-Manuel szemszöge-

- Manu ,ébresztő! - Ordította a fülembe a drága kisöcsém.

Olyan ,,szépen" és kifejezően néztem rá, mint még soha, ezt követően pedig a párnám alá temettem az arcomat.

Én tényleg szeretem az öcsémet, de néha nekem is kijárna egy kis magánélet. Olyan sokat kérnék?

- Tudod te mi az a személyes tér Hugo?!

- Nem baszogatni akarlak . Anya mondta , hogy keltselek fel, különben elkésel az iskolából. - Modta és már el is hagyta a szobámat.

Itt a szeptember. Ismét egy tanév, amelyet a gimi falai között kell eltöltenem.

Ugyanakkor egyre közeledik a végzős évem. A vizsgák után pedig majd valami egészen más veszi kezdetét.

Egy új időszámítás, ahol minden álmom szerte foszlik és ez nem más lesz, mint a való élet. Hiába tudom, hogy többre is képes lennék de nem ezt várják el tőlem. Mindenki csak a maffia örökösét, a következő bandavezért látja bennem.

Csupán ez a nyamvadt suli maradt nekem, ahol még elérhetek valamit és haladhatok az általam kitűzött, de elérhetelen célok felé.

Hiába akartam más lenni, mint az apám a nagy Pedro Sánchez nemsokára én is beállok a sorba.
Hogy is lehetne híres focista egy ilyen srácból?
Ugyanakkor , ezt a kis ídőt még szeretném kihasználni, hiszen csupán ennyi fog maradni a sötét oldalon számomra .A reménytelen vágyaim tömkelege,semmi más.

Nem ítélem el az apámat. Tudom, hogy mindent csak értünk és a mi védelmünkben tesz. Azt viszont nem szeretném, ha az öcsémnek is erre a sorsra kéne jutnia. Én áldozatot fogok hozni, de neki sosem hagynám, hogy bandatag legyen.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, eztán pedig a fürdő felé vezetett az utam. Belenéztem a tükörbe és csak az apám fiatalkori képmását láttam, az igazi énem már valamelyik tengerparton napozhat, mivel ez rohadtul nem én vagyok.!

Vettem egy hideg zuhanyt annak reményében, hogy sikerül elhessegetnem a még mindig cikázó gondolataimat és örömmel nyugtáztam, hogy ez valamelyest sikerült is. Szinte más emberként igyekeztem vissza a szobám sötétkék falai közé.

A küszöböt átlépve azonban egy nem várt látvány fogadott.

Hugo kezében ott díszelgett a nyakláncom. Másnak nem jelentene többet annál, ami. Egy ezüst lánc, melyen egy kereszt formájú medál díszeleg közepén egy vörős kővel.

Azonban ez nem pusztán egy egyszerű lánc,  hanem a Croce insanguinata jelképe. Azé a bandáé, amely az én keresztemmé is vált.
Fájó belegondolni, hogy hány embernek kellett meghalnia azért, hogy magamra ölthessem ezt a darab vasat.

- Mondtam már, hogy ne túrkálj a cuccaim között! - Rivalltam rá.

- Tetszik a lánc formája és a színkombináció is. - Mondta a csillogó ártatlanságtól sugárzó barna szemeivel.

- Tedd azt le!

- Miért?

Hogy magyarázzam el ezt egy 13 éves gyereknek?
Tudja, hogy az apám és lassanként már én is mik vagyunk. Ez soha sem volt a számára sem titok. Az igazi eletről és ennek az egésznek a valós súlyáról viszont fogalma sincsen. Habár lehet, hogy jobb is ez így.

- Csak tedd le és kész! - Mondtam neki erőteljesen.

-Miért akarsz távoltartani attól, ami a véremben van?! - Tette fel a költői kérdést.

Már éppen válaszra nyitottam volna a számat, amikor anya toppant be.

- Hagyjátok abba a veszekedést fiúk!

Ekkorra már mind a ketten olyanok lettünk, mint a kisanygyalok.

Az anyám egy igaz mexikói mamma. Hosszú, hullámos, fekete haja keretezte napbarnította bőrét és a jellegzetes olasz arcvonásait. Le sem tagadhatná a származását.

Mindennél jobban szeret, ugyanakkor ha kell határozott is tud lenni.

Nem állt szándékomban tovább folytatni a még éppen csak elkezdődő vitát, ezért sietős léptekkel elhagytam a szobámat.

Nem akartam anya előt tiszteletlenül viselkedni és végképp nem szerettem volna megbántani ezzel, de féltem ha tovább maradok kibuknak belőlem a valós érzéseim.

- Álj meg Manuel! - Hallottam meg az anyám hangját magam mögül.

De én még csak hátra sem néztem. Indulatokkal fűtve, vágtam át a folyosó bézs színű falai között majd a nappalin. Olyan gyorsan szedtem a lábamat, ahogy csak tudtam.

Úton kifelé felkaptam a fekete bőrdzsekimet és már nyúltam is a kilincs irányába.

Amint atléptem a bejárati ajtó küszöbét meg is csappott a hideg őszi szél.

A garázs felé vettem az irányt, ahol már szinte hívogató látványt nyújtott számomra a motorom. Kitoltam a kicsikét az útcára .

Mivel egy kertvárosi részen lakunk a bordó és a sárga mülönböző árnyalatiba öltözött fák képe fogadott.

Felvettem a bukósisakomat és már indultam is az iskolába. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam. Jelen esetben egyáltalán nem foglalkoztatott a sebességkorlát.

Csak Hugo szavai jártak a fejemben, amikről minél hamarabb meg akartam feledkezni.

Továbbra is várom a véleményeket!☺☺☺