Kint Esett. A lehető legjobb opció ilyenkor az, hogy betakarózva fekszel, az ágyon olvasol, egy könyvet s néha belekortyolsz a meleg teádba. Én is így tettem volna azonban egy újabb lebegő tárgy repült a macskám felé, aki a lábam mellett domború háttal fújt a dobálózóra. Ezúttal egy fésű repült át a helyiségen.

- Adrian! Ha nem fejezd be a macskám zaklatását esküszöm, hogy megöllek! Hajítottam a férfi felé a könyvemet.

- Ugyan már csak túl reagálod. Húzta el a száját.

- Amúgy is minek vagy itt? Nem kéne dolgoznod? Vettem az ölembe a rémült cicámat, hogy megnyugtassam. Zsebéből elő halászta szokásos kis fekete könyvecskéjét s bőszen lapozgatni kezdte.

- Mert a következő turnus csak két és fél óra múlva fog átkelni. Sóhajtott egy nagyot miközben becsukta a könyvecskét.

-  Mondtam már, hogy ne beszélj így emberekről. Sziszegtem a fogaim között.

- Tch. Két és fél óra múlva úgyis hallottak lesznek. Vont vállat s az ágyam elé lépett. Tudni akarod a részleteket? Vigyorodott el ördögien.

-  Nem! Dobtam hozzá az egyik díszpárnámat. Hihetetlen, hogy milyen érzéketlen vagy! Fontam össze karjaimat magam előtt.

-  Mégis mit vársz egy halálistentől. Ez a munkám kedves Mina, hogy lelkeket gyűjtsek. Söpörte félre ezüstös tincseit az arcából. Kintről ajtócsapódás hallatszott s rögtön valakinek a hangja is felcsendült.

-  Mina, megjöttem! Egy női hang volt az méghozzá a barátnőm jött haza.

- Maradj a szobába és ne rendetlenkedj! Adtam ki az utasítást Adriannak miközben kikászálódtam a meleg vackomból.

-  Értettem főnök. Terült el az ágyamon a férfi. Még egyszer visszanéztem az ágyamon fekvő férfira, aki most éppen a macskám farkával játszadozott, mint valami kisgyerek teljesen ártatlannak tűnt ám ez csak a látszat az utóbbi jó néhány hét alatt megtanultam.

- Szia, Annie. Csoszogtam be a konyhába, ahol a szőke barátnőm felső teste teljesen eltűnt a hűtőben.

-  Szia. Mormogta miközben tovább matatott.

- Ma főztem, úgyhogy megtalálod a kaját a tűzhelyen.

-  Áhh remek kösz Mina. Mosolygott rám. Szemeim tányér méretűre nőttek, amikor feltűnt, hogy ki ül a konyhapulton. Adrian egy fél mosoly keretében méregetett miközben Annie mellette melegítette a vacsoráját, mit sem sejtve, arról hogy valaki éppen mellette lóbálja a lábait s kacarászik. Mivel Annie nekem háttal állt így nyugodtan eljelelhettem a halálistennek, hogy hogyan is fogom megölni, amin persze ő csak továbbra is jót nevetett. Felmerülhet benned a kérdés, hogy miért csak én látom...nos erre én sem tudom a választ Adrian pedig nem mond semmi hasznosat ezzel kapcsolatban. Mára már megszoktam a jelenlétét mikor kedve van, felbukkan és „szórakoztat" legalábbis ő annak vallja. Ennek ellenére még mindig nehezen hiszem el ezt az egészet, hogy miért is? Igen egyszerű a válasz 1 univerzum, 8 bolygó, 7 tenger, 7 kontinens, 809 sziget, 204 ország, és volt olyan szerencsém, hogy éppen pont rám talált ez az őrült démon. Gondolataimból kizökkentett Adrian cselekedete, legalábbis amit véghez akart vinni.

-  Eszedbe ne jusson! Kiáltottam a férfira.

-  Tessék? Fordult felém szőke lakótársam kérdő tekintettel. Basszus ez hangos volt gyerünk, találj ki valamit Mina. Adrian eközben az asztal körül kezdett el keringőzni csakhogy még jobban bosszantson.

- Izé..csak..csak eszembe jutott, hogy a könyvbe, amit olvasok az egyik szereplő egy...egy... elég rossz dolgot fog tenni. Haraptam be a szám szélét ennél bénább hazugságot... ha ezt beveszi. Feszülten vártam kék szemű barátnőm reakcióját s közben Adrian is befejezte az asztal körül táncolását épp előttem állt meg a zöld szempár élénken csillogott vékony ujjaival beletúrt hosszú szürke hajába.

