„Praying to God that one day you'll be mine. Wishing on dandelions allof the time, all of the time. I think that you are the one for me"

A bár sokkal zsúfoltabb volt, mint tegnap. Most szinte az szállóvendég itt tartózkodott. Az emberek nevetése, a zene dübörgése és a poharak csilingelése egyetlen folyamatos zsongássá olvadt össze. Még mielőtt odamentem volna az asztalhoz, ahol Lucyék foglaltak helyet, a bárhoz mentem és egy kicsit szokatlan kéréssel fordultam a kis pultoslányhoz, aki tegnap este is volt.

-Szia. -köszöntem, neki mosolyogva.

-Szia. Mit adhatok? -kérdezte kedvesen mosolyogva.

-Kérhetnék egy tölcsért? -kérdezem a nevetésemet visszanyelve, hiszen nevetnek kellett a helyzet abszurditásán. A lány elég fura, szinte leírhatatlan tekintettel nézett rám.

-Mármint konyhai tölcsért? -kérdezte, még mindig fura, meglepett arccal, mire bólintottam. -Megnézem, van-e. -ajánlotta fel kedvesen.

-Köszönöm. -mondtam, mire a lány körülnézett a bárpult körül lévő szekrényekben, ahol nagy eséllyel lehetett a keresett tárgy. Nagyjából egy perc keresés után, a pultoslány mosolyogva mutatta fel a kis kék, műanyag tölcsért.

-Eddig nem is tudtam, hogy van ilyenünk a bárban... -mondta nevetve, miközben a kezembe nyújtotta a tárgyat.

-Köszönöm szépen. -mondtam hálásan, miközben elvettem a kék tölcsért tőle. -Akkor mindjárt visszahozom. -mondtam, majd a tölcsérrel a kezemben elindultam. Lassan kellett sétálnom, hiszen a hülye cipő miatt még menni se bírtam. Miközben a többiekhez indultam, próbáltam körülnézni a teremben, hogy vajon hol lehet Sam. Nem akartam semmit se mondani neki, vagy ilyesmi, csak szimplán rá akartam nézni. Érezni akartam újra és újra azt az érzést, ami minden egyes alkalommal, mikor rám néz, ami elöntött olyankor. Fogalmam sincs, mi az az érzés, de fantasztikus. Mikor odaértem az asztalhoz, már ment a hülyülés. Azt hiszem, tényleg sosem fogunk felnőni. Éppen Daniel mesélt egy sztorit, mikor odaértem. Mikor meglátott egy pillanatra abbahagyta a sztori mesélését.

-Kyra... Az egy steril vizelettartály? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Igen, ő a kísérőm a bálra... -mondom szarkasztikusan, mire elnevetik magukat. Erre Patrick szólal meg.

-Látom, már le is ittál belőle... Ez azért tényleg egy durva szintje az alkoholizmusnak. -mondta nevetve.

-Nyugi, vodka van benne. -mondtam, mire elnevették magukat.

-Gondoltuk... -mondta Patrick nevetve. Lucy elővette a flaskát, mire odaadtam neki a tölcsért, hogy tartsa, míg beleöntöm a pohárka tartalmát. A többiek, sőt a körülöttünk ülő emberek is kíváncsian figyelték, mit csinálunk. A sikeres átöntés után büszkén ültünk vissza Lucyvel a székünkre, és elégedetten hátra dőltünk benne. A többiek még mindig furán néztek ránk. Patrick szólalt meg elsőként.

-Lányok, ez viszont már tényleg durva! -mondta, majd hirtelen varázsütés szerűen elővette a nyolcadikban elkészített saját készítésű kártyapaklit a szmokingja zsebéből, mintha mindig is erre a pillanatra várt volna. Emlékszem mennyit játszottunk vele. A neve A Patrick rémuralma, avagy kihívások, amiket megbánsz holnap. Nem vicc, tényleg így nevezte el. Patrick színpadiasan felállt, meghajolt és megköszörülte a torkát.

-Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy visszarepítsem önöket az időben a játékkal, mit saját magam fabrikáltam, minek neve A Patrick rémuralma, avagy kihívások, amiket megbánsz holnap. Persze a nyolcadikban játszott változat kicsit ki lett egészítve, és a régen használt lapok is itt lapulnak benne. -mondta, majd kacsintott egyet. -Ez a különleges és egyedi élmény, ahol egyszerre csökken az önbecsülésed és nő a népszerűséged. -mondta büszkén, mire Lucy a homlokát ráncolta.

