! A FEJEZETBEN VANNAK FELKAVARÓ RÉSZEK! 16+

„I worked my whole life just to get high, just to realize. Everything I need is on the, everything I need is on the ground"

Ryan nagyon tanácstalanul állt ott, szinte hallottam, ahogy remeg. Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy én megint a gondolataimba merültem, őt pedig a sajátjaival magára hagytam. Már tudom mit mondott utoljára. Azt mondta, valaki olyan kell nekem, aki nem megvédeni akar, hanem támogat. Fantasztikus, már szinte előre látom, hogy rosszul fogok dönteni. Na, ilyenkor kellenének hangok a fejembe, hogy segítsenek, nem akkor, mikor egy magas helyen vagyok. Bezzeg akkor tömegével vannak a fejemben, és buzgón kántálják, ijesztően szinkronban, hogy „Ugorj le!". Ryan látja, hogy nem fűzök hozzá semmit, szóval kicsit remegő hangon folytatja.

-Ezzel csak arra célzok, hogy én lehetek az az ember. Lehet nem voltam ott akkor, de most ott leszek. -mondta, mire még a szokásosabbnál is ijedtebb fejet vágtam, amit meglátva, rögtön próbált korrigálni a mondatán, hogy ne rettentsen meg engem ennyire. Olyan ügyes vagyok, még annyi önkontrollom, vagy minimális empátiám sincs, hogy miközben valami kedveset akar mondani, ne vágjak pofákat. -Mármint úgy értem, hogy újra megpróbálhatnánk. -nyögte ki végül. A hangja remegett. Sosem láttam még ilyennek ezelőtt. Ő volt az az ember, aki az összes érzelmét elrejtette, viccek mögé bújt. Látszott, hogy ez most fontos neki. Ezzel is azt bizonyította, hogy az évek alatt sokat változott én tényleg megbánta tettét.

-Mióta tervezed ezt elmondani? -kérdezem, kedves mosolyt erőltetve az arcomra, amivel a félelmemet próbálom rejtegetni, hogy mi lesz velünk. Ő is elmosolyodott halványan.

-A gondolat már régóta megvan, de azóta tudom, hogy elmondom, mikor Mrs. Tanner írta, hogy lesz ez a találkozó. -mondta, mire még mindig mosolyogtam, de már nem a félelmemet próbáltam a mosollyal takarni, hanem szimplán szomorúan mosolyogtam. Ezután egy hosszabb csönd következett. Mindketten sok mindent akartunk mondani a másiknak, viszont egyikőnk sem érezte úgy, hogy ki kéne mondani. Ryan sóhajtott és még mindig halkan ugyan, viszont más hangnemmel szólalt meg.

-Mit gondolsz? -kérdezte.

-Gondolnom kéne valamit? -kérdezek vissza.

-Ismerve téged, neked mindig van hozzáfűznivalód... -mondta, mire kicsit elmosolyodtam.

-Az lehet, de fogalmam sincs, hogy most mit gondolok. Mármint már nem vagyunk gyerekek, nem csinálhatjuk azt egyik pillanatról a másikra, hogy hirtelen összejövünk... -mondtam semleges arckifejezéssel a szemébe nézve.

-Miért nem? -kérdezte kicsit hangosabban.

-Tényleg pont te kérdezed?! Komplikált mindkettőnk élete. Te színész vagy és New Yorkban élsz. Nem passzolunk bele egymás világába, Ryan. -mondom kis csalódottsággal a hangomban.

-Nem kell passzolnunk, de valahogy csak megoldjuk. Az ellentétek vonzzák egymást, hiszen pont ezért voltunk olyan jók régen is. -mondta hangjában teljes komolysággal, amitől kicsit elnevettem magam.

-Ez nem az általános iskola, ahol mindenki jól mutat mindenkivel, ez az élet, és itt nem olyan egyszerűek a dolgok. -mondtam kicsit hangosabban.

-Bármit meg lehet oldani. -mondta mélyen a szemembe nézve.