-  Értem. Hangzott végül Annie hangja. Nem vagy túl stresszes mostanság a munkahelyeden? Foglalt helyet.

-  Ami azt illeti de. Vágtam rá azonnal.

-  Hm jó vagyis nem csak azt hittem már, hogy megszállt valami vagy ilyesmi. Nevette el magát.

-   Pff dehogyis. Törtem ki megjátszott nevetésben. Tudod, mit most megyek is inkább a szobámba elég fáradt vagyok. Amint befejeztem a mondatot már ott sem voltam.

Mérgesen csaptam be a szobaajtót s mereven az ágyamon ülő alakot néztem. Nem szólt semmit csak vigyorogva nézett rám.

-  Nem ezt beszéltük meg! Szűkültek össze a szemeim.

-  Van kedved táncolni? Nyújtotta ki a kezét.

-  Adrian én próbálok egy komoly beszélgetést folytatni veled.

-  Én meg próbálom elkerülni. Nevetett fel.

- Hihetetlen vagy. Morogtam az orrom alatt. Válaszra nyitotta a száját, amikor is zsebéhez kapott. Fekete kis könyvét húzta elő s az magától kinyílt. Közelebb merészkedtem a férfihoz s kíváncsian szemléltem az eseményeket. A könyvbe csak úgy magától íródtak a betűk és a számok.

Olivia Johnson 1975. április 6 London

Halál időpontja: 2018. november 26 20 óra 13 perc

Halál oka: Fulladás

Meredten néztem a sárgás papíron megjelenő adatokat.

-  Úgy tűnik valami vagy inkább valaki közbe jött. Csapta össze a könyvet majd az ablakhoz sietett s kitárta azt. Később még vissza jövök drága Mina! Eresztett el egy önelégült vigyort azt követően pedig kiugrott az ablakon egyenesen a sötét hideg esős novemberi éjszakába. Kedvetlenül az ablakhoz lépdeltem, hogy becsukjam. Mielőtt becsuktam volna pár pillanatig kifelé bámultam csak úgy a sötétségbe, különös érzés fogott el. Mintha a fák valamiféle közeledő baljós árnyakról suttogtak volna.

November 27 ma van az a nap. Borús hangulatban sétáltam a közeli parkhoz, ahol szürke hajú barátom várt rám. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványától, az elmaradhatatlan térdig érő fekete szövet kabátja a fura csizmája és az a rengeteg gyűrű szinte minden ujján volt egy. Mint máskor is most is szürke tincseit igazgatta, amik egészen combjáig értek. Szokásos vigyorával üdvözölt.

-  Látom megkaptad az üzenetemet.

-  Ó, hát persze, hogy megkaptam. Ráragasztottad a homlokomra, amíg aludtam. Forgattam a szemeimet és még azt hittem, hogy nem tud mivel meglepni. Válaszul csak kacarászott, mint mindig. Szóval miről lenne szó? Néztem rá gyanakvóan. A mosolya megingott a zöld szempárban félelmet véltem felfedezni.

- Adrian? A hangom megremegett egy pillanatra.

-  Gyere, jobb lesz, ha leülünk. Nyújtotta felém a kezét. A legközelebbi padhoz vezetett. Sóhajok közepette ült le a férfi, fejét kissé oldalra billentve jelezte, hogy üljek le.

-  Adrian, kezdesz megijeszteni. Nem válaszolt, a zöld szempár a távolban levő tóra tapadtak. A hideg szélben apró hullámok fodrozódtak az eddig tükör sima vízen. Minden olyan élettelennek tűnt a fák már régen levedlették a kora őszi pompájukat, ágaik csupaszon meredtek az égbe. A hamuszürke felhők búrát képezve, ami nem engedte át a Nap sugarait, komótosan vándoroltak felettünk.

-  Oly sok időm volt és még most sem találom a megfelelő szavakat. A hosszú hajú férfi arcán keserves mosoly jelent, meg amit nem tudtam hova tenni. Sosem láttam még ilyennek azelőtt.

- Elmondanád végre? Nekem erre nincs időm, tudod ez...

-  Ez az a nap. Tudom. Fejezte be helyettem.