-Én azt hittem kidobtuk, mert túl nagy balhék lettek belőle... -mondta a fejét ingatva. Patrick figyelmen kívül hagyva Lucy mondatát, kiterítette a lapokat az asztalra.

-Na, ki az első bátor jelentkező? -tette fel a kérdést, mire meghúztam a flaskát, majd felhúztam az első kártyát. Ahogy elolvastam, meg is bántam.

- „Rendelj italt úgy, hogy állathangokat kell használnod a mondatban!" -olvastam fel a kihívást. – Akkor, asszem megyek kérek egy italt, és ha már ott vagyok vissza is viszem a tölcsért. -mondtam szokatlanul magabiztosan, ami meg is lepett volna, ha nem lennék már egy kicsit becsípve. Elindultam a pulthoz, majd egy pillanatra megálltam, míg a lány csak várta, hogy mondjak valamit. Nagy levegőt vettem, felvettem a fapofámat, majd megszólaltam.

-Mú, köszönöm. -mondtam és adtam oda a kezébe a tölcsért, nevetésemet elfojtva, tehén hangot imitálva, majd átgondolva folytattam. Röfögtem egyet, ami a disznót jelentette, majd hozzátettem, hiszen nem hittem, hogy a csaj érti, amit csinálok. -Kérek szépen egy pohár fröccsöt. -mondta, mire a lányból és belőlem is kitört a nevetés.

-Itt sokféle emberrel találkozom, de azt elmondhatom, hogy nem volt még ilyen, hogy valaki állathangon próbált italt kérni... -jegyeztem meg, mire mégjobban nevetni kezdtem.

-Bóknak veszem... -mondtam mosolyogva, majd átvettem a poharat és visszaindultam az asztalunkhoz. -Kész. Ki a következő? -mondtam, majd leültem. Patrick húzott egy lapot, és felolvasta hangosan.

- „Állj fel a székre és adj elő egy verset arról, hogy milyen érzés pizzát enni!" -olvasta fel, mire Daniel megszólalt.

-Haver, ez rád lett szabva... -jegyezte meg, mire Patrick már fel is állt a székére és el is kezdett szavalni.

- „Ó te forró sajt és ropogós szél, te vagy az élet íze, te vagy a cél. -kezdte majd egy pillanat gondolkodás után folytatta. -Pepperoni, szalámi, ti vagytok az álmom, egy falat belőled és megáll a világom." -mondta, mire megtapsoltuk, ő meg büszkén vigyorogva visszaült a székére. Ekkor Daniel már nyúlt is a következő kártyáért, amit fel is olvasott.

- „Csinálj úgy, mintha egy rocksztár lennél, akinek elment a hangja, így mutogatással kell kommunikálnod!" -mondta, majd felállt a székéről és tátogni kezdett, miközben olyan dolgokat csinált, amit nem szívesen írnék le. Patrick röhögve figyelte, míg mi hárman vörös fejjel, kínosan nevettünk. Emma még a fejét is lehajtotta az asztalra. Miután Daniel végzett, visszaült, mire Lucy szólalt meg.

-Remélem erre örökre emlékezni fogsz, Daniel, mert én biztos. -mondta, majd szinte kirázta volna a hideg. És még mindig vörös arccal folytatta a játékot és felhúzta a következő lapot. – „Beszélj úgy, mintha egy drága francia étteremben lennél pincér!" -olvasta fel, felállt és mellettem állva akcentussal megszólalt.

-Mademoiselle, engedje meg, hogy bemutassam az est főattrakcióját, a.... különleges földimogyorónkat, melyet a világ legjobb.... asztalain szolgálnak fel! -mondta teljesen komolyan, mire belőlem kitört a nevetés.

-Oké, Emma jön! -mondta Patrick, majd húzott egy kártyát Emmának és felolvasta neki. – „Lassúzz egyedül, de úgy, mintha egy láthatatlan partnered lenne!" -mondta, majd Emma sóhajtott, majd felállt és elvörösödve elkezdett lépkedni, miközben két kezét olyan pozícióba helyzete, mintha lenne táncpartnere. Kicsit nehéz feladata volt, hiszen a helyiségben épp egy gyorsabb szám volt, viszont Emmán nem fogott ki, ügyesen teljesítette a feladatot. Erre Patrick szólalt meg újra, és folytatta a szervezkedést. -Oké, második kör, ebben durvulnak a dolgok. -mondta és elővett egy másik pakli kártyát, mire elnevettük magunkat.

