„From all that we went through and I tread a trouble track my odds are stacked. I'll go back to black"

Tina egy kis idő múlva megnyugodott, majd kifújta az orrát. Odament a tükörhöz és megpróbálta helyre rakni a sminkjét. Volt nála minden, nagyjából két perc alatt megcsinálta és szinte semmi sem látszott az előbbi sírásból.

-Lassan visszamegyek. -jelentette be. A könnyeknek már nyoma se volt a szemében. Elindult kifelé, majd még visszafordult. -Már korábban ki kellett volna békülnünk. Lehet pozitív hatással lettünk volna egymásra a történtek után. -mondja szomorú mosollyal, mire én is elmosolyodtam.

-Már sose tudjuk meg, mi lett volna. -mondom, majd kinyitja az ajtót és elhagyja a mosdót.

Az ajtó hangos nyikorgással zárul be. Hirtelen megint benyilall a hasam. Odaléptem a tükör elé, hátha onnan látni, hogy vérzik-e. Sikerült megállapítanom, hogy nem vérzik, viszont rettenetesen fájt. Folyamatos lüktető fájdalmat éreztem, csak néztem magam, de az arc, amely visszatekintett rám, idegen volt. Az üres tekintet, a meggyötört vonások. Szinte rá volt rajzolva az arcomra a fájdalom. Automatikusan a régi énemet kerestem a képen, amitől már nagyon messze álltam. Fáj újra és újra rádöbbenni, hogy soha nem leszek már ugyanaz az ember. Mikor tizennégy éves voltam, mindig kínosnak tartottam magam és utáltam minden egyes részemet. Nos még mindig hadilábon állok a saját magam elfogadásával, viszont bármit megadnék érte, hogy újra az a lány legyek. Az a lány, aki önfeledten tudott élni, aki nem rettegett minden pillanatban, aki nem kapott pánikrohamokat naponta, aki éjszakákat töltött olvasással, aki fájdalom nélkül meg tudott enni egy tábla csokit, aki ok nélkül rámosolygott az emberekre. Az az ember, akibe Ryan beleszeretett. Lehetek még az az ember? Vajon, ha nem változom meg így, mi lenne most? Ryannel New York egyik zajos utcájában élnénk. Én mondjuk tanár lennék, ő irodában dolgozna. Házasok lennénk, én meg éppen gyereket várok. Olyan könnyen bele tudom képzelni magam ilyen szituációkba, amik annyira jól esnek egy pillanatra, de csak jobban fáj, mikor vége. És pedig vége lesz másodperceken belül. És vége is volt. Soha nem leszek az az ember és ebbe még mindig fáj belegondolni és szerintem mindig is fájni fog. Viszont itt az idő, hogy a lehető legközelebb álljak ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék, hiszen ez rajtam múlik. A sors már megtette, ami a kötelessége volt, most én jövök, hogyha jön a végzet, és ő is megteszi, amit meg kell, fájjon itt hagyni a világot, fájjon, hiszen akarom, hogy valami fontos legyen, ami miatt nem érné meg elmenni. Érezni akarom, hogy itt tart valami, és nem csak túlélek. Csak érezni akarok végre valamit.

Próbáltam sírni, hátha jobb lesz, hátha majd érzek valamit. Egy könnycseppet, bármennyit. De semmi. Mintha már nem lennének érzéseim. Olyan volt, mintha valaki teljesen megfosztott tőlük az idők során, és most már egy darab érzelem sincs bennem. Talán megszűntem lenni? Vagy csak ember nem vagyok már? Mitől vagyok ember? Már nem lehetek ember, hiszen üres vagyok. Nincs bennem semmi, ami emberré tesz, hiszen nincs bennem semmi. Eltűnt, eltűntem.

