side note:

- TW: ÖNGYILKOSSÁG, VÉR, GRAFIKUS KÉPEK, STB.

- NEM biztatok senkit sem öncsonkításra, nem promótálom az önbántalmazás semmilyen formáját sem, senki ne tegye azt magával, amit a továbbiakban leírtam! ha valakinek ilyen gondolatai vannak, beszéljen valakivel, bárkivel, ha szeretne, akár velem is, kérem!

- a novella pusztán fikció, egy régebb óta dédelgetett katyvasz, amit amúgy egy skz shippel akartam egy hosszabb történetként megírni, de valahogy ide jutottam. a benne lejátszódó eseménysorozat a valóságban NEM történt meg. élek és a mindenem is tökéletesen egyben van.

- NE olvasd el, ha nem bírod az ilyesfajta témákat/ a képsorok felzaklathatnak/ ha vannak, előidézhetnek rossz, nem kívánatos emlékeket! nem akarok senkit sem triggerelni a témával!

SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD!

vér.

vörös folyadék serken ki az alsó ajkamból, ahogy a fogam belemélyed a szétrágott, felszakadt, kisebesedett húsba, s a remegő ujjaim között szorongatott borotvapengével párhuzamosan csúszok szét én is — újra, meg újra. amíg végleg tönkre nem megyek.

segíts.

rég nem érzett vas íze uralkodik a számban, folyik le a torkomon, terít be mindent, mi körülöttem fekszik és van, létezik, miközben a könnyeim lassan, komótosan keverednek az éltető nedűvel, s tisztában vagyok vele, hogy nem helyes amit teszek, de nem tudom megállni, hisz minden annyira, de annyira üres, mintha nem létezett volna semmi sem ide bent. mintha én sem léteztem volna; ami lehet, igaz is, csak nem magamnak, hanem mások számára.

újabb karcolás.

észre sem veszem, mi történik körülöttem; forog, táncol velem a föld és a világ, s csak egy újabb hang, apró nyisszanás, ami visszaránt a valóságba; oda, ahonnan a gondolataim bugyrába menekülök. oda, ahol semmi jó nem vár, mégis megteszem, hisz tudom, a remények hazugok, s ez a mindent elpusztító káosz, lelkünkben dúló háború nem örök. oly' múlandó, mint az ígéret és oly' fájdalmas, mint a léleknyílás, mely hiába van kezelve, sosem fog teljesen beforrni — mindig ott lesz, mint egy billog, emlékeztetve arra, mit miért tettünk, vagyis, hogy miért terveztem el azt, amit.

nem akarom.

hamis, megnyugtató szavak húznak le a mélybe, s ahogy a zokogásom még mindig nem csillapodik, és egyszerűen nem tudok lenyugodni, képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat, amiket félálomban, a palatető takarásában a fülembe suttogtál. az emlék csak az ürességet növeli, a kongást, mely itt, mélyen, a bordák között lapul, de mégis merem remélni, hogy nem minden hazugság, amely azokon az ajkakon valaha kicsúszott; van, amiben naivan még én is hinni akarok.

vér.

újabb seb a csuklón, az alkaron, a semmiről nem tehető, darabokra tépett hús darabon, de a szívvérzést még a skarlát patakba burkolt vájatok sem tudják elállítani. fáj, hisz ki nem mondott gondolatok rabja vagyok, de mégis egyszerűbb a csonkítás, a néma szenvedés, mint a szemedbe nézni, és közölni a tényt, miszerint hiteltelen lettél egy olyan ember, személy számára, aki azt hitte, a markodban van az annyira áhított, mindent jóvá tevő világ. én pedig bugyután úgy gondoltam, ha tényleg nálad van, csak kérnem kell, de belátom, ez öreg hiba volt; úgy, mint minden más.

újabb karcolás.

naivan hittem azt, hogy a penge megoldást tud adni, mégis, miközben egyre csak gyűlik a keserűség, égeti fel a nyelőcsövemet a saját magam által érzett, mégis komikusan közömbös undor, nem tudok leállni. így van. egyszerűen nem megy. veled sem tudtam, hiába voltam tökéletesen tisztában azzal, mennyire káros és pusztító vagy; olyan, mint egy hurrikán. te voltál a drogom, mely boldogságot okozott néhány ostobán beképzelt pillanatban, s azt hittem, hogy ismersz, de mint kiderült, csak egy jól elhintett mese volt az egész, melynek most már mindketten tudjuk, mi lett a vége.

ez így helyes.