-Te most szórakozol, ugye? -kérdeztem, mire vigyorogva rám nézett.

-A legkevésbé sem... Sőt, pont te jössz. -mondta, mire kelletlenül felhúztam egy kártyát az új pakliból. Épp fel akartam olvasni, mire a szemem sarkából láttam, hogy Sam lép be bárba. Fogalmam sincs, hol volt eddig. Láttam, hogy odamegy a bárpult melletti asztalhoz és leült egyedül, kezében egy itallal. Viszont nem is volt több időm nézni őt, hiszen Patrick zavart meg a bámulásában. -Kyra! Figyelsz te rám? -szólt rám Patrick, mire abbahagytam a bambulást és meghallgattam, ahogy felolvassa a feladatomat. –Szóval... „El kell kérned a számát valakinek, akit a mester választ ki, a teremben öt perces időintervallumon belül. Ha nem sikerül, a mester összekever két általa választott italt és azt kell meginnod!" -mondta, mire furán néztem rá.

-Ez mégis milyen játék?! És ki az a mester? És ez hülyeség! -mondtam, mire Patrick mosolyogva nézett rám.

-Nos, először is, a mester én vagyok. A játék zseniális, és ezt te is tudod. -mondta magabiztosan, majd elkezdett a teremben körülnézni. Egy pár pillanat elteltével megakadt a szeme egy középkorú férfin a terem sarkában, aki egyedül ült. -És ott is van az áldozat. -jelentette ki büszkén.

-Ez most komoly? -kérdeztem.

-Halál komoly. -mondta Patrick, majd beláttam, hogy nincs más választásom, szóval kelletlenül felkeltem a székről, majd mosolyt erőltetve magamra elindultam a férfihez. Mikor odaértem vettem egy mély lélegzetet és a legjobb profilomat aggattam magamra.

-Jó estét! -szólítottam meg a lehető legkedvesebben. -Tényleg egyedül ül itt egész este? -kérdeztem a lehető legflörtölősebb hangnememben. Annyira nem vagyok jó az ilyesmiben. A férfi felnézett, végigmért. Tekintetében egy kis meglepettség keveredett érdeklődéssel. A mosolya szélesedett, mikor végigmért. Fantasztikus, Patrick talált egy perverz alakot. Mosolygásom kihívó volt, ezzel próbáltam gyorsan túllenni a dolgon.

-Jó estét! -mondta a férfi. -Esetleg van kedve csatlakozni? Akkor rögtön nem lennék egyedül. -mondta, mire a hangnemétől legszívesebben elfutottam volna, viszont nem vonzott a gondolat, hogy Patrick fog italt keverni nekem, szóval még mindig kihívó mosollyal néztem rá.

-Szívesen csatlakozom. -egyeztem bele és leültem a székre. -amint leültem, szinte szembe találtam magamat Sammel, aki érdeklődve nézett. Ezt szerinte, lehetetlen lesz kimagyarázni, szóval inkább el is kerültem a tekintetét, hiszen pillanatnyilag az volt a dolgom, hogy megszerezzem a telefonszámát.

-És megkérdezhetem, hogy magácska, aki látszólag elég fiatal, mit keres a társaságomban. -kérdezte, mire hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.

-Már a terem végéből éreztem, hogy ön érdekes ember lehet. És gondoltam az érzékeim csak nem csalnak, szóval gondoltam idejövök és kiderítem magam, hogy mennyre érdekes ember is maga. -mondta kicsit közelebb hajolva hozzá.

-Lehet egy kérdésem, ami lehet egy kicsit indiszkrét lesz? -kérdezte, mire bólintottam. -Maga prostituált? -kérdezte, mire majdnem elnevettem magam. Összeszorítottam a fogam és megszólaltam.

-Ennyire látszik, vagy csak ilyen jó emberismerő? -kérdeztem közelebb hajolva.

