Victor

- Sziasztok Pockok, itt Phichit és a mai napon Londont fogjuk Yuurival felfedezni...

Nem hiszem el, alighogy elkezdtem nézni Phichiték legújabb videóját, elment az internet. Most két választásom van, vagy megfordulok az ágyban és visszaalszok, tekintve, hogy hajnali öt óra van, vagy kiosonok a lakásból és keresek egy olyan kávézót, ami nyitva is van ilyenkor. Végül nyűgösen ugyan, de felkeltem és elkezdtem öltözködni, mert igenis kíváncsi vagyok erre a videóra is.

- Vitya ideje felkelni, hasadra süt a nap! – rontott be a szobámba Chris – Ja, hogy már fent vagy? És miért nincs rajtad póló? Ha így akarsz felszedni, azzal már elkéstél, viszont készülj össze, megyünk futni!
- Hajnali öt óra van... Semmi kedvem sincs ilyenkor a Central Parkban rohangálni – adtam hangot morcosan az érzéseimnek.
- Szóval azt mondod, hogy nem akarsz minden pillanatban a közelgő Grand Prixre készülni? Egyébként meg jót fog tenni, ha kicsit kiszellőzteted a fejedet, hallottam ám, hogy az előbb megint Yuurit készülted bámulni a telefonodon... Nem azért tartotok szünetet, hogy kicsit magatokra is tudjatok fókuszálni? És amúgy igen, én húztam ki a routert, szóval szívesen, most pedig igazán felöltözhetnél végre – mondta szemforgatva, majd magamra hagyott.

Na igen, nagyjából így telnek a páromtól külön töltött napok. Chris elrángatott New Yorkba, ahol jelenleg az egyik ismerőse lakásában lakunk és lassan egy hónapja a városban edzünk, merthogy elvileg jót fog tenni egy kis környezetváltozás. És tulajdonképpen igaza is volt, mert eleinte tényleg azt éreztem, mintha valamilyen alkotói szabadságon lennék és rengeteg új dolog jutott eszembe, szinte már teljes egészében meg is terveztem a rövid és a hosszú programomat is következő idényre. De mégis, minden percben küzdenem kell azért, hogy ne Yuurin és a kapcsolatunkon agyaljak.

Úgy érzem, hogy az elmúlt években minden a darabjaira hullott körülöttem... Kezdve azzal, hogy másfél éve akkor, ott Máltán, nem tudtam megkérni Yuuri kezét. Azóta mintha elvesztettem volna az irányítást a saját életem felett. Néha olyan volt, mintha találtam volna egy-egy kapaszkodót, például amikor Thaiföldön nekem is ajánlottak fel segítséget mind az étkezési zavarom, mind pedig a pszichés állapotom megromlása miatt. És bár eleinte hallani sem akartam róla, Yuuri miatt mégiscsak megpróbáltam összeszedni magam.

Szerintem életem egyik legviccesebb története volt így utólag visszagondolva, amikor elmentem az első csoportterápiás foglalkozásra, miután visszaköltöztünk Oroszországba. Emlékszem, nagyon rettegtem az egésztől, de a legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy felismernek. Éppen ezért azt tettem, amit az internet népe szerint az összes híresség tenne ebben a helyzetben: álruhát öltöttem. Felvettem egy csomó fekete cuccot, bakancsot, szaggatott farmert, oversize kapucnis pulcsit, baseball sapkát és a biztonság kedvéért még egy szájmaszkot is felhúztam. Yuuri szerint úgy néztem ki, mint egy emós tizenéves vagy mint valami kpop sztár. Szóval így ebben a szettben mentem be az első csoportterápiára és bár elég sok furcsa tekintetet kaptam, azt hittem, hogy ennyivel le is tudtam a dolgot. Majd miután elkezdődött a foglalkozás, pár perccel később berontott a terembe egy szinte ugyanígy felöltözött srác, annyi különbséggel, hogy rajta nem sapka volt, hanem kapucni. Eleinte csak a többiek kuncogtak egy kicsit rajtunk, én pedig magamból kiindulva azt hittem, hogy ő is valami híresség lehet, és akkor biztos ismerjük is egymást, ezért igyekeztem minél inkább lehajtani a fejemet, nehogy esélye legyen meglátni az arcomat. Ez így jól is ment egy darabig, aztán volt egy olyan feladat, aminél egymás szemébe kellett néznünk és ott mindkettőnkből kitört a nevetés, amikor felismertük egymást, ugyanis a másik feketébe öltözött alak Yurio volt. Végül ki is küldtek minket emiatt a teremből, viszont ezzel közelebb is kerültünk egymáshoz és több találkozó után rájöttünk, hogy több közös van bennünk, mint hittük volna. Mármint mivel mindketten híres korcsolyázók vagyunk, így igazából természetesnek is tűnhet, hogy minkettőnkben van egyfajta már-már megfelelési kényszer és emiatt gyakran szorongunk is, de ezt soha nem vallottam volna be egyik barátomnak vagy vetélytársamnak se. Részben a terápia miatt is, Yurionak meg tudtam nyílni ezzel kapcsolatban és bár eleinte ő még eljátszotta, hogy vele minden rendben és neki nem kell segítség, de végül ő is nyitott felém és a bizalmába fogadott. Igen, azóta is sokszor rendkívül arrogáns, ha valami problémája van, akkor inkább támad, ahelyett, hogy elismerné, és minden ilyen lehetőséget megragad arra, hogy felvágjon azzal, hogy ő nyert meg minden olyan versenyt, amin én nem indultam, de nem tudok rá még csak haragudni sem emiatt, mert tudom, hogy ezért rengeteget tett és tesz is.

