− Hallgatlak Karan! − Lucifer oda sem nézett a vékony alakra, aki hátulról közelített felé.

Választhatott volna egy tetőt a találkozáshoz, de nem volt kedve kitenni magát a szél kényének-kedvének. Inkább egy pláza előtt várakozott az alakváltó démonra egy papírpoharas kávéval a kezében.

Emberek jöttek-mentek, de rám sem néztek Luciferre, annyira hétköznapi látványt nyújtott hosszú szövetkabátjában. Aki viszont alaposabban megnézte az hamar rájött, hogy nem átlagos a férfi, aki ott állt, de ösztönösen gyorsan tovább is állt, inkább elfelejtve mit is látott, semhogy bajba keverje magát.

− Nagyuram! − hajtott fejet a démon, leginkább egy kéregető hajléktalannak tűnt Lucifer mellett, így a testtartása sem volt meglepő. − Utánanéztem a lánynak ahogyan kérted.

− Ne húzd az időt! − szólt rá a Pokol Ura a szolgájára. − Mit találtál?

− A lány maga nem nyert beavatást, de az ősei között bizony akad szép számmal hitlovag, és kiválasztott is. Nem tudom mennyire bölcs dolog...

− Felhozakodni ezzel részedről semmiképp sem − Lucifer nem emelte meg a hangját, és csupán a szeme sarkából nézett a démonra, aki így is alázatosan meghúzta magát, és bölcsen csendben maradt.

A téren mászkáló embereket nézte Lucifer, miközben azon gondolkodott mit is kellene csinálnia. A hitlovagok olyan beavatást nyert férfiak voltak, akik négylábú őrangyalok társaságában keresték az emberek közé vegyült démonokat, hogy visszaűzzék őket a pokolban. Közben természetesen kiálltak a gyengékért, és elesettekért.

Velük ellentétben a kiválasztottak nők voltak, akik szintén beavatást nyertek a két oldal csatájába. Ők viszont társadalmi szinten igyekeztek jobbá tenni a világot. Lelki útmutatást adtak, jó irányba terelték a kétségek között vergődőket, akiket már megkörnyékeztek a démonok.

Valamilyen oknál fogva Luca nem kapott beavatást, mégis ösztönösen olyan gondolkodással, és világszemlélettel rendelkezett, ami alapján akár kiválasztott is lehetett volna. Talán az égiek nem találták alkalmasnak rá valamilyen oknál fogva, ennek ellenére ő mégis igyekezett a maga körül lévőket jó irányba terelni.

Ezért is lehetett hatással Bonifácra, és emiatt nem érzékelte a kandúrból áradó negatív energiákat sem, mert tudat alatt semlegesítette őket. Abban viszont kételkedett Lucifer, hogy rá is ugyanezen okból fejthetett ki hatást. Nem őt egyszerűen csak elbűvölte a lány szépsége, és természetes bája.

Ugyan rászólt az előbb Karanra, attól még a démonnak igaza volt. Nem biztos, hogy bölcs dolog lenne tartósan kapcsolatban maradni vele. Nem mintha jó útra tudná téríteni őt, hisz nem véletlenül került abba a pozícióba, amibe. Megvolt neki is a maga feladata, amit ha elhanyagol Luca befolyása miatt, akkor felborulhat a jelenleg kialakult helyzet jó és rossz között, ami jelenleg az egyensúly környékén billegett némi eltérést mutatva hol egyik, hol másik irányba.

Ennek ellenére szóba sem jöhetett, hogy lemondjon a lányról. Majd ügyel arra, hogy ne fejthessen rá nagyobb hatást, és annak tudatában milyen családból is származik már sokkal könnyebben is fog ez menni.

~ Nagyuram! − szólította meg Lukrécia a Pokol Urát tisztes távolságban megállva, a szempár felé fordult, és már ettől alázatosan meglapult.

~ Nem téged küldettelek el a városból Bonifáccal? − húzta össze résnyire a szemét Lucifer, Karan is a pokolmacska felé fordult. ~ Mit keresel mégis itt?

Néhány pillanatig habozott Lukrécia, hogy mit is mondjon. Nem akarta a kandúrt bajba keverni, még úgy sem, hogy számára is nyilvánvaló volt, hogy Bonifác szembe ment az Ura akaratával, amikor visszahívta őt.

~ De igen − ismerte el alázatosan. ~ De a helyzet úgy alakult, hogy...

~ Bonifác visszahívott − fejezte be a mondatot Lucifer.

Sok mindent elnézett a kandúrnak, de talán ideje lesz vele kicsit elbeszélgetni arról, hogy mégis milyen alapon megy szembe az ő utasításaival. Főleg azok után, hogy Karan is tanúja lehetett a familiárisa engedetlenségének.

~ Van bármi köze a jelenlétednek ahhoz, hogy Bonifác délután összehívta a városban lévő pokolmacskákat? − vonta kérdőre a nőstényt Lucifer.