-Éreztem. Tudja a kisugárzásából. -mondta, mire legszívesebben megütöttem volna, de nem tettem, hiszen akkor tuti nem kapom meg a számát. A fickó látta, hogy erre nem tudok mit mondani, szóval egy következő mondattal folytatta. -Esetleg elmondja a nevét? -kérdezte, mire megszólaltam.

-Ivy. -mondtam gondolkodás nélkül. Így hívták a nagymamámat. Miért ez ugrott be. Így gyalázom meg az emlékét. -És az ön neve? -kérdeztem.

-Gyönyörű név. A nevem John. -mondta, majd folytatta. -Mennyibe kerül? -kérdezte hirtelen.

-Micsoda? -kérdeztem vissza.

-Ön. Mármint egy éjszakára. -mondta, mintha ez egyértelmű lenne.

-Kétszáz dollár. -mondtam hasraütésszerűen.

-Akkor ezer dollárért nálam tölti az éjszakát? -kérdezte, mire hirtelen ökölbe szorult a kezem, majd hirtelen eszembe jutott a következő lépésem, és kihasználva az alkalmat elkérhetem a számát.

-Adja meg a számát, majd ma még hívom. -ajánlottam fel. John leírta egy papírra, a kezembe nyomta. Erre felálltam és indultam is el, mire a férfi belemarkolt a fenekembe. És ahogy látom a fél bár és köztük Sam is végignézte a jelenetet. Nem reagáltam semmit, csak siettem vissza az asztalunkhoz. Mikor odaértem ledobtam a papírt az asztalra, majd levágtam magam Lucy mellé, és a fejem az asztalon a kezembe temettem.

-Ilyen jól ment? -kérdezte Lucy cinikusan miközben a fejemet simogatta. A kérdés hallatára felemeltem a fejem és kicsit hangosabban, mint kellett volna megszólaltam.

-Ivy vagyok, egy prostituált, kétszáz forint per óra és ez látszik a kisugárzásomon. -mondtam. Ekkor szinte az összes háromméteres asztalnál ülő ember felénk nézett. -Ja és John megfogta a fenekem. -tettem hozzá, mire többiekből kitört a nevetés. -Ez nem vicces! -mondtam idegesen.

-Ki a következő? -kérdezte Patrick. -Lucy. -mondta, majd kihúzott egy kártyát és elkezdte volna felolvasni, mikor egy alak állt meg az asztalunk mellett. Ryan volt az. Az egész csapat elhallgatott és felé nézett, kíváncsian várva, vajon mit akar. Felém fordult. Én vörös fejjel, még mindig kicsit hisztérikus állapotban az előbbi miatt, de a szemébe néztem.

-Beszélhetünk? -kérdezte halkan. Csak néztem fel rá. Az arcán a meggyötörtség mutatta, hogy már egy ideje gyűjtögeti a bátorságot ehhez a pillanathoz. Szemeiben ott villódzott a bűntudat, a fájdalom és még valami, amit nehezen tudnék megfogalmazni.

-Persze. -feleltem röviden és letettem a flaskát, ami idő közben megint a kezembe került. Felálltam és elindultam volna, mikor Lucy megragadta a karom.

-Hoztam neked is pulcsit. -mondta és odanyújtotta a fekete pulcsimat. Nem is gondoltam erre. Miután elvettem tőle, Lucy Ryant nézte gyilkos pillantással.

-Köszönöm, nem is tudom, mi lenne velem nélküled. -mondtam hálásan a szemébe nézve, mire kedvesen biccentett, majd visszanézett Ryanre még mindig olyan arcot vágva, mintha meg akarná ölni. Ryan, mikor látta, hogy végeztünk a folyamattal Lucyvel, elindult újra, és egyenesen a lépcső felé vette az irányt. Szóval kimegyünk. Egy kicsit sem para, hiszen éjszaka van, egy erdőben vagyunk és a délutáni eset után majdnem biztos vagyok benne, hogy utál. Azért remélem a holttestemet pár napon belül megtalálják és nem az erdei állatok fognak elfogyasztani. Imádom, ahogy a saját gondolataimmal ijesztem meg magamat.