-  Tudsz róla? Fordultam felé őszinte meglepettséggel.

-  Már hogyne tudnék, elég nagy port kavart a világunkban.

-   Miért? Ráncoltam a homlokomat. Nem válaszolt inkább el fordította a fejét. Megelégelve különös viselkedését fel pattantam a padról.

-  Bocsáss meg, de erre nekem nincs időm még igen hosszú út áll előttem. Alighogy néhány lépést tettem felcsendült a hangja.

- Ebben tévedsz.

-  Már, hogy tévednék?  Ne mondd meg, hogy miben higgyek, és hogy hogyan éljem az életemet!

-  Te egy szellem vagy!

-  Hogy mi? Vettem egy 180 fokos fordulatot. Tudod ez nagyon nem vicces, különösen egy halálisten szájából! Nem értettem talán ennyire beteg humora lenne.

-  Mina, ez nem vicc. Nem tartozol az élők sorába, de még halott sem vagy teljesen. Állt fel a padról s felém lépdelt.

-  Állj meg ott ahol vagy Adrian! Kiáltottam rá.

- Engedd, hogy elmagyarázzam.

-  Nincs szükség rá. Csak menj el, nem akarlak látni. Ráztam meg a fejemet.

-  Nem tudod megállítani azt aminek, be kell következnie. Volt benne valami. Valami abban, ahogy engem nézett. Kétségbe esettnek tűnt.

-  Nem tudom, hogy mi ez az egész, de nem is érdekel! Lassan hátrálni kezdtem most már teljesen a félelem uralt.

-  Mindig is érdekelt, hogy miért csak te látsz engem igaz? A válasz a kérdésedre az, hogy csak olyan emberek láthatják a halálisteneket, akik már közel járnak a halálhoz.

-  De én...én...nem...lehetek...én nem. Nem-nem ez valami tévedés csak Adrian én nem lehetek halott! Mégis mikor? Hogyan? És miért? Miért pont én? Patakokban folytak a könnyeim miközben a velem szemben állóval üvöltöztem. Ő csak szótlanul rezzenéstelen arccal várt.

-  Tudni akarom! Indultam meg a könnyektől elmosódott alak felé.

-  Azon a napon történt. Hallottam meg hideg hangját. Meg kellett volna halnod. Akkor mentetek el a szüleiddel az öcsédért. A kórházból hoztátok volna haza, de még oda fele autó balesetet szenvedtetek. Az apád csak elájult viszont te és az anyád súlyosan megsérültetek.  Az anyád könyörgött a halálistennek, hogy téged hagyjon életben, amit meg is tett. Viszont ez szabály szegésnek minősül, továbbá a halálisten a hátralévő éveidből csak egy kis töredéknyit tudott biztosítani. Miután a minisztériumba kiderült mindez engem küldtek, hogy be gyűjtsem a lelkedet.

- Miért nem tetted meg? Szinte suttogtam a kérdést.

- Mielőtt felelnék, tudnod kell, hogy úgy válhat valaki halálistenné, ha öngyilkosságot követ el. A büntetése pedig az, hogy addig kell lelket gyűjtenie mások halálát és szenvedéseit néznie, amíg le nem jár szolgálata. Valaha én is ember voltam, nem tudtam el vinni a lelkedet, hiszen csak egy gyerek voltál, aki nem rég vesztette el az édesanyját. Azóta figyellek téged, Mina! Simította végig lágyan az arcomat a szürke hajú. Csak álltam ott, mint valami szobor. Egyszerűen nem fért a fejembe ez az egész. Hogy volt képes mindeddig ezt eltitkolni előlem? Magamban tépelődtem, amikor össze állt a kép.

- Szóval akkor azért vittél el annyi helyre? Tettem fel neki a bátortalanul a kérdést.

- Igen, jól gondoltad. Minden vágyadat valóra akartam váltani, amire csak képes voltam. Apró mosoly bújt meg a szája sarkában. Leszámítva a különös viselkedését megkedveltem az utóbbi hónapokban s élveztem, ahogy megmutatta a világ rejtett csodáit.

-  Nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Motyogtam magam elé. Mi lesz most velem?

-   A feladatom az, hogy biztosítsam az átkelésedet. De még előtte valahova ellátogatunk! Gyengéden megfogta a kezemet s sűrű ködfátyol borult ránk. Pár pillanat múlva tisztulni kezdett a táj. A parkot valami más váltotta fel. Ezer hely közül is megismerném hisz oly sok időt töltöttem el itt a temetőben. Csak egy kislány voltam,aki nem tudta feldolgozni az édesanyja halálát. Egyszer még itt is éjszakáztam. 

