„I've trusted lies and trusted men. Broke down and put myself back together again"

Egy kis ideig álltam még ott, majd odamentem Lucyékhez.

-Kyra! Úristen mesélj! -mondta Lucy, majd elkezdett behúzni a tánctér felé, ahonnan épp az imént távoztam. Nem bántam, hogy táncolunk, hiszen úgyis jót tesz.

-Mit meséljek? -kérdezem.

-Mi volt Ryannel? -kérdezi, miközben táncolunk.

-Az elején elég nagy volt a feszültség, aztán szinte kibékültünk, majd kiabáltunk egymással, majd megcsókolt. -mesélem kicsit fura fejet vágva, mire Lucy elkerekedett szemmel hallgatott. Aztán folytattam. -Ami a legrosszabb, hogy visszacsókoltam. Aztán megrúgtam. -tettem hozzá, mire elnevette magát.

-Látnom kellett volna.

-Dehogy kellett volna. Elég kínos volt. Meg ott az az icipici apróság, hogy lehet még mindig érzek valamit iránta. Vagyis nem tudom.

-Istenem, drágám, korábban kellett volna jönnöd megdumálni, de láttam elfoglalt voltál. -jegyezte meg, mire elvörösödtem, úgy, hogy az echte kék fényben is tökéletesen lehetett látni, hogy mennyire zavarban vagyok. -Milyen volt? Mesélj! -faggatott tovább Lucy, mire elvigyorodtam.

-Tökéletes. -mondtam, majd hirtelen eszembe jutott valami, így témát váltottam. -Képzeld, Ryan mondott valamit, aminek még volt is értelme.

-Ne már! Nyolc év alatt egyszer nem mondott olyan dolgot, aminek lett volna értelme. Na, de mit mondott?

-Valami olyasmit, hogy nekem valami olyanra van szükségem, ami nem megvéd, hanem támogat. Aztán azt is mondta, hogy az pont ő. Annak már nem nagyon volt mondjuk értelme. -tettem hozzá, mire elnevettük magunkat.

-Az első része tényleg nem hülyeség, viszont a vége... Na baszki, azont tuti a képébe röhögtem volna. Viccet félretéve. Szerinted már tudod mire van szükséged? -kérdezte halványan mosolyogva.

-Persze. Johnra, aki azt hiszi kurva vagyok. -mondom, mire Lucy elneveti magát.

-Istenem! De most komolyan. -mondta, mire elgondolkodom.

-Na, ezzel van egy kis problémám. Ryan ideális lenne, viszont már nem érzek ugyanúgy iránta, mint régen. -mondom lebiggyesztett szájjal.

-Akkor szerintem ugyanarra gondolunk. -mondja Lucy mosolyogva, mire én is elmosolyodom.

-Sam... Ő, tökéletes, csak én vagyok a baj. Mármint nem hiszem, hogy szüksége lenne rám. Érted, mire gondolok? -kérdezem reménykedve Lucyt.

-Asszem értem. És azt gondolom, hülye vagy. És ő is az, ha azt hiszi nincs szüksége rád.

-De komolyan mondom. Ha megtudja mi történt, ő is sajnálkozni kezd, és rögeszmésen meg akar védeni.

-Mutattad már neki a Berettát? -kérdezi Lucy vigyorogva.

-Honnan tudod, hogy nálam van? -kérdezem összeráncolva a szemöldököm.

-Mindig nálad van. Mutattad már neki?

-Nem. Még az kéne, hogy tudja, hogy fegyverem van. Akkor nem rögeszmésen akar majd megvédeni, hanem rögeszmésnek fog tartani.

-Ugyan. A férfiak szeretik az önálló nőket. -mondja Lucy.

-Az önálló alatt azt érted, hogy aki lelövi magának az ellenségét és nem várja, hogy más tegye meg helyette?

-Nagyjából. De picit elvonatkoztatva az öléstől. -mondja, mire elnevettük magunkat. -Tudom, hogy félsz. -mondta kicsit halkabban és hangnemet váltva. Egy pillanat után rájött, hogy ez elég erős kezdés a gyors témaváltáshoz. -Mármint, tudom, hogy félsz a hosszabb távú kapcsolat gondolatától is... -kezdte lassan, mire közbevágok.