A gondolataim kuszán kavarogtak, csak érezni akartam valamit, végre valamit, amiért egy kicsit is úgy érzem majd, hogy megéri. Két kézzel támaszkodtam a mosdókagylónak és csak bámultam magamra. Olyan szívesen ütöttem volna bele az öklöm a tükörbe. Már nem kell, hogy legyenek jó érzéseim, hogy megérje. Már csak elég lenne annyi, hogy legyen egy érzésem. Csupán egy. És ha ez az érzés a szilánkok a kezemen és a hatalmas vörös cseppekben lefutó vér a kezemről a fehér mosdó szélére, akkor legyen ez. Már a fájdalom helyett csak üresség jött. Nem fájt már az üresség, csak mély volt. Hideg és mindent felemésztő. Saját magam fogja felemészteni az összes dolgot, amitől az vagyok, aki. Vagyis csak egy test. Egy test mely készenáll arra, hogy elhagyja ezt a kicseszett helyet és felülemelkedjen, vagy lesüllyedjen. Mindegy, csak tűnjek el ebből a világból. Éreztem, ahogy a gondolataim csak cikáztak a fejemben. Valami annyira a felszínre akart törni. Talán egy régi fájdalom, egy trauma, melyet eltemettem már. Olyan fájdalmas ürességet éreztem, melyet már jó hosszú ideje nem és ez megijesztett. Ekkor kinyílt az ajtó. Halk nyikorgás, mintha a szoba is visszatartotta volna a lélegzetét. Nem kellett odafordítanom a fejem, hiszen a tükörből tökéletesen láttam ki lépett be. Mikor megláttam Jacket, nem fordultam meg, a tükörből figyeltem minden egyes mozdulatát. Olyan volt, akár egy vadállat, mely kinézte magának a zsákmányát és már csak el kell ejtenie. Egy üveggel a kezében állt ott, mosolyogva. A mosolya fagyos volt és éles, akár egy penge. Az idő megállt. Mintha mind a ketten arra vártunk volna, hogy a másik mozduljon meg, viszont mind a ketten tudtuk, hogy bármelyikünk is fog megmozdulni, én járok rosszul. Tudtam, hogy ezzel tisztában van, hiszen ő mosolyog és nem én.

Lassan elindult felém, én meg abban a pillanatban hátrálni kezdtem. A hátam hirtelen a hideg csempének ütközött, és tudtam, hogy innen nem tudok hová menni. A szívem őrült tempóban zakatolt, minden lélegzetvételemmel kapkodtam a levegőt, mintha csak fogyóban lenne. A félelem minden egyes sejtembe pillanatok alatt beette magát.

