt a holdfényben, de ahogy formát öltött, kirajzolódott egy nő alakja. Kecses, mégis rettenetesen idegen. A fehér ruhája szinte világított a sötétben, a haja pedig úgy hullámzott körülötte, mintha saját élete lenne. Szemei éjfeketék, olyan hatást keltettek, mintha mindent láttak volna, amit el akartál rejteni.

-Látom tudtátok, hogy jövök. -szólalt meg. A hangja selymes volt, szinte kedves, mégis fagyos borzongást keltett. Olyan érzés volt, mintha ismerném. És abban a pillanatban eszembe jutott, ki ő. Lilith. Emlékszem, a nagymamám rengeteg történetet mesélt róla. Állítólag a nagymamám ismerte őt. Nem tudom, hogy ez igaz-e, én mindig azt hittem csak kitalálja. De most nem tudtam nem hinni benne, hiszen itt állt előttem.

Senki sem mozdult. Lucy szorítása erősödött a kezemen, Sam egy lépést tett előre, de Lilith egyetlen kecses mozdulattal jelezte, hogy álljon meg.

-Nyugodjatok meg. -mondta halkan, mintha tényleg meg akarna nyugtatni minket. -Nem azért vagyok itt, hogy ártsak. Legalábbis én nem. -mondta, mire rögtön gondolkodni kezdtem. Mit jelentsen az, hogy legalábbis, ő nem? Akkor valaki más is jön? Esetleg neki ártó szándékai vannak? Vajon hihetünk Lilith-nek? Amint kiejtette a száján a mondatot, rögtön éreztem, hogy hazudik, de minden egyes másodperc elteltével egyre jobban éreztem azt, hogy hinnünk kell neki.

-Mit akarsz? -kérdeztem végül, miközben próbáltam ügyelni arra, hogy ne hallatszódjon a hangomban a félelem. Lilith rám nézett, és az ajkai finoman megrendültek, mintha visszatartaná a mosolygást.

-Csak beszélgetni -mondta egyszerűen. -Mi lenne, ha kihagynánk a kínos részeket a beszélgetésből, például, hogy mindegyikőtök bambán áll és bámul rám, mintha még nem látott volna démont. -mondta hangnemet váltva. Látva, hogy semmit sem változik egyikőnk arckifejezése sem, folytatta. -Ti aztán nem könnyítitek meg a dolgomat. -mondja, majd unottan Lucy felé fordul. -Lucy. Te nem találkoztál még démonnak, igaz? -tette fel a kérdést a lány felé, aki csak megrázta a fejét. -Remek. És traumatizáltalak, esetleg szükséged lesz terápiára? -kérdezte szarkasztikusan, mire Lucy halkan megszólalt.

-Arra nem, viszont egy kis vodka jólesne. -mondta halvány mosollyal az arcán.

-Ahogy látom, arra már pont nincs szükséged. -mondta Lilith unott hangon, majd a fiúkra nézett. -Sam, Dean. Rég találkoztunk. -mondta semleges hangnemmel, majd felém fordult és csípőre tette a kezét. -Na, de most jön csak az érdekes rész. Kyra, te találkoztál már démonokkal, vagy bármilyen természetfeletti lénnyel? -nézett rám válaszra várva.

-Ezt az alkalmat leszámítva? -kérdeztem halkan, visszatartva a mosolygásomat Lucy nevetését hallva a szarkasztikus megjegyzésemre. Lilith megforgatta a szemét.

-Most már értem, hogy miért vagytok legjobb barátok. -mondta, majd folytatta, most már kevésbé semlegesebb hangnemben. -Szóval a kérdésemre a válasz igen. Találkoztál már természetfeletti lénnyel. Inkább nem teszek fel több kérdést, hiszen megspórolnám a szarkasztikus válaszokat, így elmondom röviden a sztorit. A te szeretett Ivy nagyid boszorkány volt. -kezdte mesélni, mire szinte még a vérem is megfagyott. 