Lassan sétáltunk át a báron. A tekintetem egy pillanatra találkozott Sam tekintetével, amiből most szinte semmit sem tudtam kiolvasni. Az arca rezzenéstelen volt, a tekintete üres. Fantasztikus, most van egy sejtésem, mit gondolhat rólam. Mondjuk a helyében, én is biztos így néznék, miután tíz percen belül már a második férfi társaságában vagyok. A végén már nemcsak a kisugárzásom lesz olyan, mint egy prostié. Egy pillanatig sem hibáztattam, amiért ilyen üres tekintettel bámult rám. Ráadásul a hülye flaskámat is otthagytam. Egy pillanatra megálltam, mire Ryan érdeklődve nézett rám.

-Egy pillanat. -mondtam, majd odasiettem az asztalunkhoz vissza és a flaskát megragadva visszasétáltam Ryanhez. Basszus, tényleg egy tahó vagyok. Miközben sétáltam vissza a lépcsőnél várakozó Ryanhez, közben végig ittam a flaskából. Kívülről elég hülyén nézhetett ki, ahogy sétálás közben magassarkúban még járni se tudtam, de közben még a flaskából kortyoltam végig.

-Kész vagy? -kérdezte Ryan unottan, mire gúnyosan elmosolyodtam.

-Idegileg? Teljes mértékben. -mondtam a szarkasztikus stílusommal.

-Esetleg még visszaszaladsz a pulthoz is és kérsz még egy italt, mert már józanon nem is tudsz velem beszélni? -kérdezte gúnyosan. Kicsit fájt a megjegyzése, de abban a pillanatban az ital a paraszt énemet hozta elő, nem az érzelmeset.

-Az a baj, ha mégegyszer visszaszaladok, biztos vagyok benne, hogy ottmaradok. -mondtam gúnyosan, majd folytattam. -Ja, és tudok veled józanon beszélni, csak nem akarok. Plusz, ha józan lennék, biztos nem mennék bele, hogy beszélgessek veled, szóval tekintheted úgy, hogy a pia mindkettőnknek segít, hogy tudjunk beszélgetni. -mondtam még mindig mosolyogva. Eközben Sam, aki nagyjából hallótávolságra volt, kicsit elmosolyodott. Nem tudom, mit hitt, mit fogok csinálni Ryannel, de az biztos, hogy a rövid beszélgetésünk hallatán megnyugodott. Ryan elindult fel a lépcsőn, mire én szorosan mentem mögötte. Ahogy kiléptünk az ajtón, a hűvös levegő rögtön megcsapott. Fel is vettem a pulcsimat, majd karba tett kézzel vártam, hogy Ryan megszólaljon. A bár ajtaja mellett álltunk meg beszélgetni, így még sötét se volt, hiszen az üvegen keresztül a bár fényei megvilágítottak minket. Csak álltam ott kifejezéstelen arccal, miközben látszott, hogy Ryan feszülten érzi magát. Egy kicsit sem akartam megkönnyíteni neki, viszont eléggé hideg volt, és nem akartam örökké itt lenni, szóval én törtem meg a csendet, mikor láttam, hogy képtelen megszólalni.

-Szóval? – kérdeztem. Próbáltam nem bunkó lenni, pedig szívem szerint nem fogtam volna vissza magam. Egy kicsit reménykedtem, hogy akar majd beszélni, és egy kicsit hálás is voltam miatta. Ryan lassan és fájdalmasan felsóhajtott, majd a padlóra szegezett tekintettel megszólalt.

-Kyra...Én ... -kezdte, de azonnal megakadt. Láttam, hogy küzd, és egy kicsit meg is sajnáltam miatta. -Tudom, hogy semmi, amit mondok nem lesz elég. Tudom, hogy tíz évig hallgattam, és most már késő. Megfogadtam, hogy nem akarok beleszólni, de nem bírtam megállni.

-Tíz év. -mondtam hidegen. -Miért most? Miért nem akkor, amikor még számított? -összerezzent a szavaimtól, de nem próbált védekezni. A kezével játszott. Idegességében ropogtatta az ujjait. Emlékszem, mindig is ezt csinálta. Még a folyamatra is tisztán emlékszem. Először mind a két kezén egyszerre roppantotta ki az összes ujját, majd egyesével kiroppantotta őket, és ezt ismételgette. Halkan szólalt meg.

-Mert gyáva voltam. És mert azt hittem jobb lesz neked nélkülem. -felnevettem, de az a nevetés tele volt fájdalommal és keserűséggel.