-Nem félek a kapcsolatoktól, csak nem szeretem őket. -mondom, mire Lucy kicsit szomorúan elmosolyodik.

-Csak mert eddig nem volt érdemi kapcsolatod, és nem akarsz az érzéseidről beszélni, nem biztos, hogy olyan rosszat tenne neked egy kapcsolat. -mondta, mire sóhajtottam.

-Annyi dolog van, ami miatt nem akarok kapcsolatot. Például... -mondom majd Lucy megszólal.

-Például, hogy érzelmileg megközelíthetetlen vagy. -mondja, majd folytatja. -Esetleg még az, hogy megijedsz és lelépsz. -mondja, majd elhallgat és a reakciómat lesve figyel rám. Igaza volt és ezen nincs mit szépíteni. Lucy látta, hogy nem fogok mondani semmit, szóval szomorkás mosollyal folytatta. -Tudom, hogy fáj. Nem tudom, mit érzel, de tudom, hogy ez nem jó neked. És erős vagy, tényleg, de már tíz éve erős vagy folyamatosan. Itt az idő, hogy kicsit gyenge legyél. -mondja, én meg csak magam elé meredve hallgatom. -Például, ott van az a srác, tudod. Basszus mi a neve? Tudod, aki a folyosó végén lakik, és állatorvos akar lenni.
-Noah? -kérdezem a szemöldököm összeráncolva.

-Na, az! Noah. Az jó gyerek. Hasonló az érdeklődési körötök is, ráadásul pár szobával arrébb lakik tőled. A kedvemért legyél nyitott arra, amit most mondani fogok. -mondta mosolyogva, mire ellenkezni kezdtem.

-Nem. Mondom, hogy nem kell semmilyen kapcsolat nem kell.

-Szóval, mi lenne, ha egy hónapig nyitottan állnál, a kapcsolat gondolatához. De nem alkalmira gondolok. Állj neki úgy, hogy ő lesz a férjed.

-Mi a franc?! Az előbb még a nevét se tudtad, de már hozzáadnál feleségül? -csattanok fel. -Lucy, figyelj. Tudod mit, felvázolom neked. Jelenleg több pasi van az életemben, mint egy luxusprostinak, aki A4-es határidőnaplót vezet a kuncsaftjai felírásához. És ez nem jó így. Haza akarok menni, és elfelejteni mindent. És tudod mi lenne, ha pozitívan állnék hozzá? Szépen összejövök valakivel, nagyon jól alakulnak a dolgok, lediplomázom, lesz állásom, akkor jön az, hogy a kapcsolatban előrébb kell lépni. Ekkor összeköltözünk. Aztán megint szintet kell lépni, akkor összeházasodunk. És tudod mi jön ezután? A gyerek. És ennél már el is dőlt, mi lesz a kimenetele a kapcsolatnak. Van két lehetőség. Azt mondja, gyereket akar, és mivel én képtelen vagyok teherbe esni, ezért elhagy. Második lehetőség: Azt mondja nem baj, gyerek nélkül is lehet élni. Onnan elindulunk a lejtőn lefelé és onnan tíz évig még talán elveszekedünk egymással és még akkor is a fejemhez fogja vágni a gyerek témát. -mondom, szinte egy levegővel, mire Lucy szomorúan néz rám. Megsimogatom a karját, majd folytatom. -Lucy, fogadd el, hogy nekem nem lesz normális életem, hogy valakivel együtt megöregszem és együtt leélünk egy csodálatos életet. Hidd el, szeretném, de nem lesz. -mondom, majd látva, hogy még mindig csak néz rám, megölelem.

-Sajnálom, hogy erőltettem. Ez a te életed. -mondja a szemembe nézve.

-Én sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, csak segíteni akartál. -mondom mosolyogva. -Viszont, most lehet iszom valamit. -mondom és elindulok a pult felé, ahol időközben váltás volt, és a másik lány szolgál fel italokat.

