~~~Jimin nézete~~~

-Jó reggelt Park Jimin!- szólal meg valaki, mikor kinyitottam a szemem.

-Jó... Reggelt?- nyújtózkodom.

-Hogy aludt?

-Jól...-kémlelek körbe.

-Ma jönnek és meglátogatják, de addig Hyun kisasszony fogja felügyelni.- mondja az orvos, majd a táblájára írt valamit, s távozott.

-Remek...- sóhajtok.

Már megint hányingerem lett, mire ijedten felültem, s a földön lévő lavorért kaptam. Azt felemelve az ölembe helyeztem, mikor meghallottam, hogy valaki boldogan nevetgél.

-Jaj Jin! Ne! Ne itt!- kuncog Hyun. Felismertem... De hogy? Nem tudom.

Mi ez a keserű érzés a mellkasomban? Ahh...

Hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett Hyun. Rámmosolygott, mire felnyögtem.

Hülye vagy Jimin?! Rád mosolyog te meg HANGOSAN felnyögsz? Idióta!!!

-Hogy vagy?- jön közelebb.

-Eh...- kapaszkodom a lavorba, mert megéreztem a savas ízt a torkomban.

-Olyan sápadt vagy!- ül le mellém, s elkezdi a hátamat simogatni.

Ez nagyon kellemes érzés...

Ismételten kiadtam, ami a gyomromban volt. De nem is ettem és ittam semmit... Na mindegy...

-Kijött minden?- kérdezi Hyun.

-Lehet...- nyöszörgök.

-Fáj valamid?- érzem, hogy ujjbegyeivel apró köröket rajzol.

-Nem... Hah...- sóhajtok fel a jó érzésre.

-Jól esik?- mosolyog rám.

Nem mondtam semmit, csak sóhajtoztam. Pedig próbáltam elnyomni! Komolyan!

-Hyunh...- próbáltam elkezdeni a mondatom, de a simogatása miatt nem tudtam rendesen beszélni... Miért vált ki belőlem ilyen reakciót?

-Hm?- simít végig körmeivel a gerincem vonalán, mire kiráz a hideg.

-Miért pont te jöttél ide?- kérdezem.

-Mert engem küldtek. - tanulmányozza az arcom.

-Ha egy gorillát küldtek volna, akkor nem szenvednék...- motyogom az orrom alatt.

-Miért szenvedsz? - kérdezi értetlenül. Baszki! Meghallotta...

-Nem lényeg...- szívom be élesen a levegőt.

-De érdekel!- suttogja a fülembe.

-Én meg nem tudom!- kiáltok fel.

-Park Jimin!- szól erélyesen Hyun.

-Miért kéne elmondjam?- teszem le a lavort, majd egy nagyot sóhajtva ledőltem a párnára, s lehunytam a szemem. -Ráadásul megfájdult a fejem...- motyogom.

-Hozzak gyógyszert?- kérdezi.

-Nem kell, köszönöm!- fordulok az oldalamra.

-Lehetetlen egy ember...- sóhajt egy nagyot.

-Te egy rendőr vagy, én pedig egy sorozatgyilkos! Hozzám sem kéne szólnod, nem hogy még megérintened! Számodra én egy senki vagyok! Senki! Nem kéne itt ülnöd mellettem, s nem kéne kedvesned lenned velem!- ömlik belőlem a szó.

Megéreztem, hogy a matrac megemelkedik, mire lehunytam a szemem.

-Hyun! Mit csinálsz?- hallok meg egy férfi hangot.

-Tudod jól, hogy nekem kell egy ideig a betegre vigyáznom.- válaszol a szólított.

-Ez csak egy rab! És kint négy őr áll! Nem kell erre vigyáznod!- tiltakozik az újonnan érkezett.

-Ő! Nem ez! És tudod mit? Elmondom! Én vállaltam el, én kértem, hogy őrködhessek! Jin! Ha féltékeny vagy, akkor itt az idő, hogy befejezd!- morog Hyun.

-Szerelmem!- mondja Jin.

S nekem itt tört el a mécses. Felültem, majd nagy lendülettel felállva, indultam az ajtó felé.

Elegem van mindenből!

A nagy düh, amivel elindultam, elfelejtettem, hogy 4 gorilla áll kint. Kinyitottam az ajtót, mire visszatuszkoltak, s hirtelen elkezdtem szédülni. A gyomromra szorítottam a kezemet és előre görnyedve nyöszörögni kezdtem.

-Jimin!- siet mellém Hyun, majd átkarolva engem, kísért vissza az ágyamba.

Forog velem a világ! Mintha egy hullámvasútban ülnék, ami nagyon gyorsan száguld...

Jin csak undorodva nézett rám, ami kicsit zavart. Ha utál, akkor ne nézzen rám!

-El akartál szökni, mi?- köpi a szavakat a férfi.

-Nem... Csak úgy éreztem jól vagyok és vissza akartam menni a cellámba.- hazudok.

-Nah persze!- nevet fel gúnyosan Jin.

-Hallgass! -kiált fel Hyun, majd leültet az ágyra.

