"Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!,,

Jun valahonnan szerzett magánrepülőket, amivel folytathattuk az utat egészen Jejuig. Eléggé furcsa lehetett az embereknek azt látni, hogy egy csapat fekete köpenyes beront egyszerre a repülőtérre, majd csak úgy felszállnak egy gépre és elmennek. Még a személyzet is furcsán méregetett minket, na meg a kutyák, akik azon voltak, hogy drogot és más egyéb dolgokat szagoljanak ki rajtunk. Kook bármennyire is szerette volna megsimogatni a kutyákat, azok nem hagyták neki. Hangos morgással adták a tudtára, hogy ők nem ölebek, akiket kedvére ölelgethet az ember.

A repülőúton mindenki próbálta lenyugtatni magát finomságokkal, amiket a légiutaskísérők borsos áron kínáltak. Ettől függetlenül mindenki ehetett, hála a doboznak, ami rengeteg pénzt rejtett. Jiut mintha csak kicserélték volna. Nem olyan értelemben, hogy megszűnt a rosszlány stílusa, csak már kevésbé féltékenykedett. A többieken végignézve déjá vu érzés kerített magába. Egy kivételével az egész banda itt volt.

Ahogy közeledett a leszállás, az étel okozta nyugalom eltűnt és visszatért az idegesség. A repülő egyre csak ereszkedett, mígnem már egész Jejut láthattuk. Ahogy végigvezettem a tekintetem a városon, csak Jisoot kerestem szemeimmel, még akkor is, ha tudtam, hogy lehetetlenség volt egy ekkora helyen megtalálni őt. A magasabb házak kitűntek a többi közül, a települések mögött pedig hatalmas zöld terület és a fénylő víz terült el. Sikeresen leszálltunk.

A leszállópályán többen is vártak ránk, akik hozzánk hasonlóan fekete köpenyt viseltek sakál emblémával. Autókba szálltunk és tovább utaztunk. Kedvem lett volna azt mondani, hogy én majd futok inkább utánuk, annyira zsibbadt már a lábam és örültem volna egy kis mozgásnak. De nem tehettem. Jun azt mondta, hogy a Jejun lévő főhadiszálláson várjuk meg az éjszakát és felvesszük ott a fegyvereinket. Azért még sem lett volna túl jó, ha mindenféle pisztollyal és puskával utazunk egészen Szöultól Jejuig.

Ez a bázis közel sem volt akkora, mint a miénk, de annál jobban fel volt szerelve. Teljesen úgy éreztem, mintha a katonaságon lennék és éppen egy másik ország ellen harcolnánk a függetlenségünkért. Jun kért egy térképet, amit néhányan mi is megnézhettünk. A Jejun lévő bázisunk tagjaitól megtudtuk, hogy valóban egy labirintus veszi körül az épületet, ahol a felderítőcsapatunk életét vesztette.

Órákkal később mindenki készen állt arra, hogy végre elinduljunk. Az első terv szerint három csapatra osztódva indítottuk az akciót. Az első csapat ment közelharcba, vagyis az emberek többsége, amiben én is benne vagyok, valamint Jun és Hoseok csapata. A második csapat azok, akik távolról figyelik a történéseket, vagyis Jaebum és Jin csapata, akik között vannak tűzszerészek és a mesterlövészek. Akik ebbe a két alakulatba nem kerültek bele, azok a újoncok, akik leginkább csak a sérültek mentésére lesznek. Ők lesznek a legtávolabb az eseményektől. Kook és a hozzájuk hasonló zöldfülűek tartoznak ebbe. A három csapat mellett van egy erősítő csapat, amit a Jejun szolgáló fegyvereseink alkotnak.