Leülök a székre és kérek egy vodkanarancsot dupla vodkával. Szinte mindenem fáj. Ahogy megkapom az italom, rögtön elkezdem vadul kortyolni. A zene hangja tompán hullámzottak körülöttem, mintha nem is lennék önmagam. Szinte éreztem, ahogy a testemen kívül lebegek valahol máshol. Legszívesebben kimennék és leugranék a hegyről, csak annyi erőt sem érzek magamban, hogy felálljak és elhagyjam a bárt. Megint éreztem a hasamon a nagy sebet. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy eddig is éreztem és csak annyi értés kavargott egyszerre bennem, hogy teljesen megfeledkeztem róla, vagy csak sikerült a testemnek megszoknia a fájdalmat. A fájdalomküszöböm viszonylag magas volt, amiben sokat közrejátszott szinte az összes szakasza az életemnek, mind fizikailag, mint lelkileg. A sok év balett kitartást, fegyelmet és a fájdalomtűrést adott. Bántam, mikor abba hagytam, de visszagondolva, amilyen állapotban voltam, biztos segített volna, de képtelen voltam bármit is csinálni. Azok a dolgok, amíg addig boldoggá tettek, hirtelen ugyanolyan közömbös lett számomra, mint akármi vagy akárki más. Mikor megtörtént, nem gondoltam bele, hogy ezután semmi sem lesz ugyanolyan. Ekkor újra belenyilallt a fájdalom a hasamba. A kezem lassan odaraktam és nyomást gyakoroltam rá, hátha attól kicsit jobb lesz. Éreztem, hogy a seben képződött vart véletlenül felsértem és lassan vérezni kezd. Nem látom a vért, csak érzem. Nagy levegőt vettem és próbáltam gyorsabb, de halk lélegzetvételekkel nyugtatni magam és elterelni a figyelmet a fájdalomról, a hasamon.

Nem tudom mennyi ideje ülök ott. Talán percek teltek el, talán másodpercek, talán órák. Az idő kezdett elmosódni, akár csak én. Olyan érzés, minta szépen lassan, ahogy csak ülök ott, elkezdek eltűnni. Eltűnni és soha többé nem talál meg senki, még én magam sem. Éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek minden egyes levegővétellel. A világ körülöttem zajos és élénk volt, de én üres voltam. Azt hiszem minden ember üres legbelül és mindent, amit elérünk egy kocka a várunkban. Valakinek stabil vára van, amit nehéz ledönteni, valakinek, mint például nekem, csak kis háromszög alakú építőanyag jutott, amiből csak egy ideig lehet építkezni, és időnként újra kell építeni. És én már túl sokszor építettem fel. Minden egyes alkalommal, mikor ledől, van választásod: Vagy erősebb leszel tőle, vagy gyengébb. Én azt hittem ez mindvégig csak erősített engem, de csak elfedte a gyengeségem, amit most tisztán éreztem. Éreztem, ahogy a kis háromszögek pont ugyanannyi, szinte ezer darabban van szétszóródva, ahogy én. Már nincs hely, ahol újra fel tudnám építeni a bizonyos építményt. Mintha megszűntem volna lenni. Fájt. Fájt a tudat, hogy elbuktam. A szavak, amit annyian mondtak, hogy erős vagyok, szinte égették a fülemet. Minden hazugságnak tűnik, hiszen nem vagyok erős. Sőt, semmi sem vagyok, csupán fakockák közt lévő ezer és ezer darab szilánk.

Ekkor mozgást éreztem a jobb oldalamon. Nem kellett odanéznem, ahhoz, hogy pontosan tudjam ki van mellettem. A perifériámból pont ráláttam. Jack ült le mellém egy sörrel a kezében. Egy pillanatra behunytam a szemem. Jelenleg ő az utolsó ember, akit a közelemben akarok érezni. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, és ránéztem. Látszott rajta, hogy már nem szomjas. Szeme vörösen csillogott, arcán pár csepp izzadság, biztos a tánctérről jött. Az arcán az a mosoly ült, amitől kiráz a hideg.

-Miért ülsz itt egyedül? -kérdezte, miközben kicsit közelebb hajolt. A hangja kissé elnyújtott volt, de még annyira nem volt részeg, hogy elveszítse önuralmát. Viszont nekem nem kellett már sok ahhoz, hogy elveszítsem az önkontrollom.

-Hogy esélyt adjak neked, hogy ezt megkérdezhesd. -mondom szarkasztikusan, mire elneveti magát, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna.