-Jobb nélküled?! Ryan és tényleg szerettelek! Teljes mértékben megbíztam benned, és amikor szükségem lett volna rád, te otthagytál. -Ryan lesütötte a szemét, és hallgatott. Éreztem, hogy most rám hárul, hogy kimondjam azt, amit ő nem mert. -Tudtad mi történt, és elítéltél. Úgy ítéltél, egy olyan ügyben, amiről nem tehettem. – meg kellett állnom. A szavak túl nehezen jöttek ki. Éreztem, hogyha folytatom, ki fogom mondani, amiről nem is tudok beszélni. A pia egyetlen hatása, amit gyűlölök. Nagy levegőt vettem és lassan folytattam, odafigyelve, hogy ne mondjam ki. Semmi kedvem nem volt elsírni magamat, pláne nem ezelőtt a kretén előtt. -Mikor megtörtént... én azt hittem... Vagyis közben azon gondolkodtam, hogy fogom elmondani neked. Azt hittem ott leszel és együtt megoldjuk. Majd elmondtam, de semmi se lett abból, hogy majd együtt kitalálunk valamit. Azt mondtad egy kurva vagyok és hogy én tehetek róla és otthagytál. És nemcsak engem, a többieket is otthagytad. -mondtam a könnyeimmel küszködve. Láttam Ryan arcára kiült a fájdalom. A kezei remegtek, és a szemeiben ott volt a könnyek ígérete.

-Tudom. -suttogta. -Kyra, tudom, hogy ott kellett volna lennem, de csak egy gyerek voltam...

-Ahogy én is! Csak egy hülye kis gyerek voltam. -mondtam szinte kiabálva.

-Bárcsak visszamehetnék az időben, mert hidd el, ha megtehetném, ott lennék, sőt megakadályoznám! Bárcsak jóvá tehetném, bárcsak tehetnék valamit, amitől jobb lenne.

-Nem tudsz. -mondtam csendesen. Ryan felnézett rám. Szemeiben már nemcsak a bűntudat, hanem a kétségbeesett remény is ott csillogott.

-Én is szerettelek. -mondta halkan. -Mindig is. Viszont nem tudok változtatni azon, ami történt. -mondta csendesen, majd egy pillanatig elgondolkodott, majd folytatta. - Vajon mi lett volna, ha nem történik meg? -elmosolyodtam a kérdésén.

-Ha tudnád, hányszor tettem fel magamnak ezt a kérdést. És tudod mit, biztos nem tartanánk itt. Én abban a tudatban voltam, hogy veled fogom leélni az életem, de kezdek ráébredni, hogy ez már csak egy gondolat marad, aminek nagyon szép vége lehetett volna. -kedvesen, bár kicsit csalódottan mondtam. -Néha sajnálom, hogy nem később találkoztunk. Ha nem gyerekek lettünk volna, talán másképp reagáltunk volna. -mondtam mosolyogva, csalódott mosollyal. -Tudod, tíz év kellett ahhoz, hogy el tudjalak engedni. Ha most újra megpróbáljuk, már felnőttként, nem hiszem, hogy működne. Teljesen más az elképzelésünk a jövőnkről, de ez nem baj. Felnőttünk. Nyilván nem az az ideális, amit tizennégy éves korunkban elképzeltünk. De ez így van rendjén. Mindketten sikeresek vagyunk. Nincs még tíz évem az életemből, hogy arra használjam, hogy továbblépjek. Az utóbbi tíz év volt erre. És ami azt illeti, bőven elég volt már a szenvedésből. -mondtam, mire csak halványan mosolygott ő is. Mosolyában szinte ugyanaz a keserű csalódás volt, mint az enyémben, hiszen tudta. Tudta, hogy igazam van, és neki is rá kellett ébrednie erre.

