Vee

Ősellenségek vagyunk már az idők kezdete óta. Na, jó, az előbb hazudtam, bevallom töredelmesen. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk, mi hárman. Hogy kik? Mark a szomszéd srác, Ploy az unokahúgom és én. Addig nem is volt semmi gond, míg el nem értük a serdülőkort, akkor megváltozott minden. Sajnos, nem a legjobb irányba, de kezdjük is az elején.

Mark egy évvel volt fiatalabb, mint én, és a szomszédban lakott, vagyis fogjuk rá. Ugyanis többet volt nálunk „megőrzésre", mint otthon. A szülei folyton utaztak, a munkára fogva folyamatosan távol voltak. Az egy szem fiukkal mit sem törődve, így mindig hozzánk passzolták át, aminek az én családom nagyon örült, mivel olyan jól nevelt kisfiú volt, velem ellentétben. Nem voltam én se olyan rossz, mint amilyennek gondoltak, de minden csínyünkért magamra vállaltam a felelősséget. Nem szerettem volna, ha Markot hibáztatják, mivel sajnáltam szegényt. Soha nem mondta, de szívem mélyén tudtam, hogy mennyire szeretetéhes, és magányos szegény. Így én lettem neki a támasz, akire mindig és minden körülmények között számíthatott.

Ploy az unokahúgom volt, de csak pár hónappal volt fiatalabb, mint én. Ő volt az egyetlen lány a családban, amit rendesen ki is használt. Ha rossz fát tett is a tűzre, és netalántán lebukott, mindig rám kente. A vége rendszerint az lett, hogy engem bűntettek meg, Ploy pedig kinevetett. Amikor gyerekek voltunk, fel sem tűnt, de amint serdülni kezdett, egyre rosszabb lett a helyzet. Részben az ő hibája is, hogy elmentem otthonról, a másik ludas Mark volt, az áratlan, aranyos, kedves, imádnivaló szomszéd srác.

Történetünk akkor kezdett bonyolódni, mikor betöltöttem a tizenötöt. Éreztem a változást, a testemben, lelkemben, gondolkodásomban. Egyre jobban felfigyeltem a lányokra, és hát a fiúkra is. Amivel személy szerinte, nekem semmi bajom nem volt, gyorsan átlendültem a kezdeti sokkon. Ploynak és Marknak egy szóval se említettem, féltem a reakciójuktól, és hogy eltávolodnak tőlem. Mennyire jól tettem! Sajnos a gyanúm szerint beigazolódott.

Nyári szünet volt, a szüleim dolgoztak, és csak mi hárman voltunk otthon. Játszottunk, azt hiszem bújócskáztunk, de erre már pontosan nem emlékszem. Azt tudom, hogy Markkal elbújtunk anyuék hálószobájában lévő gardróbban.

- Mark! Ne ficánkolj már annyira! - Kuncogok fel.

- Vee! A te hibád! Miért kell csikizned? - Kérdezi suttogva.

- Nem csikizlek, csak kapaszkodok!

- Higgyem is el? Ne néz madárnak! - Nevet fel, mire elvesztettük egyensúlyunkat, és kiestünk a szekrényből.

Szerencsétlenségére Mark került alulra, én pedig rajta landoltam.

- Vee! A fenekem! Kemény a padló! És még a fejemet és a hátamat is beütöttem! - Sopánkodik.

- Nekem sikerült puhára érkeznem! Szerencsém volt! - Nevetek fel.

- Oh, Vee! Ezt még visszakapod! - Ütögeti meg oldalamat. - Lassan akár le is szállhatnál rólam! Nehéz vagy! - De már nem bírja tovább magában tartani a nevetést, és ő is kifakad.

Mire kinevettük magunkat, valamiért hirtelen megváltozott a levegő. Szemeibe néztem, és teljesen megbabonázott a jókedvtől csillogó fekete szemei, ahogy lejjebb pillantottam és megláttam azokat az édes kis gödröcskéket nevető arcán. Nem tudom, miért vagy hogyan, mi okból, de lehajoltam és megcsókoltam. Életem legrosszabb döntése volt, olyan édes és puha ajkai voltak, hogy mást se akartam csak csókolni.

Hirtelen torokköszörülésre lettünk figyelmesek, és amikor felnéztem, Ploy döbbent arcával találtam magam szemben. Mark is arra nézett, ijedtében lelökött magáról.

- Fúj Vee! Ezt miért csináltad? Gusztustalan vagy! - Gyorsan felpattan és undorodva törli meg száját.

A lelkemben akkor valami eltört, de még magam sem tudtam, hogy mi. Mark gyorsan Ploy mögé szaladt.

-Ploy! Ezt én nem akartam! Ugye hiszel nekem? - Reménykedve néz fel unokahúgomra. - Annyira undorító! - Könnyezik be szeme.

