„Tell me cause i don't understand how someone just walk into your life and everything before them you forget"

Ott állt Jack velem szembe, próbáltam állni a tekintetét. Nem mondott semmit. Csak ő, én és a feszültség volt ott. Utáltam őt. Mindig is. Gúnyosan nézett rám, mosolyogva, amitől legszívesebben lefejeltem volna. Szinte görcsbe rándult a gyomrom, mikor ránéztem. Az agyam minden egyes sejtje kiabálta, hogy lépjek hátra, ne hagyjam magam provokálni, de eközben a testem összes többi része kitartott amellett, hogy megvédem magam, és soha többet nem fogok meghátrálni. A tekintete mintha egybesült volna a levegővel, szinte csukott szemmel is láttam azt a cinikus, lenéző pillantást, belém égett.

A körülöttem lévők némán figyeltek. Láttam, hogy Patrick és Daniel feszülten néz, viszont Lucy szemében egyszerre volt félelem és büszkeség. Az utóbbi érzés hatalmas erőt adott. A csend nagyon zavaró volt, szinte zúgott a fülembe. Reménykedtem, hogy Patrick megint elkezd a gyilkos szöcskékről beszélni, hogy oldja a feszültséget, de ez most nem a legmegfelelőbb alkalom bármilyen megszólaláshoz. Jack továbbra is engem bámult, mintha valami reakciót várna, mintha arra várna, hogy elveszítsem a hidegvérem és ténylegesen megüssem. Legszívesebben tényleg megütöttem volna, de tudom, hogy csak arra vár. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megtartsam a higgadtságom, és nyugodtam tudjak tovább a szemébe nézni.

A következő pillanatban azonban valami változott. A perifériámban megláttam a két ismerős alakot. Sam és Dean. Érzetem, hogy elönt némi megkönnyebbülés, viszont még mindig álltam Jack tekintetét, amiben egyre nagyobb veszélyeket érzékeltem. Csillogott a szeme, és ez nem a jó fajta csillogás volt. Ez az a fajta volt, mikor csillog benne, hogy bármire képes lenne, és csak azért fogja vissza magát, mert tudja, hogy ő járna rosszabbul. Sam jelenléte egyfajta biztonságot adott. Akármilyen kimondatlan feszültség is volt köztünk, őt idejöttek. örülök, hogy ez nem rajtam múlott, hogy beszélünk-e még egyáltalán, mert az én örökös makacsságommal biztos, hogy az életbe nem állunk szóba egymással.

Ekkor hallottam, hogy Dean szólal meg, olyan hangon, mai rögtön könnyít a feszült helyzeten.

-Láttuk, hogy már minden féle emberek csatlakozhatnak a társasághoz... -kezdte, Jackre nézett, majd folytatta. -És csak reménykedhetünk, hogy nem ilyen fogadtatást kapunk. -mondta kaján mosollyal, mire Patrick szólalt meg.

-Tiszteletem, uraim! -kezdte Patrick olyan hangon, hogy már más esetben szakadtunk volna a röhögéstől, viszont ez nem az a helyzet volt. -Bárkit szívesebben fogadunk, mint ezt a faszkalapot. Az ő szintjére sok év kemény munkájával lehet lesüllyedni.

-Mondhatsz bármit, Patrick, de esküszöm egyszer megütöm ezt a ribancot! -mondta rám gondolva, mire lendületből, léptem a lábára, mire felszisszent, viszont nem ütött vissza, hiszen tisztában volt, hol van és csak alul maradna ebben a helyzetben. Gúnyosan mosolygott rám. -Én a helyetekben odafigyelnék, hogy ki is okozza a feszültséget. -mondta hűvösen felém biccentve, mire Lucy szólalt meg.

-Nem tudom észrevetted-e, viszont csak azóta van feszültség, mióta idetoltad a ronda képed. -jegyezte meg védve engem. Erre Dean szólalt meg.

-Szerintem jobban járna mindenki, ha az emós alkonyatgyerek befogná, és nem próbálnátok kinyírni egymást... -jegyezte meg, mire Patrick megszólalt.

