Victor

Szerda este ismét nem tudtam aludni. Az utóbbi hetekben ez elég gyakori jelenség nálam, de már kezd nagyon elegem lenni belőle, hisz tudom, ha ki tudnám végre pihenni magam, jobb lenne a teljesítményem is. De mégsem megy. Éjjelente álmatlanul forgolódok és gondolkodok. Komolyan, a saját gondolataim azok, amik nem hagynak aludni. Tudom, hogy ki kéne választanom végre a programom témáját, hogy többet kéne gyakorolnom, hogy többet kéne foglalkoznom magammal és Yuurival is, de nem megy semmi sem. Már a sajtó előtt sem tudok olyan magabiztosan mutatkozni, mint ahogyan régen.

Végül tegnap éjjel arra jutottam, hogy kellene nekem egy olyan hely, ahol egyedül, mindentől és mindenkitől távol tudnék gyakorolni. Ahol végre ténylegesen tudnék a gyengeségeimre koncentrálni, úgy, hogy közben az ellenfeleim nem nézik minden mozdulatomat vizslató szemekkel. Gyorsan bekapcsoltam a laptopomat és rákerestem a közelembe lévő, kevésbé népszerű jégcsarnokokra, de sajnos egyet sem találtam, ami nem lenne minden órában foglalt. Hát ez a hátránya annak, ha az országodban minden harmadik ember jégkorcsolyázó.

Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek megnézni az egyiket, ami a város határában van, hátha a nevemmel tudok szerezni magamnak pár időpontot. Nem szeretem a népszerűségemet felhasználni ahhoz, hogy elérjek egyébként lehetetlen dolgokat, főleg nem, mióta megismertem Yuurit. De néha muszáj. Így hát felvettem egy edzős ruhámat, rá egy pulcsit, amire jó nagy betűkkel ki van írva a nevem, majd a táskámat felkapva el is indultam.

A délutáni tömegnek három óra körül még csak nyoma sincs az utcákon, hiszen ilyenkor még mindenki dolgozik. Gyorsan felpattantam egy buszra és kimentem az általam kinézett csarnokhoz. Viszont, mikor beléptem, nem láttam senkit sem. Így hát bementem a lelátókhoz és megpillantottam, ahogy egy elegáns nő épp egy gyerekcsoportot tanít korcsolyázni. Máskor talán erre halványan elmosolyodtam volna, de most épp a nagyképű Victor Nikiforovot játszottam, úgyhogy csak elkiálltottam magam:

- Hé, van itt valaki, akinél le lehet a csarnokot foglalni?
Az oktató megdermedt, mikor meghallotta a hangomat, de nem fordult meg, csak szimplán visszakiálltott.
- Sajnálom, már az összes időpont foglalt.
- De én Victor Nikiforov vagyok – jelentettem ki öntelten, miközben fejben már elhánytam magam a viselkedésem miatt, ez nem én vagyok.
Viszont úgy látszott, hogy ez megtette a hatását, a nő megrökönyödve fordult felém, majd valamit mondott a gyerekeknek és elindult felém.

Beinvitált az irodájába, majd egy hosszas beszélgetés után még mindig azt a nézetet osztotta, hogy nagyon sajnálja ugyan, de nem tudja nekem kiadni a csarnokot, mert, ha megteszi, akkor nem tudja kiképezni a „jövő generációját". Én tettetett felháborodással vonultam ki, majd mikor elég távol kerültem, a hóba földre rogytam és zokogni kezdtem. Magam se tudom miért, de akkor nagyon jól esett. Úgy éreztem, hogy elvesztettem az irányítást magam fölött. Elengedtem a gyeplőt, ezért nem tudom már magamat megfelelően kontrolálni. Ezért nem megy semmi, sem a korcsolyázás, sem a Yakov és általam kreált Victor eladása, ezért nincs még csak ihletem sem.

Bezzeg, ha Yuuri itt lenne, minden visszaállhatna a normál kerékvágásba. Vagy, talán nem is az lenne a normál? A korcsolyázó énem normája egy olyan Victor, aki mindig tökéletes, minden lépésével meg tudja lepni a közönségét, akinek minden lépésétől milliók fangörcsölnek. Ilyennek kell lennem, hogy újra menjen minden. Ehhez pedig a következők kellenek: le kell fogynom (Japánban felszedtem egy-két kilót, de nem hittem volna, hogy lesz jelentősége), fittebnek kell lennem, mint valaha (egy 29 éves férfi nyilván kevésbé fitt, mint ez tizenkilenc, de már nem sokáig), sokkalta jobb maszkot (ha jobban tetszik, álarcot) kell kreálnom, mint eddig, és végül azokat a tényezőket, amik a céljaim elérésében visszatarthatnak, minél inkább ignorálnom kell. Habár Yuurit nem tudom, hogy lehetne ignorálni, de nyilván nem normális, ha még ilyenkor is csak ő jár a fejemben.

