„But I'd follow you to the great unknown off to the world we call our own"

Még egy darabig csak álltam ott, mintha arra vártam volna, hogy visszajön. Olyan sokszor hagytak már ott, hogy szinte megszoktam, milyen érzés. Tudtam, hogy nagyjából fél óra múlva újra látni fogom, de valahogy annyiszor éltem már át, hogy az ajtóban állva vártam, hogy visszajöjjenek, akár egy kiskutya, ahogy egész nap az ajtót karmolászva várja haza a gazdáját. Csak nekem sosem volt gazdám, hiszen mindenkit ellöktem magamtól. A kapcsolataim is, még az a kevés is kudarcba fulladt. A leghosszabb kapcsolatom egyetem alatt volt, ami nagyjából egy hónapig tartott. Utána megijedtem. Bele gondoltam, hogy jobban meg fogom kedvelni és annál jobban fog fájni, ha elmegy. Szóval inkább én léptem le. Azóta már időm sincs a kapcsolatokra, hiszen minden szabad pillanatomban tanulok, és ez ki is tölti az életem maradék részét. Legalábbis egy ideig. De nem akarok a jövőre gondolni. Anya mindig mondja, hogy az ember társas lény és hogy nem jó egyedül, de én úgy vettem észre, ha egyedül vagyok, mentálisan jobban vagyok. A kapcsolatokat túlértékelik. Lehet azért gondolom így mert még soha nem volt normális kapcsolatom, de lehet igazam van. Mi van, ha sokkal boldogabb leszek egyedül. Csak ott álltam az ajtónál a fejemet kidugva a kis résen, mikor meghallottam Lucy hangját.

-Még mindig ott áll, vagy már rég elment és csak esetlenül állsz ott, mint valami szerencsétlen? -kérdezte. A hangjából éreztem, hogy mosolyog.

-Az utóbbi... -mondtam, majd becsuktam az ajtót. Lucyt éppen sminkelte Emma.

-Idenézz, milyen tuti hajam és sminkem lesz! Emma tiszta profi. -mondta boldogan, mire odanéztem. A nagyjából háta tetejéig érő szőke haja fel volt fogva és egy fonattal volt rögzítve, és a felfogott részén a hajának, szintén kis fonatok lógtak belőle. Emma tényleg igényes munkát végzett, még így is, hogy Lucy szinte végig mocorgott. Még mindig ott ültek Emma ágyán, csak éppen szembe voltak egymásnak, hiszen Emma épp Lucynek az arcát festette ki. A ruhájához illő kékes sminket kapott, ami gyönyörűen kiemelte barna szemeit.

-Még nagyjából fél óránk van hétig. Mindjárt végzem Lucyvel, utána te jössz, Kyra. -mondta Emma, miközben nagyon koncentrált Lucyre.

-Rendben, addig felveszem a ruhát. De ne várjatok tőlem túl sokat.

Leültem az ágyamra és immár harmadik próbálkozásra, de csak sikerült felvennem a ruhát. Alá felvettem egy pánt nélküli fekete melltartót és rávettem a zöld ruhát, ami nagyjából a térdemig ért. A zipzár szerencsére oldalt volt, szóval segítség nélkül fel is tudtam venni. A mell részénél pont passzolt, szóval remélhetőleg nem fogom az egész estét azzal tölteni, hogy húzogatom feljebb a ruhát. Végül úgy voltam vele, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen, szóval felvettem a fekete magassarkút, aminek nagyjából tizenkét centis sarka van. A világ legegyszerűbb cipője, tiszta fekete. Lucy már a saját ágyán ült, Emma meg rám várt a saját ágyán. Felálltam, majd elindultam Emma ágyához. A cipő kopogására egyaránt felfigyelt a két lány, akik szinte ugyanolyan arccal néztek rám. Értetlenül álltam ott.

-Mi az? Ennyire rossz? -kérdeztem, mire Lucy szólalt meg.

-Hű! -mondta. -Annyira... ez nagyon jó, sosem láttalak még így. Szerintem még szoknyában sem láttalak soha.

-Miért nem csináltad ezt eddig? -kérdezte Emma.

-Mit? -kérdeztem, mert ötletem se volt mire gondolhatott.

-Miért nem szoktál kiöltözni? -kérdezte meg újra.

-Pont ezért. -mondtam majd elnevettem magam. -Nem, nyugi csak viccelek. Utálok kiöltözni, olyan kényelmetlen.