-Nem, nem lehet. Akkor menne, ha mindent feláldoznánk a másikért, ami nem fog teljesülni. -mondtam szomorú mosollyal, mire felcsattant.

-Én mindent feladnék érted! -mondta, mire elnevettem magam.

-Akkor hülyébb vagy, mint gondoltam! -mondtam.

-Lehet tényleg hülye vagyok, viszont szerelmes is! És én tényleg feladnám a karrierem érted.

-Mi a fenéért tennéd azt?! Nem is tudod milyen, mi van, ha egy hónap után rájössz, hogy kibírhatatlan vagyok, és utálsz. Akkor mihez fogsz kezdeni? -kérdezem.

-Szerinted nem tartanék ki melletted? -kérdezte megmagyarázhatatlan magabiztossággal a hangjában.

-Én nem tartanék ki. Én vagyok a gyenge láncszem. -mondtam sóhajtva, majd hozzátettem. -Szeretlek, Ryan és mindig is foglak, azt hiszem, de nem áldoznék fel mindent érted. És lehet én vagyok a rossz, lehet én vagyok a történetünkben az antihős, a gonosz, aki miatt soha nem fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk, de ez az igazság. -mondom. -Miért csak én gondolkodom felnőttként? -kérdezem hitetlenkedve.

-Nem csak te gondolkodsz felnőttként, csak szerinted a felnőttként gondolkodás egy és ugyanaz a pesszimizmussal és a reményvesztettséggel. -mondja komoran.

-Tényleg pesszimistának és reményvesztettnek tartasz?! A te tökéletes, filmbeillő világodhoz képest, lehet az vagyok. Nem énekelgetve és ugrálva megyek az utcán, nem boldogan kelek fel és fekszem le, nem élvezem az összes pillanatát az életemnek, sőt, van, hogy hétköznap leiszom magam, vagy le se fekszem aludni, mert annyira utálok felébredni. Van, hogy repülőgép üzemmódba kapcsolom a telefonom és napokra eltűnők. -mondom szinte kiabálva. -Pont erről beszélek, Ryan. Nem én vagyok, az, aki a te tündérmesédbe illik. És tudod mit, sajnálom. Viszont nem tehetek róla, hogy nem illünk össze. -mondom, már jóval halkabban.

-Szerintem azért megpróbálhatjuk... -mondta, majd folytatta. -Mikor lettél ennyire besavanyodott? -kérdezte széttárva két kezét, de miután kimondta rögtön láttam rajta, hogy legszívesebben visszaszívná. Elröhögtem magam, majd megszólaltam, mielőtt végig gondoltam volna. Pedig végig kellett volna.

-Tudod, Ryan... -kezdem cinikusan. -Lehet csak a sötétben tapogatózom, de lehet akkor lettem ilyen „besavanyodott", mikor megerőszakoltak! -mondom ki.

 Ebben a pillanatban bántam meg, hogy nem fogtam be. Az emlékek újra rámtörtek. Hirtelen érzeni kezdtem mindent. Minden érintést, minden egyes sós könnycseppet, amik egyenletlenül folytak a szememből, aminek egy része rászáradt az arcomra, másik része pedig belefolyt a számba. Érzem azt a tehetetlenséget, azt az érzést, hogy tudnék tenni valamit, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. Emlékszem, karácsony előtt volt. Még november végén elszaladtam megvenni az ajándékokat a plázába. Emlékszem a kabátomat bennfelejtettem az iskolában, hiszen az alagsorban pakoltam, és hallottam, hogy Ryan hamarabb ért az aulába, így inkább otthagytam a kabátom, hogy utolérjem. Együtt indultunk haza, minden pont ugyanolyan volt, mint egy másik nap. Nem haza mentem, hanem a plázába. 

Este nyolcig ott voltam, boltból boltba járkáltam, mindenkinek a tökéletes ajándékot kerestem. Fél kilenc lehetett, mikor indulásra készen voltam, megnéztem a buszmenetrendet a telefonomon, láttam, hogy még fél óra, mire odaért, és nem akartam november este pulcsiban kint lenni, szóval még a plázában lézengtem, hogy elteljen az idő. 