Végül nagy levegőt véve felálltam és elindultam egyenesen előre, ahol Reka Oktha nevű folyócska egyik holtága folyt. Illetve csak folyt volna, ha kicsit melegebb lett volna. De most teljesen befagyva terült el előttem. A túlparton pár kisgyerek korcsolyázott rajta, így hát én is nyugott szívvel húztam fel a korcsolyámat és léptem rá a jégre. Gyorsan, kissé összecsapva a dolgokat bemelegítettem, majd mentem pár kört és bár a jég közel sem volt olyan sima, mint amilyennek lennie kellett volna, ezzel mit sem törődve nekikezdtem az ugrások gyakorlásának.

Épp egy négyszeres Salchowot csináltam, amikor a kelleténél kicsit keményebben értem jeget, de a bokámba nyilalló fájdalommal mit sem törődve folytattam az edzést. Viszont ezután szinte az összes próbálkozásom kudarcba fulladt. Pár órával később csalódottan hagytam abba a gyakorlást és vettem le a korcsolyámat. Viszont a bal bokám még mindig elviselhetetlenül fájt. Viszont azt gondoltam, hogy ez csak egy ignorálandó tényező, úgyhogy mit sem törődve vele pakoltam össze és indultam hazafelé. Kocogva. Hisz vissza kell szereznem a régi formámat.

A hazaút során többször is meg kellett állnom a bokám miatt, végül pedig arra kényszerültem, hogy hívjak egy taxit. Szóval mire hazaértem nem voltam más, csak egy rakás szerencsétlenség. Felvonszoltam magam a lakásomba, majd az izgatott Makkachint figyelmen kívül hagyva dőltem bele az ágyamba. Viszont hiába próbálkoztam, nem tudtam aludni. A hasam folyamatosan korgott, ennivalóért kiáltott, hiszen reggelin kívül ma a nagy rohanásban nem is ettem semmit se. De annyi baj legyen, hisz úgyis fogynom kell.

Még órákkal később is csak álmatlanul forgolódtam az ágyban. Már megpróbáltam mindent, de tényleg mindent, hogy elhallgattassam az ennivalóért kiáltozó hasamat, kispárnát szorítottam rá, ráfeküdtem, stb., de még így sem maradt abba a korgás. Lassan már a szomszédok is jól hallhatják, ha így folytatom, gondoltam és inkább kimentem a konyhába. A kísértésnek ellenállva vettem ki a hűtőből egy másfél literes vizet és apró kortyokban fogyasztani kezdtem. Végül az összeset megittam és már a hasam sem korgott, így hát nyugodt szívvel feküdtem vissza az ágyba.

De még így sem tudtam aludni. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ma reggelin kívül semmit sem ettem, viszont nagyon vissza akartam nyerni a régi formámat, ezért hát bevettem egy altatót inkább. Ekkor azonban eszembe jutott Yuuri. Vajon ő sem tud aludni? Ő is szed altatót? Egyszer tette egy olyan kijelentést, hogy nélkülem nem tud aludni, vajon igazat mondott? Vagy csak vissza akart tartani a valódi céljaimtól? A hatodik világbajnoki címemtől? Vajon tényleg szeret. Vagy csak kihasznál?

Ezeket a gondolatokat dühösen kergettem el a fejemből, hisz az lehetetlen, hogy az én tiszta szívű, egyetlen Yuurim, csupán érdekből lett volna mellettem. Ő a legártatlanabb ember a világon, sokkal jobb embert érdemelne maga mellé, mint én. Hiszen én hazug vagyok, kétszínű. Megjátszom magam, sőt, még őt is képes vagyok mindenféle badarsággal megvádolni. Miért vagyok ilyen elfuserált? Hisz megígértem neki, hogy mindig mellette leszek, és most mégis ignorálni akartam. Holnap, ha találkozunk mindenképp helyre kell hoznom a dolgokat. Hiszen ma még csak fel sem hívtam. Habár ő sem keresett... de remélem, nem esett semmi baja. Azt nem bírnám megbocsátani magamnak.

Újabb órákon keresztül forgolódtam, végül a sok víztől már szinte minden tíz percben ki kellett mennem a mosdóba. Ettem egy almát is, de még így sem ment az alvás. Bevettem még egy adag altatót, és mesterséges módon ugyan, de végre álomba szenderültem.