-Miért az asztalnál ülsz a barátaiddal? -kérdezte látszólag kedvesen, de éreztem, hogy gúny van mögötte.

-Mert ha ott ülnék, még a végén te is odaülnél. -mondom ugyanolyan hangnemben, mire elmosolyodik. Nem akartam beszélgetni, különösen nem vele. De persze nem vette a lapot, vagy ha igen, nem nagyon érdekelte. Könyökével az asztalra támaszkodott, és tovább folytatta a beszélgetést.

-Tudod, mindig is bírtalak téged, Kyra. -jegyezte meg. A szavai érezhetően üresek voltak, nem volt mögöttük egy valódi érzelem se. Láttam, ahogy lassan szeme végigfut rajtam, amitől szinte hányingerem lett. A szemébe néztem semleges tekintettel. Erre nem tudtam mit mondani. Egyre közelebb hajolt, amitől automatikusan feszült lettem. Az illata kesernyés volt az alkoholtól. A kezét hirtelen ráhelyezte a combomra, amitől ökölbe szorult a kezem.

-Jack, ne! -mondtam határozottam és ezzel a mozdulattal erősen levettem a kezét a lábamról és a pultra leraktam. Nevetni kezdett, mintha csak viccelődni próbálnék. Fogalmam sincs mi a francért nem vesznek komolyan az emberek.

-Ugyan már, ne légy ilyen merev! -mondta, és ismét közelebb hajolt. A másik keze most a derekamra csúszott. A gyomrom összeszorult.

-Ne érj hozzám mégegyszer. -jegyzem meg halkan, mégis a lehető leghatározottabban, ahogy abban a pillanatban tudtam.

-Miért, nem tetszik? -kérdezte perverz vigyorral, és közelebb hajolt a fülemhez. -Miért ellenkezel? Mind a ketten tudjuk, hogy élvezed. -mondta, mire a világ hirtelen összeszűkült volna. Az érintése égetett. A szavai visszhangoztak a fejemben. Hallottam már ezt a mondatot. Aznap este. Újra és újra átélem a pillanatot, mintha valami szívmelengető emlék lenne. A kezek, az erőszak, a félelem. Mind visszatért. Az ember azt hinné sokat fejlődött, hogy már erősebb és minden máshogy fog végződni, ha újra abba a helyzetbe kerül. A fejem zúgott, az egész testem remegett. Már az ital hatása alatt voltam, de még mindig tökéletesen érzékeltem mindent magam körül. Éreztem, hogy Jack keze megint a combomon van. Egyszerűen leblokkoltam. Bármennyire is meg akartam mozdulni, egyszerűen képtelen voltam. Olyan volt, mintha valami ott tartott volna. A keze elkezdett feljebb csúszni a combomon, mire végre sikerül megmozdulnom. Rávágok egyet a kezére, amitől rögtön megfogja a másik kezével a kezét és fájdalmasan rám néz, de látom, hogy még mindig mosolyog.

-Egy állat vagy, Jack! -mondom hangosabban. -És tudod mit? Nem élvezem! Miért élvezném, hogyha valaki, akit utálok letaperol, aztán még a szemembe nevet? -felpattanok a székről.

Jack hátrahőkölt, de még mindig ott volt a mosoly az arcán, mintha ez az egész csak egy játék lenne. Neki egy játék.

-Hé, nyugi, csak szórakoztunk -mondta nevetve, de a nevetése üres volt és kegyetlen, akár a szavai és a gesztusai.

-Szórakoztunk? -kérdezem sértettem és fájdalmasan, mire ő még mindig mosolygott. Minden egyes alkalom, mikor mosolygott, én fájdalmat éreztem.