Mikor már csak tíz perc volt a busz érkezéséig, elszaladtam a mosdóba. Annyira emlékszem, hogy jöttem ki a fülkéből, és visszalöktek. Nagy erővel hanyatt estem. A következő képkockán a fejemben már az a jelenet játszódik le, hogy ott fekszem, és két férfi van a fülkében velem együtt. Az egyik lefog, a másik pedig rajtam. Utána cseréltek. Éreztem a fájdalmat, még szinte a mai napig érzem. A hasamig felnyilaló éles fájdalom kétszer nagyjából másfél percig. Utána felálltak és elmentek. Akkor éreztem magam igazán csak egy tárgynak. Abban a pillanatban semmi nem volt bennem, ami a tárgyat megkülönbözteti a tárgyat az élőlénytől. Se az érzést illetően, se bánásmódot illetően. Csak feküdtem ott. 

Lassan éreztem, hogy a kezemet eléri a vér. A pulcsim átázott a vértől. Az hasam tájékán még mindig éreztem a fájdalmat, mintha még mindig bennem lennének. Az arcomra rászáradtak a könnyek, a számat kiharaptam. Próbáltam a mobilomért nyúlni, de nem értem el. Akkor is egy döntés előtt álltam. Ott maradok vagy felállok. Vettem egy nagy levegőt, és felültem. Még mindig sajogott mindenem, a hátamon éreztem a horzsolást, ami az esés következtében történt. Felöltöztem és a mobilomért nyúltam. Fogalmam sem volt, kit hívhatnék. Éjfél volt. Fogalmam sem volt, hogy telt el ennyi idő, valószínűleg el is ájultam közben. Felhívtam Lucyt. Harmadik csörgésre fel is vette. Tisztán emlékszem a beszélgetésre.

-Haló? -szólt bele a telefonba Lucy kicsit rekedtes hangon.

-Lucy... -mondtam, majd ahogy meg akartam szólalni elsírtam magam.

-Istenem, Kyra! Hol vagy? Minden oké? -kezdett aggódni Lucy.

-A plázában vagyok... -mondtam nehezen.

-Oké, húsz perc és ott vagyok. -mondta én meg csak vártam.

Húsz perccel később megjött Lucy. Segített felállni, vitte a táskám. Megkérdezte mit segíthet, amire mondtam, hogy nem tud mit segíteni. Úgy, ahogy tudtam, elindultam a nagyihoz. Ahogy megérkeztem, elsírtam magam. Egész éjjel sírtam, nagyi meg csak ott ült mellettem támogatóan. Reggelre összeszedtem magam, és elindultam suliba. Emlékszem egész nap némán ültem, Lucy pedig mellettem. 

Egyik óra közben éreztem, hogy elkezdek vérezni odalent, majd leesek a székről. A következő emlékem, hogy az orvosi szobában vagyok, ahol az iskolaorvos, a nővér és a védőnő is ugyanolyan arckifejezéssel néznek rám. Ekkor jött egy újabb döntési lehetőség. Titokban tarthatom, mi történt, és csak annyit kell elmondaniuk a szüleimnek, hogy a gyerek ma elájult, azt meg ki tudom magyarázni. A másik lehetőség, hogy elmondják az egészet a szüleimnek és megyünk a kórházba. Úgy döntöttem ne mondjuk el. Nagyjából két hónapig még hasonló fájdalmaim voltak, majd történt egy hasonló elájulós eset. A nagyi kihívta a mentőket és ott mondták, hogy az eset során kialakult valami medencei gyulladásos betegség, amitől a méhem károsult, így nem lehet gyerekem. Ekkor bántam meg a döntésemet.

 Ez volt az első nagyobb döntésem, és tessék, el is rontottam. Az iskolában csak nyár elején terjedt el a hír, ami egy kicsit meglepő a többi pletykát nézve. Viszonylag diszkréten kezelték a többiek, előfordult, hogy egy-egy ismeretlen diák odajött és megölelt, ami tényleg nagyon sokat jelentett, akármilyen abszurdul is nézhetett ki.