-Ugye?! Mondtam én, hogy Jack, a talpnyaló olyan, mint egy vámpír.

-Tudjátok mit, elmegyek. -mondta Jack védekezve feltéve kezeit, mire Patrick szólalt meg már teljesen más hangnemben.

-Látod, Daniel, jövök neked tíz dolcsival. -mondta, majd látta, hogy nem értjük a kontextust, szóval ismertette. -Fogadtunk, hogy nekünk kell elküldeni Jacket vagy rájön-e magától, hogy nem látjuk szívesen. És meglepetésünkre elment magától. Ez mondjuk jó hír, viszont hiányozni fog a tízesem. -mondta tettetett szomorúsággal, mire Daniel megveregette a hátát.

-Nyugi, haver, este elisszuk! -mondta Daniel.

-Olyanok leszünk, mint a Koktél kommandó... -mondta Patrick, mire látta, hogy értetlenül nézünk rájuk, majd ketten próbálták elmagyarázni. -Ti ketten, vagytok a Koktél Kommandó. -mutatott ránk, mi meg összeráncolt szemöldökkel néztünk rájuk, míg Sam és Dean próbálta visszatartani a nevetésüket. Erre Megszólalt Daniel.

-Vagy, ha úgy jobban tetszik, VodkaValkűr és JégerKirálynő. -mondta, mire mind a négy fiúból kitört a nevetés, mi meg csak álltunk ott Lucyvel. Erre Lucy szólalt meg.

-Ti honnan ismeritek egymást? -kérdezte arra utalva, hogy nem láttuk Danielt és Patricket beszélni a két férfival.

-Miről beszélsz? Legnagyobb haverok vagyunk! -mondta Patrick, majd Daniel közbeszólt.

-Egymás mellett van a szobánk. Ez a hülye... -mutatott Patrickre. -meg a neten talált morzekód táblázat segítségével próbált a falon át kopogással bemutatkozni nekik, erre visszaütöttek a falba egy jókorát, amitől kicsit beszartunk, és megbeszéltük, hogy inkább átmegyünk barátkozni, mert velük nem akarunk ellenségek lenni. -vallotta be Daniel, mi meg nevetni kezdtünk.

-Jól tettétek, hogy átjöttetek, hiszen nekünk sincs lehetőségünk a mindennapjainkat ilyen különleges társaságban tölteni.

Ekkor láttam meg, hogy Jack visszaült a padra, ahol eddig is ücsörgött és megint minket nézett. Valami különös érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésem Jackkel, és ez megijesztett, hiszen ezt is csak azért úsztam meg, mert nem volt lehetősége kezet emelni rám. Viszont félek, hogy az este folyamán még lesz rá alkalma, és ez megijesztett.

Ekkor hallottam, hogy Dean éppen valami Patrick-féle hülyeséggel traktálta Daniel és Patricket, akik odáig voltak, hogy ilyen jó fej embert találtak maguknak. Ekkor Patrick megszólalt.

-Amúgy ti ketten miért néztek ki úgy, mintha egy James-filmből léptetek volna elő? -kérdezte Samtől és Deantől. A kérdés egyébként teljesen jogos, hiszen hazudtak a kilétükről, a beszélgetésük alapján biztos, hogy nem békés nyaraló falusi emberek, és bármiben fogadnék, hogy a kocsiban van fegyver. -Kicsit mondjuk aggódom, hogy én lennék a vörös inges statiszta, aki az első öt percben meghal... -mondta, mire Sam halvány mosollyal megszólalt.

-Nyugi, az Jack lenne, aki az első öt percben meghalna... -mondta, majd rám nézett.

-Dehogyis! Jack a főgonosz lenne, akit egy trilógiányi ideig kéne kínozni! -ötletelt tovább Daniel is.

-Az a kis buzigyerek még egy pisztoly látványától is halálra rémülne, nem bírná a kínzást három filmen keresztül. -mondta Dean, mire elnevettük magunkat. A két fiú egyszerre tökéletesen passzolt a társaságunkhoz, olyanok voltak, mintha ők is részei lennének a kis körünknek, és egyszerre voltak titokzatosak és idegenek.

