„I don't dress for women. I don't dress for men. Lately, I've been dressing for revenge"

A teremben lüktető feszültség hatalmas súlyként nehezedett egész testemre. Egy pillanattal megelőzően még egyszerűnek tűnt a döntésem, miszerint nem futok el. A rám szegeződő tekinteteken nem láttam, a pozitív visszajelzéseket, miközben nekem ez egy nagyobb mérföldkőnek számított az életemben. Minden bizonytalan szempárban, mely felém nézett sajnálatot és ítélkezést láttam, aminek hatására már én sem éreztem magam erősnek. Minden századmásodperc elteltével egyre jobban bántam a döntésem. Nem mertem senkire se nézni egy másodpercnél tovább, hiszen minél tovább nézel egy ember szemébe, annál jobban tudod beazonosítani a benne rejlő érzelmeket, és én nem akartam többet tudni ezekből az affektusokból. Fogalmam sincs, mit érezhettem abban a pillanatban. Csak bámultam magam elé és törtem a fejem, hogy most mi a francot fogok tenni. És akkor eszembe jutott valami. Még nem a konkrét dolog, amit tennem kell, viszont már tudtam, hogyan fogok rájönni. Mikor azon az estén az éjszaka közepén a nagyihoz mentem és csak sírtam és fogalmam sem volt, mit tegyek vagy hogyan tovább. Erre a nagyi magához ölelt és halkan, megnyugtatóan megszólalt:

-Ó, Lainie, drágám, ne sírj! A sírástól előrébb leszel? Közelebb leszel a problémád megoldásához? -kérdezte, mire könnyes szemmel, szaporán folyó könnyekkel néztem rá.

-Ez feszültséglevezetés, egyfajta megkönnyebbülést okoz.

-Nem a biológiai részére gondolok. Sírni akkor kell, ha a biciklid lopják el, de ma tőled valami mást, valami sokkal érékesebbet vettek el. És nem csak az ártatlanságodra gondolok, hanem arra is, hogy egy hosszútávú sérülést, egy mély, örök nyomot hagyó vágást ejtettek rajtad, a lelkeden. -mondta, miközben én kíváncsian hallgattam, még mindig könnyes szemekkel.

-És most mi lesz? -kérdeztem elgondolkodva. A kérdéstől és a mögötte rejlő bizonytalanságtól újra folyni kezdtek a könnycseppek a szememből. Erre a nagyi megsimogatta az arcom és megértően, csendesen, hangjában rengeteg bölcsességgel megszólalt.

-Ne ezen gondolkozz! Csak nagyobb fájdalmat okozol ezzel magadnak. Ne arra gondolj, hogy hogyan fogok így élni a felnőttkorod vagy hogyan fogsz bosszút állni. Képzeld el, hogy egy erdőben vagy! -kezdte, mire szemöldökömet összeráncolva néztem rá. -Ne agyalj, csak képzeld el, amit mondok! -mondta mire behunytam a szemem. -Képzeld magad az erdőbe. Egyedül vagy és mindent beborít a köd. Ne arra gondolj, hogy fogsz innen kijutni, és nem ülsz le sírni. Egy kérdés van összesen. Látod hol van a következő lépésed? Tégy egy lépést, haladj a ködbe, és minden apró lépés után, amit az ismeretlenbe teszel, egyre közelebb fog téged vinni a kiúthoz. Lépésenként haladj, hiszen, csak a következő lépésed az egyetlen, amiben biztos lehetsz. -mondta, mire gondolkozni kezdtem ezen.