Jack beszélni kezdett. Halkan, nyugodtan. Azt mondta, mindig is kedvelt. Hogy vonzónak tart és sosem akarna bántani, de a szavai csak üres ígéretek voltak. A mozdulatai és minden egyes szava ellentétben állt egymással. Még közelebb lépett. Nem volt olyan messze tőlem, csak lassan lépkedett, kihasználva a helyzetet. Egy pillanatig megpróbáltam rávenni magam, hogy sikítsak, de a torkomra mintha kövek nehezedtek volna. Körbenéztem, hátha valami a kezem ügyébe fog akadni, amivel esetleg megvédhetem magam. Se egy csempe darab vagy egy otthagyott tárgy nem volt. Amíg eszköz után néztem, észre sem vettem, hogy Jack tett még egy lépést felém, amivel már karnyújtásnyira volt tőlem. Hirtelen megragadta a karom, és egytelen mozdulattal a falhoz szorított. A levegő kiszorult a tüdőmből, a keze nagy erővel nyomott a falhoz, alig kaptam levegőt. Olyan természetellenes volt, egy pillanatra azt hittem, valami démon. Elkezdtem a kén szaga után keresni, vagy bármilyen jel után, ami utalhat arra, hogy démoni erő van a dologban, valami természetfeletti, de semmi. Csak ő volt. Egy ember. És ettől a gondolattól jobban rettegni kezdtem, mint bármilyen démon árnyékától. Jack szorítása egyre erősebb lett. Az ujjai a nyakamon nagyobb erőt fejtettek ki a felületre, ami hatására, már alig kaptam levegőt. A kép egyre homályosabb lett, apró foltokat láttam, éreztem, hogy pillanatokon belül el fogok ájulni. Kétségbeesetten kapálóztat, próbáltam elérni az arcát, de csak a karjáig láttam el, olyannyira nem voltam már magamnál. Látszólag minden egyes próbálkozás, amit az életben maradásomért tettem csak szórakoztatta őt. A szemeiben valami beteges öröm csillogott, mintha évek óta ez lenne a fő célja, hogy halálra fojthasson és láthassa a szememben a félelmet. Majd rájöttem. Nem halálra akart fojtani, csak kicsit ki akart ütni. Egyik kezével a ruhámhoz nyúlt. A félelem és az emlékek szinte megbénítottak. Már csak az az egy kívánságom lett volna, hogy ájuljak el, hogy ne legyek tudatomnál, mert nem bírnám ki mégegyszer. A tudatom harcolt, szinte könyörgött, hogy harcoljak. Ekkor már a combomon volt a keze, mikor megéreztem a kén szagát. Ebben a szent pillanatban egy hideg, metsző fuvallat söpört végig a mosdón, és Jack teste egyszer csak eltávolodott az enyémtől. Az az erős szorítás, ami eddig a nyakam köré fonódott, hirtelen eltűnt. Jack olyan erővel vágódott a szemközti falnak, hogy szinte az egész terem beleremegett. A lábaim kicsúsztak alólam, hiszen már nem volt a kéz a nyakamon, ami fojtogatva tartott fenn a falon, így leestem a kőre. Lihegve próbáltam levegőt venni, a nyakam lüktetett a fájdalomtól. Felnéztem, de nem láttam senkit. Jack mozdulatlanul hevert földön, de láttam, hogy lassan magához tért. Egy pillanatig csak nézte a saját remegő kezeit, mintha nem érteni, mi is történt. Az arca eltorzult, és mielőtt bármit mondatott volna, lassan felállt és a tükörhöz sétált. Az üvegét, ami a mosókagyló mellett hevert, felvette és meghúzta. A folyamatot a földön fekve néztem végig. Jack leporolta magát, a szájáról a pár csepp vért letörölte, majd lassan kisétált a mosdóból. Nem tudtam, mi történt. Nem értettem. A hideg fuvallat, a kénszag, egyszerűen nem állt össze a kép. Lehetséges egyáltalán ez az egész, vagy csak képzelődtem? Az események kavargása ködös rémálomként cikázott a fejemben. Vettem egy nagy levegőt. Igazából nem volt nagyobb bajom, inkább a nyakam fájt még nagyon. A testem csak remegett. Két tenyeremet a padlóra helyezve segítve magamnak lassan sikerült felállnom. Lassan odasétáltam a tükörhöz. Csak néztem magamra, míg elmosolyodtam halványan. Felálltam. És nekem csak ez számított. Erősebb vagyok, mint a múltkor, erősebb vagyok, és ezt tisztán éreztem. Láttam, hogy a nyakam két oldalán lilás és zöldes foltok jelentek meg, Jack ujjainak egyértelmű nyomai. Lassan megérintettem. Nem fájt annyira, mint ahogyan kinézett. Kicsit hidegvizet engedtem a kezembe és a mosdóhoz közelebb hajolva a nyakamhoz raktam a vizet. Jól esett a hirtelen hűvös a nyakamnak. Csak néztem a tükörképemet, és igaz csak egy villanásig, de megláttam benne magamat, az igazi, régi önmagamat, ami önbizalmat adott. A régi magamat, akinek sose volt önbizalma, most nekem adott erőt. Már nem akartam hazamenni, hiszen itt van egy lezáratlan ügyem. Vagyis kettő. Kiderítem, hogy mi a franc van ezen a helyen és miért kapcsolódom hozzá ennyire, és Jack. A két férfit, akik ugye... nos tettek, amit tettek, sosem mertem volna bosszút állni rajtuk azért, amit tettek, pedig igazán megérdemelnék, viszont Jackkel más volt a helyzet. Már van annyi önbecsülésem, hogy nem hagyom, hogy így bánjanak velem az emberek, főleg nem az a seggfej. Az ajkaim remegtek. De kivételesen nem a félelemtől. Jó érzés volt ott állni, már érezhetően erősen. A hajamat előrehúztam, hogy eltakarjam a sérüléseket, mintha a világ elől akarnám elrejteni a történteket. Tökéletesen eltakarta, majd elmosolyodtam. Miért is kéne eltakarnom? Nem tehetek róla, ami történt. Inkább Jacknek kéne takargatnia magát, amiért egy utolsó, undorító állat, akinek nincsenek erkölcsei. Miért nekem kéne elbújnom? Nem én vagyok az oka a színes foltoknak a nyakamon, akkor miért nekem kéne szégyent éreznem miatta? Egy részét a hajamnak visszaraktam hátra, így pont annyira látszódott a folt, hogy elsőre ne lehessen észrevenni, csak ha egy ideig már nézi az ember. Viszont, ha észreveszed, már nem tudod nem látni. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a ki a mosdóból. A kilincset lenyomva erősen kinyitottam az ajtót, ami csak egy kicsit nyikorgott. Ahogy kiléptem a fürdőből, már nem is remegtem. A zene hangja és az emberek nevetése tisztán hallatszott. A légkör már nem tűnt távolinak és elérhetetlennek. Nem a közeg vagy a hangulat változott, hanem én. Én változtam meg. Lehet, hogy ehhez a változáshoz kellett, hogy Jack majdnem halálra fojtson, de ettől még mindig ugyanolyan undorítónak találtam őt és a viselkedését, még így is, hogy nálam pozitív hatást ért el. Minden érzékem kiélesedett és éreztem, ahogy a talaj minden lépésemet biztosan tartja. Lucy után akartam menni, de most nem azért, hogy elrejtőzzem mögötte, mint egy kislány az anyukája szoknyája mögé bújva, hanem hogy lássa. Látnia kell, hogy most tíz év után, tényleg jól vagyok. Hiszen jól vagyok. Igaz, a démonok meg akarnak ölni és majdnem megerőszakoltak, de végre jól vagyok. Nem értettem ezt a hirtelen jóérzést. Olyan volt, mintha még az előbb történtekből az adrenalin még mindig bennem lenne és még nem múlt volna el a hatása, de valahogy más volt. Tisztán láttam és nem hiszem, hogy ezt bármi is meg tudná változtatni. Ott akartam lenni Lucyvel, nem azért, hogy közösen dolgozzunk fel, ami történt, hanem hogy ott legyek vele, hiszen eddig ő támogatott, és most én jövök, hogy ott legyek vele mindenben. Mindig minden egyes rossz és jó pillanatomban ott volt. Mikor nem hittem, hogy van remény és ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, mikor ő kísért különböző vizsgálatokra, ahová nem mertem mással menni vagy egyedül. Ott volt a nagyi temetésén és az utána lévő időszakban is. Most én jövök. Ott akarok lenni neki, száz százalékban támogatni őt és a döntéseit. Lassan sétáltam a tánctéren, ahol Lucy éppen Emmával táncolt. Miközben sétáltam éreztem az emberek tekintetét rajtam. Talán a foltok miatt, nem tudom. Nem hiszem, hogy a színes fényekben nagyon látni lehetett a nyakamon az elszíneződést, de nem is nagyon érdekelt mit gondolnak rólam, mekkora picsának tartanak. Megláttam Lucyt és odaérve szorosan átöleltem. Kicsit meglepődött. Egy félliteres pohár volt a kezében és azzal egyensúlyozva táncolt a parketten. Emma kicsit csapzott volt, ő is szinte az egész estéjét táncolással töltötte. Őt is átöleltem. Mikor elléptem tőlük, Lucy mosolyogva, de kicsit értetlenül nézett rám.