Mindig is sejtettem, hogy a nagyinak voltak ilyesmi kötődései, de így kimondva, nagyon máshogy hatott. Hirtelen minden értelmet nyert, ami kérdéses volt ezzel kapcsolatban. Valószínűleg ennek köze volt ahhoz, hogy anya nem állt szóba a nagyival, hogy folyton éreztem valami furcsát a nagyi házában.

 -Na, a lényeg... -kezdte újra a beszédet Lilith a kis szünet után, amit hagyott. -A nagyanyád hatalmas erővel rendelkezett és azt felhasználva rengeteget tevékenykedett, hogy a gonosz erőket távol tartsa és megállítsa. -mondta, szinte olyan hangon, mintha mesét mondana. - Egyszer, nagyjából huszonöt évvel ezelőtt, volt egy eset. Volt egy másik boszorkány, úgy hívták Elaine. Elaine segítséget kér a nagyanyádtól Ravok ellen, akit a Ivy sikeresen legyőzött. Na, de a probléma ott kezdődik, hogy mikor a nagymamám meghalt, az erő, ami Ravok-ot fogva tartotta mindaddig, eltűnt, így ő kiszabadult. Évek óta tervezi a bosszúját. Először az összes boszorkányt el akarta tüntetni a földről, aztán rájött, hogy mindössze kettőt kell megölnie. Téged és Elaine-t. Elaine halott. -foglalta össze Lilith. Nagyi sokat mesélt Elaine-ről, szinte láttam magam előtt az arcát.

-Ki az a Ravok? -kérdezte Lucy. -Lilith arca megkeményedett, a szemei pedig még sötétebbé váltak a név hallatán.

-A gyilkosok démona. Az egyik legerősebb. Szóval nagy vonalakban ennyi. Plusz, ha esetleg valakinek nem megy az utalásos gondolkodás, Ravok idejön. -tette hozzá. Lilith még egy utolsó pillantást vetett rám, majd a széllel együtt eltűnt, mintha sosem lett volna ott. A szavai rémületet keltettek bennem, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Még magamnak is le akartam tagadni, de haragot éreztem, hogy a nagyi nem mondta el ezeket. Tudtam, hogy nem az ő hibája, de azért igazán megemlíthette volna.

Sokáig nem szólt senki semmit, viszont nem éreztem a kínos csendet, hiszen a gondolataim hurrikánként kavarogtak a fejemben. Tegnap még azt se tudtam, hogy jönni fognak a démonok, ma csak annyit sejtettem, hogy mondjuk jön egy pár démon aztán ennyi, de most már ott tartunk, hogy jön a gyilkosok démona, és személyesen engem akar kicsinálni. Imádom az életet, ahogyan olyanná teszi az életem, mint egy török sorozat és a trónok harca keveréke, hiszen random események, váratlan fordulatok történnek véletlenszerűen és mindenki meghal.

Pár pillanat még csendben telt el, majd Lucy szólalt meg, félénken és gondterhelten, mint aki még mindig az előbbi események hatása alatt van.

-Oké, ez meg mi volt? -kezdte, majd a fiúk felé fordult. -És mit jelentsen az, hogy régen találkoztatok már ezzel? Ti is démonok vagytok? -kérdezte idegesen Lucy.

-Dehogy vagyunk! Még a feltételezés is sértő. -kezdte Dean. -Mi vadászunk rájuk. -mondta, mire Lucy hitetlenül elnevette magát és felém fordult.

-Na, baszki! Kyra, ezek a szellemírtók! Hát én megőrülök. -mondta.

-Oké, Lucy nyugodj meg. -próbáltam nyugtatni Lucyt, majd a fiúk felé fordultam. -És ti mennyit tudtok erről az egészről? -kérdeztem tanácstalanul.