~ Igen − ismerte el Lukrécia, és remélte ennek fényében nem fogják élve megnyúzni Bonifácot.

A Pokol Ura felpillantott az égre, előbb is kiszúrhatta volna, hogy az átlagosnál több holló repked. Ilyenkor a normál madarak már visszavonulnak éjszakára, de ezek bizonyára őt keresték.

~ Hallgatlak! − adott engedélyt a nősténynek Lucifer a beszédre.

Könnyebbség járta át Lukréciát ezt hallva. Eredetileg nem erre jöttek volna Bertalannal, mert a forgalmasabb részeket elkerülték volna, de aztán egy csapatnyi patkány az útjukat állta, és ebből tudta, hogy valami történt.

Nem kellett sok idő, hogy megjelenjen Kázmér egy autó visszapillantóját használva, és magával hozta Fábiánt is. A kóbor kandúr láthatóan alapos futáson lehetett túl, mert csapzottnak, és fáradtnak tűnt. Röviden beszámolt arról mi történt vele, és azt mire kérte Ignác. Ugyan Lukrécia nem tudta milyen kapcsolatban van Bonifác, vagy akár Lucifer ezzel a a Luca nevű lánnyal, de ha egy kölyökmacska mindent megtesz azért, hogy megakadályozza a két ember megjelenését az egykori porcelángyárnál, akkor bizonyára fontos szerepet tölt be.

Tisztában volt azzal, hogy elküldték az építkezésen történt malőr miatt a városból, és sokat kockáztat, ha ő megy, de ezt érezte a leghelyesebbnek. Kázmért megkérte vigye haza Fábiánt, aki ma este már másodszor bizonyult hasznosnak, majd megegyeztek Bertalannal, hogy elválnak. A négylábú őrangyal folytatja az utat a porcelángyárhoz, ő meg előkeríti Lucifert. Kapóra jött, hogy Szervác velük küldött néhány hollót a megfelelő útvonal miatt, de most felhasználhatta arra az egyiket, hogy kerestesse a Pokol Urát.

Nem kellett sokat várnia, hogy megkapja a szükséges információt, és egy tükröt használva rövid időn belül már a belvárosba is ért. Némi bátorságot gyűjtött a megszólításhoz, hisz látta egy démonnal társalog éppen Lucifer, és nem lett volna okos dolog csak úgy közbeszólni. Közelebb araszolt, és kivárt.

− Luca, Luca, Luca − dörmögte halkan maga elé Lucifer miután meghallgatta Lukrécia alapos, és rövid összefoglalóját a helyzetről. − Tudtam, hogy kiszúrod a kibúvót, amit hagytam, de legközelebb alaposabb leszek.

Nem tudhatta Ignác képes volt-e feltartani a két embert, és ha igen mennyi időt tudott nyerni, de nem is számított. Egy pillanat alatt a porcelángyárhoz tud teleportálni, de hogy mit fog találni ott az már kérdéses volt. Csak reménykedhet benne, hogy Luca és ez az állatorvos még nincs ott. Bonifácot nem féltette különösebben, de azért nem örült volna neki, ha nagyobb baja esik. Eddig mégiscsak több hasznot hozott a kandúr, mint amennyi bosszúságot okozott.

− Mehetsz a dolgodra Karan! − bocsátotta el az alakváltó démont Lucifer, majd a macskára nézett. − Te velem jössz!

− Akaratod szerint Nagyuram! − hajtott fejet Karan, majd behúzódott a legközelebbi árnyékba, amiből ki már nem lépett, csupán egy holló reppent felfelé.

~ Ahogy kívánod! − maradt alázatos testtartásban Lukrécia, és óvatosan araszolva követte a Pokol Urát, aki megindult egy mellékutca felé, a kezében tartott üres papírpohár egy pillanat alatt semmivé lett egy szemvillanásnyi ideig látható lángnyelvnek köszönhetően. Amint sötétség borult mind a kettőjükre eltűntek, mintha soha nem is jártak volna ott.

A két macska hangtalanul, és szinte észrevétlenül osont az árnyékban. A megvilágított területeke Bonifác egyszerűen átteleportálta, Szerafina is a saját  képességét használva villanásként szelte át a távolságokat. Elérték az épületet minden gond nélkül. Kellően leromlott az állapota az elmúlt időszakban, így nem okozott gondot találni egy betört ablakot, amin könnyedén bejutottak.

A kelleténél többször egyikük sem akarta használni a képességét, mert energiájukba került. Amire még szükségük lehet, ha harcra kerülne a sor. Bonifác kételkedett abban, hogy összecsapás nélkül megúsznák ezt az éjszakát. Bevethetné rémálmot okozó képességét, de nem bízott benne, hogy működne annak fényében, hogy tudnak róluk, és csak az égiek vannak azzal tisztában mennyi információt sikerült az embereknek összegyűjteniük róluk, és a négylábú őrangyalokról.