Azóta is ezen gondolkozom. Minden nap ezzel a gondolattal aludtam el, és sosem értettem meg igazán, legalábbis mostanáig. Már nem tudom a lépéseimet meg nem történté tenni, hiszen már megtörtént. A hajamat már felkötöttem. Ugyanis még vissza tudom engedni, de a lényeg már megtörtént, a seb látható volt. Ez volt a lépésem. Nem tudni, hogy jó vagy rossz, hiszen még nem vagyok kint az erdőből. Csak másodpercek teltek el az említett mozdulat óta, de szinte óráknak tűnt. A teremben hallatszódott a halk, folyamatos mocorgás, csendes összesúgások, pár pohár csörgése, a székek lábának nyikorgásának csikorgó hangja. Ennyi apró és lényegtelen hang mind eltörpült a feszült pillanat mellett. A színpadot és a környékét színes fények borították el, és csak a bárpult feletti meleg fényű lámpa egyensúlyozta a hangulatot. A lámpa még mindig égett, bár most a meleg és védelmező fény sokkal halványabbul hatott, szinte elveszett a diszkófény kék sugarai között. A színes, mindent beborító fény alatt állva, úgy éreztem, másodpercek választanak el attól, hogy elájuljak a nyomástól. Ekkor néztem fel, és láttam meg Jacket. Igaz, ma már láttam egy párszor, de ez valahogy más volt. Lehet csak egy pillanatig tartott, ám egy átsuhanó érzelmet láttam az arcán, amit a kék fény jobban megvilágított, hiszen a színpad magasabban volt. A szemében egyvalamit láttam, és az a félelem volt. Csupán szikrája a félelemnek, de mégis az volt. Félt, hiszen ahogy engem pillanatok választottak el az összeomlástól, őt szintén másodpercek töredékei választották el attól, hogy az emberek megtudják, vagy legalábbis sejtsék, hogy milyen ember is ő. Jack mindig is az az osztálytársam volt, aki csendben ül a hátsó padsorban, olvas vagy házit másol. Az évek alatt szinte egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam őt beszélgetni az iskola diákjaival. Emlékszem, mikor másodikosak lehettünk, mindenki próbált barátokat szerezni, míg Jack csak a helyén ült elvonulva. Akkoriban még elég sokan közeledtek felé. Volt egy pár ember, akik rendszeresen odaültek hozzá, néhányukkal Jack beszélgetett is egy keveset, de nem alakultak ki barátságok köztük. Nagyjából ötödik osztályig próbáltunk Jackkel kedves lenni. Az ötödik osztály volt pont az, mikor a legtöbb ember elkezdett megváltozni. Akkor már fontos lett hirtelen a tanulás, az akkori barátságok legtöbbje feloszlott, olyan emberek kezdtek beszélgetni egymással, akik eddig még maximum pár szót szóltak egymáshoz. Fura érzés belegondolni, hogy ezek az emberek, ez a sok ismerős arc, akikkel együtt nőttél fel, akikkel végig láttátok, hogyan változik, hogyan lesz hétévesből tizennégy éves. Aztán jön a gimnázium és ezeket az embereket elveszítjük. Volt egy rövidebb időszak, mikor elég sokat beszélgettem Jackkel. Egy nap, azt hiszem hatodikban volt, mikor napköziben a sarokban ült egymagában. Egy könyvet olvasott, miközben fejét majdnem teljesen eltakarta a pulcsija kapucnija. Mindig is hasonló helyzetekben ücsörgött, szóval egyáltalán nem volt semmi újdonság, ahogy ott ült tizenkét évesen egymagában a hátsó padban, de valahogy éreztem, hogy ez most más. Pár percet gondolkodtam, hogy odamenjek-e hozzá, majd amellett döntöttem, hogy leülök mellé, megkérdezem jól van-e. Azon a délutánon kiderült, hogy Jack szülei azokban az időkben váltak el, így a fiú nehéz időkön ment keresztül. Azon a délutánon ugyan nagyon jól elbeszélgettünk, de valahogy többet nem beszélgettünk. Gondoltam rá, hogy biztos jól esne neki a társaság, vagy valaki, akivel tud beszélni, viszont a csendes, terem végében ülő Jack viselkedése hamar kifordult önmagából. Rosszul kezelte a nehéz időket, így hetedik elejére már szinte mindenkinek volt minimum egy oka, hogy miért is nem áll szóba vele. Először csak egy-két olyan alkalom volt, mikor ideges lett és nem megfelelő módon reagált, majd szépen lassan egyre többször lettek hasonló dühkitörései. Ezek egy ideig nem kifejezetten voltak személyesek, senki sem vette magára ezeket általában, de egy kis idő után gonosz és sértő, olykor személyes megjegyzésekkel kezdett illetni egyes embereket.