-Ennyire beittál? Vagy csak ezalatt a húsz perc alatt nagyon hiányoztunk?

-Csak húsz perc telt el? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel. -Sokkal többnek tűnt.

-Akkor csak beittál... -jegyezte meg Lucy nevetve.

-Még nem is ittam olyan sokat -mondtam.

-Nem hányni mentél ki? -kérdezte, majd meglátta a nyakamat. -Valaki ilyen erősen fogta hátra a hajadat? Jézusom, mi történt? Kyra, minden oké? -váltott tónust a hangja hirtelen, mire gondolkodás nélkül odakaptam a nyakamhoz.

-Hozok rá jeget. -ajánlotta fel Emma és már el is sietett. Lucy még mindig összeráncolt szemöldökkel meredt felém.

-Nem volt semmi komoly, majd elmesélem. -mondtam mosolyogva.

-Oké, akkor annyi biztos, hogy valaki meg akart folytani... -kezdte Lucy aggódással a hangjában. -De arra képtelen vagyok rájönni, hogy miért vagy ilyen jó állapotban miatta. Mármint megszámolni sem tudom az éveket, milyen régen nem láttalak ilyen jó kedvűnek, és igazából mosolyogni. -mondta halvány mosollyal, majd folytatta. -Viszont arra nem gondoltam, hogy attól jobban leszel, ha valaki halálra akar folytani. Viszont akármi is történt, jó így látni téged. -sóhajtott és megszorította a kezem támogatóan.