Ekkor éreztem, hogy a hasam vérzik. A kezem odakaptam. Megint szorítottam oda a kezem, várva, hogy kicsit jobb lesz. Szédülni kezdtem és remegett az egész testem. Éreztem, hogy a ruhán átüt a vér, és már a kezemen is van egy kevés. Hirtelen rám jött a hányinger és elindultam a mosdó felé gyorsan, viszont figyelnem kellett, hogy el ne ájuljak. Az egész terem forgott, az emberek visszhangzottak, a zene szinte bántotta a fülemet, a fények égető érzést éreztettek velem. Már mind a két kezemet a sebre nyomtam. Nem tudom, mikor kezdett vérezni, hiszen csak ültem ott. A ruha egy kicsit felszívta a vért, így nem csöpögött le semmi. A mosdóhoz érve szinte neki mentem Samnek, aki épp a férfi mosdóból jött ki. Egy pillanatra lesokkoltam és ott álltam vele szemben. Ziláltan, és véres kézzel. Csak pár másodpercig álltam ott, szóval nem is láthatta, hogy véres vagyok. Mire meg akart volna szólalni, befutottam a mosdóba. A mosdó üres volt. A hideg fény szinte jégként érződött a bőrömön, a lámpa zúgása monoton, fenyegető hangot adott. Berohantam az egyik fülkébe, és a térdemre esve a WC felett két kézzel támaszkodva hánytam.

Miután nagyjából elmúlt a hányingerem, már nem támaszkodtam a WC felett, hanem leültem a hideg csempére. Ekkor a ruhámra már rá volt száradva a vér. Felhúztam a szoknya részét, hogy lássam a sebet. Már nem volt R alakú, csak egy mély egyenes alakú karcolás volt, körülötte és benne egyaránt rászáradt vérrel. A két tenyeremet a padlóra helyezve lassan feltoltam magam, majd onnan az ajtóba kapaszkodva sikerült felállnom. Lassan kimentem a fülkéből és a csapokhoz mentem. Megmostam a kezem hideg vízzel és szappannal, hogy lejöjjön róla az összes rászáradt vér. Még mielőtt a csapot elzártam volna, a két markomat összetéve vizet engedtem bele és onnan ittam pár kortyot. Megmostam az arcom, a nyakam és a két csuklómat hideg vízzel, hiszen nagyon ki voltam melegedve. Mikor a kezem már tiszta volt, és már kevésbé volt melegem, elkezdtem a ruhámról hideg vízzel kimosni a vért. Nem látszott annyira, amennyire gondoltam. Ekkor láttam, hogy kinyílik az ajtó. Hirtelen összerezzentem, mert azt hittem, Jack az, de amikor megláttam, hogy Tina lép be a női mosdó ablakán hatalmas kő esett le a szívemről. Ki volt pirosodva, hiszen majdnem az egész idő alatt táncolt. Lila ruháján halvány izzadságfoltok voltak, akárcsak a homlokán. Arca fáradtnak és kicsit unottnak tűnt, majd meglátott és összeráncolta a homlokát, majd megszólalt.

-Jézusom, Kyra, és én még az hittem, én nézek ki ramatyul! -mondja, majd folytatja. -Az vér? -kérdezi kicsit feszültebb hangon. -Mit csináltál megint? -kérdezte, mire automatikusan védekezni kezdtem.

-Mi ez a feltételezés? -akadok ki.

-Nem emlékszel a nyolcadikos osztálykirándulásra? -kérdezte halvány mosollyal. Látva az arckifejezésem, elmosolyodik. -Szóval emlékszel...-jegyzi meg. -Az még tőled is nagy teljesítmény volt, hogy kiestél az erkélyről, majd ahogy próbálsz felállni, a tanárnőt magaddal rántva beleestek a medencébe. -mondja, majd elneveti magát, mire én kínosan állok még mindig a csap előtt, amit időközben elzártam. -Kedvenc pillanatom volt. Hogy is nevezett a tanárnő utána? -kérdezte majd láthatólag gondolkodni kezdett, de nagyjából tíz másodpercen belül megválaszolta a saját kérdését. -Megvan! Azt mondta te vagy a legkülönlegesebb problémaforrása. -mondta, majd megint lenevette magát, mire én is nevetni kezdtem.

-Az az osztálykirándulás tényleg nagyon emlékezetes volt... -jegyzetem meg mosolyogva.

-Na, de tényleg, mi történt? -kérdezte Tina témát váltva. Nekem eltűnt a mosoly az arcomról.

-Volt egy seb a hasamon, és valahogy sikerült felsérteni, amitől vérezni kezdett. -mondom, mire Tina még mindig aggódva néz rám.

-És mégis mekkora seb volt a hasadon? -kérdezte.