Ploy keresztbe tette karját, majd gúnyosan rám nézett.

- Vee! Te buzi vagy? - Köpte viszolyogva. - Hányingert kapok tőled te perverz!

Cifrábbnál cifrább szavai, mélyen a lelkembe égtek, nem gondoltam soha, hogy ennyire ellenem tud fordulni.

- Jobb ha megjegyzed! Ne gyere a közelünkbe! Kerülj el minket messzire vagy... - Fenyeget meg ujjaival.

- Vagy mi lesz Ploy? - Kérdezem döbbenten.

- Vagy elmondom a szüleidnek, hogy a drágalátos kisfiuk a fiúkat szereti! - Húzza száját gúnyos mosolyra.

- Ha tudni akarod, a lányokat is szeretem! Mindkét csapatban játszom! - Felelem dacosan.

Miután vége volt a szónoklatnak, kézen fogta Markot és kivonszolta a szobából, egyúttal az életemből is.

Próbáltam beszédbe elegyedni velük, megbeszélni a dolgokat, hogy nem akartam, véletlen volt, de többé nem álltak szóba velem, kerültek, mintha leprás lennék. És mindezt úgy csinálták, hogy a szüleim észre se vették, vagy ha mégis, akkor Ploy kitalált valamit, hogy én legyek a hibás. Ami a legjobban fájt, hogy Mark ezt szó nélkül hagyta.

A barátom volt, mindent megtettem érte, és ezt érdemeltem tőle. Nem is tudom, hány éjszakát sírtam át a párnámat szorongatva, mire túl tudtam rajtuk lépni. Többé nem kerestem a társaságukat, más barátokat szereztem, akik elfogadtak, annak ellenére is, hogy a fiúkat is kedveltem. Sose tagadtam ezt a tényt, jobb, ha tudják már az elején, így nem érhet még egyszer akkora csalódás, azt nem élném túl.

Megváltoztam, többnyire fekete ruhákban jártam, füleimben fülbevalók sokasága fityegett, orromban karika, szemeimet mindig feketével húztam ki. A mindig mosolygós kedves fiú eltűnt, elveszett a bánat tengerében. Igazán boldog csak akkor voltam, mikor a barátaimmal lehettem, olyankor fesztelenül viselkedhettem, önmagam lehettem. Anyuék otthon, csak a fejüket csóválták, és folyamatosan azt szajkózták, hogy miért vagyok ilyen semmirekellő, nézzem meg Ployt vagy Markot. Más se kellett, tört mártottak amúgy is vérző szívembe. Szerencsére a tanulással nem volt gondom, majdnem színötös tanuló voltam, tudtam az irányt, hogy merre akarok tanulni, mit akarok csinálni. És eltökéltem, hogy mindent megteszek azért, hogy elérjem a kitűzött céljaimat.

Tudjátok mi tette a pontot az i-re? Ahogy telt az idő, növögettünk, idősödtünk, Mark és Ploy között pedig szerelem szövődött. Úgy bizony, a valaha volt két legfontosabb ember az életemben egymásba szeretett. Nem is lett volna akkora baj, ha közömbös lettem volna Mark iránt, de nem így volt. Annak ellenére, ahogy viselkedett velem, egyre többet gondoltam rá. Figyeltem fejlődését, és igen, gyönyörű fiatal férfi vált belőle. Makulátlan fehér bőre, arca szépsége, gödröcskéi, mosolya mindig vonzotta a tekintetemet, amit Ploy észre is vett. Olyankor még jobban Mark karjai közé bújt, enyelgett vele, éreztette velem, hogy sose kaphatom meg. Nem gondoltam soha, hogy Ploy ilyen gonosz lesz majd, ha felnövünk. Folyton kinevetett engem, közös ismerőseink előtt megalázott, mindig hülyét akart belőlem csinálni, de nem jött neki össze. Olyankor mindig visszanyalt a fagyi, és orrát felhúzva durcásan elrohant panaszkodni. Hát igen, utána mindig jött a feketeleves otthon, amit kaptam, azt nem kellett kirakni, hogy hűljön.