-Jól is érzem magam. Igazán jól. -mondtam mosolyogva.

-Erre inni kell. -mondta Lucy boldogan.

-Nem ittunk még eleget? -kérdeztem.

-Majd holnap kiderül. -mondta hatalmas vigyorral az arcán. Ekkor jelent meg mellettünk Emma, a kezében egy jégkockával.

-Sajnos csak ezt találtam, de biztos segíteni fog egy kicsit. -mondta én meg hálásan néztem rá. Felemeltem a hajam kicsit, Emma pedig odanyomta hozzá az olvadófélben lévő jeget. Egy kicsit ott tartotta mind a két oldalán a nyakamnak. A hideg nagyon jót tett neki, már szinte nem is éreztem. Miután a jég teljesen elolvadt, Emma büszkén nézett rám. -Egy kicsit tiszta víz vagy, de elég meleg van itt, hogy percek alatt megszáradjon az egész. -kezdte. -És már alig látszik. -mondta, majd tovább nézte a sebet és hozzá tette. -Oké, még eléggé látszik, de már egy kicsit jobban néz ki. -mondta szomorúan. -De legalább kinyírtad azt a faszt, aki ilyenre képes? -kérdezte, mire elnevettem magam.

-Nem. Vagyis, még nem. -mondtam, mire a két lányból kitört a nevetés.

-Akkor, mielőtt kinyírnál valakit, inkább igyunk valamit. jelentette ki Lucy és megragadva a karom, hárman elindultunk a pulthoz, inni.

Mikor odaértünk, le sem ültünk. Én oldalát vártam, mert nem akartam a fénybe lenni a nyakam miatt, addig a két lány hozott inni. Alig egy perccel később, már Lucy és Emma poharakkal a kezükben tértek vissza. Lucy átnyújtott egy poharat. Gyorsan koccintottunk és már bele is ittam volna a poharamba, mikor valaki a mikrofont kicsit megkocogtatta, így a hang irányába fordultunk mind a hárman. Ahogy láttam, a legtöbb ember is így tett a teremben. A kis színpadon Mrs. Tanner állt, kezében a mikrofonnal.

-Elnézést, ha bármit is megzavarok... -kezdte halvány mosollyal az arcán, majd folytatta, már egy kicsit magabiztosabban. -Remélem mindenki nagyon jól szórakozik. Lenne itt valaki, akinek eszébe jutott egy szuper játék, amihez mindenki tud csatlakozni. Egy nagyon kedves, volt diákomnak jutott eszébe pont az imént. Nem is húzom az időt, inkább jöjjön az a kedves fiatalember, hogy elmondja a szabályokat és vezesse a játékot. -mondta, mire a legtöbb ember tapsolni kezdett. Egész sokan voltak a bárban, szinte a duplája, mint tegnap. Fura látni, mennyi ember tud erről a helyről. Biztos túrázók és csak egy éjszakát töltenek itt, vagy csak utaznak valahova és másnap indulnak tovább, nem tudom.

-Jézusom, vajon Patrick milyen elvetemült ötletét vázolta fel a tanárnőnek, hogy ez legyen belőle? -kérdezte Lucy suttogva, mire mi elnevettük magunkat Emmával. Még mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott volna, Lucy megszólalt újra, de már teljesen más hangnemben. -Ó, baszki... -suttogta. A mondatot nem kellett megmagyarázni, hiszen mi is láttuk. A színpadra Jack lépett fel mire a tömeg mégjobban tapsolni kezdett. Lucy nem bírta szó nélkül hagyni, ezért hangosan megszólalt. -Ez nem a kibaszott Justin Bieber, mi a fasznak örültök ennyire?! -kiabálta Lucy. Senki sem hallotta meg a nagy zsivajban. Más esetben fetrengtem volna a nevetéstől, de a sokktól nem voltam képes semmilyen reakcióra. Emma szólalt meg.

-Szóval Patrick elvetemült ötlete helyett, Jack elmebeteg játéka lesz... – mondta rezzenéstelen arccal. -Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de nekem egy kicsit kezd hiányozni a Patrick rémuralma játék... -mondta Emma. Több időnk nem volt gondolkozni a helyzeten, mert Jack már el is kezdte ismertetni a játékot.

