Yuuri

Nem tudom, mennyit aludhattam, de amikor legközelebb felébredtem, halk beszélgetésre lettem figyelmes. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet, először még szerettem volna kicsit összeszedni a gondolataimat, hiszen eléggé felgyorsultak az események körülöttem a napokban.

- Gondolom neked is nehéz így látnod Yuurit, azok után meg főleg, ami veled is volt... - hallottam meg egy mély hangot – De ugye emiatt nem gondolkoztál el azon, hogy esetleg újra...
- Értékelem a feltételezést Otabek, de nem. Ez nem így működik, egyrészt, másrészt pedig... Ahj... Úgysem értenéd – felelt kicsit dühösen Yurio.
- Hát, úgy tényleg nem értem, ha meg sem próbálod elmagyarázni. De ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? És remélem, ha esetleg, ne adj Isten, de ha mégis újra azt érzed, amit akkor, akkor kérlek szólj nekem. Együtt meg tudjuk oldani újra.
- Figyelj, köszönöm, tényleg hálás vagyok, meg minden, egyedül te voltál a támaszom akkoriban, de most ez nem fog újra előjönni. Igen, Katsudon is hasonló cipőben jár most, mint én akkoriban, de attól még, hogy ő vagdossa magát és én láttam a sebeit, attól még nem fogok rá én is vágyat érezni, hogy ezt tegyem.
- Jól van, ne is, csak ha gond van, akkor kérlek szólj – mondta beletörődő hangon a kazah.
- Rendben apuci... Viszont lehet, hogy tényleg van itt egy aprócska probléma – mondta a fiatalabbik és egy hatalmasat ásított a mondat közepén – fáradt vagyok.
- Te kis bolond, akkor aludj, nem fog semmi baj történni.
- Zenét szeretnék hallgatni közben, az sem gond?
- Miért lenne az? Aludj nyugodtan – mondta Otabek, a hangjából ítélve mosolyogva.

Elég érdekes beszélgetésnek lehettem fültanúja, azt kell mondanom. Szóval a kis jégtigris is hasonló problémákkal küzdhetett valamikor, mint én. Bár, ha az előbbieket nem hallottam volna, akkor nem is hittem volna el ezt, hiszen mindig olyan magabiztosnak és erősnek tűnik. De nyilván megvan mindenkinek a saját története és mindenkinek meg kell küzdenie a saját démonjaival az élete során.

A kis elmélkedésem befejeztével végül újra kinyitottam a szemeimet és egy nagyon aranyos látvány tárult a szemeim elé, ahogy Yurio Otabeknek dőlve alszik.

Ezt látva egy kicsit elmosolyodtam, majd halkan mozgolódni kezdtem, mert ebben a pozícióban már elzsibbadt mindenem. Azonban amint elkezdtem kicsit feljebb kúszni az ágyban, rögtön megbántam, mivel éles fájdalom hasított a mozgatni kívánt testrészeimen lévő sebeimbe, aminek egy szitkozódással hangot is adtam. Erre a korteremben lévő Otabek is felkapta a fejét, majd Yuriot lefektette és a segítségemre sietett.

- Fáj valamid? Szóljak egy orvosnak? – kérdezte aggódva, miközben megigazította a párnámat, hogy kényelmesebben feküdjek.
- Nem kell, köszsönöm. Viszont egy kicsit éhes vagyok, ha nem nagy gond, tudsz venni nekem valamit egy automatából? – tettem fel kicsit félve a kérdést.
- Persze, mit kérsz? Az ápolónő szerint még csak könnyebb ételeket kellene enned, Pichit szülei pedig nemrég hoztak be neked valamilyen levest is, ha gondolod, azt is meg tudom melegíteni neked.
- Tényleg, Pichit hol van? Az előbb még itt volt, vagyis amikor először felébredtem... Az már nem tudom mikor volt – motyogtam.
- Pár órája volt, hogy először magadhoz tértél. Leonak azóta valami sürgős ügy miatt vissza kellett repülnie Amerikába, de azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem lehet veled és épülj fel mihamarabb. Pichit pedig őt kísérte ki a reptérre. Victor épp az orvosoddal, dr. Kato-val beszél, Chris pedig vele van. Yurio pedig, amint láthatod, alszik – fejezte be mosolyogva, miközben az említett személyre nézett.
- Oh, értem... És ti hogyhogy itt vagytok? Mármint nem baj, nem azért, csak Pichit hogyhogy nektek is szólt? És hogyhogy eljöttetek csak ezért, mert én... khm... rosszul lettem – fejeztem be a mondatot egyre halkabban, végig a takarómat nézve.