Nem jutottak messzire a nősténnyel, amikor vörös lámpák fénye villant fel. Meglapultak mind a ketten, nem kellett sok ész hozzá, tudják lebuktak, de Bonifác nem jött még rá hogyan. Jobbra-balra villant a tekintete, hogy kiderítse, közben az emberek hangja is eljutott hozzájuk, akik keresni kezdték őket.

~ Pokolba! − morogta Bonifác, amikor kiszúrta a mozgásérzékelőt a falra szerelve.

Nem feltételezte az emberekről, hogy ilyen felszereléssel rendelkeznek, és bizonyára kamerák is vannak bőven. Ha óvatosabb, akkor könnyedén hatástalanítja és nem veszik őket észre. De legalább azt még meg tudja akadályozni, hogy felvételek készüljenek róluk.

~ És most? − kérdezett rá Szerafina.

~ Mindjárt kiiktatom a kamerákat, aztán elbújunk, és meglátjuk mennyien vannak. Hacsak ketten, akkor simán elbánunk velük − válaszolt Bonifác.

− Azon az oldalon jelzett a mozgásérzékelő − mutatott a megadott irányba Sammy, a társa elnézett abba az irányba, de hiába meresztette a szemét, a vörös fények ellenére sem látott semmit.

− Mit mutatnak a kamerák? − kérdezett rá Pete.

Mindketten a monitorok irányába néztek, de mielőtt alaposabban áttanulmányozhatták volna a képernyőn látottakat egyszerűen elment az adás. Meglepetten néztek össze, majd a felismerést követően elkomorodott az arcuk.

− Ez egy pokoli bestia − jelentette ki Sammy, és az asztalon heverő megtöltött fegyverért nyúlt.

Társa követte a példáját, és elővette a sajátját, majd egymás mellett oldalazva a két oldalt figyelve elindultak arra, ahol a mozgásérzékelő jelzett. Meresztették a szemüket, és nem siettek, egyikük sem akart meglepetés támadás áldozata lenni. Voltak információik, de a legtöbb elmondáson alapult, maguk még semmit nem tapasztaltak a begyűjtött macskák, és kutyák kapcsán.

Harmadik, legújabb társuk idetelefonált, hogy lebukott az állatorvos, és a nő előtt, akié az óriási macska volt, amivel az edzőteremben találkozott. Ebből tudták, hogy a két ember felbukkanására számítaniuk kell. Abban kételkedtek, hogy ez miatt a rendőrség kiszállna ide, de ettől függetlenül a menekülő utat szabaddá tették, ha le kéne lépniük. A két meglepetésvendéggel még nem kell számolniuk, idő míg ideérnek. És talán pont látni is fogják azt, amiről most még azt mondják őrültség.

A nagyobb darab férfi mozgást érzékelt a szeme sarkából, de mire odafordult már semmit sem látott. Szinte ugyanekkor mellette a társa, Sammy szintén mozdult, de ő is hasonlóan járt.

− Ketten vannak − dörmögte Pete. − Mert az nem lehet, hogy ennyire pokolian gyors.

− Akárhogy is, egyik lehetőség sem túl jó − válaszolt Sammy, és sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan nézett fel a fejük felett futó szellőztető csőrendszerre. Egy vörös szempár nézett le rá. − Ott!

Társa követte a tekintetét, hogy ő is szembesülhessen a hátborzongató, izzó íriszekkel. Két fegyver emelkedett szinte egyszerre lövésre készen, de mire célra tarthattak volna eltűnt a célpont a szemük elől.

− Hova lett? − nyögte Pete elképedve.

Mellette Sammy fordult is hátra, nehogy onnan érje őket támadás, de így sem tudta elkerülni a rá támadó fehér bestiát, aki a mellkasába mélyesztette hátsó lábainak karmait, miközben a mellsők a fejet vették célba. A férfi csak a szerencséjének köszönhetően nem vakult meg, de az arcán, és a szemöldök csontján mély karmolásnyomok maradtak miután sikeresen megragadta a macskát, és hajította le magáról.

Társa már célba is vette, amint földet ért a fehér szőrpamacs, de a golyó a hűlt helyére csapódott be, mert egy villanással eltűnt a szemük elől. Sammy átkozódott, a társa vadul forgott, nehogy még egy ilyen orvtámadás érje őket.

− Ez nem fekete volt − jegyezte meg közben Pete.

− Leszarom milyen színe van! − törölgette a szemébe ömlő vérét Sammy. − Ezért kinyírom. Meg azt a vörös szeműt is.

~ Nem lesz olyan könnyű dolgod, mint ahogy te képzeled − jegyezte meg Bonifác, a következő támadás az övé volt, és már helyezkedett is, hogy tökéletesen kivitelezhesse.