Ezután folyamatosan csak süllyedt, hiszen jöttek a verekedések, balhék. Az egyetlen ember, akivel jóban volt, az Ryan volt nyolcadik végén. Utána egészen idáig nem is hallottam semmit Jackről. Ahogy ott állt fenn, tökéletesen lehetett látni benne a régi, ártatlan énjét. Van egy pillanat az embereknél, mikor rájönnek mit tettek, mikor tetteik súlya ránehezedik egész testükre, de ekkor már késő. Ennél a pillanatnál már nem lehet mit tenni, hiszen, amit tettek, már megtörtént, kijavítani vagy visszacsinálni már nem lehet, így nem marad sok lehetőség. Vagy megbocsátásért fognak esedezni, csendben elfogadják a sorsukat vagy tovább rontják a helyzetüket. Nem tudtam pontosan, hogy Jack mit fog tenni, melyik lehetőséget választja lépéséül, de abban teljesen biztos voltam, hogy ő nem fog térden állva könyörögni és sírva esedezve a bocsánatért.

Csak bámultam a szemébe. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak el és ne omoljak össze. Az emberek körülöttem még mindig feszülten álltak, halkan beszélgetve. A ránk terülő kékes fény sokkal feszültebbé tette az egész légkört. Nem mertem a fejemet elfordítani, hiszen tudtam, hogy ha megtenném látnám Lucyt, aki aggódóan és támogatóan nézne rám. Tudtam, hogy nem bírok ki még egy ilyen tekintet, hiszen annyit kaptam már belőle.

Elegem volt abból, hogy mindig csak a sajnálkozó szempárokat látom, akik aggódva néznek rám, mintha nem tudnák, hogy pontosan melyik pillanat lesz az, amikor egy pillantás alatt széthullom. A gondolatok oda-vissza cikáztak a fejemben, nem tudtam mennyi idő telt el, hiszen csak magam elé bámultam és az emelvényen álló Jack kezében lévő immáron üres üveget szuggeráltam, ami tökéletesen verte vissza a fényt, ami élesen terjengett a fülledt hideg fényű levegőben. Ekkor vettem észre, hogy a feszült közegbe egy hang élesen szólal meg, szinte a semmiből. Kicsit jobbra fordítottam a fejem és láttam, hogy Ryan igyekszik fel a színpadra feszültségoldás gyanánt. Ezt látva a terem ezen részén az emberek elkezdtek beszélni, így egy kicsit oldódott a feszült helyzet. Ryan elvette a mikrofont Jack kezéből, kicsit megköszörülte torkát, majd megszólalt.

-Jó estét mindenkinek! Elnézést kérek Jack barátom nevében is, szegény több alkoholt fogyasztott, mint kellett volna, így szegény nehezen kontrollálja magát. -mondta, miközben ugyan viccesen megveregette Jack vállát, látszott rajta, hogy legszívesebben megütné. -Jack, szerintem menj és igyál valamit. -mondta a mikrofonba, majd játékosan hozzátette. -Lehetőleg vizet. -jelentette ki halvány mosollyal az arcán, mire a teremben nevetés hangzott fel, így már szinte a hangulat teljesen a régi volt. Legalábbis egyeseknek. Jack kicsit nehezen és kontrollálatlanul, de sikeresen letántorgott a színpadról, miközben Ryan próbálta folytatni az imént elkezdett játékot improvizálva, viszont ezúttal normális kérdésekkel.

Ekkor megéreztem egy kezet a vállamon. Nem kellett megfordulnom, hogy száz százalékig tudjam, hogy Lucy az. Félve a szemembe nézett, mire elmosolyodtam.