Az egész lejátszódott a fejemben. Mindennel együtt. Könnyes szemmel néztem Ryanre, aki várta, hogy mit fogok reagálni. Vettem egy nagy levegőt, de még mielőtt megszólalhattam volna Ryan közelebb lépett és megölelt. Automatikusan visszaöleltem. Nagyon fura érzés volt, majdnem tíz éve nem éreztem az illatát. Jó érzés volt, de mégis volt benne valami keserédes. A lelkem mélyén tudtam, hogy viszonylag jó lenne, ha összejönnék vele, de nem tudom, hogy erre vágyom-e. Fogalmam sincs, mit akarok. Erre Ryan kicsit eltol magától, a szemembe néz és megnézi, hogy jól vagyok-e. Aztán valami átsuhan az arcán, és egy furcsa gondolattól vezényelve úgy dönt, hogy megcsókol. Elég váratlanul ért, de viszonoztam a csókját. Majd egy pillanat után abbahagytam és kicsit eltoltam magamtól.

-Fázom. Bemegyek. -mondtam majd el is indultam.

-Hé! Kyra, mi az? Minden oké? -kérdezte aggódva.

-Nem. Vagyis igen, minden oké, de ez tönkreteszi a békés életemet.

-Nincs is békés életed! -mondta nevetve.

-Ezért nincs! -mondom. -Nincs még tíz évem kiheverni téged, addig meghalok. -szólalok meg idegesen, mire Ryan még mindig nevet.

-De csak harmincnégy éves lesz! Istenem, annyira hiányzott ez a folytonos pörgésed. -mondta mosolyogva.

-Az nem hiányzott, hogy kiröhögj! -mondom. -Pláne nem, hogy bekavarj az életembe.

-Mit kavarok bele? Nem ezt akarod? -kérdezte idegesen.

-Én úgy emlékszem azt mondtam nem akarom.

-Akkor miért csókoltál vissza? -kérdezte teljesen jogosan.

-Mert akarom. Vagyis, nem kéne, de akarom. Kérlek, ne csináljuk ezt, vége. -mondom ellenkezést nem tűrő hangon. Ryan mosolyogva közeledni kezd. -Nem! Megütlek! -mondom idegesen.

-Dehogy ütsz meg! -mondta nevetve.

-Akkor megrúglak! -mondom, mire közeledni kezd. Gondolkodás nélkül a sípcsontjába rúgok. Nem olyan nagyot, de pont akkorát, hogy fájjon neki, és tudja, hogy komolyan kéne vennie.

-Te megrúgtál! -mondja a lábát fogva.

-Mondtam, hogy meg foglak. -mondtam egyszerűen.

-Tudod mit, megbocsátok.

-Rendes tőled. -mondom szarkasztikusan, majd elindulok be az ajtón, Ryan meg jön mögöttem, bicegve. A lépcsőn leérve látom, hogy Sam még mindig ott ül, viszont már Dean társaságában, aki idő közben visszakerült a bárba. Mindketten szmokingban vannak. Fogalmam sincs honnan a fenéből kerítették, de szerintem nem is akarom tudni. Pont az asztaluk mellett haladunk el, mikor Johnnal találom magam szembe. Eléggé elsápadok, ahogy meglátom.

-Ivy, drágám! -köszönt. Jézusom, én tényleg tönkreteszem az életemet. Fogalmam sincs, mit mondjak neki, hiszen itt van Ryan mögöttem, Sam és Dean pedig mellettem. Úgy teszek, mintha nem látnám, így tovább megyek, mire John megfogja a karom. Az embereknek mi ez a mániája, hogy egymás karját fogdossák, Jézusom. Erre John megint megszólal, már hangosabban, mint az előbb, így Lucyék is idenéznek. Ezt olyan jól megcsináltam. -Ivy? Elég sápadt vagy. -erre elneveti magát, míg én ledermedve állok. Közelebb jön és a fülembe súgja, mik a tervei ma estére velem. Erre tágra nyitom a szemem és elképedve nézek rá.

