Wandával New York közepén sétálgattunk. A reptérre hívtak minket, valamiféle megbeszélésre, de még volt egy pár percünk odaérni. Hangtalanul mentünk egymás mellett, nem törődve a kíváncsi emberekkel, akik néha mutogatva, hatalmas mosollyal néztek ránk. Kicsit furcsa még, hogy most már szeretettel fordulnak felénk az emberek, nem pedig rémülten menekülve szedik a lábaikat, ahogy meglátnak bennünket. Egy jó tettünk miatt mennyivel máshogyan látnak minket. Pedig az előtt sem bántottunk sok embert. Meghallották, hogy a maximoff testvérek ledöntöttek egy egész épületet, amiben emberek is voltak és egyből elítéltek minket. Féltek tőlünk. Ezért aztán furcsa volt ez a hirtelen reakció, amikor megmentettük a Földet Ultrontól és az emberek egyből a lábaink előtt hevertek. De mi lett volna, ha nem is segítünk? Ha gonoszak maradunk? Hát, valószínűleg már nem élnénk.
Azóta, hogy a jó oldalra álltam, teljesen máshogy látom a világot, mint akkor, amikor Wandával együtt az ágy alatt vártuk, hogy Stark bombája felrobbanjon. A félelem mardosott napokon keresztül. Láttam, ahogy felrobban a bomba. Mégis reménykedtem. Átélni a fájdalmat anélkül, hogy megtörténik. Ez a képesség az, ami az embereknek is erőt ad. A remény. A remény miatt tudtam ésszel gondolkodni. Mikor Wandával kimásztunk az ágy alól és kirohantunk a házból, az maga a megkönnyebbülés volt.
Ha az ember reménykedik valamiben, az előbb-utóbb teljesül. Mikor Stark és a Bosszúállók ellen esküdtem, reménykedtem benne, hogy egy napon újra a jó oldalra állok. Ezt pedig elértem. Megbocsájtottam Starknak, megbocsájtottam magamnak. Jobb emberré váltam.

Mikor gondolataimból feleszméltem, már a repülőtéren álltunk Amerika kapitány, Fekete özvegy, Vasember,Sólyomszem és Thor társaságában. Vártuk a főnököt, aki álltalában előbb ott szokott lenni a helyszínen, ahova hív,de... Erre nem számítottam

Hirtelen megjelent Loky és vagy ötven robot katona. Csapda. Mi más is lehetne?
-Nocsak, nocsak- kezdte örjítően nagy mosollyal Loky.- Fú a reptéren mindig összefutunk valakivel. Tök fura, nem?- röhögött fel.
- Hát, ezt már ne hiszem el-köpködte a szavakat Stark.
-A legfőbb gonosz, alázatotokra- hajolt meg fekete palástjában.
-Mit akarsz tőlünk?- kérdezte köntörfalazás nélkül Kapitány.
-Óh, hát megsemmisíteni a fajtátokat bolond Földi- Szinte izzott Loky szeme az izgalomtól. Alig várta a harcot.
- Loky, megint ki akarsz kapni?- gúnyolódott Thor, mire Loky csak köpött eggyet.
Mindenki felvette a harci pózt. Én a legbiztosabb pontomat kerestem. Hátsó lábam egy picit behajlítottam. Első lábam térdmagasságig húztam össze, két kezemet pedig a combomra raktam. Fújtam eggyet-kettőt aztán az ellenfélre emeltem fejemet. Próbáltam egy stratégiát kieszelni. Tudtam, hogy Loky egyértelműen Thorra fog támadni. Amerika kapitány és Vasember a bal szélsőket kapják el, míg Natasha és Sólyomszem a jobboldaliakra vetik magukat. Wanda akinek csak tud, segíteni fog. Akkor nekem csak a középső pár emberrel kell foglalkoznom. Nem tűnik nagy dolognak, de tudom hogy mégsem lesz egyszerű.
-Mielőtt elkezdjük, szeretne valaki kiszállni?- Udvariaskodott kapitány, de már elkésett. Ugyanis Loky serege egyszeriben megindult felénk. A következő pillanatban acél ütközött acélnak. Stark csak úgy süvített. Úgy küzdött, olyan haraggal, amit még sosem láttam tőle. Az arcát nem fedte a páncél, így lehetett látni, haraggal teli szemét és kacér, önelégült mosolyát.
-Bízz a haragomban Loky!- Azzal Stark, Thorral együtt rávetették magukat Mr. Főgonoszra.
Végre az én robotjaim is megérkeztek. Egy kedves félrelökéssel kezdtem, aztán mikor már eléggé mérgesek lettek és tüzelőjüket felém fordították, elkezdtem sprintelni. Körbe-körbe szaladtam, így egyáltalán nem találtak el. Rávetettem magam az egyikre, aki hatalmas csattanással földet ért. Egy perc alatt kicsináltam. Közben a többiek is már majdnem végeztek. Amerika kapitány jól boldogult. Pajzsával újabb és újabb robottal végzett.
Natasha éppen a támadójára vetette magát, így segítve Sólyomszem munkáját, aki egy kiváló lövéssel eltalálta a nem kívánatos személy gyenge pontját. A kis robot nagy csikorgások közepette a földre pottyant.
Tetsvérem széttépett mindenkit, aki fél méteres körzetben hozzákerült. Büszke vagyok rá.
Viszont valami aggaszt. Nem látom Lokyt, Starkot és Thort. Valyon hol lehetnek?
Feláltam, és a másik robotomnak behúztam egyet. Nem volt túl jó ötlet, mert gyorsabb volt mint hittem. Ahogy betalált az öklöm az arcába, ő hirtelen megtántorodott és oldalba talált lőni. A fájdalom szikraként perzselt végig bennem, de nem estem el. Picit hátráltam és nekifutásból letéptem a fejét ellenségemnek. Az pedig kattogással esett össze.
A fájdalom kezdett tovább áramolni bennem. Le kellett hogy üljek. Mély levegőt vettem és lenéztem az oldalamra. Hatalmas seb tátongott a ruhám alatt. Csak úgy ömlött belőle a vér. Kezdtem ideges lenni, de tudtam, hogy semmi baj nem lesz. Pár perc, és a vérzés eláll a seb pedig begyógyul. Ahogy mindig.
A csata hallkulni kezdett. A robotok folyamatosan hullottak, a többiek pedig fáradhatatlanul harcoltak tovább. Senki nem vette észre, mi is történt velem.
Mikor már legyőztünk mindenkit, megpillantottam Lokyt. A földre nyomták a kezét pedig éppen Thor kötötte meg. Mintha sírt volna. Aztán Tony éles hangja szelte át a levegőt.
- Ha a szuperhősöknek pszichopatákat kell pátyolgatni, akkor inkább passzolom a jelmezt- nevetett.
Ekkor Wanda hirtelen észrevett. Megkönnyebbült arca hirtelen aggodalommal telivé változott. Elkezdett felém futni, mire a többiek is rámnéztek és elsápadtak. Wanda egy "Ne"-t kiabált, aztán egy hatalmas durranás hallatszott. Valami a hátam közepébe fúródott és kidurrant a bőröm alatt. Aztán elsötétült minden. A fájdalom megszűnt, én pedig belevesztem a sötétségbe.