Ekkor észrevettem, hogy már mindjárt fél hat, szóval lassan menni kéne készülődni a bálra. Ekkor, mintha telepatikusan átadtam volna a gondolatot Patricknek, megszólalt felénk fordulva.

-Amúgy, lányok, ti nem kezdtek készülődni? Mármint Tináék már minimum három órája készülődnek. -kérdezte tőlünk, mire mi Lucyvel egymásra néztünk, majd Lucy szólalt meg.

-Nem megyünk! -mondta, mire Patrick és Daniel is felhőkölt.

-Mi?! Miért nem? -kérdezte Daniel.

-Nem vonz minket az ilyesmi. Ott leszünk a szobába és leisszuk magunkat. -mondtam egyszerűen, mire Patrick megszólalt.

-De az nem lehet! Nélkületek nem olyan jó! Ráadásul, ha leisszátok magatokat, abból mindig valami jó sül ki.

-Mégis milyen „jó" szokott kisülni belőle? -kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

-Oké, átfogalmazom. Ha leisszátok magatokat, mi mindig olyan jól szórakozunk.

-Miért, mi lesz ma? -kérdezte Dean érdeklődve.

-Az osztályfőnök szalagavatót szervezett, és az összes ittlevő vendég részt vehet rajta. Jöttök? -szólt Patrick. -Van nálatok szmoking? Ki kell öltözni...

-Van. -szólt Sam szűkszavúan, mire felvontam a szemöldököm.

-Szmokingban mentetek volna az anomáliák feltárásához? -kérdeztem mosolyogva. Sam csak mosolygott. Erre Lucy szólalt meg.

-Oké, megyünk, viszont indulunk fel készülődni. -mondta és megragadta a karom és húzott is el, mikor megláttam, hogy Jack pont abban a pillanatban áll fel a padról és indul el arra amerre mi. Hirtelen Dean szólal meg, és a mondatot egyenesen Jackhez intézi.

-Hé, Edward Cullen, ugye nem mész utánuk? -erre Jack bemutatott neki és tovább indult, meg is előzött minket.

Majd az épület ajtajához érve megállt, és bevárt minket. Nagyon megijedtem, hiszen most csak mi voltunk és nincs, aki megvédjen minket. Szerintem Lucyvel ketten simán elintézzük, viszont nem volt kedvem verekedni bál előtt. Láttuk, hogy megáll az ajtónál és ártatlanul néz minket. Az ajtót a lábával tartotta és várta, hogy odaérjünk. Lucyt beengedtem magam elé. Az ajtó előtt én még megálltam és Jack szemébe bámultam. Nem féltem, hiszen minden vágyam volt beverni a hülye képét. Erre megszólalt Jack.

-Csak utánad. -mondta.

-Az előbb még ribancnak neveztél. Milyen gyorsan lett belőled úriember.

-Ne tettesd, hogy nem félsz. A szemed megmutatja az igazságot.

-Ha már a szemekről beszélünk... tudod mit látok a tiedben. Egy állatot. Szóval, ha esetleg kicsit félek, szerintem megbocsátható. Ekkor elindultam be az ajtón, ahol Lucy is várt. Elindultunk fel a lépcsőn. Jack jött mögöttünk szorosan. Ő továbbment egy emelettel, mi meg megálltunk az első emeleten. Kopogtunk, hiszen Emmánál volt a kulcs.

-Egy pillanat! -kiáltotta bentről. Ekkor meghallottuk a kulcs zaját a zárban, ami egy gyors mozdulattal elfordult és kinyílt az ajtó. Emma ránézett az órájára, majd megszólalt. – Csak egy kicsit hagytátok az utolsó pillanatra... Na, nyomás öltözni. -olyan volt, mint egy anyuka abban a pillanatban. Lucy sietett a táskájához, megkeresni a ruháját.

