Yurio

Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen szituációba keveredek. A tavalyi Grand Prix győzelmem után pár napig ünnepeltem az edzőmmel, a családommal és a barátaimmal, rajongóimmal, majd rögtön belevágtam az edzésekbe, hiszen idén már Victor ellen is jégre léphetek.

Oroszország Jégtigrise újra a jégen és megállíthatatlanabb, mint valaha... Lehetett látni sok helyi újság címlapján. Mindenki azt hitte, hogy csak ennyi az egész. Hogy nyertem, edzek és boldog vagyok. Hajt a küzdőszellem, hogy szembe szálljak az egykori nagy orosz jégkorcsolyázóval, hogy megmutassam, nemcsak a huszonéveseké a világ, itt vagyok én is a magam tizenhat évével és szembenézek akárkivel.

A helyzet azonban jóval komplikáltabb volt, már régóta. Az újságokból nem lehet megtudni mindent és nem minden az, aminek látszik. Nekem se volt egyszerű életem, bár ebbe aligha gondolnak bele az emberek. A rajongóim pedig... hát elég népes rajongótáborral rendelkezem és előlük nehéz eltitkolni a dolgokat, sőt, lehetetlen. Némelyikük annyira megszállott, hogy már nem is rajongónak nevezném. Emlékszem, egyszer valahogyan megtudták a lakcímemet és reggel arra keltem fel, hogy leszaggatták a redőnyt és kukkolnak. Ha éppen vásárlás közben ismertek fel, akkor másnapra már nem is lehetett kapni azokat a termékeket, amiket megvettem. Volt, hogy inkább teherként gondoltam erre az egészre.

Részben az iskolát is emiatt hagytam ott és lettem inkább magántanuló. Túl sok volt már nekem az, hogy a kis tini lányok folyton a nyomomban voltak és zaklattak. Egy idő után a házból is csak szájmaszkban és kapucniban, álruhába mentem utcára. Na jó, az iskola otthagyásában szerepet játszott az is, hogy a versenyek és az edzések miatt sokszor hiányoztam. Barátaim nem igazán voltak, nem vagyok az a hű de szociális személyiség, főleg nem akkor, ha rossz napom van.

A rajongóim se csak ezek a megszállott tini lányok, tényleg, akad jópár értelmes is és rengeteg szeretettel és támogatással árasztanak el, amikor erre van szükségem. De néha arra gondolok, hogy jobb lenne egy párhuzamos dimenzióban felébredni. Ahol nem vagyok híres műkorcsolyázó és nyugodt szívvel élhetem a teljesen hétköznapi életemet. A teljesen hétköznapi szerető családommal.

Család. Öt betű, rengeteg gondolat és rengeteg fájdalom, akárhányszor is eszembe jut ez a szó. Édesanyám híres műkorcsolyázó volt, aki huszonhat évesen visszavonult, amikor én hétéves voltam. Mindenki azt hitte, hogy talán azért, mert újra teherbe esett, vagy csak szimplán a családjával szeretne foglalkozni. Sokan azt hitték már akkor is, amikor velem volt várandós, hogy nem tér vissza újra a jégre, azonban anyámnak mindene a korcsolyázás volt.

Akkoriban már engem is felfedeztek a jégkorcsolya világában és már javában edzettem Yakov edzőnél. Abban az évben kezdtem el az iskolát, amikor anya egyik napról a másikra bejelentette, hogy visszavonul. Az okot velem se közölte. Apával már akkor négy éve, hogy elváltak. Anyu mindig azt mondta, hogy közös megegyezés alapján váltak szét útjaik, de a jégcsarnokban megtudtam, hogy valójában apa már régóta egy másik korcsolyázónővel kavart.

Anya azt mondta, hogy azért vonult vissza, hogy velem lehessen, hogy olyan legyen, mint egy normális anyuka, vezesse a háztartást, főzzön, mosson, takarítson otthon. De valójában nem ez történt. Rengetegszer eljárkált valahova, nagyon ritkán volt otthon és foglalkozott velem. Sokszor ivott, majd sokszor lett rosszul. Ilyenkor olyan volt, mintha szerepet cseréltünk volna, én próbáltam gondoskodni róla. Volt, hogy elmentem bevásárolni és készítettem szendvicseket. Otthon én pakoltam össze és takarítottam. Egy idő után még a mosógépet is megtanultam kezelni. Emiatt sokszor hiányoztam az iskolában, de mindig kimagyaráztam magam valahogy. Általában azt hazudtam a tanáraimnak, hogy anya beteg és csak én vagyok neki, aki gondoskodik róla. Ezt pedig mindig készséggel elfogadták magyarázatnak és igazolták a hiányzásaimat.

Bele se gondoltam, hogy mi lenne, ha ez tényleg igaz lenne. Ha az egyetlen szülőm valóban beteg lenne. Pedig egy idő után kiderült, hogy lehet mégis erről van szó. Egyszer csak hirtelen megváltozott a helyzet, anya összeszedte magát és tényleg olyan lett, mint egy átlagos anya. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, de örültem neki. Újra visszaállt minden a normális kerékvágásba, én jártam iskolába és edzésekre, anya otthon főzött, mosott, takarított. A nyarak egy részét a nagypapámnál töltöttem Szentpéterváron, akit nagyon szerettem.