-Kyra? -kérdezte aggódva, miközben az arcomat fürkészte. -Ez mi volt? -kérdezte, de kérdése ugyanannyira szólt magának, mint nekem. Kicsit elbizonytalanodott, majd hangosabban és idegesebben szólalt meg. -Tudtam, hogy baj van! -mondta fennhangon az idegességétől, majd a szemembe nézett, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, én szólaltam meg.

-Lucy, nincs semmi baj. Minden rendben van, hidd el. -mondtam a leghiggadtabb hangon, amit tudtam. Fájdalmasan nézett rám, miközben én próbáltam a lehető legtermészetesebben mosolyogni rá, hogy megnyugtassam, miközben erősen küzdöttem, nehogy elsírjam magam.

Mielőtt, bármelyikünk folytathatta volna a diskurzust, Emma jelent meg mellettünk, nyomában Daniellel és Patrickkel. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, Emma közelebb lépett hozzám és átölelt.

-Te aztán vakmerő vagy. -mondta Emma, miután elengedett. Nem tudtam az állításával vitatkozni, hiszen igaza volt.

Csak álltunk ott csendben, hiszen senki sem tudott mit mondani a történtekre. Ennyi év után már mind tudjuk, hogy vannak azok a pillanatok, mikor rengeteg kérdésünk van, vagy csak egy-egy félmondat, amit jólesne kimondani, viszont pillanatokkal azután, hogy kimondtuk, legszívesebben visszaszívtuk volna. 

A teremben természetesen nem volt csend, hiszen a játék folytatódott, és a hangulatról nem is lehetett megállapítani a percekkel ezelőtti kínos csendet. Ryan kérés nélkül vezényelte tovább a játékot, ami nagyon sokat jelentett számomra. Az emberek hangosan nevetve és beszélgetve változtatták helyzetüket a teremben az állításoknak megfelelően, így látszatra minden tökéletes volt.

-Kyra! -hallottam meg hirtelen a bambulásból feleszmélve Lucy szólongatását. A fejem lassan felé fordítottam és kicsit oldalra döntve néztem rá, miközben vártam, hogy elmondja mit szeretne. -Gyere, menjünk ki kicsit levegőzni! -javasolta, és a válaszomat meg sem várva megfogta a kezem és elkezdtünk kifelé igyekezni a terem zsúfolt részéről.

Miközben kifelé sétáltunk, láttam, hogy Jack a bárpultnál ül egyik kezével a pulton könyökölve, másikkal pedig ugyanazt az üres üveget szorongatva. Még mielőtt a lépcsőhöz értünk, odamentünk az asztalunkhoz a pulcsinkért. Amíg Lucy gyorsan a derekára kötötte az említett ruhadarabot, én óvatosan Sam asztala felé pillantottam. Az asztalnál bátyjával szemben ültek. Dean éppen egy hamburgert evett, míg Sam előtt egy laptop volt. Félve néztem oda, hiszen tudtam, hogy hallották, mi történt. Egy ideig néztem, majd mikor láttam, hogy nem fog idenézni, inkább visszafordultam Lucyhez, aki még azóta is a pulcsijával szórakozott. Miután készen lett, elindultunk a lépcső felé.  Mielőtt még kiléptünk volna az ajtón, visszanéztem Samre, de hiába, hiszen azóta is buzgón a gépen ügyködött valamit. Kinyitottam az ajtót, majd Lucy mögött mentem ki. A hideg levegő, szinte arculütésként ért, de a fülledt levegő után mégis jólesett. Lassú sétával elindultunk a pad irányába, ahol a délután egy részét töltöttük, majd leültünk egymás mellé.

-Szóval mi a jó ég történt odabent?! -kezdte Lucy fennhangon. A kezén láttam, hogy remegett a stressztől és az idegességtől. Próbáltam összeszedni magam, de szinte alig találtam a szavakat, amikkel össze tudnám foglalni. Fogalmam sem volt hogyan kezdjem.