Odaléptem a bőröndhöz és kivettem az egyszerű, letisztult kis fekete ruhámat és a sportcipőmet és bementem a fürdőbe átöltözni. Nem azért, mert hirtelen annyira szégyenlős lettem, hanem nem akartam, hogy a lányok lássák az R alakú rejtélyes, mély karcolást a hasamon. Levettem az aznapi ruhámat. Eléggé beleizzadtam, hiszen volt vagy harminc fok, én meg hosszú fekete farmert viseltem ma. Nehézkesen, de sikerült levennem. A fekete ruhát gyorsan felvettem, a hajamat kontyba kötöttem, már úgy ahogy tudtam, hiszen megint össze-vissza állt, felvettem a Conversem és mentem is ki a fürdőből. Emma az ágyán ült, éppen ékszert válogatott a táskájából. Lila ruhában volt, ami épphogy eltakarta a testét, de nem túl hivalkodóan. A mély dekoltázs és a finom, visszafogott sminkje minden részletében összhangban volt és azt éreztette, hogy tökéletesen illik hozzá, és jól érzi magát így. Egy fekete magassarkút vett fel hozzá, aminek nem olyan nagy a sarka, hiszen Emma alapból is elég magas, és nem volt szüksége magasabb sarokra. Lucy az ágyán öltözött át. Egy világoskék csipkés ruhára esett a választása. Lucy gyorsan elszaladt a mosdóba, hogy a fonás megkönnyítéséhez kicsit bevizezze tincseit, hogy könnyebben lehessen dolgozni vele. Én leültem az ágyamra elpakolni a levett ruháimat. Ahogy Lucy kilépett a fürdőszobából, vizes tincseiből kicsit csepegtek a vízcseppek. Egy pillanatra megállt a küszöbön és egész gyorsan megváltozott az arckifejezése.

-Kyra, nem értem, egyszer van szalagavatód az életben! Nem vehetsz fel egy szimpla fekete ruhát tornacipővel! -mondta, miközben odasétált Emmához és leült az ágyára. Emma elkezdtem Lucy haját fonni, aki folytatta a leszidásomat. -Kérlek! Csak ma öltözz ki a kedvemért. Az esküvődön nem is kell kiöltöznöd, csak most. Ez fontos. -mondta, majd Emma is csatlakozott hozzá, miközben Lucy szőke, vizes hajtincseivel bíbelődött.

-Hogy lesz így Lépcső-jeleneted? -kérdezte mosolyogva, mire Lucy hevesen bólogatni kezdett. -Lucy! Nem könnyíted meg a dolgom. -mondta Lucynek, aki a fonás közbeni bólogatással megnehezítette Emma munkáját.

-Mi az a lépcsős jelenet? -kérdeztem értetlenül.

-Az az életed legfontosabb pillanata! -pattant fel Lucy az ágyról, mire Emma hangosan kifejezte nemtetszését, hiszen Lucy nem bír nyugton maradni.

-Lucy, ezt nem hiszem el! Tudod mit, ugráld ki magad, megvárom. -mondta, mire Lucy folytatta.

-Tudod van Az a pillanat a filmekben. -kezdte csillogóan naiv szemekkel mondani. -A jelenet, mikor a főszereplő lány csinosan felöltözve, tökéletes hajjal és sminkkel lesétál a lépcsőn, ahol lent várja a fiú, aki, ahogy meglátja őt, újra és újra szerelembe esik a lánnyal. A lány nem érti, miért nézi ilyen csodálattal őt a srác. Ez szebb, mint egy esküvő. Ez a világ legjobb dolga. -mondta hatalmas rajongással. Szemében láttam, hogy ez fontos neki. -Kérlek. Nem mindenkinek jut ilyen pillanat. -mondta, miközben kiskutyaszemekkel nézett rám.

-Oké, oké. Hoztam egy másik ruhát is. Valahogy gondoltam, hogy nem fog tetszeni az eredeti választásom... -mondtam kedvesen mosolyogva Lucyre, aki idő közben visszaült Emma ágyára, akinek újra kellett kezdeni a fodrászkodást Lucyn.