A járművekkel, méterekkel távolabb álltunk meg, hogy a fényekkel és a motor hangjával ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ahogyan végignéztem az embereken, voltak akik remegő kézzel ragadták meg a fegyvereiket. Ám a legtöbben határozottak voltak és bizakodóak. Bíztak abban, hogy győztesként térnek vissza a harcból.
Jun is ugyanúgy mérte végig az embereket. Neki is feltűnhettek azok a dolgok, amik nekem. Ösztönzésképpen ismét tartott egy rövid beszédet.
- Akik idáig eljutottak, már azok is igazi hősök. Ha itt életünket vesztjük, akkor megkapjuk a lehető legjobb halált, hisz olyan célért haltunk meg, amivel másokat megmenthetünk. Halálotok nem lesz hiábavaló, életemre esküszöm, hogy temetésetek olyan lesz, akár Istent temetnék el. Neveteket az emberek tisztelni fogják és sosem feledik. Mert ti képesek voltatok azokért harcolni, akiket nem is ismertek - fejezte be. Ugyan külseje alapján senki sem mondta volna meg, hogy Jun egy olyan ember, akinek ilyen érzései vannak, azonban, aki ismerte, az jól tudta, hogy nála jobb vezető nincs.
- A sötétség és a meglepetés ereje velünk lesz. Ne használjátok a fegyvereiteken a világítást addig, ameddig nem figyelnek fel ránk. Ha lehet ne haljatok meg - mondta el Hoseok is a gondolatait. - Na, nyomás!

Kezdetét vette a vérontás.

Viszonylag hamar elértük az útvesztőt, amihez segítségül megnézhettünk egy térképet. Könnyen memorizáltam és vezethettem az első csapatot a sövény között. A hideg futkosott a hátamon, ahogyan egyik forduló után hagytuk el a másikat. Annyira sűrű volt a zöld növény, hogy lehetetlen lett volna átlátni rajta és könnyen megbújhatott volna benne bárki.

Mivel a sövények tetejét lámpák világították meg, ezért szorosan az aljához tapadva araszoltunk. Egészen addig gond nélkül eljutottunk, mígnem lézerek fényét pillantottam meg.
- Hoseok! - szóltam hátra halkan. A fiú mellém lépett. Vártam, hogy hogyan folytassuk tovább a nyomulást.
- A földre! Könnyen elférhetünk alatta - adta ki az utasítást és a csapat élére lépett. Könnyedén kúszott át a fények alatt, ahogyan én is. Jiunak sem volt nehéz, de a többiekkel már problémába ütköztünk. Nina a hátán hozta a fegyverét, amit az egyik piros lézer érintett. Mindenki dermedten várta, hogy a berendezés mikor adja ki azt a bizonyos sípoló hangot, ami a végünket jelenti. Nem történt meg. Namjoon szerint csak az emberek testét érzékelik az ilyen biztonsági fények.

Ismét továbbjutottunk. Már láttam a végét az útvesztőnek, amikor ismeretlen emberekbe botlottam.
- Tüzelj! - szóltam hátra, a többieknek, akik azonnal kapcsoltak és lelőtték az ellenséges erőket. A csőre szerelt hangtompítóknak hála nem figyeltek fel ránk. Jiu kését szorongatva ellenőrzött le mindenkit, akiket lövésekkel a földre terítettünk. Könnyűszerrel szúrta le azokat, akik még életjeleket produkáltak.
- 4! - fordult hátra a lány Ninához, aki ujjaival kettőt mutatott.
Tényleg komolyan gondolták ezt a versengést.
Mivel a sövény már nem nyújtott biztonságot és az épület többi része már világításokkal volt tele, ezért új formációhoz volt szükségünk. Bármennyire is szerettem volna gyorsabban haladni, nem tehettem meg.

Hoseok adóvevőn át kért segítséget Jinyoungtól.
- Látsz valakit az épületnél? - suttogta az eszközbe.
- A balszárny üres, de a kapunál és a másik oldalt őröket látok - válaszolta Jinyoung.
- Várjatok! - kiáltotta bele Jin. - Valaki felétek tart! - szólt vészjóslóan.
Körbe tekintettem, de én nem láttam semmit. Pár pillanattal később mégis rájöttem, hogy igaza volt Jinnek.