-Jack... -kezdtem lassan, próbálva közben átgondolni mit mondok. -Ma túllépett egy... határt. És a határt nem úgy értem, hogy a barátságunkban lépett át határt, hisz nem is vagyunk barátok, hanem... -mondtam össze-vissza. -Hanem emberségben. Mármint eddig is tisztában voltam vele, hogy belé nem sok emberség szorult, de... -mondtam. Ekkor Lucyre néztem, hogy lássam, vajon megértette-e mire gondolok az összefüggéstelen történetmesélésemmel, mikor látom, hogy nem is rám néz. -Lucy? -kérdeztem bizonytalanul a lánytól, mikor észrevettem, hogy valamit folyamatosan bámul rezzenéstelen arccal. Odafordítottam a fejem, és megláttam mit lát. A látványtól megmerevedett az összes izmom, és a lábam annyira remegni kezdett a földön, hogy az egész testemre kihatott. Jack lépett ki az épületből, és lassan sétálva, kezében azzal a nyomorult üveggel, amit már egy órája a kezében szorongat. Mind a ketten félve követtük minden egyes kontrollálatlan, közben határozott mozdulatát. Egyenesen felénk tartott. Léptei lassúak, de viszonylag az állapotához képest kimértek voltak, és valami hátborzongató mosoly látszott az arcán. Egy gyors pillantást vetettem Lucyre, aki hasonlóan remegett, mint én. Nem mertem tovább nézni, hiszen féltem levenni a tekinteten Jackről, a még mindig vészesen közeledett. A tekintetemet Jacken tartva, lassan elővettem a flaskát a zsebemből, és oda se nézve lecsavartam a tetejét és elkezdtem inni belőle. A folyadék kellemetlenül csípte a torkomat, de szükségem volt rá. Odanyújtottam az üveget Lucynek, majd felálltam.

-Kyra, mit csinálsz? -kérdezte Lucy riadtan, le sem véve a szemét a folyamatosan közeledő alakról.

-Nem tudom. -mondtam az igazat. Folytatni akartam a mondatot, de már nem volt rá lehetőségem, hiszen Jack már ott állt előttünk.

csak nézett minket, és a mosoly az arcán egyre csak szélesedett.

-Képzeljétek, miközben jöttem ki, valami nosztalgikus fogott el. El ne kezdjetek gondolkodni rajta, hogy mi jutott eszembe, már mondom is. -kezdte, miközben minden egyes szavától növekedett a gombóc a torkomban. -Szóval, történt egy kis esemény a közelmúltban, egészen pontosan ma délután, mikor ugyanitt voltunk együtt, csak az az icipici különbség van a két alkalom között, hogy most rettegtek. -kezdte a mondandóját, miközben én álltam vele szemben. -Aztán lehet, hogy tévedek, hiszen délután annyira magabiztos volt mindkettőtök. Vajon ez a helyzet miben is különbözik? -tette fel a kérdést és gondolkodást tettetett. -Ja, rájöttem. Kivételesen nem vagytok létszámfölényben. -mondta, mire nem bírtam ki, hogy ezt szó nélkül hagyjam.

-Tulajdonképpen létszámfölényben vagyunk... -mondtam halkan a szemébe nézve. A kijelentésre halkan elnevette magát.

-Oké, teljesen igazad van. Na, de a lényeg. Nem akarok balhét, szóval, nyugodtam menjetek el, én csak leülök és elmélkedem. -mondta, mire egyikőnk sem mozdult, mire a fiú elnevette magát.

-Hát, erre nem számítottam -mondta pár pillanattal később. -Egyébként, Kyra, komolyan lenyűgöző vagy. Más már összeomlott volna és nemhogy a mosdóból nem bírt volna kijönni, de te itt állsz előttem, miközben rettegsz és tudod, hogy nincs esélyetek. De most komolyan, semmi rosszindulattal mondom, de esküszöm csodállak. Nem tudom mi irányít téged, igazságérzet, naivitás esetleg önfejűség... -mondta, mire közbevágtam.