- Emlékszem egy alkalommal a sírkőnek dőlve aludtál itt. Szólalt meg Adrian ahogy közelebb lépdeltünk a síremlékhez. 

- Hm pont ez jutott nekem is az eszembe. Pillantottam a mellettem haladó férfira. 

- Rád terítettem a köpenyemet, hogy minél melegebben tudjalak tartani. Hiába makacs egy lány voltál. Szemei megteltek melegséggel ahogy vissza gondolt rá. 

- Köszönöm. Fogtam meg a kezét gyengéden. Egy pillanatra megtorpant a váratlan mozdulatomtól, de rögvest folytatta tovább útját s határozottan megszorította kezemet. 

Két férfi állt a sírnál, rég láttam már őket és most ahogy háttal állnak nekem...bánom, hogy nem töltöttem velük több időt. 

- Nem látnak igaz? Kérdeztem csalódottan a halálistentől s továbbra is a két alakot figyeltem. 

- Sajnálom, már kiléptél a testedből. 

Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem. Lassú léptekkel közeledtem feléjük. A magasabbik mellé álltam. Az évek során jól lehagyott gondoltam nevetve. Mindig azért nyafogott anyuéknak, hogy törpe marad s mégis ő lett a legmagasabb a családban. Szívbemarkoló volt látni, a szomorú arcukat ahogy meredten nézték az emlékhelyet legszívesebben megöleltem volna őket és elmondtam volna, hogy mennyire hiányzik az apai szeretet és a testvéri civakodás, de mindez hiába nem hallanak már. Hosszú percekig néztem őket vajon látom még őket?

- Lassan itt az idő Mina. Lépett mögém a szürke hajú. 

- Mi lesz így velük? Éreztem ahogy újra nedvesednek barna szemeim. 

- Megfogják kapni a hírt, hogy meghaltál. Ne aggódj túl fogják élni és majd újra találkozni fogtok a túlvilágon. Patakokban folytak a könnyeim, ahogy néztem őket. Félve léptem közelebb hozzájuk s gyengéden végig simítottam az arcukat kezeimmel. 

- Hiányozni fogtok... apu kis öcsi. Mosolyodtam el keservesen. Egyszerre fordultak egymás felé. 

- Te is érezted? Szólt apu. 

- Igen, olyan meleg volt. Válaszolt Edward. 

- Gyere Mina. Fogta meg a kezemet Adrian s vezetni kezdett. A temető közepén állt egy szökőkút oda tartottunk. Ehhez foghatót még sosem éreztem szó szerint a vesztembe rohanok. 

A szökőkút előtt álltunk meg. Adrian szemeiből ismét hiányzott az a különösen vidám csillogás. 

- Mellettem leszel? Bukott ki belőlem a kérdés. 

- Mindig. Válaszolt s mindkét kezemet megragadta közelebb húzva magához. Hunyd le a szemeidet. Utasított. 

Nagyot nyeltem majd engedelmeskedtem neki. 

- Csak hagyd, hogy megtörténjen. Suttogta a fülembe. Puha ajkakat éreztem a számon, az egész testem beleremegett s ahogy Adrian kérte hagytam, hogy vigyen magával az ár. A halálisten kezei szorosan a derekam köré fonódtak, éreztem ahogy egyre jobban gyengülök szinte már tartani se tudtam magamat. A tér és az időérzékem teljesen elveszett mintha csak a nagy semmiben lebegtünk volna. Adrian bebocsájtásért könyörgött, amit meg is adtam neki. Nyelveink édes lassú táncot jártak feltérképezve a másikat. Nem bírtam tovább tartani magamat fejemet hátra vetettem s még egyszer utoljára kinyitottam sötét barna szemeimet, hogy láthassam Adrian arcát. A zöld szempár könnyben ázott s szájával szavakat formált azonban hiába semmit sem hallottam már. Fényesség járt körbe minket s valamilyen földöntúli meleg nyugodt érzés fogott el ráadásul ahogyan tartott a karjaiban, biztonságban éreztem magamat minden megbánásomat hátra hagyva léteztem a köztes térben teljesen megbízva a halálistenben, aki döntött sorsomról.