Yuuri

Az éjszaka történtekből nem emlékszem túl sokra. Valami olyasmi rémlik nagyon homályosan, hogy miután elbántam magammal Phichit rámtörte valahogy az ajtót, majd képszakadás. Azóta úgy érzem magam, mintha lebegnék. Talán már azt is hihetném, hogy meghaltam, de néha feleszmélek pár perc (vagy csak másodperc? Ki tudja...) idejéig, hallom, mi történik körülöttem, majd ismét semmi.

Most is hallok valamit. Egyenletes pityegés. Nem tudom honnan jön, de idegesít. De mégiscsak ez a kis bosszantó hang az, ami jelenleg azt érezteti velem, hogy még életben vagyok. És ez egyszerre tesz boldoggá és elkeseredetté is. Az este egészen biztos voltam benne, hogy már nincs fény az alagutam végén és már nincs rám senkinek semmi szüksége sem. Talán most is így érzek, de már rájöttem, hogy még nem akarok meghalni. Nem lehetek ennyire gyenge. Nem akarok ennyire gyenge lenni. Victor talán megcsalt – már ha igaz, amit az interneten írtak – de ettől én még lehetek önmagam. A családom kitagadott, anyám hazugnak tart, a nevelőapám bemocskolt. Csak nekik szereznék örömet azzal, ha meghalnék. De a barátaimnak – Phichitnek, Leo-kunnak, Yurionak és Otabeknek- és a rajongóimnak egyértelműen fájdalmat okoznék. És magamnak is, hiszen annyi álmom van még, amit valóra szeretnék váltani.

Nem mondom, hogy nem fáj, hogy Victor nem engem választott, de talán ennek így kellett lennie. Nem érdemeltem meg őt, mert ő túl jó hozzám. De ettől még talán egyszer rám is rám talál az igaz szerelem. Addig pedig nincs más dolgom, minthogy rendbe szedjem magam és éljem az életem. Hiszen amit az elmúlt napokban, sőt, hetekben csináltam, az nem állapot. Ha el tudtam érni azt, hogy kiemelkedjek a megannyi japán műkorcsolyázó közül, hogy második helyezett legyek a Grand Prixen, akkor igenis, meg tudok gyógyulni is.

Igazából már többször is volt olyan érzésem, hogy nem kellene ezt tovább csinálnom. Hogy nem kellene vagdosnom magam, hogy igenis, normálisan kéne ennem és benntartanom az ételt a szervezetemben, hogy koncentrálnom kéne és edzenem végre. De eddig ilyenkor mindig elnyomta ezeket az érzéseket a fájdalom, a depresszív hangulatom és a negatív világszemléletem. Vagy talán az önbecsülésem hiánya a hibás?

Ismét hallom a pityegést... Valahonnan ismerős, mintha hallottam volna ezt már valahol. Nem élőben, talán egy filmben lehetet? Olyan monoton...

Na jó, gondolkozzunk reálisan. Tegnap elvesztettem a kontrolt a testem felett. Azt az irányítást, amit mindenképp tudatosan akartam minden szenvedéssel megerősíteni magamban. Majd szereztem magamnak egy pengét és magamnak estem. Valószínűleg még akkor is tudtam, hogy nem akarok még meghalni, mert a csuklómon teljesen tisztán kirajzolódó érbe nem vágtam bele elég mélyen. Üvöltöttem, akár csak egy állat, hol magammal, hol Phichittel, hol valami hanggal. Félreértés ne essék, nem vagyok skizofrén. A hang is én vagyok, nem egy másik énem, hanem ÉN. De néha jobb érzés azt hinni, hogy ez nem igaz és hogy nem egy őrülthöz hasonlóan folytatok kommunikációt a saját szuicid gondolataimmal.

Most a pityegésen kívül suttogást is hallok. Nem ismerem fel, hogy kik beszélgethetnek, hányan lehetnek vagy hogy hol lehetünk, de egy mondatfoszlányt sikerül elcsípnem:
- Már úton vannak...

Ismét semmi, se hang, se kép.
Tegnap, miközben üvöltöztem, éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Mint valami eszelős, vigyorogtam közben, hiszen reméltem, hogy ha elalszom, már nem kelek fel többé. Nagy puffanás, majd egy meleg kéz óvatosan elkezdte rázogatni a vállaimat. Phichit mondott nekem valamit, de addigra már nem hallottam mást, csak a szívem egyre lassuló dobbanásait, majd elnyelt a sötétség. Valószínűleg a vérveszteség miatt elájultam. Majd a pityegés „ébresztett fel", legalábbis azt hallva kezdtek el pörögni a gondolataim. Tehát alighanem kórházba kerültem. A hang pedig feltehetően egy szívmonitorból származik. De kik vannak úton?