Mind a ketten nagyon csinosak voltak. Lucy még nem volt kisminkelve, hiszen azt is Emma fogja csinálni, hiszen ő nagyon ügyes az ilyesmikbe. Emlékszem, régen is, a ballagásra, a keringőre, sőt a tablófotózásunkra is ő csinálta majdnem az összes lány sminkjét.

Lassan odaballagtam a bőröndömhöz és kikerestem a zöld ruhát, amit pótba raktam el. Ráhelyeztem az ágyamra és megkerestem a csinosabb cipőt, amit anya tanácsolt, hogy rakjam el, mert jól fog jönni. És láss csodát, tényleg jól jött. Már nem volt kedvem elmenni a fürdőbe átöltözni, hiszen a két lány úgyis el volt foglalva. A hangokból ítélve, már legalább negyedjére kezdték újra, és ez már biztos tökéletes lesz. Odamentem Emma ágyához.

-Lucy, légyszi lehúzod a zipzárt? -kértem, mire ő, figyelve arra, hogy ne tegyen semmi hirtelen mozdulatot, tekintettel a hajára és Emmára lassan lehúzta, én meg siettem is vissza az ágyamhoz, ahol a kiválasztott ruha pihent. Pánt nélküli, kényelmetlen ruha. Már ránézésre szinte érzem a bőrömön, milyen kellemetlen lesz órákig abban a műszálas, kényelmetlen ruhában feszengeni. A sportcipő még rajtam volt. Azzal a reménnyel hagytam magamon, hogyha felveszem a csinos ruhát, Lucy nem fogja észrevenni, maximum mikor már ott vagyunk és akkor már mindegy lesz. Leültem az ágyamra fehérneműben és keresni kezdtem a zipzárt rajta, hogy ne akkor legyek bajban, mikor már félig fent van.

Ekkor meghallom, hogy kopognak.

-Kyra, kérlek nyisd ki! -kérte Lucy.

-De még ruha sincs rajtam! -mondtam, majd odanéztem a két lányra, aki egyre szenvedősebb pozícióban volt, hogy a fonás tökéletesen sikerüljön. -Pillanat! -kiabáltam hangosan, hogy az ajtón kopogtató személy tudja, hogy nemsokára lesz, aki kinyitja. -Mit tudok gyorsan felkapni? -kérdeztem tanácstalanul a két lányt, akik láthatóan el voltak foglalva.

-Nem kell felvenni semmit. – mondta, mire értetlenül néztem rá. -Állj úgy az ajtóba, hogy csak résnyire nyitod ki, és csak a fejedet dugod oda! -tanácsolta a rendkívüli ötletet.

-És ha benéz?

-Akkor rácsukod a fejére. -mondta Lucy, mire elnevettem magam.

Lassan odasétáltam az ajtóhoz, elforgattam a kulcsot a zárban. Majd beálltam az ajtónak a rögzítéséhez, résnyire kiraktam a fejem. Belülről elég furán nézett, ki viszont kívülről remélem nem annyira.

Mikor megláttam, ki áll az ajtó előtt, rögtön be is zártam. Ezt a cselekedetem látta mind a két lány.

-Ki volt az? -kérdezte Emma.

-Sam. -mondtam halkan.

-Az ki? -kérdezte Emma, de nem kapott választ a kérdésére, mert Lucy már meg is szólalt.

-Engedd be! -mondta nevetve.

-Hülye vagy?! – mondtam kétségbeesetten. -Dehogy engedem.

-Inkább nyisd ki, mert rávágtad az ajtót.

-Jó ötlet! -mondtam, majd nagy levegőt vettem, felvettem az ajtónyitó pozíciómat és kinyitottam résnyire, csakúgy, mint az előbb, annyikülönbséggel, hogy most nyitva is hagytam.

-Még itt vagy? -kérdeztem, de inkább megjegyzésként mondtam.

-Miért ne lennék? -kérdezte kíváncsian.

-Mert rád zártam.

-Biztos fontos elintéznivalód akadt hirtelen... -mondta mosollyal az arcán.

-Mennyire megy át az ajtón a hang? -kérdeztem vörös arccal.