-Na, gyere, megcsinálom a hajad! -ajánlotta fel Emma. Levettem a cipőmet és felültem az ágyára törökülésben. Nem fésülte meg, hiszen mindenki, akinek göndör, vagy hullámos haja van, az tudja, hogy ha szárazan megfésülöd, csak rosszabb lesz. Ennek tudatában, Emma, akinek szintén hullámos haja van, először befont egy pár tincset a hajamban, majd hátul két fonott tincset összetekert. Az összetekert részbe rakott pár piros hajtűt, majd az egész „művet" lefújta hajlakkal.

-Okés, a hajad kész, most jön a smink. -mondta Emma, majd megfordultam az ágyon, hogy vele szembe legyek, így könnyebben tudja megcsinálni a sminkem. Lucy közben mellettünk állva nézte, mi történik.

-Lehetne, hogy nem raksz fel annyi sminket? -kérdeztem Emmától, aki éppen valamit keresett a sminkes táskájából.

-Persze. Nyugi, nem terveztem olyan sokat felrakni, csak a szemedre rakok.

-A szájára se rakj sokat, hiszen, ahogy leérünk inni fogunk... -mondta vigyorogva, majd az órájára nézett és úgy folytatta. -Már nagyjából hét órája nem ittam... Már hallom, hogy csörög a biológiai órám. -tette, hozzá, mi meg elnevettük magunkat. Emma előszedte a szükséges tárgyakat, majd erősen koncentrálva felrakott egy kis korrektort a szemhéjamra.

-A szeplőket és az anyajegyeket alapozzam le? -kérdezte mosolyogva, mire szintén mosolyogva válaszoltam neki.

-Nem, azokat nem kell. Már megszoktam az összeset. -mondtam, mire Emma bólogatott és folytatta a szemem pingálását. Közben Lucy a kis cicás összecsukható tükrében igazította a száját mellettünk állva. Emma egy kis ideig még a szememmel csinált valamit, majd a számra egy kis rúzst is felrakott.

-Oké, most lefixálom, így nyugodtan mozoghatsz, nem kell odafigyelned, arra, hogy véletlenül elkened az egészet. Plusz a szádon elég tartós cucc van, szóval nem hiszem, hogy olyan gyorsan le fog jönni, viszont titeket ismerve, már este tízkor egyikőtökön sem lesz rúzs... -mondta, mi meg elnevettük magunkat, hiszen tudtuk mire gondol. Miután ráfújta a fixálót, én gyorsan még elszaladtam a mosdóba. Kézmosás közben még a tükörben megnéztem, Emma alkotását az arcomon. Tényleg nagyon lelkiismeretes munkát végzett. Mind a két tusvonal szinte szimmetrikus volt. A szemem nem húzta ki nagyon, olyan közepes vastagságú tusvonal volt, alatta pedig a szemhéjam alsó részén hasonló zöld árnyalatú festék, mint amilyen a ruhám színe is. A számon pirosas rúzs volt halványan, vékony rétegben feltéve, így nem volt nagyon kirívó, pont csak annyit segített, hogy legyen valami a számon. A szám általában sebes volt, hiszen rossz szokásom, hogy harapom az alsó ajkamat, sőt idegességemben néha túl erősen is szoktam beleharapni, amitől sebes lesz és néha vérezni is szokott. A szám piros színe most jobban kiemelte világos bőrömet, így azt a hatást keltettem, mintha sápadt lennék.