-Jó estét mindenkinek, a nevem Jack Harrison és az az ötletem támadt, hogy játszhatnánk valamit közösen. Valami olyat, amit lehet sokan, és mégis szórakoztató. És akkor eszembe jutott ez a játék. A játék lényege, hogy a táncparkettet két részre osztjuk. Én állításokat fogok mondani, és mindenki, aki játszik, aszerint helyezkedik el a két térfél közül az egyiken, hogy igaz-e az adott állítás rá, vagy sem. -kezdte, mire mindenki érdeklődéssel hallgatta. -Akire igaz az állítás a jobb kezem felé eső oldalra áll, akire hamis, az értelemszerűen a balra. Most akkor mindenki, aki akar játszani, jöjjön ide a színpad elé. Erre a kijelentésre elég sokan odamentek és érdeklődve várták, mi lesz. Mi csak álltunk ott, mikor megjelent Patrick és Daniel mellettünk.

-Nem jöttök? -kérdezte Daniel.

-Biztos nem. -jelentette ki Lucy. -Nincs kedvem részt venni Jack beteg agyának bármiféle beteg szüleményében. -mondta, és mi Emmával teljes mértékben egyet értettünk.

-Ne szórakozzatok már! -mondta Patrick. -Csak nem lesz olyan rossz. Vagy ha igen, beverjük a képét. -mondta, mi meg elnevettük magunkat a kijelentése hallatán. -Na, légyszi! -mondta kiskutya szemekkel, mire beadtam a derekam.

-Na jó. -jelentettem ki gondolkodás nélkül. -De esküszöm leütöm, ha balhé lesz belőle.

-Úgyis balhé lesz belőle, hisz ő Jack. -mondta Emma.

-Mi meg úgyis megverjük, hisz ő Jack. -mondta Patrick, mi meg elnevettük magunkat.

-Tudod mit? Oké. Megyünk. -mondta Lucy.

Még mielőtt elindultunk volna, lehúztam az italom és gyorsan leraktam a pultra az üres poharat. Ahogy a tömeg eloszlott és a színpad környékére tömörült, ráláttam az ajtóhoz köles ülő Samre és Deanre. Ott ültek még mindig és beszélgettek. Különös kényszert éreztem, hogy odamenjek Samhez és... Igazából fogalmam sincs mit mondanék neki, vagy egyáltalán mondanék neki bármit is. Arra az érzésre van szükségem, amit mindig érzek, amikor a közelemben van. Fáj belegondolni, hogy évek óta arra törekszem, hogy minél függetlenebb legyek, hogy ne hiányozzon az életemből semmi, főleg nem egy férfi. Erre tessék. Itt van ő, és igazzá válik minden, amiről körülöttem beszélnek az emberek. Majd egyszer eljön az igazi, meg hasonló baromságok, erre itt van ő, és idegtépően hiányzik, pedig nagyjából fél órája beszéltünk utoljára. Köszönöm, Univerzum, megint tökéletes az időzítés! Sok időm nem volt arra, hogy bámuljam, addig ameddig ide nem néz, hisz oda kellett menni a színpad elé játszani. Komótosan, kicsit kelletlenül odamentünk és kíváncsian, én kicsit rettegve, de vártuk, mi fog történni. Nagyjából húsz ember állhatott ott rajtunk kívül. Még egy pár percet vártunk, hátha még valaki jönni fog. Még egyszer hátrapillantottam Samre, hátha éppen idenéz. Ő is és Dean is felénk, vagyis a színpad felé néztek, hisz, őket is érdekelte, mi fog történni. Nem volt nagy a terem, nem kellett közelebb ülniük, hogy tökéletesen hallják, mi történik. Csak egy pillanatig találkozott a tekintetünk, hiszen rögtön megszólalt Jack a mikrofonba beszélve.

