- Na mit gondolsz?
- Nem is sírtam ennyit... túlzol.
- Dehogyis nem. Majdnem minden emlékemben vagy sírsz vagy sírás előtt állsz.
- Hát én meg úgy emlékszem te folyton grimaszoltál!
- Jó, jó ne ezen akadjunk fenn. Mit gondolsz a történetről?
- Nem is tudom...
- Mi az, hogy nem is tudod?! Eddig minden könyvemet olyan szabadon tudtad kritizálni, de pont ezt nem?
- Jó de ez más. Ez egy igazi történet ugye?
- Mondtam már, hogy a legigazibb.
- De én nem emlékszem anyára! Az, akit leírsz... ahogy apa beszél róla... olyan mintha én kimaradtam volna mindebből.
- Gyerek voltál még. Én is csak a naplóim miatt emlékszem ilyen jól rá.
- Hát ez az! Ő volt az édesanyám és úgy érzem elárultam azzal, hogy nem emlékszem rá. Semmire se emlékszem ezekből szinte. Milyen gyerek vagyok, ha a saját anyukámat elfelejtem?! Aki ennyire szeretett? Én... én tudod mire emlékszem? Hogy minden évben lekvárt főzött. Hogy a haja fennakadt az ajtókilincseken. A kórházi folyosóra emlékszem és ahogy szedte az almát a kötényébe. De minden történet arról szól milyen erős volt és mennyire szeretett.
- Szerinted nem szeretett?
- Nem szeretne... ha tudná, hogy elfelejtettem.
- De most mondtál egy csomó dolgot amire emlékszel!
- Ezek nem számítanak...
- Ez nem így van. Mindenkinek mások a fontos emlékek. A te emlékeid nem érnek kevesebbet.
- Jaj Jack... tényleg ki akarod adni ezt a könyvet?
- Nem, soha nem is akartam. Ez a könyv a tiéd Aris.

Vége