Csak néztem a tükörképemet és eszembe jutott, milyen állapotban voltam korábban. A tükör mögött, ha lenne egy ember, ő jobban ismerne, mint bárki más. A tükör látta azokat azállapotokat az életemben, mikor hajnalban, kisírt szemmel, egy hete nem mosott hajjal mentem ki a fürdőbe. A tükör nézte végig az összes idegösszeroppanásomat, amit éjjelente kaptam. A tükör volt ott, mikor az éjszaka közepén egy rémálomból, ami szinte naponta ismétlődött, felébredtem és karikás szemekkel, remegve a félelemtől vánszorogtam ki a fürdőszobáig, hogy megpróbáljam megnyugtatni magam. A tükörképem láttán kaptam annyi éven keresztül, sírógörcsöt a hányingertől, mikor magamra néztem. Évek át gyűlöltem önmagam. Emlékszem, egyszer tizenöt éves koromban kérdeztem anyát, hogy én még fogok változni? Hiszen már szinte felnőttem, és nem néztem ki úgy, ahogy vártam. Nem erre számítottam. Mindig ez lebegett a szemem előtt, hogy csak fel kell nőnöm, gyönyörű felnőtt nő leszek, aki jól érzi magát a bőrében. Aztán lassan rá kellett ébrednem, hogy nem. Az én esetemben nem volt így, hiszen nem ébredtem fel egyik napról a másikra gyönyörűen, nem karikás szemekkel, lapos hassal, hanem tennem kellett érte. És tettem érte, viszont nem láttam a változást. Csak azt láttam, hogy az engem körülvevő embereknek szépen lassan rendbe jön az élete, nekem meg nem. Emlékszem, mikor már a húgom tizennégy éves lett, már teljesen megváltozott. Akkor voltam tizenhét éves, és csak annyit észleltem ebből, hogy a húgom, Chloe szépen lassan már nem a kishúgom volt, hanem egy majdnem felnőtt lány, akinek iszonyat jó génjei voltak. Nálam magasabb volt, vékony, hosszú egyenes barna haja volt és jó stílusa. Míg én tanultam, Chloe ott ült mellettem és arról beszélt milyen rosszul néz ki a haja, miközben így is fényévekkel egészségesebb és szebb haja volt, mint nekem hajmosás után, szóval ignoráltam. Mindig is naiv volt, viszont arany szíve van. Mikor elkezdték érdekelni a fiúk, akkor is olyan ártatlanul, olyan kis bután kezelte ezeket, hiszen fogalma sem volt, mire képesek az emberek. Bárcsak nekem se lenne. Mindig is meg akartam védeni, hiszen ez a feladatom. Én megtapasztalom az élet nehézségeit, majd a húgomnak tanácsként továbbadom, viszont, ha nem fogadja el, nem engedem el, hiszen tudom milyen következményei lehetnek, szóval mindent megteszek, hogy vigyázzak rá. Ez nekem így jó is volt. Emlékszem az összes beszélgetéseinkre Chloeval. Az összes fiúra, az összes alkalomra, mikor az orra alá dörgölhettem volna, hogy „én megmondtam", az összes pillanatra, mikor úgy éreztem, végre megértette, amit mondok neki. Már rég nem beszéltem vele, viszont tudja, hogy mindig számíthat rám. Egy idő után megtanultam, hogy azzal nem megyek semmire, ha folyton baszogatom, hanem inkább a nővére lettem, a tettestársa, akinek bármit elmondhat és támogatja. Épp gimibe jár, Chloe, van barátja, jók a jegyei. Nagyon büszke vagyok rá. Mikor én voltam gimis, az nehéz időszak volt. Az egész osztályban elcseszettek voltak, vagyis voltunk, így elég rossz hatással voltunk egymásra. Majd egy idő után az összes osztálytársam kezdett helyre jönni. Lett életük, lettek kapcsolataik, jövőképet alakítottak ki maguknak, míg én érzelmi szemetesként, a lányként, akit a magaságával piszkáltak ott maradtam egy gödörben, ahol darabokból próbáltam összerakni önmagam. A gimi nagyon kegyetlen hely tud lenni, hogyha nem vagy olyan, mint a többiek. Bárhogy is próbáltam, nem tudtam olyan lenni, mint ők, hiszen az összes barátom, általánosból maradt meg. Az volt az igazi baráti köröm, és az is marad.

A tükör előtt állva, hirtelen annyi emlék öntött el, hogy órákig tudtam volna még ott állni, viszont semmi kedvem nem volt ahhoz megint, hogy a saját gondolataimmal megint tönkre tegyem a hangulatomat, szóval még utoljára belenéztem a tükörbe. A tükör végignézte a fejlődésem. Végignézte, ahogy felnövök, szétesem, majd önerőből felépítem a „homokváram" és élem az életem.

Erre Lucy jön be a fürdőbe.

-Szia, bocsi, hogy betörök hozzád, de hozod a flaskát? -kérdezte Lucy.

-Persze, viszem. Ha nem vinném mit innánk, a két ital között? -kérdeztem mosolyogva, mire elneveti magát.

-Ott a pont! -mondta. -Képzeld véletlen a táskámban nekem is van egy üveg vodka. -mondta hatalmas, büszke vigyorral az arcán. - Öntsünk a flaskába azt is? -kérdezte.