-Mindig is fontos része voltál az életemnek. -mondta könnyekkel a szemében. Nekem már egy csepp könny sem volt a szememben, hiszen a beszélgetés jól sült el. Ryan a szememben már nem ellenségnek számított, hanem a múltam egy nagyon fontos darabjának, amit eddig nyitva hagytam, hiszen bíztam benne, hogy még lehet valami. Nos ez volt az a valami. Nem erre számítottam, hogy ilyen lezárás lesz, de lezárás volt. -Nem érdemelted meg, ami történt. Senki sem érdemel ilyen bánásmódot. És tényleg csodállak, ahogy kijöttél ebből a helyzetből. Erősebb vagy, mint bárki gondolná, és én szívesen ott lettem volna támogatni téged, de így visszagondolva, jobb, hogy nem voltam ott, hiszen elég erős lettél ahhoz, hogy ne szorulj támogatásra. Remélem megtalálod azt az embert, aki támogat és a legjobb énedet hozza ki belőled, minden percben. Már látom, hogy neked nem valaki kell, aki megvéd, hanem valaki, aki teljes mértékben támogat. -mondta halkan, mire nekem a szemem már teljesen megtelt könnyekkel, és szinte egy széllökés elég lett volna ahhoz, hogy elkezdjenek hullani a könnyeim. Végre megláttam Ryannek azt az oldalát, amibe nyolcéves korom óta szerelmes voltam. Mi van, ha jelent valamit, hogy még mindig ugyanúgy érzek iránta? Egyáltalán érzek még valamit iránta? Csak álltam ott, szinte teljesen kizártam a világot, Ryant. Csak ott álltam, hideg volt, a szél kicsit csípte az arcomat. Csak egy jel kellett. Egyetlen villámlás, egy hang, esetleg egy robbanás, vagy bármi, csak ne nekem kelljen kitalálnom a következő lépésem. Sosem voltam jó a nagy döntésekben, sőt bármilyen apró dologban, mikor döntést kellett hoznom elhasaltam. Már onnan kezdve, hogy szilveszterkor bulizni menjek, vagy a családdal legyek. Sosem tudom, hogy kell dönteni. Magamra gondoljak vagy másokra? Nekem legyen jó az adott döntés, vagy inkább mások érdekeit nézzem? Kit fogok megbántani ezzel? Ezeket átgondolva próbálok döntést hozni, csak az a baj, hogy ezeken a rohadt eldöntendő kérdéseken is megakadok, és el se jutok a fontos döntésig, amit meg kéne hoznom. Másoknak ennyire könnyen mennek ezek a dolgok, és csak n vagyok ennyire átkozottul béna, vagy mindenki szerencsétlen ilyen téren? Például ott volt az a kérdés it délután, hogy vegyek-e harisnyát a ruhához, vagy ne. Nem vettem és fázom. Még egy elhatározás, amit elrontottam. Nem bakancslistát kéne írnom, hanem a dolgokat kéne füzetben vezetnem, amiket elcseszek. Aztán teleírok nyolc füzetet és nem tudom mit kezdek vele. Elégetem, esetleg elviszem magammal gyónni. Na tessék, megint egy eldöntendő kérdés. Ráadásul magamnak kreálom, és ez csak ront a helyzeten. Mi van, ha ezekkel az apróságokkal csak áltatom magam és csak próbálom elvonni a saját figyelmem a fontosabb dolgokról, hogy ne kelljen döntést hozni, vagy csak minél később kelljen. Példának okáért ott volt a „Nap kérdése", miszerint ma meghalok, vagy sem? Lehet először ezzel kéne foglalkoznom, ahelyett, hogy azon gondolkozzak, mit iszom, ha végre visszamegyek. Aztán ott van még az az apróság is, hogy Sam vagy Ryan. Nos ez elég közhelyes. Akár egy tinidráma főhősnője, aki a két tökéletes pasi közül is választhat. Na majdnem ugyanez a helyzet, csak egy olcsóbb változata, plusz, akármit döntök, úgyis megszívom. Olyan szép az élet. Egy hete még a koliban éltem az életem, egész nap tanultam és az egytelen nehéz döntés az volt, hogy vacsorára sajtos vagy vajas popcornt egyek. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az abból született döntésemet is elbasztam. Kezdem úgy érezni, hogy az életem olyan, akár egy török drámasorozat, csak kevesebb romantikával, kevesebb giccses ruhával, és még kevesebb idegszállal. Ó, ha ez a gondolat hamarabb eszembe jutott volna, beleírhattam volna az egyetemi esszémbe magamról.

Ekkor ébredek rá, hogy szegény Ryan aggódva néz rám és valami hozzászólásra vár az előbbi mély gondolatához, amit szinte el is felejtettem mi volt, hiszen épp az életemet hasonlítom a Szulejmán sorozathoz, de ezt csak nem mondhatom meg neki.