-Nem eleget ahhoz, hogy tudjuk mi fog következni ezután. -mondta Sam diplomatikusan.

-Mi lenne, ha utánanéznénk? -ajánlotta fel Lucy. -Persze nem az erdőben, isten ments! Laptopon, vagy mobilon, könyvekben vagy ilyesmi. -korrigálta az előző felvetését.

-Hozom a laptopot! -mondta Dean, és elindult az autóhoz, hogy kivegye a csomagtartóból az említett tárgyat.

Ezután elindultunk a szobánk felé. Ahogy felértünk, mindenki helyet foglalt és próbáltunk információkat találni. Lucy és én telefonon próbáltunk böngészni, Sam a notebookon keresett információkat, Dean, pedig egy füzetben próbált hasznos információk után kutatni. A szobában csend volt, csak a billentyűk hangja és a papírok lapozgatása hallatszódott, amitől nagyon nyomasztó és monoton lett az egész helyzet. Sam Lilith-nek és Ravok-nak nézett utána, és az eredetüknek, Lucy az egyik okkultista ismerősének írt, hátha esetleg megtud valamit. Ekkor jutott eszembe, hogy otthon van a nagyinak néhány régi naplója.

-Lucy, a nagyinak a naplói. -kezdem. -Nem tudod, hova pakoltam őket? -kérdeztem, hiszen ott volt, mikor a nagyi régi holmiait pakolásztam.

-Azt hiszem a padlásotokon van. -kezdte elgondolkodva. -De hogyan akarod használni? -kérdezte. -Anyukád már biztos alszik. -mondta az órájára nézve.

-Ilyenkor még nem alszik. Szombat este van, ilyenkor született feleségeket néz. -mondom, mire Lucyből kitör a nevetés. A telefonomon kikerestem, a számát anyunak és már hívtam is.

Nagyjából három csöngésre vette fel.

-Szia anya, bocsi, hogy most hívlak... -szóltam bele a készülékbe, mire egy éber hang válaszolt.

-Szia, kincsem, nyugi nem zavarsz, úgyis éppen reklám van. Mit szeretnél? -kérdezte.

-A padlásról le tudod hozni a nagyi régi naplóit? -kérdezem a számat beharapva.

-Minek? -kérdezte.

-Csak kell. -mondom szűkszavúan.

-Várj. -mondja, majd szünet következik. Egy három perc várakozás után újra beleszólt a telefonba. -Megvan. És hogy juttassam el hozzád?

-Küldd el faxon! -mondom szarkasztikusan.

-Ne gúnyolódj, mert visszarakom a polcra. -mondja.

-Kérlek lapozz bele és ha találsz olyan részt, amiben benne van, hogy Ravok, Lilith vagy Elaine fotózd le! -mondtam neki. Ekkor hallottam, hogy jöttek is az üzenetek így elköszöntem tőle, megköszöntem a segítséget és leraktam a telefont.

Megnyitottam a fotókat, amin a kicsit sárgás papíron lévő szép kézírás szerepelt. Az írást meglátva rögtön könnybe lábadt a szemem. Az egyik oldalra nagy betűkkel volt felírva, hogy Ravok. Valami pecsétről, bosszúról és rituálékról beszél, de valami más is megragadta a figyelmem. A lap alján összesen két sor volt, de rengeteget számított:

„Lainie! A bosszú nem ér véget azzal, aki elindította. A pecsét örök, a múlt bűnei nem halványulnak el az idővel. Ravok nem értem jön el, hanem érted. A vérvonal nem menekülhet az ítélet elől."

Miután mindenki megosztotta a többiekkel, amit talált, még nyomasztóbb lett a helyzet. Már tudjuk, hogy Lilith nem hazudott, és hogy valami háború féleséget robbantott ki a nagyi halála a démonok között, így ma véget ér, valamilyen szertartással. Összesen ennyi információnk volt, és ennél sokkal kevesebb időnk.