-Ha már mi vagyunk a Koktél Kommandó, akkor muszáj lesz összekevernünk. -mondtam, majd a ruha zsebéből, ami az egyetlen része a ruhának, amiért hálás vagyok, elővettem a kis piros flaskát, aminek hideg, fém érintése nagyon jól esett, még így is, hogy abban a pillanatban nem volt melegem.

Lucyvel kimentünk a fürdőszobából. Lucy a táskájához sietett én pedig lesöpörtem az ajtó melletti kisasztalról, hogy legyen helyünk átönteni az vodkát a flaskába. Emma már készen állva az indulásra az ajtóban állt és nézte mit csinálunk.

-Megint min ügyködtök? -kérdezte kíváncsian.

-Hülyeségen... -mondtam nevetve.

-Bővebben? -kérdezte Emma elfojtva a nevetést.

- „Italközöttiitalt"! -felelte Lucy frappánsan, mire belőlem kitört a röhögés, Emma meg csak megforgatta a szemét mosolyogva.

-Olyan hülyék vagytok. -jegyezte meg Emma kedves mosollyal az arcán. -Viszont hét óra kettő perc van, szóval gyorsan csináljátok, bármi is az! -mondta, majd figyelmesen nézte, mit csinálunk.

Gyorsan leraktam a kis laposüveget az asztalra kinyitva, Lucy pedig letekerte a nagy üveg vodka tetejét, majd a fejét megvakarva állt esetlenül.

-Olyan kicsit a lyuk a flaskán... Nem lesz ez így jó, ki fog folyni. -mondta.

-Van nálad tölcsér? -kérdeztem, mire furán nézett rám.

-Legutóbb anyám házában láttam tölcsért. -mondta, mire belőlem és Emmából is egyszerre tört elő a nevetés.

-És mi lenne, ha lent a bárban kérnétek egy tölcsért, és ott töltenétek át? -kérdezte Emma, ezzel felvetve nekünk egy logikus és alapvető ötlelet, amire eddig valahogy nem jöttünk rá.

-Oké az jó lesz. -értett egyet Lucy. -Viszont egy üveg vodkát csak nem vihetünk le. -tette hozzá ezzel újabb fejtörést okozva nekünk. Majd ebben a pillanatban eszembe jutott a megoldás.

-Múltkor kórházi gyakorlaton voltunk és lenyúltam egy vizeletmintavételi poharat! -mondtam, majd felpattantan és odamentem a bőröndhöz és gyorsan keresni kezdtem. Egy pár másodperc után meg is találtam a kis műanyag, piros csavaros tetejű poharat és diadalittasan a magasba emeltem.

-Ezt nem mondod komolyan! -mondta Emma, szinte sírva a nevetéstől.

-Szivárgásmentes. -mondtam, mire szinte mind a hárman megfulladtunk a nevetéstől. Odavittem a poharat Lucyhez, aki óvatosan beleöntötte a kis pohárba a vodkát. Teleöntötte, én meg gyorsan rátekertem a kupakot a kis dobozba, nehogy kifollyon.

-Na, mostmár tényleg indulni kéne, már majdnem tíz perce elkezdődött ez az egész. -mondta Emma, mi meg bólogatva konstatáltuk, hogy igaza van. Gyorsan összeszedtük magunkat és már siettünk is ki az ajtón. Már az ajtón kívül álltunk, miközben Emma zárta az ajtót. Mi Lucyvel kicsit esetlenül álltunk ott. Az ő kezében a flaska volt, nekem pedig a kis mintavételi tégely. Megvártuk, amíg Emma kulcsra bezárja a szobánkat, majd a sötét folyosón leindultunk a lépcsőn. A villanyt nem találtuk, szóval a sötétben mentünk a lépcsőn. Lassan mentünk, mert az orrunkig nem láttunk, plusz mind a hármunkon magassarkú volt, szóval nagyon oda kellett figyelnünk, mert egy rossz lépés és mind a hárman leesünk és a gyorsabbik módon megyünk le a lépcsőn. Végül sikerült lemennünk sikeresen baleset nélkül. A nagy ajtót kinyitva éreztük, hogy a júliusi este itt a hegyen nem olyan megszokott meleg, mint a városban. Kicsit hűvös volt, viszont olyan jó és tiszta levegő volt, hogy pont jól kiegyensúlyozták egymást a csípős időjárással. A bár üvegein keresztül láttuk, hogy már megy a buli. Az bár lámpájának alapfénye plusz a színes fények is mentek körbe, így az egész olyan hatást keltett, mintha tényleg a szalagavatón lennénk. A bár ajtaja előtt megálltunk. Lucy izgatottan megszólalt.