Néhány férfi shotgunnal a kezében támadt ránk, ami szórni kezdte a golyókat. A földre guggoltam, hogy kisebb eséllyel találjanak el. Jiu pedig magabiztosan támadt rá az ellenségre. Mivel géppisztolya töltésre szorult, így késével vetődött az emberre, aki nehéz fegyverét ennek következtében a földre ejtette. Az eddig mögöttem lévő emberek követték Jiu példáját és bátran álltak közvetlen az ellenség elé. Percekbe telt, hogy lelőjük az ellenséget. Eddig ritkán láttam Junt lőni, de most megcsodálhattam, hogy milyen jól bánt a gépkarabélyával.

Féltem hátranézni. Nem akartam tudni, hogy hány főre csökkentünk. Inkább csak bámultam a sötétségbe és hagytam, hogy a többiek felmérjék a veszteséget.
- Nem jól haladunk - forgatta a fejét Jun.
- Forduljunk vissza? - kérdezte Hoseok, akinek hirtelen megszólalt az adóvevő a mellkasán.
- Ne! - szóltam hátra.
Meggondolatlan voltam. Meg is bántam, hogy ezt kimondtam. Hiszen többen is meghaltak.
- Jinyoungék megpróbálnak segíteni hátulról, amint engedélyt adsz nekik rá - fordult Junhoz Hoseok.
Néhány pillanatig Jun gondolkodásba esett, aztán egy bólintással jelezte szándékát. Úgy döntött, hogy folytatjuk.
- Hívd a harmadik csapatot, hogy vigyék ki az útvesztőből a sérülteket - adta ki újabb parancsát.
Hoseok azonnal eleget tett az utasításnak, majd vártunk a többiekre.

A harmadik csapat rengeteget késett. Mivel már képtelen voltam továbbvárni, ezért elindultam, hogy megnézzem mi tart ennyi időbe nekik. Egészen a lézerek fényéig jutottam, ahol megpillantottam Jungkookot, miközben a fények között próbált átjönni. Egy rossz mozdulatot tett és máris sípolni kezdett a berendezés.
- Ezt jól megcsináltad! - kiáltotta Rose a fiúnak.
- Gyerünk, futás! - szóltam rájuk.
Már mindegy volt, ha nem törődtek a lézerrel és csak úgy átszaladtak rajta.
Egy hiba és az egész akció megváltozott.

Nem juthattunk sokáig, mert az ellenségünk, egy másik úton elénk vágott.
- Vissza! - fordultunk meg.
Nem mehettünk vissza Junhoz és a többiekhez, mert azt az utat elzárták. Yugyeom menekülés közben értesítette Hoseokot, hogy bajba keveredtünk. Ők addig is tovább folytathatták az épület megközelítését. Így, hogy többfelé szakadtunk, az ellenség figyelme is osztódott. A mesterlövészek fegyverei hatalmas erővel lövelte ki, a golyók már szaggatták is a levegőt, majd véget ért útjuk emberek testében.

Mikor sikerült kissé lerázni az ellenséget, volt pár pillanatunk, hogy új tervet eszeljünk ki. Hamar ki is pattant a fejemből egy, amit meg is osztottam a többiekkel.
- Rose! Bújjatok el valahová. Kook, te vezetsz - böktem a kocsi irányába, amiből hiányzott a sofőrünk.
- Én is jövök - szállt be a hátsó ülésre Yugyeom. Csak halványan biccentettem felé, majd helyet foglaltam Kook mellett. Az ellenség pont akkor talált ránk, amikor a kocsiban ültünk már.
Az ablakon kidugtam a fegyverem csövét és tüzelni kezdtem rájuk.
- Kook! Kerüljük meg a házat! Kapcsold fel a világítást a kocsin! - szóltam a fiúra, én pedig addig zenét indítottam el a lejátszón, a hangerőt pedig maxra tekertem.
- Mit akarsz? - hajolt előre az ülések között Yugyeom.
- Csak figyelj, mert soha nem lesz ekkora közönséged, mint, amit most fogsz kapni - vigyorodtam el. - Szólj Junnak, hogy induljanak az épületbe, amint elhaladunk az épületnél.