-Akkor most mihez kezdünk? -kérdeztem.

-Lefekszünk és meghalunk. Nagy vonalakban ennyi. Vagy, csoportos öngyilkosság Ravok előtt. -vázolta fel Lucy a zseniális ötletét.

-Szerintem Kyra úgy értette, hogy az életben maradásért mit teszünk. -szólt Sam mosolyogva.

-Akkor most mi lesz? -kérdeztem tanácstalanul. A kérdésre nem kaptam választ, hiszen mindenki tanácstalan volt. Olyan éjfél után Sam és Dean elmentek, így Lucyvel magunkra maradtunk. Egyikőnk sem tudta mi lenne a teendő, hiszen nem tudtuk mi fog következni. 

Azt hittem a fiúk tudni fogják a megoldást, de senkinek nem volt semmi ötlete. Végül felvetettem, hogy majd hirtelen fogunk improvizálni. Ez az ötlet egyikőnknek sem tetszett, de nem volt ennél jobb ötlet, így ez maradt.

 A szoba nagyon csöndes volt miután elmentek, és ettől csak mégjobban félni kezdtem. Tudtam, hogy nem akarom belekeverni a többieket, hiszen ez engem akar megölni és nem akartam, hogy emiatt mások kockáztassák az életüket. Csak ültem az ágyon és gondolkoztam, hogy mi lehetne a következő lépésem. Csak ketten voltunk a szobában, Emma még nem jött fel a bárból. Lucy is az ágyán feküdt csendben. Egy pár perc után hirtelen felpattant az ágyáról. Én kíváncsian néztem, mit csinál.

Elsétált az ablakhoz, amin keresztül tökéletesen lehetett látni a holdat és a csillagokat. Egy ideig nézte, majd felém nézve megszólalt.

-Tudod, mit? -kezdte. Hangja furán hatott a hosszú néma csend után. -Ez az este már el van rontva, mi is el vagyunk rontva. Inni fogunk és táncolni, mintha minden rendben lenne. -mondta, mire elnevettem magam.

-De nincs minden rendben. -mondom értetlenül.

-Sehogy sincs rendben. De ha csendben és depressziósan ülünk az semmivel se jobb, mintha részegen táncolnánk. -mondta. Teljesen igaza volt, hiszen már nem tudunk mit csinálni.

Gyorsan elővette a telefonját és beindított egy viszonylag pörgősebb dalt. Kihalászta a táskából a vodkát, ami még a félig fel volt töltve és meghúzta.

-Le kell állnunk az ivással. -mondtam kelletlenül.

-Miért, Ravok-nak kell a májad is? -kérdezte, mire kitört belőlem a nevetés.

-Olyan hülye vagy! -mondom nevetve, majd kiveszem a kezéből az üveget és iszom jó pár kortyot. -Akkor bulizunk? -kérdezem, mire Lucy felemeli az üveget és így táncol. Szóval bulizunk. Az erkélyajtót résnyire nyitva hagytuk, hogy legyen egy kis levegő bent, plusz így a gyönyörű csillagos eget így is tökéletesen tudjuk bentről is vizslatni. A zene szólt, Lucy és én is táncoltunk, mintha az összes problémánkat ki tudnánk táncolni. 

Egy pillanatra megálltam és csak néztem, ahogy Lucy táncol. Már megint miattam van veszélyben. Valamit tennem kell, hogy megakadályozzam, hogy meghaljon. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam halna meg. Lucy észrevette, hogy csak állok és nézem őt.

-Minden rendben? -kérdezte.

-Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy meghalj. Valamit tennem kell. -mondtam aggódva idegesen.

-Ha nem szeretnélek annyira, hogy ne vállaljam be azt, hogy meghalok, most nem lennék itt. -mondta, nekem lecsúszott egy könnycsepp az arcomon. Ezt látva Lucy szorosan átölelt, mire felszisszentem. -Ne haragudj, el is felejtettem a sebet. -mondta.