-Látom, mindenki összegyűlt, aki részt szeretne venni. Nos első állítás: Ki az, aki csalt már dolgozatnál, vagy vizsgán? -pont, ahogy sejtettem. Az első kérdés könnyed, szórakoztató, szinte semmi nyoma sincs eddig Jack sötét és álnok személyiségéhez. Látszott, hogy próbálja elnyerni a közönség figyelmét. A kérdés hallatán mindenki nevetni kezd, és sétálni a két oldal között. Mi automatikusan átálltunk bal oldalra, Jack jobb kezéhez. Daniel és Emma a másik oldalon álltak. A két örök becsületes. Patrick egy L betűt formált ujjaival a homlokára téve, ezzel azt mutatva Danielnek és Emmának, hogy „lúzerek". Mi nevettünk rajta Lucyvel, Patrick pedig szokásához híven elégedetten nézett, mint aki nagyon büszke megint a tettére. -Na, látom mindenki megértette a játékszabályokat... -szólalt meg újra Jack. -Legalábbis ebben a játékban...- tette hozzá, mire kitört a tömegből a nevetés. -Most, hogy mindenki kiismerte magát a szabályok megkerülésében, jöjjön a második kérdés: Ki az, aki valaha összetörte más szívét? -erre megint nagy zsivaj kerekedett a teremben. A legtöbben maradtunk a jobb oldalon, vagyis. Nem vagyok rá büszke, de párkapcsolatok terén rengeteget hibázom. Valamiért annyira nehéz maradni. Mindig a könnyebb utat választom és elmenekülök, mert félek megejteni azt a beszélgetést, hogy mi lesz most. Nem szeretem a jövőt tervezgetni, mert bizonytalan, és már rengetegszer megtapasztaltam, hogy a dolgok akár másodpercek alatt tönkre tudnak menni, így semmivé válik a jövőterv. Szépen lassan rájöttem, hogy nem a jövőt kell tervezgessem, hanem célokat állítok fel magamnak, így bármennyire is lehetnek rosszak a dolgok, a cél mindig magam előtt marad, max nagyobb akadályok lesznek az elérésében. A kérdés hatására zavarodott mosolyok és gyors pillantások váltják egymást. Sokan magabiztosan, nevetve álltak előre, míg mások bizonytalanul maradnak a helyükön.

Jack vigyorogva folytatta:

-Hű, jó nagy társaság gyűlt össze a jobbomon, de mind egyetérthetünk azzal, hogy ez része az életnek. Valaki összetöri mások szívét, valaki szívét meg összetörik. Azért remélem a sok szívtipró mellett itt vannak az áldozatok is, hogy igazságot szolgáltassanak. -a kijelentésére felfordult a gyomrom. Olyan szintem fájt, ahogy kimondta, szinte kiköpte a mondatot. „Itt vannak az áldozatok is, hogy igazságot szolgáltassanak...". Nos, itt lenne egy, viszont az én igazságszolgáltatásom nagyjából egyenlő lenne egy vérbosszúval az ő esetében. Elővettem a flaskát a zsebem mélyéről és teátrálisan meghúztam, hátha látja ez az állat, hogy tőlem igazán számíthat igazságszolgáltatásra. Odanyújtottam Lucynek is, aki mellettem állt. Gondolkodás nélkül kortyolt, majd visszaadta, én meg visszaraktam a zsebembe. Patrick, aki szintén a jobb oldalon állt velünk, csak nevetett rajtunk, hogy már megint iszunk. Nem is telt el sok idő, Jack már jött is a következő kérdéssel.

-Ki csókolt már meg valakit egy buliban, akinek nem tudta a nevét? -tette fel a kérdést, mire megint nevetés és hangos beszéd hangzott fel a bárban. Én szintén maradtam a jobb oldalon. Nos előfordult, hogy egy-egy egyetemi bulira Ashley elrángatott és tanulás helyett ittam, így történtek érdekes és kínos dolgok ilyenkor. -Na, ezért éri meg bulizni, igaz? -mondta Jack vigyorral az arcán, látva, hogy mennyien állunk jobb oldalt. -Ne aggódjatok, nem ítélkezünk... legalábbis most még nem. -tette hozzá, mire én félni kezdtem, de a tömeg nevetett. csak én érzékelem ezeket a mondatokat ennyire fenyegetőnek, énnyire provokatívnak? Ránéztem Lucyre aggódva, hátha ő is azt érzi, amit én. Az ő arcán is valami hasonló aggodalom volt, de neki rettegés helyett értetlenség és félő várakozás.

