SunHee Pov.:

- Oh nem, nem, nem – mászok oda a lányhoz, aki a motortól nem fekve hevert mozdulatlanul a földön. – HaNeul – rázom meg a lány vállát, aki erre köhögni kezd – Hála Istennek – suttogom magamhoz szorítva a lányt. – Jól vagy?
- Kicsit fáj a fejem – motyogja.
- Az enyém is – mondom, majd eltolva magamtól állok talpra és segítem fel őt is. Szomorú pillantást vetek a motoromra, mely egy fának csapódva állt meg. – Ezt már használhatatlan – sóhajtom, majd gyalog indulnék útnak, ha egy halk nyöszörgés nem állítana meg.
- HaNeul – motyogja a lovas, akinek felettébb ismerősen cseng a hangja.
- Oppa? – Illetődik meg a lány, majd az éppen felülő férfi felé siet. – JongDae, mit csinálsz itt ilyenkor?
- Ezt én is kérdezhetném -mondja, majd nagy nehezen talpra áll. – Neked otthon lenne a helyed.
- Nem maradhattunk – mondom, majd mellé lépve nyújtom át neki a kis borítékot.
- Ez meg mi?
- Bizonyíték, hogy a koronaherceg egy hazaáruló. Ezért kereste a húgodat, semmi másért. Nem tudom, hogy az elején mivel vett rá pontosan, hogy vidd őt a palotába, de a szökés után nem a férfiúi büszkeség vezette, hogy előkerítse HaNeult, hanem a hatalomvágy. Sok mindenre képes lenne azért, hogy ő legyen a király, helyesebben mondva: bármire képes lenne – magyarázom, míg a katona átfutja a sorokat.
- Ez már lényegtelen – mondja, majd elrakja a levelet. – A király tegnap este nagyon beteg lett, nem tudja ellátni teendőit, így, bár még nem hivatalos, di kinevezte a fiát régens királynak. Ezért is indultam hozzátok, hogy elmondjam a hírt.
- Ez, felettébb kellemetlen – mondom leülve egy kőre. – Ha SeungHo a régens, az nem csak nekünk rossz hír, de az egész királyságnak az. Hm, nehezen hiszem, hogy az apja beteg lenne, ebben is az ő keze van, de minimum Choi miniszterelnöké – morgom.
- Ezt meg honnan vesze?
- ChanYeoltól. Sok mindent hallottam, de sajnos nem eleget – sóhajtom.
- De... - Kezd bele HaNeul, de Chen befogja a száját. Értetlenül pillatok a férfire, aki csak a szája elé emeli a mutató ujját, ezzel engem is csendre intve. Lassan elengedi HaNeult, majd int nekünk, hogy kövessük, a legnagyobb csendben, a lehető leggyorsabban igyekszünk magunk mögött hagyni a helyszínt, de hírtelen éles ugatás hasítja ketté a csendet.
- Kutyák – szólal meg halkan Chen.
- Remek meglátás, diplomát neked – morgom, mire csak szúrósan pillant felém, hát, ha még értette is volna, amit mondtam.
- Szét kéne válnunk, nem tudnak egyszerre mindnyájunkat követni – suttogja HaNeul.
- Nem tartom jó ötletnek – mondom.
- Támogatom, pláne, hogy SunHee nem ismeri az erdőt, hamar elkapnák, azt pedig nem szeretném, azaz szeretnénk – mondja JongDae, és komolyan meghat az aggodalma.
- Nincs időnk vitatkozni! – Mordul ránk a lány. – Ti menjetek ketten, én majd megyek egyedül. Nem lesz baj, nagyon jól kiismertem az erdőt. Oppa, a Nagy Szikla Tövishez menjetek, ott találkozunk – mondja, és már útnak is indulna egy másik irányban, de Chen megragadja a karját.
- Éjfélig várok, ha nem leszel ott, megkereslek - mondja, majd egy gyors ölelés után útjára engedi a lányt, majd mellém lép. – Gyere, a mocsár felé megyünk, hogy a kutyák elveszítsék a nyomunkat – mondja, majd karon ragadva engem megyünk tovább. Egy ideig még halljuk a kutyák ugatását és a katonák kiáltásait, de lassacskán elül a zaj, így már csak az éjszakai erdő neszei zavarják meg a csendet.
- Miért? – Kérdezem hírtelen, mire a katona felém pillant.