A tervem egyszerű volt. Le kellett csökkenteni az épületben tartózkodók számát, hogy a többieknek megkönnyítsük a bejutást. Reményeim szerint majd bekapják a csalit és beindítják a motorokat, hogy sikerüljön kinyírniuk minket.
Nagy sebességgel száguldottunk át az őrök tengerén, Kook pedig hidegvérrel hajtott át az embereken, akik az autó elé álltak.
- Ez szép volt! - dicsértem meg, mire egy lemoshatatlan vigyor ült ki az arcára.
- Tudom - vetette oda nekem egy kacsintással. Szememet megforgatva adtam le újabb lövéseket, hogy ne legyen olyan, aki ne hallna meg minket.
Mikor elhaladtunk az épület mellett és autók hangját hallottuk meg, Yugyeom elindította Hoseok csapatát.
- Jimin, akadt egy kis probléma - taposott a fékre Kook. A távolban több autót pillantottam meg, amik elállták az utunkat.
- Hajts nekik - feleltem határozottan.
- De én még élni akarok!
- Ott menj át, ahol az emberek állnak. Nem tudnak átlőni az üvegen, ismerem az ilyen kocsikat.

Kook bízott bennem, azonnal nekihajtott az embereknek és sikeresen hagytuk magunk mögött a harapófogót.
- Vigyél vissza az épülethez! Ott kell lennem a többiekkel - mondtam tovább, a teendőket.
- Kook taxi épségben kiszállít bárhová!

A nagy felhajtásnak hála már sikerült utolérnem a többieket.
Mindenhol emberek hevertek a földön. A legtöbb test az ellenséges erőkhöz tartozott, de rengeteg olyan volt, akiket percekkel ezelőtt még mosolyogva láttam a repülőn. Az ő harcuk véget ért ebben a világban, de a mennyben tovább élhetnek, mert nem szórakozásból öltek, hanem mások biztonságáért.

- Mi folyik odakint? - kérdezte Yoongi, aki elsőként vette észre visszatérésem.
- A harmadik és a második csapat elintézi a kintieket.
Azt hiszem Kook megtalálta, hogy miben a legjobb. Rengetegszer hallottam, ahogyan elhaladt az épület mellett. Minden egyes alkalommal mosoly ült ki az arcomra, mert, amikor a zene megszólalt, tudtam, hogy életben van.

Írói szemszög

Jungkook autós akciója egy plusz fővel bővült. Lisa is beszállt az autóba és kivette a részét a munkálatokból. Sorra lőtte le az embereket, akik próbálták elkapni őket, vagy Jinyougot és a többi mesterlövészt.

Hoseok és Jun újraszervezte a stratégiákat és tűzszerészeket hivatott az épületbe. Jimin sokáig próbálta őket lebeszélni az egészről, mert félt, hogy Jisoonak baja eshet a robbanás következtében.
Jiunak hála azonban belement és már csak remélni tudta, hogy nem hull csillagára a mennyezet.
Youngjae és mestere érkezésekor mindenki köréjük gyűlt, hogy védjék őket addig, ameddig nem készítik el a bombákat, amellyel pusztítást hajtanak végre.

A nagy igyekezetben, régi ismerősök bukkantak fel.