-Át kéne öltöznöm, csupa vér vagyok. -mondtam kelletlenül. Odamentem a táskámhoz és előszedtem egy fekete farmert és egy kék pólót és leraktam az asztalra.

-Farmer? -kérdezte Lucy összehúzott szemöldökökkel.

-Később még kimegyek levegőzni. -mondom. Lucy erre nem válaszolt.

Lucy látta, hogy a hangulat kezd elhalni, így felhangosította a zenét, és ugrálni kezdett az ágyon. A kezemről levettem a kötést, viszont a mellkasomon rajta hagytam, hiszen az sokkal mélyebb seb és nem akartam, hogy felsértsem. Láthatóan Lucy elvolt az ágyon ugrálással, szóval úgy döntöttem, hogy a szobában öltözöm át. A ruha véresen tapadt rám, így kicsit fájt mikor levettem. 

 Ebben a pillanatban Lucy elkezdett nevetni. Lucy nevetése egyre hangosabb lett, és gyanús volt, hogy ez nem csak a vodka mellékhatása. Ekkor Lucy még a táncolást is abbahagyta, hanem az ablak felé bámul, majd rám néz, aztán megint az ablakra és úgy röhög, mintha az életéért küzdene.

-Lucy? -kérdeztem gyanakodva, miközben a pólómért nyúltam.

Lucy a kezével az ablak felé intett, miközben próbálta a könnyeit törölgetni.

Ösztönösen megfordultam, és az erkélyajtón keresztül láttam, hogy Sam és Dean az autó mellett állnak, és egyenesen felénk néznek. Legalább olyan döbbent arckifejezést vágtak, akárcsak én. Sikítva rántottam magamra a pólót, miközben Lucy az ágyon fetrengve visítva kacagott. Én a földön ülve nevettem, mikor Lucy leszállt az ágyról és behúzta a függönyt.

Ekkor kopogást hallottunk az ajtón.

-Ó, Istenem, hagyj lógva! -kiáltom el magam, majd az arcomat a kezembe temetem. Lucy nevetni kezd. -Várj, csak felveszem a nadrágom! -szólok, Lucynek, aki még oda sem ért az ajtóhoz, de már nyílik is ki. Bebújtam az ágy mellé, hogy felvehessem a nadrágom és onnan figyeltem ki akar betörni hozzánk éjszaka.

Legnagyobb meglepetésünkre Patrick és Daniel rontott be hozzánk. Mindketten pizsamát viseltek, utóbbinál még egy elemlámpa is volt.

-Itt meg mi történik? Hallottuk a sikítást, jöttünk megnézni minden rendben van-e. -mondta Patrick.

-Persze minden oké, csak megtámadt minket a ninja-szöcske. -mondta Lucy cinikusan utalva Patrick délutáni viccére.

-Nagyon vicces vagy Lucy. -mondta Patrick, majd kérdőn körbepillantott a szobában. -Hol van Kyra? -kérdezte.

-Itt vagyok. -bújtam ki az ágy mögül egy sikeres gatyafelvétel után.

-Bujkálsz? -tette fel a kérdést Patrick nekem.

-Öltöztem. -mondom.

-És mi volt a sikítás? -kérdezte Daniel fáradt hangon.

-Kukkolók voltak. -mondta Lucy tettetett komolysággal, miközben én próbáltam visszatartani a nevetésemet. -De már nem aktuális.

-Akkor jó éjszakát! Reggel találkozunk. -köszöntek el a fiúk, mire nekem görcsbe rándult a gyomrom. Mi van, ha nem találkozunk reggel? Lucy arcán valami hasonló átsuhanó érzést láttam, így ő is azt érezhette, mint én.

-Jó éjt! -köszöntem el én is. Direkt nem mondtam, hogy reggel találkozunk, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy megéljük-e a reggelt.