-Eww! -kiáltok fel undorodva, majd kínosan elnevetem magam. -Nem vagyok prostituált, és könyörgöm soha többet ne mondjon ilyeneket! Mármint senkinek, ez undorító! -csattanok, fel, mire Deanből kitör a nevetés, majd szépen lassan mindenkiből, aki a közelünkben van. John erre elmegy, én meg vörös arccal állok ott. Ránézek Samre, aki mosolyogva néz rám vissza. Lassan elindulok az asztalunkhoz, ahol lerakom a pulcsimat. Patrick szólal meg még mindig fetrengve a nevetéstől.

-Na, Ivy, azt hittem nem dolgozol a hétvégén. -mondja, mire a többiekből is kitör a nevetés.

Elindulok a pulthoz és fáradtam felülök a székre. A pultos lány kedvesen rám mosolyog.

-Nehéz este? -kérdezi még mindig mosolyogva, mire én is elmosolyodok.

-Kaphatok két pohár vodkát? -mondom, mire elneveti magát.

-Szóval tényleg nehéz este. -jegyezte meg. - Máris hozom. -mondta, majd kirakott két kis öt centiliteres poharat és mindkettőt színültig töltötte, majd odarakta elém.

-Köszönöm. -mondtam, mire a lány biccentett és felvette a tőlem pár székkel arrébb ülő hölgy rendelését is. Ekkor megjelent mellettem a tanárnő.

-Kyra, drágám, jó a buli? -köszönt.

-Igen, tanárnő, nagyon jó, köszönjük. -mondom kedvesen. -Hogy tetszik lenni? -kérdezem.

-Nagyon jól. Pihentem egy kicsit délután, így sokáig fogom bírni a terveim szerint.

-Jaj, de jó. -mondom.

-Na, körbenézek a többiek között is, majd még beszélünk. -mondta, majd mikor elindult még megsimította a karomat.

Csak ültem ott, gondolkozom. Rossz előérzetem van az estét illetően. Annyi gondolat kavarog a fejemben, annyi érzés, és egyetlen válaszom sincs. Nem tudom mi legyen Ryannel, vagy Sammel, vagy egyáltalán magammal. Csak haza akarok menni, beszélgetni Ashleyvel, meghallgatni, ahogy kioktat, mert nem pihenek, vagy csak le akarok ülni nyugodtan a szobában és olvasni, esetleg filmet nézni. Bár lassan tényleg úgy érzem, hogy ezek csak a legvadabb álmaimban teljesülhetnek csak. A kezemben fogom a kis poharat. Az ujjammal a kis üveg peremén körözök, ami kicsit be van párásodva. Ekkor meghallom, hogy a tanárnő a mikrofonba beszél. Odanézek, és kíváncsian figyelem őt, akárcsak a teremben lévők többsége.

-Szóval, remélem mindenki élvezi a bulit. Örülök, hogy mindenki el tudott jönni. Most, ha nem bánjátok, jön egy pár lassabb zene, hogy igazán átjöjjön az a bizonyos „első bál" hangulat. -mondta, majd letette a mikrofont.

Ekkor megszólalt egy lassabb, nyálasabb zene, mire egyre többen mentek a táncparkettre. Erre felhajtom az első pohár vodkámat. Kicsit égeti a torkom, de pont annyira, hogy jobban érezzem magam. A mellkasomban forró érzés keletkezik, mikor leér az alkohol. Olyan érzés, mintha először innék.

 Csak nézem a sok párt, akik olyan boldogan lassúznak a parketten. Talán egy kicsit hiányzik az érzés, amit ők érezhetnek. Egy kis ideig még bámulom őket, majd fogom a másik poharat és azt is leküldöm. Na, mostmár nem hiányzik az a bizonyos érzés. Talán az ég nekem is folyton küldi a lehetőségeket a szerelemre, én csak túl balfasz vagyok ahhoz, hogy vegyen a jeleket. Ekkor már lassan a negyedik melankolikus, szerelmes szám szólt. 