- Kit látnak szemeim - lépkedett le Jackson az emeletre vezető lépcsőkön. Szorosan követte őt két barátja, Bambam és Mark is. Velük együtt pedig megannyi ember. - A helyetekben én azt nem tenném - biccentett a bomba irányába Jackson és maga elé emelte fegyverét, amit közvetlen a robbanószerre szegezett.
- Örülök, hogy hagytál egy kis szabadságot a városomnak - lépett ki a bolyból Jun.
- Arról a szemétdombról beszélsz? - kérdezett vissza, majd szemeivel követte Junt. A sakálok vezetője egyenesen a fegyver csövéhez lépdelt. A csapat tagjai feszülten figyelték tettét, aki félelmet nem ismerve állt a gyilkológép elé. - Meg akarsz halni? - húzta fel szemöldökét Jackson.
- Kettőnk közül te fogsz - vigyorodott el Jun, majd pisztolyát Jackson mellkasához emelte. Jun készült meghúzni a ravaszt, ám egy másik lövés megelőzte.

Jimin szemszöge

Vér folyt a földre előttem egy olyan személy véréből, ki példaképemmé vált azzal, hogy önmagát adta mindig. Ahogyan teste a földre hullott, úgy veszett el belőlem a bátorság, mely éveket töltött mellettem. Fején a golyó lyukat fúrt magának, mely agyáig hatolt. Egy legenda veszett el, ki védőszentje volt a földi embereknek. Igen, egy angyal volt, ki életét áldozta munkájáért, melyet nem pénzért vállalt, mint mások. Azért tette, mert szerette ezt a világot és nem akarta hagyni, hogy néhány ember - akinek más volt az elképzelése - kedvére tegye romlottá.

Jackson értetlenül bámult maga mögé, hogy megkeresse szemeivel azt, aki Junt lelőtte. Pontosan tudtam, hogy melyikük volt az és már kész lettem volna átküldeni a túlvilágra a fegyveremmel. Egy szőke alacsony fiú, ki még alig lehetett 14, megszeppenve figyelte, hogy mit tett vezetőnkkel. Nem lett volna szabad ilyen fiatalokat alkalmazniuk, azt sem tudják, hogy mit is jelent kimúlni.

Jackson hamarabb kapcsolt, mint én és megelőzött, ő maga lőtte le azt, aki végzett Junnal. Értetlenül néztem rá Jacksonra, nem értettem miért lőtte le a saját emberét.
- Ha még egyszer meglátom, hogy valaki a parancsom nélkül tesz valamit, az ugyanerre a sorsra jut - biccentett a csapatja halott tagjára Jackson.

Térdeim összerogytak és a földön fekvő golyót kapott testhez csúsztam. Úgy éreztem, mintha a rengetegben elvesztem volna.

Jun elment és nem hozhattam vissza. Tehetetlenül fordítottam arcát felém. Hoseok is azt tette, amit én, majd mikor mellettem térdepelt, Jun arcához emelte kezét. Egy mozdulattal lesimította a harcos szemhéjait, majd felegyenesedett mellettem.

Jackson a földet bámulva gondolkodott. Megbánást érezhetett? Nem, kizárt, hisz nem bírta Junt.
- Hová lett Youngjae? - szólalt meg Bambam és keresni kezdte a fiút.
Jackson felemelte a fejét, hogy megkeresse szemeivel őt, ám nem talált rá.
- Hol van? - kérdezte, miközben lelépett az utolsó lépcsőfokról is.
Senki nem válaszolt neki.
Hoseok hirtelen megragadta karomat és a földhöz szorított. Egy pillanatra láttam, ahogyan karjával int, majd hatalmas tűzpárbaj tört ki.
Az egész lépcsőt vér lepte el, mely először Jun testét áztatta, majd elért hozzánk is.
Mikor a fegyverek hangja elhalkult és már csak léptek dobogását hallottam, kinyitottam szememet és a látvány hányingert hívott elő belőlem. Egy temetővé vált az egész épület.