-Akkor mindenki készenáll élete pillanatára? -kérdezte tőlünk, mire én szólaltam meg.

-Én egy pohár vodka kólára állok készen. -mondta, mire Lucy mosolyogva megrázta a fejét.

-Nem, nem úgy értem. A lépcső, drágám, a lépcső. -mondta, majd Emma felé nézett. -Emma, te ugye átérzed, ez mennyire fontos pillanat? -nézett rá csillogó szemekkel, válaszra várva.

-Én tudom, mennyire fontos. Nekem már megvolt. -mondta büszkén, mire Lucy szinte sikított.

-Úristen, Emma! Meséld el! -mondta és kérlelni kezdte, mire Emma mosolyogva sóhajtott és belekezdett a sztoriba.

-Tavaly, a barátom nővérének esküvője volt, amire én voltam a kísérője és akkor történt meg. -mesélte, mi meg Lucyvel kíváncsian hallgattuk, majd folytatta. -Egy kétemeletes házban volt, és az esküvő kezdete előtt sétáltam le a lépcsőn, miközben Tom ott várt a lépcső alján. Ó, ha láttátok volna az arcát, életem legszebb pillanata volt. -Lucy csodálattal a szemében hallgatta, mire megszólaltam.

-Szóval ez olyan a lányoknál, mint a szüzesség elvesztése? -kérdeztem furán nézve rájuk, mire elnevették magukat és Emma válaszolt a kérdésemre.

-Nem. Ez annál sokkal fontosabb. Ez a világ legszebb pillanata. Kimondhatatlan érzés, ahogy meglátod az arcát. Minden rá lesz írva és tudni fogod, hogy valódi-e az érzés.

-Honnan lehet azt tudni? -kérdezem értetlenül.

-Csak tudni fogod... -mondta Emma titokzatos mosollyal az arcán.

-Tudod mit? -szólalt meg Lucy vidáman és Emmára nézett. -Kyra egyedül fog lemenni a lépcsőn, hogy meglegyen neki is ez a pillanat. Mi lemegyünk hamarabb, leülünk és ott várjuk. -vázolta fel „zseniális ötletét".

-Biztosan nem! -vágtam közbe. -Nincs az az isten, hogy egyedül megyek oda. Rám fognak nézni az emberek! Nem ittam még ehhez eleget. -ellenkeztem folyamatosan.

-Pont ez a lényeg! -mondta Emma. -Persze, hogy téged fognak nézni, de te csak egy embert fogsz nézni. Érted már? -nyugtatott meg csillogó szemekkel kedvesen.

-Nem. -mondtam egyszerűen. -Tudjátok miért szoktam mindenhova hamarabb odaérni? -kérdeztem, majd még mielőtt válaszolhattak volna megválaszoltam a saját kérdésem. -Mert nem szeretem, ha rám néznek. Nem tudom miért, csak furán érzem magam.

-Dehogy szoktál odaérni mindenhova hamarabb! -kezdte Lucy. -Mindig késni szoktál minimum tíz percet.

-Látom megfogtad a lényeget... -mondtam nevetve.

-Egyszer pedig át kell élned, hogy mindenki rád fog figyelni. -mondta Emma. -És az a nagy helyzet, hogy nagyjából öt perc múlva lesz ez a pillanat. -tette hozzá, mire beharaptam a számat.

-Akkor majd becsukom a szemem. -mondtam.

-Még nyitott szemmel is küzdened kell, hogy ne ess le a lépcsőn. Én nem próbálnám ki a helyedben, mi lenne csukottszemmel és magassarkúban. -mondta Lucy nevetve, mire elnevettem magam, hiszen igaza volt.

-Akkor ti itt hagytok engem, én lesétálok egy meredek lépcsőn magassarkúval egyedül és élvezem a pillanatot? -kérdeztem összerakva a helyzetet.

-Nagyjából ja. -mondta Emma. -De nem aggódj, biztos élvezni fogod. -bíztatott kedvesen mosolyogva.

-Jól hangzik. -húztam a szám.

-Hidd el, életed tíz másodperce lesz! -mondta Lucy. -Közben mondogasd magadban, hogy ne ess el, ezzel manifesztáld be, hogy be ne következzen.

-Viszont kéne egy ital... -mondtam vigyorogva, mire Lucy szólalt meg.