Nem volt bátorságom a kazah srác szemébe nézni, főleg nem ezek után, hogy tudja, mi van velem és hogy csak miattam átrepülték konkrétan a fél kontinenst, pedig biztos lenne jobb dolguk is.

- Ugyan, nem vagy teher, még csak ne is gondolj ilyenekre – zökkentett ki Otabek mély hangja a gondolatmenetemből.
- De honnan tudtad? – kérdeztem döbbenten. Furcsa ez a fiú, általában csendes és mégis, mintha olvasna az emberek fejében.
- Nem, nem vagyok gondolatolvasó, ha éppen ezen agyalsz – majd a még megdöbbentett arcomat látva halkan elnevette magát – Voltam már hasonló szituációban én is, amiatt gondoltam, hogy ez járhat a fejedben. Na, de visszatérve, azért vagyunk itt, mert Yurio beszélni szeretne veled a történtekről, mert neki is volt egy hasonló életszakasza és segíteni szeretne. Én pedig elkísértem. Na, akkor melegíthetem a levest?
Én végül csak bólintottam, ő pedig már ki is ment a szobából az ételt tartalmazó tállal, hogy mikrót keressen.

Alighogy Otabek elhagyta a kórtermet, újra nyílt az ajtó és egy fiatal nő jött be rajta, aki épp az aktáit olvasgatta. amint meglátta, hogy ébren vagyok, bólintott egyet és leeresztette a kezében lévő papírokat.
- Hello Yuuri! Remélem tegeződhetünk, csak pár évvel vagyok idősebb nálad. Én dr. Kim vagyok és én leszek a pszichológusod – mutatkozott be mosolyogva.

Viszont nekem nem volt kedvem mosolyogni... Nekem nem kell pszichológus, gondoltam rögtön, de aztán rájöttem, hogy hajnalban megfogadtam, hogy igenis ki szeretnék mászni ebből a gödörből. Az elmúlt időben pedig rá kellett jönnöm, hogy ez egyedül nem fog menni, szóval nincs értelme ellenkeznem.

- Öhm... Hello, én Yuuri Katsuki vagyok, bár ezt már úgy is tudja...
- Igen, ez valóban így van – felelte kuncogva – Na, de ideje lenne komolyabban beszélgetnünk. Ne ijedj meg, nem rögtön a terápiával kezdünk, csak szeretnék veled egyeztetni pár dolgot. Leülhetek – kérdezte és az ágyam melletti székre nézett – Nyugalom, nem ébresztem fel a fiatalembert.
Most nyilván Yuriora célzott, aki még mindig a kanapén aludt. A kérdésére csak bólintottam egyet, bár fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhat egyeztetni.
- Olvastam, hogy mik történtek veled, illetve pár barátoddal is beszélgettem az elmúlt pár órában. A hallottak alapján depresszióval és szorongással is küzdhetsz, amiken a terápiákkal lehetne segíteni. Illetve lehet, hogy ki kell kérnünk egy pszichiáter véleményét is, hátha kell neked valami gyógyszer is, de ezt csak az első terápia után tudnám biztosra mondani. A sérüléseid miatt még egy-két hétig biztos a kórházban kell majd maradnod, ez idő alatt itt, a szobádban lennének ezek a kis beszélgetéseink, illetve, ha már jobban vagy, akkor majd az irodámban. De mivel a felépülés nem épp egy könnyű és gyors folyamat, ezért miután elhagyod a kórházat is kellene hozzám járnod a terápiákra. Ez idáig rendben van?
- Igen – feleltem kissé bátortalanul.
- Jól van, akkor lenne még itt valami... Pichit barátodtól úgy hallottam, hogy étkezési zavarokkal is küzdesz, ezért jó lenne egyeztetni egy diabetikussal is, hogy az étkezésedet is rendbe tegyük. Tudom, hogy ez most nem lehet könnyű neked, de hidd el, itt mindenki a legjobbat szeretné neked és ez az egész nem ellened van. Illetve amikor velem beszélgetsz, akkor azok, amik elhangzanak, azok csakis köztünk maradnak, engem köt az orvosi titoktartás.
- Értem... Tudom, hogy ez nem ellenem van, már én is megbántam, amit magammal tettem... - mondtam kissé halkan – szóval nincs semmi bajom ezzel a terápiával, mert én tényleg szeretnék meggyógyulni végre és újra normálisan élni.
- Na, ezt örömmel hallom – mosolygott rám a doktornő – akkor holnap el is kezdenénk a terápiát, addig is jó pihenést neked!
- Köszönöm! – mondtam, majd követtem a tekintetemmel, amint kiment a szobámból. Elég érdekes egy nő, azt meg kell hagyni, már csak azért is, mert a megszokott fehér orvosi köpeny helyett csupa színes holmit viselt. És nem tudom, volt valami a kisugárzásában is, nem az a tipikus agyturkász kisugárzása volt, hanem valami pozitív, melegséggel eltöltő.