Jack ilyen és hasonló kérdésekkel bombázott minket, ezzel biztosítva a jó hangulatot. Érzetem, hogy folyamatosan vált át egyre személyesebbre, hiszen egész este alatt jobb oldalon ácsorogtam. Nem számoltak, hányadik állításnál tartott a játék, mikor Jack egy pillanat hatásszünetet tartva megállt. Egyik kezében lévő mikrofont kicsit leengedte, így a másik kezében lévő üveget meghúzta. Mosolya kiszélesedett. Látszott rajta, hogy be van rúgva. Egy pillanatig láttam a szemében, hogy alig áll a két lábán, de nagyon jól rejtegette. Ha nem ismerném, biztos nem tudtam volna megállapítani ilyen egyszerűen, hogy ennyire ittas. Hátrafordultam, az asztalhoz, ahol ők ültek. Láttam rajtuk, hogy kíváncsian, kicsit idegesen figyelik az eseményeket. A tekintetem összefonódott Sam tekintetével. Mintha látná rajtam, mit érzek. Kicsit elmosolyodtam, hiszen ennyitől is meg tudtam nyugodni. Visszafordultam, hogy hallhassam a következő kérdést. Jack mintha erre várt volna, még mindig vigyorogva megszólalt.

-Na, most jöhet egy kicsit nehezebb? -kérdezte, mire egyöntetű igen hangzott fel a tömegből. Valami kegyetlen csillogás volt a szemében. Pupillái tágak voltak, elég instabil és kontrollállatlan volt a mozgása, kicsit kiszámíthatatlan. -Szóval a következő kérdés... Ki az, akit... -Megállt egy pillanatra és kacsintott egyet, ezzel fokozva a feszültséget. -Ki az, akit már erőszakoltak meg? -ejtette ki száján a kérdést, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy egy dög, de ez övön alatti volt. És ehhez hozzájön az is, hogy egy fél órája majdnem ő követett el hasonlót. Éreztem a többiek tekintetét rajtam, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy elfordítsam a fejem. Nem sírtam, csak fájdalmat éreztem és az emlékeket. Túl sok emléket. A bár elcsendesült. A nevetés egy szempillantás alatt halt el, és a pillanat olyan hosszúra nyúlt, hogy szinte megállt az idő. A szívem megállt egy pillanatra. A torkom elszorult, és úgy éreztem nem kapok levegőt. A szavai ostorként csaptak rám, és a gondolatok késszúrásként Flashback szerűen jöttek. Ekkor Jack rám nézett.

-Kyra, ha esetleg nem tudnád, melyik oldalra állj, nagyon szívesen segítek. Jobbra. -mondta ki, szinte fröcsögve a szavakat. Azt hittem az előző mondat elég volt neki, de úgy látszik nem. Neki szüksége volt erre. Szüksége volt arra, hogy nyilvánosan megalázzon és megfosszon a becsületemtől. Az emberek lassan felém néztek. Az arcokon döbbenet, kíváncsiság, és ugyanaz az undorodó sajnálkozás. Nagy levegőt vettem és kifújtam. Miért nekem kéne meghunyászkodnom, mikor ő a rossz. Ő az, aki mások fájdalmából táplálkozik. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Látni akarta, ahogy összetörök, mert ugye neki nem lehet nemet mondani, hiszen folt esik a becsületén. Nos, ez az én történetem, és nem az ő tervei alapján fogok cselekedni. Nagyon fájt. Minden gondolat egy-egy vágást ejtett rajtam, de tudtam, hogy jobban fog fájni, ha visszagondolok erre a pillanatra és úgy fogok erre emlékezni, hogy nem cselekedtem, pedig ott volt a lehetőségem. Most itt vagyok, és itt a lehetőségem erősnek lenni. Fáj, de gyengének lenni is fáj. Legalább, ha nyilvánosan tönkre is tesznek, én emelt fővel akarok távozni. Ránéztem Jackre, aki diadalmasan mosolygott, mint aki nyert. Ránéztem a karomon lévő kis fekete hajgumira és elmosolyodtam. A hajamhoz nyúltam és szép, lassú, de erős mozdulatokkal felkötöttem a hajam. A nyakam izzadt volt alatta, és egy pár kisebb szál kint maradt, de nem ez volt a lényeg. Ahogy, felkötöttem a hajam, a nyakamon mind a két tenyérnyomat zöldes-lilás árnya feltűnt, és tökéletesen látható lett.