-Úgy látszik akkora, hogy ha egy kicsit is felsérted, eléggé vérezni kezd... -mondom kicsit szarkasztikus hangon, mire Tina megrázza a fejét és témát váltva megszólal.

-Amúgy nem olyan durva a folt -mondja, majd odajön és segíteni kezd kimosni.

Nagyjából pár percig mossa. Ez idő alatt végig csendben vagyunk. Mikor abbahagyja megszólalok.

-Köszönöm. Miért segítesz? -kérdezem, mire elmosolyodik.

-Miért ne segítenék? -kérdezte.

-Azt hittem utáljuk egymást. -jegyeztem meg.

-Figyelj, tudom, hogy nyolc évig piszkáltalak meg ilyesmi, de ma jöttem rá, hogy igazából felnőttek vagyunk és rohadtul úgy viselkedem, mint egy óvodás, szóval ja. Ne haragudj. -mondta halkabban, mire elmosolyodtam.

-Te se haragudj. -mondom, majd hozzáteszem. -Amúgy, sose gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat. -mondtam mosolyogva, mire Tina elnevette magát.

-Miért, mit gondoltál, örökre utálni fogjuk egymást?

-Nem. Igazából biztos voltam benne, hogy nagymamaként majd a Facebookon fogunk egymásnak gonosz dolgokat kívánni szórakozásból. -mondom, mire elmosolyodik.

-Attól még, mert kibékültünk, még piszkálhatjuk egymást Facebookon.

-Alig várom. -mondom.

-Nézd, a ruhád most, hogy megszáradt, már alig látszik rajta a folt. Olyan, mintha csak egy kicsit sötétebb lenne ott. -mondja én meg odanézek, és igaza van. Tényleg alig látszik.

-Tényleg elég profi vagy. Sokszor mosol vért a ruhákból? -kérdezem, nevetve, mire Tina is nevetni kezd. Hirtelen témát váltva megszólal.

-Mikor jutottunk ide? -kérdezi.

-Hova? -nézek rá értetlenül.

-Ide. Mármint nyolcadik elején biztos nem gondoltam volna, hogy tizenegy évvel később együtt fogunk vért mosni a ruhádból. -mondja, mire szomorúan elmosolyodtam.

-Nyolcadik elején semmiről se gondoltam volna, hogy meg fog történni, de látod, itt vagyunk. Megcsináltuk. -mondtam a végét halkan. Az utolsó szót még én magam sem tudom eldönteni, hogy kérdeztem vagy mondtam-e. Láttam, hogy legördül egy könnycsepp az arcán. Szomorúan néz rám könnyes szemekkel.

-Olyan régen nem gondoltam rá. -mondta. Tudtam miről, vagyis kiről beszél. Paulról, Tina barátjáról, aki a lövöldözésben halt meg. -És te. Kyra, te is szét voltál esve. De itt vagyunk. Tényleg megcsináltuk. -mondta, inkább magának, mint nekem. Láttam, hogy mindjárt elsírja magát, szóval átöleltem. Sosem öleltem még meg Tinát. Fura érzés volt, de mégis jóleső. -Annyira hiányzik, Paul. Olyan hülye vagyok. Olyan rosszul érzem magam, hogy még mindig nem tudom elengedni őt. Tudom, hogy már a mennyben van és biztos azt akarná, hogy boldog legyek, de itt lenne a helye. Itt lenne a helye mellettem, hogy vele legyek boldog. Hogy legyek boldog, ha ő volt az, ami boldoggá tett. Annyira fáj. -mondta sírva.

-Tudom, hogy fáj, de nézz magadra, Tina. Felnőttél, sikeres vagy és hidd el Paul itt van. Ha gondolsz rá, érezni fogod őt. Nem fogod tudni megérinteni, de a gondolat, hogy ott van melletted és védelmez segít. -mondtam halkan, mire nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem jött több könnycsepp. Nagyira gondoltam. Másoknak magyarázok, hogy hogyan kell továbblépni, miközben még mindig ugyanabban a gödörben érzem magam tíz éve. Saját magammal is próbáltam elhitetni a szavaimat. Hittem, hogy a nagyi ott van mellettem és figyel, de nem éreztem soha. Soha nem éreztem a jelenlétét, mindig csak próbáltam elhitetni magammal.