-Itt a vodka a steril dobozban. -mondta Lucy vigyorogva, mire nekem leolvadt a mosoly az arcomról.

-Biztosan nem fogok a pisidobozból inni. -szögeztem le.

-Akkor józanon kell lesétálnod. -mondta Lucy széttárva két kezét.

-De ott a flaska, abba még maradt egy kicsi. -mondtam.

-Az a helyzet, hogy egy kicsit megittam. -mondta Lucy kínosan mosolyogva.

-Basszus! -mondtam, majd letekertem a doboz tetejét és leittam a feléig. Ivás közben láttam, hogy a vaku a szemembe villant egy pillanatra. Felhőköltem. -Lucy! Te szórakozol velem?! -mondtam idegesen.

-Hidd el, nevetni fogunk ezen később. -mondta.

-Ti biztos... -mondtam kelletlenül. -Amúgy neked is megvolt már lépcsős pillanatod? -kérdeztem reménykedve, hogy nem egyedül kell lemennem.

-Megvolt. -mondta büszkén mosolyogva és el is kezdte mesélni. -Egy egyetemi bulin, az akkori barátommal, tudod Nickkel. -mesélte. Emlékeztem Nickre, rendes volt, viszont nem működött a dolog közte és Lucy között, szóval szakítottak, viszont még beszélőviszonyban vannak, hiszen ugyanarra az egyetemre járnak.

-Akkor, azt hiszem ez eldőlt... -mondtam kínosan mosolyogva a saját nyomoromon. -Akkor ti most lementek, én várok két percet és levonulok. -tettem hozzá, mire mind a két lány bólogatott.

Megöleltem Lucyt és Emmát is, majd levonultak mind a ketten a lépcsőn. A telefonomon elindítottam egy időzítőt két percre állítva, majd a sötétbe meredtem. A fák most teljesen más hatást keltettek. Lehet az adrenalin tehetett róla, ami dübörgött bennem. Nagyon izgultam. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy olyan hűvös idő volt, hogy esélyem se volt leizzadni. Jót tett az a kis vodka, már érzem, hogy nem is ijeszt meg annyira, hogy mi lesz, ha belépek oda. Vajon Sam rám fog nézni, mi van, ha kiderül, hogy Ryan az igazi és annyi minden érzésemnek. Utálom, hogy ennyire túlbonyolítok minden helyzetet. Csak annyi a feladatom, hogy lesétálok egy kicseszett lépcsőn. Nyugi, Kyra meg tudod csinálni. Utána biztos iszom valamit. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom. Itt az idő. Láttam, hogy az idő, már negyed nyolc. Nagy levegőt vettem, de ez nem segített, ahogy szokott, szóval megismételtem még párszor. Remélem csak az fog észrevenni, akinek észre kell. Vagyis remélem ő az, akinek észre kell vennie. Vagy majd teszek róla, hogy észrevegyen. Még egy utolsó mély lélegzet és indulok. Lassan elindultam a tőlem nagyjából két méterre elhelyezkedő bár üvegajtajához. Utolsó utáni nagy levegő, majd lenyomtam a kilincset. Lépteim súlya alatt a hangok elmosódtak. Ahogy beléptem a terembe a zene hangja rögtön lenyugtatott. A fények tökéletesen világították meg az egész. A szívem hevesen vert, de próbáltam megtartani a nyugalmamat, mintha mindez csak egy álom lenne. A lépcső tetejéről lenéztem, az egész terem egyszerre volt káprázatos és zavaró. A zene üteme a szívem dobbanásaival versengett, és minden pillantás, mintha csak egy újabb szorító kötelet húzott volna körém. Egy pillanatig még álltam és körbenéztem. Tina, Amy és Hannah a táncparketten helyezkedtek el, úgy táncoltak ott, mintha minden problémájukat a báron kívül hagyták volna. A tanárnő Jack és Ryan társaságában ült az egyik asztalnál. Patrick és Daniel Lucy és Emma társaságában ültek a szokásos helyünkön. A két lány bíztatóan nézett rám, mosolyogtak és a hüvelykujjukat feltartva próbáltak támogatni. Dean egy itt megszálló lánnyal beszélgetett egy távolabb elhelyezkedő asztalnál. Ekkor jött a kérdés bennem: Vajon hol lehet Sam? Egy kicsit, alig láthatóan megpróbáltam elfordítani a fejem, hogy megkeressem a térben. Majd abban a pillanatban megállt minden. Ott állt Sam a bárnál, és egyenesen engem nézett. Ebben a pillanatban esett le miről beszéltek a lányok. Ahogy ott álltam fent, ő meg lent, hirtelen beugrott az összes romantikus film, amiben ezt a jelenetet előszeretettel használták. Vajon a bárt kialakító emberek direkt csinálták így? Vajon csak azért építették így, hogy ez a lépcsős akármi beteljesülhessön? Abban a pillanatban nem tudtam ezen elgondolkozni, hiszen egy feladatom volt ebben a percben, és az az volt, hogy lemenjek azon a lépcsőn. Megtettem az első lépést lefelé a lépcsőn. A cipő nem könnyítette meg a dolgom, de ez a pillanat azt hiszem, így volt tökéletes. Beugrott Lucy mondata, miszerint közben mondogassam magamnak, hogy le ne essek. Nagyon koncentráltam, hogy minden lépésem kiegyensúlyozott és tökéletes legyen, és hogy véletlenül se essek le. Minden lépésemmel, mintha egyre kevésbé izgultam volna. Nem azért, mert olyan kellemes érzés volt lépcsőzni, inkább azért, mert ott volt Ő, és jobbá tette a pillanatot, ami végül tényleg életem egyik legszebb pillanata lett. Olyan volt, mintha Sam minden egyes mozdulatomat figyelte volna. Mikor a lépcső közepéhez értem, lassan elindult felém. Ennek az embernek tényleg az istenek súgják meg mit tegyen és mikor, hiszen annyira tökéletesen csinálja, és minden lépése kiszámított, pontosan időzített. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de az a pillanat úgy hatott, mintha az egész világ elcsendesült volna körülöttem. Mikor már csak két lépcsőfok volt köztünk, odalépett. Nagyjából így voltunk egymagasak. Lejjebb léptem egyet, így már egész közel voltunk egymáshoz. Mosolyogva nézett rám, már szinte meg akart szólalni, mikor a kis vizelettároló tégelyre csúszott a tekintete, mire kicsit megállt, hogy átgondolja, még sem azt kéne mondania, amit az előbb tervezett.