- Mit miért?
- Miért engedted el HaNeult. És miért akarsz megvédeni?
- Azért engedtem el, mert ügyes lány. A forrás felé ment. Ha áthalad a vízen a kutyák elveszítik a nyomát, mint ahogy a miénkkel is tették a mocsárnál. Onnantól csak követnie kell a patakot és odaér a Tövishez. – Mondja, majd tovább halad.
- Nem válaszoltál a második kérdésemre.
- Tudod miért hívják Tövisnek a helyet? – Tér ki megint a válaszadás elől, így csak lemondóan sóhajtok egyet, megrázva a fejem.
- Még csak azt sem tudtam, hogy létezik ilyen hely.
- Kár, pedig gyönyörű. Az erdő szélén van egy szakadék, az öregek szerint egy sárkány vájta ki a karmaival, mások szerint puszta véletlen a léte. De abban mindenki egyetért, hogy csodálatos. Hatalmas, hegyes sziklák nyúlnak az ég felé, melyek hegyén, a tiszta éjszakákon csillagok táncolnak, kaput alkotva a Holdnak – meséli, és mire a történet végére ér, el is érjük a Nagy Sziklás Tövist, vagyis inkább töviseket és a látvány valóban lenyűgöző. Minden olyan, mint amilyennek JongDae leírta.
- Ez, gyönyörű – motyogom és megbabonázva figyelem a tájat. Vajon hova és hogyan tűnhetett el ez a gyönyörű hely? Vagy még mindig itt ál, a város szélén, valamelyik park-erdő szélén, csak mi elkényeztetett, lusta városiak nem keressük fel ezt a csodás helyet?
- Az – suttogja Chen is, de mikor felé pillantok, ő engem néz a táj helyett. És érzem, tudom, hogy nem is azt dicséri. Érzem, hogy felforrósodik az arcom és halvány pír jelenik meg rajtuk, ezért lehajtom a fejem. Pár pillanat múlva finom érintést érzek meg az államon, ami kényszerít, hogy emeljem meg a fejem így szembe kell néznem JongDaevel. Olyan közel van, megint. Tól kicsi a távolság kettőnk között és túl nagy a kísértés. A szívem őrülten kalimpál a mellkasomban, és a fülemben zúgó vér ellenére is hallom, hogy arra bíztat, ne ellenkezzek, adjam át magam a pillanatnak, adjam át magam annak a varázslatos érzésnek, melyeket Chen ajkai nyújtani tudnak. Remegő lábbakkal állok a most oly erősnek tűnő férfi előtt, eljátszva a gondolattal, hogy csak mi vagyunk a világon, hogy nem bánom meg, ha most az egyszer gyenge leszek, ha most az egyszer nem az eszemre, hanem a szívemre hallgatok. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat és már épp hunynám le a szemeimet, már épp gyengülnék el, mikor eszembe jut, miért is nem tehetem. Nem HaNeul miatt nem szabad, még csak nem is JongDae miatt. Miattam nem lehet. Nem szerethetem és ő sem szerethet engem, bármenyire is csábító ez most ebben a pillanatban. Nem lehet, mert nem tudhatom meddig lesz mellettem, nem tudhatom én meddig leszek mellette. Nem szeretném, ha egy reggel arra ébredne, hogy én már nem vagyok vele. Nem szeretnék egy reggel arra ébredni, hogy nincs velem. Most kell erősnek lennem, most kell megálljt parancsolni az ostoba vágyakozásnak, mert bár most is fáj, később csak még rosszabb lenne. Később, mikor otthon leszek, mikor már nem lesz Chen, soha többet.
Halk sóhajt hallatva hajtom le a fejem ellépve JongDae elől, hogy aztán az égre emeljem a tekintetem. Jól döntöttem, mert így kellett döntenem.
- Miért nem engeded, hogy vigyázzak rád? – Kérdezi halk, csalódott hangon, mire egy könnycsepp gurul végig az arcomon, de nem tudok válaszolni, mert félek, ha kinyitom a szám olyat mondok, ami soha nem lehet valóság. S bár fáj a hallgatás a szavak csak még jobban fájnának... Chen, kérlek érts meg!

****
Remélem tetszett a kárpótlásom!:) Köszönöm, hogy olvastad a fejezeteket és remélem a jövőben is velem tartotok majd!
Bocsi a helyesírási és elgépelési hibákért!