Viszont eldöntöttem, hogy idén én is újra versenyezni fogok, ami bár komoly hatással is lehet az egészségügyi állapotomra, de mégis mindenképpen meg szeretném tenni. A tavalyi szezonban annyira túlhajtottam magam, hogy több egymás utáni esés hatására végül bokaszalagszakadásom lett, amit utána meg is kellett műteni. A több hónapos rehabilitáció és gyógytorna után is gyakran visszatért a fájdalom és felduzzadt a bokám, ami miatt visszamentem egy újabb kivizsgálásra. Kiderült, hogy bár a műtét sikeres volt, de az izmaim nem regenerálódtak megfelelően, ezért hosszútávú túlterhelés hatására kiújulhatnak a tüneteim és komolyabb sérüléseim is lehetnek emiatt. Ez az oka annak, hogy újra versenyezni akarok, mert méltón szeretnék elbúcsúzni a korcsolyázástól és a szurkolóimtól is. És ez az oka annak is, hogy egyre többet veszekedtem Yuurival, mert tulajdonképpen én sem tudom, hogy ezt az egészet hogyan kellene kezelnem vagy egyáltalán elmondanom neki.

Chris velem volt a végső diagnózis felállításakor, így ő tud mindent, de senki másnak nem szóltam róla, sőt, sokáig el sem akartam fogadni a helyzetet. Még Yakovnak is csak annyit mondtam, hogy ebben a szezonban önállóan szeretnék felkészülni. Aztán inkább megbeszéltük ezt a szünet dolgot Yuurival, mert tényleg folyamatosan feszült voltam emiatt a dolog miatt és magamban is tisztáznom kellett a dolgokat. Utána pedig még az országot is elhagytam azért, hogy találjak egy olyan orvost, aki hajlandó egy viszonylag kímélő edzéstervvel előállni az utolsó idényemre.

Számomra nagyon sokáig a korcsolyázás jelentett mindent. Ez volt az első igazán nagy szerelmem, szenvedélyem és már elképzelni sem tudom magamat enélkül, mert ez is a lényemnek egy része lett. Aztán, akármilyen nyálasan is hangzik, belépett az életembe... Mármint én léptem be az ő életébe, de ez részletkérdés. Szóval jött Yuuri, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. És nem azért szeretem, mert korcsolyázik, vagy mert edzhetünk együtt is, ami azért persze hozzátesz a kapcsolatunkhoz, sőt, enélkül lehet fel sem figyeltem volna rá és belé sem zúgtam volna, de azért szeretem őt, aki, a korcsolyázás, mint közös pont csak bónusz.

Az egyik terápiás ülés hatására elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan is képzelem el magam a jövőben. Már a pályafutásom elején tudtam, hogy nem lehetek örökké élsportoló, hiszen előbb vagy utóbb ki fogok öregedni és lesznek nálam fiatalabbak és tehetségesebbek. De tulajdonképpen sosem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha ez tényleg megtörténik vagy hogy mi lesz azután. Sőt, néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy nem lesz azután semmi, mert nem akarok azután névtelenül meghalni, hanem akkor már inkább úgy haljak meg, hogy még ismert személynek számítok.

És most itt van az esély arra, hogy egy év múlva már nem leszek ilyen ismert, sőt, tíz év múlva már talán emlékezni sem fognak rám. De már nem szeretnék meghalni, hanem Yuurival együtt szeretnék megöregedni. Bár még számomra sem teljesen tiszta, hogy mi lesz az utolsó szezonom után, és tudom, hogy fizikailag és mentálisan is nagyon megerőltető lesz számomra ez az időszak, azt is tudom, hogy Yuurit semmiképpen sem szeretném elveszíteni és minden lehetőséget meg fogok arra ragadni, hogy ezt be is bizonyítsam neki.

Sziasztok! Remélem, jól telt a nyaratok.😊 Ezt most csak így csendben itt hagyom, de nagyon örülök minden visszajelzésnek!  💕