-Az egy vizeletmintavételi tartály? -kérdezte, rejtett mosollyal mélyen a szemembe.

-Igen. -mondtam, majd gyorsan hozzátettem. -De vodka van benne. -mondtam, mire már nem bírta elrejteni a mosolyát.

-Eddig azt hittem, flaskában hordod a zsebpiát. -jegyzete meg.

-Tudod, haladni kell a korral. -mondtam mosolyogva. -Nem, amúgy Lucynél van, hosszú történet.

-Te aztán tényleg egy jelenség vagy... -mondta. -Mármint nem minden lány hord magánál mintavételi poharat, benne vodkával egy szalagavatóra. -tette hozzá, mire elmosolyodtam. -Nehéz volt lejönni? -kérdezte hirtelen.

-Ennyire látszik? -kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Nem, csak érzem rajtad. Meg kicsit sápadt is vagy... -tette hozzá. -Tudod, csak az első lépés nehéz... -jegyezte meg. -Aztán már sokkal könnyebb.

Meglepetten néztem rá. Nem azért, amit mondott, hanem ahogy mondta. Nem próbált nyomást gyakorolni rám, csak ott volt, teljes természetességgel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Plusz ott volt az a kicsit érzés bennem, hogy ezt nem feltétlen csak a lépcsőre értette.

-Mi van, ha meglépem az első lépést és... elbukom? -kérdeztem halkan, mielőtt átgondoltam volna.

Sam egy lépéssel közelebb jött. Annyira közel állt, hogy érzetem a testéből áradó melegséget, ami szinte azonnal megnyugtatott.

-Nem fogsz. De ha mégis, akkor ott leszek, hogy elkapjalak. -mondta.

Ezeket a szavakat olyan egyszerűen és magától értetődően mondta, hogy szinte azonnal elszállt minden félelmem. Mosolyogva bólintottam.

-Viszont én most megyek. Kell egy tölcsér... -mondtam.

-Tölcsér? -kérdezte furán.

-Igen. Majd elmagyarázom, de nem olyan érdekes, mint hangzik. -mondtam, majd el is indultam. Mikor mentem, szinte még éreztem a tekintetét, hogy még mindig engem néz, aminek a gondolatától, rögtön elmosolyodtam.