Eközben kértem még egy pohár vodkát, amit már megittam időközben. Láttam, hogy Ryan a pult egy félreeső részén ül. Talán egyedül, talán ott van vele Jack, esetleg egy lány társaságában. Nem tudom, de nem akarok odanézni, hiszen félek, hogy összetörnék. Máshogy kéne érezzek iránta. Mármint azt kéne éreznem, hogy csak őt akarom látni, vagy legalább folyton róla kéne fantáziálnom, de valahogy nem. Valahogy az egész helyzet, a közeg ugyanolyan, mintha tinik lennénk, kivéve az érzések. Bárcsak ne lennének érzések, annyival egyszerűbb lenne minden. Nem kéne gondolkoznom rajta, hogy mit érzek, hogy tényleg érzem-e, csak csinálnám, amit helyesnek tartok vagy élvezek és jó érzése lenne. 

Ekkor megéreztem egy kéz érintését a vállamon. Hirtelen libabőrös lettem tőle. A keze meleg volt és puha, a vállamhoz képest pedig viszonylag nagy. Sam volt az. Szembe fordultam vele a széken ülve. Szemei csillogtak, miközben felém nyújtotta a kezét.

-Táncolnál velem? -kérdezte. Elmosolyodtam.

-Csak mert részeg vagyok és egy kicsit megkeseredett, nem kell ezt csinálnod. -mondtam a szemébe nézve, mire ős is elmosolyodott.

-Ha józan lennél, akkor is felkérnélek. -mondta.

-Arra ne nagyon számíts, hogy józanon is fogsz valaha látni. -mondtam, mire elnevette magát. A haja a szemébe lógott, szóval kicsit megrázta a fejét, majd a hajtincsei mögül nézett rám. A szemébe néztem, majd elnevettem magam. -Tudsz róla, hogy manipulatív, kiskutya szemeid vannak? -kérdeztem, mire elnevette magát.

-És milyen profin használom. -mondta, mire elmosolyodtam. Igazából elmosolyodtam. Az a fajta mosolygás, amikor olyan boldog vagy, hogy egyszerűen képtelen vagy visszatartani azt, hogy vigyorogj. Kicsit oldalra döntöttem a fejem, majd egy pillanat gondolkodás után a kezemet az övébe helyeztem. Józanon biztos nem mertem volna megtenni, ezért tesz jót nekem az alkohol. Ahogy a kezem az övében volt, a gyomrom összerándult. Forró volt és erős. Ahogy talpra állított, egy röpke pillanatig mindössze néhány centiméter választott el minket egymástól. A levegő vibrált, mintha az egész világ figyelt volna.

Kivezetett a táncparkettre, ahol már alig páran mozogtak lassú, nyugodt ritmusra. Körülöttünk, mintha elhalványult volna minden. A fények tompák voltak, a beszélgetés zaja elmosódott. A figyelmem egyedül Samre irányult. A keze a derekamra simult, óvatosan, mégis határozottan. Az érintése biztonságot sugárzott, de a szívem vadul zakatolt. Éreztem rajta, hogy majdnem annyira zavart, mint én, akármennyire is jól leplezte. A mozdulatai eleinte darabosak voltak, mintha attól félne, hogy elront valamit. 

Lassan mozogtunk a zene ütemére. A kezem a vállára helyeztem, a másik pedig az ő kezében pihent. A cipőm már egyáltalán nem fájt annyira, hála a több év balettnak. Sam szorosan tartott, viszont annyira nem, hogy már fojtogató lett volna. Nem mertem a szemébe nézni, hiszen féltem, hogy megszólalok és azzal elszúrom az egész pillanatot, ami volt annyira tökéletes, mint a lányok által áhított lépcsős pillanat. Érzetem, hogy rám néz, miközben én szigorúan a mellkasát nézem, hiszen nagyjából addig értem még így magassarkúval együtt is. Végül felpillantottam, és a szemébe néztem. Sötét szemében, mintha az univerzum nyílt volna meg előttem. Zavartan mosolygott, mire nagy levegőt vettem és megkérdeztem halkan.