Végül feladtam mindent, ha otthon voltam, akkor is olyan voltam, mint egy láthatatlan szellem, csak bolyongtam. A legrosszabb az egészben, hogy senki nem is hiányolt, mintha örültek volna, hogy nem kell velem foglalkozniuk. Egyik nap hazavittem a barátnőmet, egy édes, cuki, ártatlan lányt, hiba nem volt benne. Ploy csak flegmán rám nézett, és megkérdezte, a pasimat hol hagytam? Mivel a barátnőmmel eddig erről nem beszéltünk, teljesen pánikba esett, és még aznap szakított velem. Azzal a kifogással, hogy én nagyon kedves, helyes srác vagyok, de neki most nincs ideje egy kapcsolatra. Megértettem, nem mindenki tudja elfogadni azt a tényt, hogy a pasik is bejönnek. Onnantól fogva csak úgy ismerkedtem, hogy ezt előre leszögeztem. Nagy sokára sikerült egy igen furcsa kapcsolatba bonyolódnom, ugyanis egyszerre volt barátom és barátnőm is. Persze tudtak egymásról, legtöbbször hárman lógtunk együtt, kiegészítettük egymást, így azt tudom mondani, hogy ez egy nagyon harmonikus kapcsolat volt. Testileg és lelkileg is tökéletesen kielégítő volt részemre, és elmondásuk szerint részükre is. Nagyon sok tapasztalatot szereztem általuk, kinyitották a világot számomra, és láthattam, hogy semmi sem fekete vagy fehér.

A baj ott kezdődött, amikor egyszerre vittem haza mindkettőt. Éppen a kanapén ültünk, beszélgettünk meg mi egymás, ne kelljen részleteznem. Mikor belibbent elkényeztetett unokahúgom a szánalmas pasijával. Mert Mark az volt, ahogy telt az idő, szememben úgy csökkent értéke. Egy igazi pincsikutya vált belőle, folyton Ploy szoknyája után loholt, ami olyan visszataszító volt, hogy hányingert kaptam tőle. Szóval Ploy a legrosszabbkor érkezett, éppen egymás testét igyekeztünk felfedezni, mint minden serdülő fiatal. Teljesen kiakadt, majd elrohant. Ha tudtam volna, mire készül utána megyek, de nem tudtam. Felhívta a szüleimet, akik nagy dirrel dúrral hazajöttek, és hatalmas patáliát csaptak. Kidobták a „vendégeimet", majd lehordtak a sárga földig, végül közölték, hogy látni sem akarnak, mivel nekik nem kell egy ilyen undorító fiú, mint én. Az arcukon megjelenő undor fájt a legjobban, illetve a háttérben meghunyászkodó gúnyosan vigyorgó Ploy. Nem értem, miért kellett ezt tennie, de mikor elmentem mellette, odasúgta nekem, hogy most már mindent elvett tőlem, amit valaha szerettem. Nagyon meglepődtem, nem tudom, miért utált ennyire, sose ártottam neki semmivel, sőt, mindig megvédtem.

Felmentem a szobámba, összepakoltam egy utazótáskába a legszükségesebb dolgaimat, magamhoz vettem az összes készpénzemet, kötvényeimet, banki papírjaimat és távozni készültem. Ahogy kinyitottam az ajtómat, Markkal találtam magam szembe. Bánatos szemekkel nézett rám, majd közelebb lépett hozzám, lábujjhegyre állt és megcsókolt, majd miután elváltunk, csak annyit mondott, sok szerencsét. Döbbenten álltam ott, leforrázva és értetlenül, hogy ez most mi volt. Megráztam magam, újra erőt gyűjtöttem, és köszönés nélkül leléptem otthonról.

Sose tudtam meg, hogy mi volt az a csók, de, hogy őszinte legyek, már rég nem érdekelt, kizártam az életemből, megutáltam, nem is ez a legjobb szó rá, hanem, hogy meggyűlöltem. Megfogadtam, hogy amikor eljön az ideje, minden sérelmet meg fogok bosszulni, vagy ne legyen a nevem Vee Vivis.

Kimentem a buszpályaudvarra és megkérdeztem a jegypénztárost, mikor indul a legközelebbi busz Chon Buriba. Mosolyogva nézett rám a pénztáros, majd mondta, hogy szerencsém van, negyedóra múlva indul. Kértem egy diákjegyet, majd előkotortam a pénzemet. Még megkérdezte, hogy csak oda? Mire rávágtam, hogy igen, csak oda. Mert amikor visszatérek, abban senkinek nem lesz köszönet. Felszálltam a buszra, és fáradtan hajtottam a fejemet az üveg hűvösének, majd mély álomba szenderültem. Végül a buszsofőr ébresztett fel, hogy végállomás, megérkeztünk. Megköszöntem, majd lekászálódtam a buszról és elindultam az egyetlen helyre, ahol tudtam, szeretettel fogadnak. Ez pedig nem volt más, mint a nagymamám.

Mikor odaértem, gyorsan bementem, a nagyim legnagyobb döbbenetére, kitárta karjait és én már repültem is felé.

- Drága kisfiam, te mit keresel itt? - Ahogy megérzem meleg ölelését, minden tartásom odalett és utat engedtem könnyeimnek.

- Nagyi! Elzavartak otthonról! - Csak zokogok és zokogok, ő pedig csak csitítgat.

- Semmi baj kedvesem! Meséld el, mi történt! - Simogatta hátamat.