Ötödikes koromban azonban ismét fordult a kocka. Egyre többször értem arra haza, hogy minden tiszta vér a konyhában és hogy anya rosszul van. Sokszor hányt, vérzett az orra, fáradt volt a legkisebb tevékenységektől is. De akárhányszor rákérdeztem, azt mondta, nincs semmi baj. Segítettem neki ott, ahol csak tudtam, de ez nem volt elég.

Egyik nap arra keltem fel, hogy nagyon magas láza volt és szinte a saját vérében feküdt a padlón. Akkor is az orra vérzett. Megijedtem és a telefonon hívtam a mentőket, akik elvitték anyát és engem is a kórházba. Aztán elkeveredtem anyu mellől és akárhányszor kérdezősködtem, nem mondtak semmit. Teljesen bepánikoltam, ami egészen odáig vezetett, hogy pánikrohamot kaptam a kórház közepén. Végül én is egy kórházi ágyon tértem magamhoz és a karomból kilógott az infúzió. A hozzám bejövő orvostól megtudtam, hogy anya az intenzíven van, ahova én nem mehetek be, mert nem vagyok nagykorú.

Aznap megjelent Yakov edző a kórházban és végül ő vitt haza is. Azt mondta, menjek be másnap az iskolába, majd járjak edzésre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És akkor minden a legnagyobb rendben is lesz, anya pedig meg fog gyógyulni, ne aggódjak, most csak megfázott. Lehet, hogy csak tizenegy éves voltam, de már nem hittem a dajkamesékben. Korán fel kellett nőnöm, és tudtam, hogy az edzőnek nincs igaza. Anya laptopján otthon elkezdtem kutakodni és rájöttem, hogy a tünetei alapján anyukám valószínűleg leukémiás, rákos, ami ebben a korban már nehezen gyógyítható.

Rögtön elfogott a bűntudat, hogy egykor tényleg ilyeneket hazudtam az iskolában és valószínűleg valóban ez állt a háttérben, csak én nem tudtam róla. Az iskolát kerülni kezdtem, a tanárok tudták az okát. De már nem tőlem, hanem az újságokból. Még a csapból is az folyt, hogy az egykori orosz műkorcsolyázónő leukémiás. Egyes riporterek igazán jól utánajártak a dolgoknak, pár közülük még engem is felkeresett. Kiderült, hogy anya azért vonult vissza, mert akkoriban tudta meg, hogy beteg. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas hazugságban éltem idáig. Lehet, csak engem akart védeni azzal, hogy nem mondta el nekem, de ezt akkor sem éreztem fernek.

Elzüllöttem. Talán ez a megfelelő szó arra, amin akkoriban keresztül mentem. Iskola helyett sokszor a városban kószáltam, néha rossz társaságba keveredtem. Volt, hogy megaláztunk, megvertünk másokat. Hogy ittunk, cigiztünk, drogokat próbáltunk ki. Volt, hogy gyanútlan emberektől loptunk, csakhogy a saját nyomorunkon enyhítsünk. Az edzésekre néha bejártam, tetszett, hogy a korcsolyázásommal is meg tudtam alázni másokat.

Azonban az újdonsül barátaim egy idő után rájöttek, hogy én korcsolyázok és azután már nem közösen kerestünk megverendő gyerekeket, hanem én váltam az áldozattá. Egyszer annyira megvertek, hogy ott már bennem is elszakadt a cérna és utolsó mentváramként felhívtam Yakov edzőt, hogy segítsen. Ezután egy kórházi ágyon tértem magamhoz, tele sérülésekkel.

Másnap megjelent a kórházban a nagypapa, ami elég szokatlannak számított, mert ő utálta az orosz fővárost és a tömeget. Közölte, hogy vett egy házat Moszkvában és innentől kezdve vele fogok élni. És így is lett, egy idő után minden rendeződött. Segítséget kaptam, és minden visszaállt a normál kerékvágásba.

Egy évre rá jött a hír, hogy anyukám meghalt. Eléggé letörtem, de volt időm felkészülni erre az eshetőségre is. Anya temetése után is ugyanúgy jártam iskolába, edzésekre, versenyekre. Egy ideig még pszichológushoz is és szerencsére minden egyre jobban alakult. Egyre jobbá és ezzel együtt egyre híresebbé is váltam. Apám egyszer felkeresett mindezek után, hogy pénzt kérjen, de a nagypapi beszél vele és azután nem láttam többször. De nem is hiányzott, hiszen sosem volt ott, hogy számíthattam volna rá.

Tavaly aztán végre indulhattam felnőtt korosztályban is a Grand Prixen, bár Victor, a nagy példaképem akkor nem indult. Felbosszantott azzal, hogy a japán koca edzője lett és nem az enyém, de aztán minden tisztázódott és végül én nyertem meg a döntőt. Azonban ezután olyan dolog történt, amire még felkészülni sem volt időm: megtudtam, hogy a nagypapa meghalt.

Egy kis magyarázat: már régóta készültem egy ilyen fejezettel, ez is a történet szerves része, csupán azért nevezem különkiadásnak, mert nem a két főszereplő szemszögéből íródott. De remélem, attól még ez is tetszik! 😃 A jövőben várható még egy pár különkiadás Otabek és Yurio szemszögéből is, de nem kell megijedni, ezután visszatérünk a főszereplők sorsához. 😉