Hányingerem lett, ezért a lavorért nyúltam, ami tiszta volt. Mikor vitték ki?

-Hozok lázmérőt!- teszi a tenyerét a homlokomra, majd felállva, elment.

-Ne hidd, hogy megkapod!- mordul fel Jin.

-Mi?- suttogom.

-Hyun nem fog beléd szeretni! Ő utál téged!- morog.

-Én nem...- motyogom.

-Kim Seokjin! Húzás van kifelé!- jön be az emlegetett nő.

Hörögve és trappolva, de elhagyta a kórtermet. Hyun átnyújtotta a lázmérőt, mire megfogtam, s a számba tettem.

Pár perc múlva egy vizes rongyot hozott be, s tette a homlokomra. Beharaptam az alsó ajkam, Hyun pedig csendben ült és figyelt.

-Miért akartál ide jönni?- suttogom a lábamat vizslatva.

-Beszélni szerettem volna veled. És még most is.- mosolyodik el.

-Mindent elmondtam...- emelem rá a tekintetem.

-De engem érdekel még valami!- mered a kezemre.

-Mi lenne az?

-Téged bántottak otthon?- néz a szemembe.

-Mi?- a kérdés megdöbbentett. -Soha...- rázom meg a fejem. -Mármint... Egyszer, de az is csak szóban. Verni soha nem vertek.

-Értem.- vág gondolkodó fejet.

-Jó napot!- jön be az orvos. -Megérkeztek a látogatók! Park Jimin! Maga meg miért nem fekszik?! - nyom le vízszintes helyzetbe a doki.

-Jó napot!- hajol meg egy nő és egy fiatal srác.

-Akkor nem is zavarjuk önöket!- húzza ki Hyun az orvost.

-Hyung!- mosolyodik el Jihyun.

-Szia...- mérem végig. Nagyon hasonlít anyára.

-Drága fiam! Úgy haragszom rád!- ráncolja a szemöldökét anya.

-Sajnálom... Mindent sajnálok! Elcsesztem a saját életemet, de nem csak az enyémet! A tieteket is! És ez nagyon bánt! Szégyent hoztam a családomra, plusz... 110% hogy örök életemben itt fogok lenni...- sóhajtom.

-Hyung! - lép mellém az öcsém.

-Hm?- nézek rá, közben felülök.

-Én mindig is szeretni foglak!- hajol le, hogy megöleljen.

-Pedig a te életedet is elcsesztem... - suttogom.

-De már megbocsájtottam neked... Mondjuk nem is haragudtam!- hangjában túltengett a vidámság.

-Apáddal elváltunk. - szólal meg anya.

-Gondoltam, hogy ez lesz...- sóhajtok fel.

-De helyette lett más! Akivel sokkal boldogabb vagyok!- mosolyodik el eomma.

-Igen! És sokkal kedvesebb, mint apa volt! Én nagyon, nagyon szeretem őt!- helyesel Jihyun.

-Hát... Akkor örülök, hogy boldogok vagytok...- motyogom.

Az orvos lépett be a terembe. Megköszörülte a torkát, mire mindenki felé kapta a fejét.

-Itt az idő a távozásra. Sajnálom, de egyenlőre nem lehetnek hosszabb ideig a rab közelében. - mondja kimért hangon a férfi.

-Oh...- hajtja le a fejét az öcsém.

-Akkor... Sziasztok!- mosolyodom el.

-Szia Kincsem!- ölel meg anya, majd miután Jihyun is megszorongatott, távoztak.

Az orvos mellém sétált és a homlokomra tette a kezét. Hümmögött egyet-kettőt, majd felfirkantott valamit a lapra, ami nála van.

Soha nem értettem az orvosokat... Soha! Szerintem nem is fogom felfogni azokat a dolgokat, amiket ők, ha a legmélyebb álmukból is felkeltenék, fütyülve tudnák. Nem azt mondom, hogy rossz tanuló voltam, de a kémia és a biológia messze áll tőlem! Nagyon, nagyon messze!

-Ha holnap nem lesz rosszul, akkor az utána következő napon, már vissza is mehet a többi rabhoz. Persze, amíg nem viszik el a bíróságra...- mondja, még mindig a lapjait lapozgatva.

-Ezt hogy érti? Mármint, az utolsó mondatot.- meredek értetlenül a fehér köpenyes férfire.

-Úgy, hogy, mivel maga egy sorozatgyilkos, ezért el fogják vinni ebből a börtönből, ha meg lesz az ítélet. Legalábbis én így tudom...- válaszol a kérdésemre.

-Aha...- nyelek egyet.

-Nos... Hamarosan egy ápolónő hozza az ételét. Addig, maradjon az ágyban!- ezzel a mondattal indult el kifelé.

Az ajtó hangos csapódással csukódott be, ami egy pici ideig még vízhangzott a teremben. Mikor beállt a néma csend, teljesen elöntötte az agyamat a történtek emlékének a hada. Lefeküdtem, s csak hallgattam, ahogy az agyan visszajátsza a napot, mint egy diafilmet.