-Veszélyben vagyok? -szóltam, mire nem válaszolt, csak visszakérdezett.

-Ki az a Kevin? -majdnem elnevettem magam a kérdés hallatán, de inkább belementem a játékba és inkább visszakérdeztem.

-Miért van nálad szmoking?

-Miért hiszi az öregember, hogy prostituált vagy?

-Miért jönnek értem a démonok?

-Anyukád hívott ma reggel? -kérdezte, mire kitört belőlem a nevetés.

-Azt hiszen van miről beszélgetnünk... -jegyeztem meg, mire ő is elnevette magát.

A karja szorosabbá vált körülöttem, de még mindig óvatos maradt. Közelebb húzott magához. A zene lelassult. A világ körülöttünk megállt. A lélegzetvételeink szinte összefonódtak, ahogy mozogtunk a ritmusra. Éreztem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, hallottam a lélegzetét. Majd csak nem bírtam megállni, megint meg kellett szólalnom.

-Csak annyit mondj el, hogy tényleg veszélyben vagyok? -suttogtam aggódva. Az arca kicsit megkeményedett egy pillanatra. Láttam ahogy összeszorítja az állkapcsát, mintha küzdene valami kimondhatatlan igazsággal. Nem válaszolt azonnal, csak bólintott. A szinte szívem kihagyott egy ütemet. Számítanom kellett volna a válaszra, mégis olyan érzés, mintha fejbevertek volna.

-És te? -kérdeztem. Láthatóan meglepte a kérdés. Tekintete puhább lett. A szeme mélyén valami őszinte, de fájdalmas bujkált.

-Mindig -válaszolta egyszerűen, kis oldalmosollyal az arcán.

A válasza nem nagyon döbbentett meg. Ez is egy új információ amire választ szeretnék kapni, de már jobbnak láttam befogni a számat. Hiába kellene rettegnem, a karjaiban biztonságban éreztem magamat. Az érintése, a jelenléte, az a csendes erő, ami belőle áradt, megnyugtatott, még ha csak egy pillanatra is.

Lassan mozdulunk tovább. A lábaim automatikusan követték az övéit, mintha mindig is így lett volna. A zene elhalványult, pont kezdődött a következő, de mi nem álltunk meg. A világ még mindig állt körülöttünk.

-Miért csinálod ezt? -törtem meg újra a csendet. Miért nem tudom befogni és élvezni a pillanatot.

-Mit? -kérdezett vissza.

-Hogy táncolsz velem. -válaszolok. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Egyik kezével elengedte a derekamat, és finoman félresimított egy tincset az arcomból. A mozdulat olyan természetes volt, mintha mindig is erre készült volna.

-Mert szeretném- mondta végül. A szavai egyszerűek voltak, de a mögöttük rejlő érzelem mindent megváltoztatott.

Ahogy a zene lassan elhalt, a mozdulataink is lelassultak. Nem engedett el azonnal. A tekintetünk találkozott, és a levegő újra megfeszült közöttünk. Csak nézett, mintha valami titkot keresne bennem, valami választ, amit talán még én sem ismerek. A világ újra felgyorsult körülöttünk. A zene megváltozott, a hangok visszatértek és a pillanat elmúlt. Sam mégis ottmaradt, a szemeiben ugyanazzal a mély, kiismerhetetlen tekintettel, ami annyira zavarba ejtett. Végül elengedett. A kezét azonban még az enyémen hagyta, mielőtt visszalépett volna.

-Jó táncos vagy -mondta halkan, majd elmosolyodott. Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy elsétál. Az érzés, amit hátrahagyott, még sokáig ott maradt velem. Imádom az összes érzést, amit kivált belőlem, kivéve, hogy ennyire zavarba tud ejteni, ennyire egyszerűen.