és még mindig nem vagyok boldog. a veled való képek tompán, mégis erősen élnek, miközben lejjebb haladok, reménykedve abban, hogy átélhetek valami olyat, amit nem csak ideig-óráig érezhetek. gyűlölöm, hogy érzéketlen vagyok, de miután mindent odaadtam neked, mindent, ami voltam és vagyok, mondd csak. mi maradt bennem, ami ha csak egy másodpercre is, de halvány bármit is ki tudna csalni belőlem? megmondom én. egyszerűen semmi. ugyanolyan kietlen vagyok, mint az elején, amikor minden elkezdődött, azzal a különbséggel, hogy te voltál az, aki akkor és ott, hazug szeretettel és mondatokkal összerakott, most pedig te váltál azzá, aki ezt egy szempillantás alatt lerombolta, s a saját szenvedésemben nem szándékosan ugyan, de végérvényesen itt hagyott — már semmim sincs; csak egy lerágott csont vagyok.

meg akarom tenni.

magamra maradtam. nyújtózkodnom kell, hisz fáradok. foltos ágyneműt tapintok a tenyeremmel, mely szabályosan el van ázva, s úszik, én pedig olyan vagyok a paplanok sokaságában, mint a tenger sóján lebegő turista, aki már nem érzékel semmit, csak a szabadság illatát, mely édes, mint a méz. ám hiába a csalfa képzetek, mellette még mindig az orromba kúszik a vas és a vér, én pedig megnyugszom; tudom, semmi másra nem voltam jó, csak arra, hogy tönkretegyek magam körül mindent, ami él és mozog. beleértve saját magamat is; és ez így volt rendjén.

újabb vágás.

ha önző lennék, kerek perec kimondanám, hogy te öltél meg. olyan bábu voltam, mely még mindig lélegzett, te pedig ezt világosan tudtad; mindent tudtál, s még annál is többet, de hiába ismerted a szívemet, tartottad a kezeid között az életemet, egyszerűen az ég egy adta világon semmi sem érdekelt. sem az, amit mondtam, sem az, amit kértem, sem pedig a legfontosabb, az így is rothadásnak indult lelkem, amit neked adtam, cserébe azért, hogy lélegezhess helyettem.

gyilkos.

kiáltanék. hangos, melyről jövő sikítást hallatnék, ha a torkomra nem fonódnának rá hosszú, erős ujjak, s nem szorongatnák hangszálaimat úgy, mintha csak eldobható rongybabák lennének. vicces, hogy feltételes módban beszélek, hisz még mindig az vagyok; még mindig létezek egy olyan világban, ahol zsinóron rángatsz, s még mindig nem érted azt, hogy elég, elegem van. sajnálom, de elfáradtam.

megérdemled.

a bal alkarom hirtelen omlik mellém, a jobból pedig kiesik a koszos, feketére színezett penge. felemelném őket, megnézném a fegyvert és a festményt, melyet saját magamból alkottam, de egyszerűen képtelen vagyok rá. nem megy; ebben is, mint minden másban, vesztettem. mozdulatlanul fekszek, szüntelenül dobog a szívem a fülemben, és nem értem, hogy mégis miért, miért nem kaptam már irgalmat — úgy tűnik, még a halálban is szenvednem kell.

nincs több vágás.

a patakból pillanatokon belül lesz folyó, a véralvadás elindul, a küzdelem elkezdődik, a létért való gyenge hajsza, de győztes mosoly húzódik az arcunkra, hisz mindketten tudjuk, innen nincs visszaút. a matrac még jobban besüpped, s súlytalanul lebegek, úgy, mint a habok között. furcsa. már érzek mindent, ami velem történik; érzem a zuhanást, na meg a bordaközi fájdalmat, mert tisztában vagyok vele, hogy ez mind miattad történt — mégsem vagy itt; nem vagy te sehol.

elcsitul.

érzem a bordaközi fantomfájdalmat, hisz már nincs minek véreznie; tudom, ennek így kellett történnie. hiába próbálkoztam, egyszerűen sosem voltam elég; elbuktam. sajnálom, próbálkoztam, de egyikünket sem tudtam megmenteni.

vége.