-Leginkább vodka. -mondtam halkan, mire Lucy kiengedett egy halk nevetést. Jack is nevetett egy keveset, de rajta hallatszódott, hogy nem gondolja komolyan.

Jack két kezét összeütötte, és lassan tapsolni kezdett. A hangja kihívóan visszhangzott a csendes éjszakában.

-Micsoda humorérzék, és micsoda időzítés. -mondta cinikusan, majd más hangon folytatta. -De azért be kell vallanom, megleptél. -jegyezte meg, mire értetlenül oldalra döntöttem a fejem kicsit, mire folytatta. -Az a széllökés. Egyszerűen zseniális volt. Nem is tudom hogyan csináltad. Na, de a lényed, nyugodtan elmondhatod az igazat, mi vagy te, valami kibaszott boszorkány?

Szavai szinte jeges tőrként hatoltak belém. Lucy felháborodva szívta be a levegőt, de nem hagytam, hogy megszólaljon. A harag olyan gyorsan emésztett fel, hogy mielőtt még végiggondolhattam volna, mit teszek, az öklöm már lendült.

Teljesen erővel ütöttem arcon Jacket, aki kicsit hátratántorodott, majd letérdelt és az üveget a földre helyezve az orrához kapott, amiből láthatólag csöpögni kezdett a vér. Egy pillanatra néma csend lett. Lucy hirtelen felpattant és megszorította a kezem.

-Azta kurva! Nem tudtam, hogy képes vagy ekkorát ütni. -mondta büszkén, mire kicsit elmosolyodtam. Egy kicsit enyhült az idegességem és megnyugodtam. A feszültség kissé oldódni, látszott, de nem tartott sokáig. Jack lassan feltápászkodott és vérző arccal nézett rám, mire minden eddigi feszültség hatalmas teherként nehezedett vissza rám.

-Ezt meg fogod bánni. -morogta Jack, majd egy hirtelen mozdulattal az üveg nyakát megfogva hozzámvágta, amit egy kicsit pont ki tudtam védeni a karommal, így nem a nyakamat vágta el, hanem a karomat és egy részét a kulcscsontom körül. Az ütéstől elestem, és éreztem, hogy a földön lévő hegyes kavicsok felsértették a térdem. Ekkor láttam, hogy Lucy is ütést mér Jackre, akinek meg se kottyan az, így visszaüt egy nagyot, így Lucy szintén a földön feküdt. A kavicsokon térdelve próbáltam beazonosítani, hogy mim sérült meg. A jobb alkaromból hat helyen folyt a vér és szinte az egészet apró karcolások borították. A kulcscsontom alatt volt egy mélyebb karcolás, amibe az üvegszilánk egy része még mindig benne csillogott. Az arcom jobb oldalán csak egy halvány seb keletkezett, amiből csupán csepegett a vér. Ekkor vettem észre, hogy Jack lassan elindul felém. Ránéztem a belőlem kiálló üvegdarabra, ami a holdfényben baljósan fénylett. Cselekednem kellett, hogy kihúzzam-e az említett darabot. Hiszen, ha mélyen van és eltávolítom, lehet elvérzem, viszont, ha nem húzom ki, és esetleg egy kisebb ütést mér rá Jack, akkor nagyon mélyen lesz. Végül úgy döntöttem, megkockáztatom, hogy kihúzom az üvegszilánkot. Bal kezemet ökölbe szorítottam, a pulcsim zsebéből kiszedtem a papírzsebkendőt, majd jobb kezemmel lassan elkezdtem kihúzni a tárgyat. Fogaimat összeszorítottam és a szilánkot eldobtam, majd rögtön odaszorítottam a sebhez, amiből aktívan folyt a vér.