- Engedjetek! Hadd nyírjam ki! - hallottam meg Jiu kiabálását, aki épp akkor szakadt el az őt tartó emberektől. Mivel még mindig a földön ültem, ezért ott fogtam meg, ahol elértem, vagyis a bokáját. Idegesen emelte rám tekintetét és lerúgta kezeimet magáról.
- Jiu! - ordítottam utána. Már a lépcső fokait szelte, amikor megszólítottam. - Ölj meg mindenkit, aki eléd kerül - kiáltottam minden más hangból kitörve.

Írói szemszög

Jiu a lépcsőket elhagyva megtorpant, amikor megpillantotta azokat, akiket már rég látni szeretett volna. Kun és a szőke lány volt az.
Jiu hang nélkül osont közelebb hozzájuk.
A földön néhány műanyag hevert, amibe sikeresen belesétált. Lőnie kellett, ha még azelőtt akarta megölni őket, hogy észreveszik.
- Ne haragudj! - suttogta Kun, majd maga elé fordította a szőke lányt, így ő elmenekült a golyózáportól, ami Jiu fegyverét hagyta el.

Egy fővel csökkent a bajkeverők száma.

Kun futásnak eredt. Egészen az épület széléig jutott, ahol döntenie kellett. Vagy Jiu fegyverével néz szembe, vagy kiveti magát az ablakon. Az utóbbi mellett döntött. A lány nem tehetett már semmit. Pár percig még körülnézett a felsőbb szinteken, majd úgy határozott, hogy visszamegy a többiekhez.

A földszinten mindenki azon dolgozott, hogy még a robbanás előtt kijuttassák bajtársaik testét, valamint a sérülteket talpra állítsák. Jimin elmerengett magában. Teljesen magába zuhant és barátai szavát sem hallotta meg, akik próbálták arra sarkallni, hogy kimenjenek.

Jiu ekkor ért vissza a sakálokhoz, aki olyan szemekkel bámult maga elé, mintha csak kísértetet látott volna. A sarokban egy rózsaszín parókás lány sírt keservesen, akit senki más nem vett észre.

Jiu Jiminhez sietett és arcát megragadva a lányhoz fordította a fiút. Jimin nem tudta, hogy mit tegyen a meglepődéstől. Rohanjon oda hozzá és azonnal tapassza száját a lányéra? Szólítsa nevén és bízza a lányra az egészet?

Jimin szemszöge

Mikor Jiu arcomhoz kapott, majd megfordított, szemeim elé tárult egy lány, ki rózsaszín parókát viselt. Hát tényleg megtaláltam volna? Annyi fájdalom után, végre megtaláltam boldogságom csillagát? Hamar választ kaptam, mikor odaléptem hozzá és nevét suttogva magam felé fordítottam sebekkel teli arcát.

A lány továbbra is remegett, majd kezét felemelve csattant egy pofon arcomon.
- Nem leszek soha többet a rabszolgája senkinek! - ordította képembe.

Nem arcom fájt, hanem szívem, hogy annyi emberéletet követelt ez az egész tűzharc és nem találtam rá.

Képes lettem volna kikaparni szemeimet, kitépni szerveimet, csakhogy meghaljak.

Nem bírtam tovább.

Meghátrálás lenne az, ha kinyírnám magam?

Mert erő kell ahhoz, hogy öngyilkos legyek, de annál több ahhoz, hogy ezek után tudjak élni.

Ha meghalnék, találkozhatnék Jisooval végre. Mert rájöttem, nem ő volt a képen. Csak az érzéseim játszottak velem. Őt akartam látni, ezért jelent meg ő előttem, nem pedig ez a lány, ki pofonjával végre felnyitotta szememet.

Szememmel a földet kémleltem, ahol megláttam egy pisztolyt.

Rászolgált a fegyver, hogy elvegye életemet, hisz ez Juné volt.

Fejemhez emeltem a pisztolyt és könnyektől elhomályosult tekintettel álltam készen arra, hogy meghúzzam a ravaszt.

A fegyver eldördült, majd a földnek vágódtam.