- A fiatalúrnak előreláthatóan pár órán belül magához kell térnie, ha ez bekövetkezik, kérem azonnal jelezzenek a nővérhívó gomb megnyomásával. Továbbá fontos, hogy ne izgassák fel a beteget, illetve, hagyják rendesen felébredni, majd, ha esetleg pánikolni kezdene, nyugtassák meg. Az én műszakom öt óra múlva jár le, azután majd dr. Kato-t keressék. – mondta egy számomra ismeretlen hang, majd székcsikorgást, lépteket és ajtócsukódást is hallottam.

Furcsa, hogy most ennyi mindenre tudtam figyelni... Lehet, hogy már tényleg kezdek magamhoz térni? Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, azonban semmi eredményt nem értem el. Tehát most csak a hallásomat nyertem vissza, de ez is több, mint a semmi.

- Phichit? Kérdezhetek valamit? – kérdezte halkan Leo-kun (?).
- Hát persze.
- Szerinted Victor és Chris tényleg együtt vannak? Mármint a héten többször is láttam, hogy a neten valami ilyesmiről cikkeznek, de te azért mégiscsak jobban ismered Victort... Szerinted tényleg megcsalja Yuurit?
- Nem, biztos vagyok benne, hogy nem tenne ilyet. Igaz, Victort nem ismerem annyira, de Chrisszel az elmúlt időben sokat leveleztem és ezért biztos forrásból tudom, hogy nincsenek együtt. Elvileg az utóbbi időszak Victornak is elég nehéz és komplikált volt és Chris azért költözött oda hozzá, hogy segítsen rajta, pont, mint ahogy én próbáltam Yuurin. Ennyi erővel azt is terjeszthetnék, hogy mi is együtt vagyunk...
- Olvastam ilyet is, valaki tényleg megírta – nevetett Leo-kun.
- Na de Leo... Most komolyan, nincs neked jobb dolgod, mint mások nem létező szerelmi életéről olvasgatni a neten? – kérdezte dorgálóan a legjobb barátom.

Olyan jó lenne, ha én is ilyen jól el tudnék lenni velük. Ha nem egy ekkora szerencsétlen romhalmaz lennék, akkor talán még menne is a dolog. Sőt... talán nem feküdnék félig tudatlanul egy kórházi ágyon, távol az otthonomtól és a páromtól.
Sokszor jutnak eszembe ehhez hasonló mi lenne ha típusú gondolatok, de ezekkel most már belátom, hogy csak ártok magamnak. Amíg ezekkel foglalkozom, törődhetnék a jelennel is, összpontosíthatnék a jó dolgokra. De nem, én inkább magamat sajnáltatom magamban és magamat tartom felelősnek mindenért, ami velem történik. Persze, részben talán igazam is van, hiszen azért, amit n teszek, tényleg én tartozom felelőséggel, de nem csak tőlem függ minden. Nem én vagyok a világ központja, nem körülöttem kering mindenki más, de én sem csak egy szabályos köröket leíró bolygó vagyok. Az én utamat én formálom, magamat én alakítom ki, ezért elkerülhetetlen, hogy jóban legyek „magammal", legalábbis akkor, ha valami pozitív és értékes végeredményt szeretnék kihozni ebből az egészből.
Most már belátom, hogy egyedül nem vagyok képes arra, hogy javítsak az állapotomon. Viszont nem is kellett volna ezzel próbálkoznom idáig sem, hiszen nem vagyok egyedül. És nem szégyen segítséget kérni. Legalábbis nem akkora, mint mindent eldobva véget vetni az életemnek, úgy, hogy még nem is tettem semmi hasznosat.

A szívmonitor hangján kívül most újabb ajtónyitódást hallok. Két újabb személy lépett be a kórterembe. Én pedig kezdem egyre jobban visszanyerni a tudatomat. Már érzem azt is, hogy a szám iszonyúan száraz, hogy a testem nehéz és hogy a kezem egy másik meleg kézzel van összefonódva. Megpróbálom ezt megszorítani, talán sikerül is, bár erről nem kapok visszajelzést.

- Phichit, Chris tényleg rámászott Vityára? És Katsudon most ezért tette ezt magával? Mert ha igen, istenemre esküszöm, hogy a saját két kezemmel fojtom meg azt a bájgúnárt... – tette fel dühösen a kérdést Yurio (?).
- Yurio, nyugodj meg. Nem, nincsenek együtt, ebben biztos vagyok, és kérlek, ne ordibálj.
- Mégis, honnan tudod ennyire biztosra, hogy az a szexmáninás barom nem csinált semmi olyat Vityával? Hah?
- Yurio, kérlek ne beszélj így Chrisről. És onnan tudom, hogy én vagyok az ő párja...

Erre a kijelentésre mindenki elhallgatott és döbbenten nézett az elpirult Phichitre. És már én is láttam őt, ki tudtam végre nyitni a szemem. Majd halkan, fájó torokkal megszólaltam:

- Hogy mi?