Ekkor ugrott be, hogyha Jack az előbb elindult felém, akkor hogyhogy nem ért még ide. A válaszon nem kellett sokat gondolkodnom, hiszen oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Jack Lucy mellett guggol. Azonnal fel akartam állni, de amint a kezemre támaszkodtam, felszisszentettem a fájdalomtól. Végül sikerült felállnom és amilyen gyorsan csak bírtam, elindultam Lucy felé, akibe Jack az imént rúgott bele egy hatalmasat. Akkora erővel rúgott a lány gyomrába, hogy az a hasáról átfordult a hátára. Jack már készült a következő mozdulatára, de szerencsére pont odaértem előtte, és a véres üvegszilánkot fogva beleállítottam a vállába, amitől összerogyott. Gyorsan oda guggoltam Lucy mellé.

-Istenem, Lucy! Mid fáj? Fel tudsz állni? -kérdezem tőle, miközben letérdeltem a kőre, hogy stabilabban tudjak ott ülni mellette. Ekkor látom, hogy kinyílik a bár ajtaja, amin Sam és Dean sétál ki. Az autóhoz indultak, majd mikor megláttak minket, megálltak egy pillanatra. Miután ráeszméltek, mi történik, rögtön elindultak felénk futva.

-Itt meg mi a pokol történt? -kérdezte Dean.

-Jack. -mondtam. -Jack történt.

-Dean, hozz kötszert! -utasította Sam, aki Lucy mellett guggolt szintén. Dean futva elindult a számítógép táskával a kezében az autóhoz, aminek a cosmagtartóját felnyitva szinte rögtön megtalálta az elsősegély dobozt, majd sietve elindult azzal együtt felénk.

Lucy szerencsére nem sérült meg nagyon, csak az utolsó rúgástól nagyon elgyengült. Gyorsan felvettem a pulcsimat a hidegben, majd a fejét az ölembe raktam, míg Dean lefertőtlenítette a sebeket rajta, amik véreztek. Nagyjából pár perc alatt megvolt, és Lucy is fel tudott állni, de a biztonság kedvéért leültettük a padra, nehogy rosszul legyen, hiszen nemrég eszméletlenül feküdt.

-És Jack kipurcant, vagy mi történt vele? -tette fel a kérdést Dean. Jackről meg is feledkeztünk a nagy stresszben, de a fiú a padtól távolabb feküdt a hasán.

-Szerintem elájult. -jegyzetem meg.

-Mitől? -kérdezte Sam.

-Az üvegszilánktól a vállában. -mondtam halványan mosolyogva. -Lehet nem bírja a vért. -tettem hozzá undorral a hangomban.

Lassan felálltam és odamentem az említett emberhez, aki tényleg ott feküdt a füves részen. Leguggoltam mellé és néztem, ahogy próbál felkelni. Egy bogárra emlékeztetett, aki a hátára esett és nem bírt felkelni. Fogtam magam, és kihúztam belőle az üveget, majd elhajítottam az erdős rész felé.

-Jack, kelj fel! -mondtam teljesen higgadtan. -Legyél férfi. Vagy talán a tudattal akarsz itt feküdni, hogy elvert két lány? -kérdeztem. -Vagyis nem. Hogy is mondtad, boszorkány? Elvert egy boszorkány, Jack? -kérdeztem tőle gúnyosan. Jó volt látni, hogy végre sikerült megbosszulnom, amit velem tettek. -De tudod, mit? Ez nem elég jó. Így nem lehet vége. Az sokkal jobban hangzik, hogy megkegyelmezett rajtad egy lány. -mondtam, majd odanyújtottam neki a bal kezem, hogy segítsek neki felállni. Pár másodpercig gondolkodott, majd elfogadta a kezem. Lassan sikerült felállnia. Az orrán a vér teljesen megszáradt, viszont a vállából kicsit csorgott a vér.

-Miért csináltad? -kérdezte, miközben a kezével szorította a vállát.

-Mert bennem még maradt emberség.

-Nem erre értem. -mondta. -Úgy értem, nincs benned bosszúvágy? Nem akarod tönkre tenni az embereket, akik miatt szenvedtél? -tette fel a kérdést, amit már száz meg száz alakalommal tettem fel magammal.