-Pont annyira, hogy tudom, hogy nem akarod, hogy bejöjjek. -mondta, mire elnevette magát.

-Jézusom! -mondtam. -Amúgy, hogyhogy itt vagy? -kérdeztem, nagyon figyelve arra, hogy el ne mozdulja, hogy esetleg jobban kinyíljon az ajtó.

-Láttam, hogy Jack követ titeket, és gondoltam megnézem, hogy minden oké-e.

-Tényleg? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. -Te, most tényleg idejöttél, csekkolni, hogy jól vagyunk-e? -kicsit a kelleténél jobban meglepődtem az arcából ítélve.

-Ez fura? -kérdezte nyugodtan. A szemei mosolyognak.

-Nem. Mármint velem van a baj. Nem kéne furának lennie, de nekem az, de nem baj. -mondta össze-vissza, mire elmosolyodott.

-Akkor nem engedsz be? -kérdezte mosolyogva.

-Nem nagyon. -mondtam, majd beharaptam a számat. -Mármint beengednélek, de nem. Személyes okokból.

-Személyes okokból? -kérdezte, kicsit furán nézve rám. -Milyen személyes okok? -érdeklődött tovább.

-Épp öltözöm... -mondtam, mire kitört belőle a nevetés.

-Mikor azt mondtad személyes okok, nem éppen erre gondoltam. Azt hittem épp haldokolsz, vagy egy hulla van bent.

-Attól még lehet bent hulla...

-Van bent hulla?

-Ahhoz meg kell kérdeztem Lucyt. -mondtam, mire megrázva fejét elnevette magát.

-Akkor asszem most megyek. -mondta. -Hagylak öltözni.

-Jössz erre a hülyeségre? -kérdeztem mosolyogva. Nagyon reménykedtem, hogy a válasza igen lesz. Viszont ezt a legkisebb formában sem akartam neki mutatni, hiszen még a végén azt hiszi, fontos nekem, hogy ott legyen. Mármint fontos nekem, de ő ezt nem tudhatja meg. Az évek alatt megtanultam, hogy az érzéseimnek és nekem is jobb, ha kimondatlanok maradnak. Mindig azzal rontottam el, hogy elmondtam az érzéseimet, és mindig megszívtam. Az emberek megijednek az érzésektől.

Sam elmosolyodva válaszolt.

-Hát, ha már az anomália miatt itt van nálam a szmoking, akkor nincs, ami megállítana, abban, hogy menjek. -mondta, de még mielőtt elindult volna, Lucy, aki háttal ült nekem, megszólalt kiabálva.

-Látod, Kyra, ő a „lépcsőfiúd"! -mondta nagyon hangosan. Sam érdeklődve nézett rám, de még mielőtt bármit mondhattam volna neki, Lucynek válaszoltam, pont ugyanolyan hangerővel, mint az előbb ő.

-Akkor ezt meg is mondhatod neki, mert éppen itt áll az ajtóban!

-Basszus! Amúgy szia Sam! -mondta, majd már nem is próbálta menteni a menthetőt, inkább köszönt neki.

-Sziasztok, Lányok! -köszönt el, de még egy pillanatra megállt. -Ezt valaha meg fogom tudni, hogy micsoda? -kérdezte tőlem.

-Attól függ...

-Mitől?

-Azt nem mondom el. -mondtam mosolyogva.

-Ezesetben remélem, hogy úgy lesz... -mondta majd elindult fel a lépcsőn. Csak néztem utána és alig hallhatóan megszólaltam.

-Én is remélem... -suttogtam utána.

Tényleg reméltem. Fogalmam sincs mi az az érzés, amit érzek iránta, de már a puszta gondolatától is biztonságban érzem magam. Hihetetlen hatással van rám, olyannal, aki más senki. Ő annyira kedves, mindig tudja mit kell mondani, nagyon jól néz ki és ráadásul olyan érzés, ha rám néz, mintha tudná minden gondolatomat. Ez egyfelől nagyon megijesztett, viszont megnyugtatott, hogy egy nézésből tudja mit érzek.