- Ploy lebuktatott! Hazahívta anyáékat, mikor ott voltak a vendégeim.

- Milyen vendégek? - Kérdezi kedvesen.

- A barátom és a barátnőm. - Felelem óvatosan.

- Oh, én kicsi Veem! Habzsolod ám az élvezeteket! - Kuncog fel, miközben fejemet simogatja. - Rosszul fogadták?

- Látod! Itt vagyok! - Szipogom.

- Ne sírj! Jó helyre jöttél! A nagyi minden megold! - Tol el magától és arcomba mosolyog. - Gyere, csinálok neked egy bögre, forró csokis tejet!

- Tejszínhabot is kapok?

- Persze kincsem, azt is kapsz! - Majd megfordít és a konyha felé terel.

- Mi lesz így velem nagyi?

- Ne törd a fejed! Megoldjuk! Minden rendbe fog jönni! - Mosolyog rám. - Nem hiszem el, hogy ilyen fiút neveltem! Felháborító! Nem a kőkorszakban élünk!

- Olyan jó, hogy ennyire nyitott vagy nagyi!

- Édes kicsi szentem, ez csak természetes! Főleg, ha rólad van szó!

- Nem vagy velem egy kicsit elfogult? - Halvány mosolyra húzom számat.

- Vee, sose felejtsd el, ez a te életed! Éld úgy, ahogy neked a legjobb! - Simogatja meg a sírástól felpuffadt arcomat. - Törekedj arra, hogy boldog legyél! Csak ez számít!

Nagyon nagy szerencsém van az én nagyimmal, olyan elfogadó volt, biztosított róla, hogy őt nem zavarja, ha a fiúkat is kedvelem, és mindenben támogat.

Átiratkoztam az itteni középiskolába, leérettségiztem kitűnő átlaggal, aminek köszönhetően felvettek a Chon Buri-i Egyetem kereskedelmi szakára. A barátaim nem akartak magamra hagyni, így Nuea, Bar és Yiwaa is az itteni egyetemre jelentkeztek, és felvételt is nyertek. A nagyim megengedte nekik, hogy nálunk lakjanak, mivel úgy gondolta, szükségem van rájuk, és milyen igaza volt.

Az évek csak úgy röppentek, sose voltam még ilyen boldog. Elvégeztem sikeresen az egyetemet, nagyim támogatásával elindítottam egy vállalkozást, export-import termékek kereskedelmével foglalkozott. Megkerestem az összes kiskaput, lehetőségeket, támogatásokat és szépen lassan fejlődtem. A nagyim végtelenül büszke volt rám, amiért nem lehettem elég hálás. Ő volt a mindenem, az oszlopom. Végül bekövetkezett a legnagyobb tragédia, mi engem érhetett. A nagyim egy pénteki napon eltávozott. Ahogy hazaértem, az asztalon ott volt elkészítve a kedvenc Mangó tortám, ami mosolyt csalt az arcomra. Elkezdtem hívogatni nagyit, de nem válaszolt, az egész házat átkutattam, de sehol se találtam. Végül a hátsó kertben, a hintán ülve találtam, lehunyt szemekkel, boldogan mosolyogva, de már holtan. Térdre rogytam, fájdalmamban a hajamat téptem és üvöltöttem. Teljesen kikészültem, de szerencsére Yiwaa mellettem volt minden percben, amit a temetés megszervezésével töltöttem. Egy hétre rá volt a temetés, emlékszem szakadt az eső, dörgött az ég, és alig voltunk a temetésen. A nagyi közeli ismerősei, az én barátaim és ennyi. Nagyon szép szertartás volt, a nagyi büszke lenne rá. Rengeteg füstölőt égettünk érte, imádkoztunk, a szerzetesek kántáltak.

Azóta, a bizonyos nap óta, nem eszem meg a mangó tortát. A nagyi a végrendeletében mindent rám hagyott, volt is nagy felháborodás. A saját fia, ki még a temetésére se volt hajlandó eljönni, a markát viszont tartotta volna. Nagy volt a pofára esés, mikor kiderült, hogy a nagyi minden vagyonát, legyen az ingó vagy ingatlan, rám hagyta. Hozzáteszem, nem kis összegről beszélünk, de ha tehetném, mindenről lemondanék, csak újra láthassam mosolygó arcát.

Miután mindennel megvoltunk, és lenyugodtunk, elővettem régóta dédelgetett bosszúm terveit. Igen, mostanra kész stratégiám alakult ki, egy percre se mondtam le róla, csak a nagyi kedvéért odáztam el. De soha nem felejtettem, és most itt az idő, hogy megvalósítsam.

Legjobb barátaim pedig mellettem állnak, Nuea és Yiwaa, nélkülük nem sikerülne, ezért nem lehetek elég hálás. Most pedig, kezdjünk neki, hosszú út áll előttünk.