-Szerinted nem akartam? Szerinted nem éreztem egy csepp bosszúvágyat sem? Szerinted nem akartam azt a két faszkalapot levadászni?! -kérdeztem hevesen. -Tudod, minden vágyam volt. Húsz perce még az is minden vágyam volt, hogy téged kicsináljalak. Viszont azért, mert bántottak a múltban nem kell olyanná válnom, mint ők. Tudom, hogy téged is bántottak, de nem mentség semmire. Nem leszel tőle kevesebb ember, csak mert összetörtek, csak erősebb. És hogy azt az erőt mire használod, az mutatja meg igazán milyen ember is lettél a fájdalomtól. És tudod mit? Te ma sokkal kisebb ember lettél a szememben, mint amilyennek tegnap tartottalak, és ez az, ami téged minősít, Jack. Mindkettőnknek sok fájdalmat okoztak az évek során, de én felülemelkedtem, te meg egy mocskos erőszaktevő lettél. Szóval nekem nem kell veled bármit is tennem, hogy rossz embernek érzed magad, hiszen tudom milyen vagy, és én ebből eleget láttam. És tudod mit, felülemelkedem azon, amit velem tettél, és elengedem. -mondtam higgadtan, míg Jack lehajtott fejjel hallgatta. -És nagyon hálás lennék, ha soha többet nem kéne látnom téged. -mondtam ki, mire felnézett.

-Nem azt mondtad, hogy felülemelkedtél azon, amit veled tettem? -kérdezte a fiú.

-És csak velem tettél valamit? -kérdeztem határozottan. A szemébe néztem, és akkor rájött, hogy fájdalmat okozott Lucynek is. -Menj haza, Jack, mielőtt hívom a rendőrséget. -mondtam, mire Jack elindult az épület felé. Lassú léptekkel indultam vissza a padhoz, amit látva hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen Lucyt megint mosolyogni láttam. Mikor odaértem, éppen beszélgetésben voltak, de mikor megláttak, Lucy megszólalt.

-Hova megy Jack? Szobafogságot adtál neki? -kérdezte Lucy nevetve.

-Összepakol és hazamegy. -mondtam mosolyogva. Ezután egy rövidebb csend következett, amit Sam tört meg.

-Azont gondolkodtam, hogy miért lehet az, hogy csak Lucy sérült meg ennyire, miközben láthatóan Jack célpontja Kyra? -kérdezte, miközben nekem benyilalt a vágáson. Alig észrevehetően a hasamon lévő sebhez értem. Amint odaértem eszembe jutott, hogy a kulcscsontomon van egy nagyobb vágás, amit az adrenalintól addig nem is éreztem. Nem akartam odanyúlni, hiszen nem akartam, hogy lássák. Nem tudom, miért akartam elrejteni, hiszen semmi okom nem volt rá, utáltam magam sérültnek mutatni. Balszerencsére folytatták a témát.

-Nem tudom... -kezdte Lucy. -Olyan abszurd, hogy Kyrának csak az arcán van pár karcolás. -mondta, majd kicsit elgondolkodott. -Pedig rémlik valami olyasmi, hogy vérzel. -mondta Lucy. -Igen! -kiáltott fel, majd a kezére nézett. -Ez véres. Ez tuti nem az én vérem. -mondta, majd rám néztek mindannyian. Én nem tudtam megszólalni, hiszen annyira lüktetett a fájdalom a mellkasomban. -Kyra? -kérdezett Lucy. -Jézusom, te vérzel! -kiáltott fel a lány. A fekete pulcsin elkezdett átlátszani a vér, amitől bordó színe lett. Lucy felpattant és odament hozzám, majd lehúzta a zipzárt a pulcsimról. Ebben a pillanatban láttam, hogy az egész mellkasom csupa vér, és a seb, amit eddig a zipzár valamennyire nyomás alatt tartott elkezdett szivárogni és egyre gyorsabb ütembe kezdett el vérezni. -Jézusom, elvérzik! -kiáltotta Lucy, miközben nekem a látásom egyre homályosabb lett és éreztem, hogy kicsúszik alólam a padló.