Vajon hol lehet Otabek a levessel? Már vagy negyedórája elment megmelegíteni... És vajon mikor végezhet Victor? Olyan jó lenne újra látni őt, hallani a hangját, érezni az illatát, hozzábújni... Elég kimerítő volt számomra érzelmileg ez a nap és már másra sem vágyom, csakhogy itt legyen velem. Miközben ezen agyaltam, nyílott az ajtó és újra csalódnom kellett, ugyanis nem a gondolataim szereplői léptek be rajta, hanem egy újabb ismeretlen, fehér köpenyes orvos.

- Üdvözlöm Mr. Katsuki, én dr. Kato vagyok, az orvosa. Mint azt gondolom Ön is tudja, tegnap éjjel szállították be magát a kórházba, súlyos állapotba. Szerencsére pár orvos társammal meg tudtuk Önt menteni, bár nem volt könnyű menet. Minden estre örülök, hogy magához tért. Hallom, konzultált dr. Kim is Önnel és hajlandó volt együttműködni. Még egy hétig biztosan a kórházban kell maradnia, most pedig, ha nem bánja, ellenőrizném a varratait és lecserélném a kötéseket.
- Öhm, rendben – válaszoltam bátortalanul.

Szerencsére dr. Kato gyorsan végzett és minden rendben volt a sebeimmel is, csak egy kisebb dorgálást kaptam, mert a sok mozgolódásom miatt felszakadhatott az egyik varratom, de azt is gyorsan elintézte. Miután ő is elhagyta a kórtermet, már alig bírtam nyitva tartani a szememet, annyira fáradt voltam. Szerettem volna már aludni, de előtte még mindenképpen találkozni akartam Victorral is. És ő is, miket gondolhat most rólam? Meg a többiek, akik mind miattam vannak itt... Egyszerűen úgy elcseszett ez a szituáció, ahogy van... Én nem akartam ezt tenni magammal, a többiekkel pedig végképp nem. Erre a gondolatra elkezdtek folyni a könnyeim, én pedig hagytam, mert jól esett. Legalább így is távozott belőlem valamennyi feszültség. Azonban a halk könnyezésem egyre inkább zokogássá fajult és már megint azt éreztem, hogy nem tudom irányítani magam, hogy megint elvesztettem a kontrollt.

Ekkor újra nyílt a kórterem ajtaja és Victor lépett be rajta. Amint meglátta, hogy sírok, rögtön odarohant hozzám és vigasztalni kezdett.
- Mi a baj Yuuri? Fáj valamid? – kérdezgetett, de én csak megráztam a fejem és egyre hangosabban zokogtam.
- Akkor? Történt valami? Bántott valaki? – faggatott továbbra is.
- Csak egyszerűen olyan elcseszett ez az egész szituáció... Én nem ezt akartam – törtek elő belőlem a kétségbe esett szavak.
- Semmi baj, együtt megoldjuk – mondta és megpuszilta a homlokomat, majd óvatosan letörölte a könnyeimet – Most már itt vagyok veled és soha többé nem hagylak magadra, Szerelmem.