Rózsa
Klasszikus alapanyaga a szerelmibájitaloknak. A tarotban az egyensúlyt és új lehetőségeket szimbolizálja

Egy bizonyos ponton rá kellett jönnöm Aegeus a lehető legkisebb szülői engedély minősítéssel rendelkezett a felnőttek közül, akiket ismertem. Mindenesetre tekintve, hogy szelíd volt, mint egy bárány és a szemei jóindulatúak, mint egy tehéné mégis próbált valami szigorúságot magára venni.
Vége van a bóklászásnak, jelentette ki határozottan. A szabad futkosás jogát egy időre megszünteti mivel ennyire ráhoztuk a frászt az amúgy rettenthetetlen Thetisre.
Így jött ő is velünk a városba.
Próbáltam nem duzzogni. Tényleg.
De ahogy rázkódott velünk a kis vörös tragacs újra és újra lebiggyesztettem az ajkam.
- Ugyan Jack – mondta engesztelően Aegeus felpillantva a visszapillantó tükörbe, hogy rám nézhessen – nyolc éves vagy mégis mit vártál? Hogy hagyunk titeket randalírozni a városban? Hiába kisváros ez, sose lehet tudni. Ígérem nem rontom el a mókátok.
- Tudom... - motyogtam. Azért mégis sértett, hogy nem hagytak minket szabadon.
Persze addig egész életemben a kertvárosban éltem, ahol minden sarkon a lakóközösség önjelölt zsarui figyelték a gyerekeket. De attól még megvolt az a szabadság érzet, hogy ha akartam volna kikerekezhettem volna még akár Long Islandről is.

- Komolyan kalapot kell venned? – kérdezte némi csalódottsággal Aris ahogy az egyik butikban ácsorogtunk. Ő tényleg azt hitte ez valami kód volt?
- Hát nem ezzel kezdtem? – tettem vissza még egy szalmakalapot, ami nem találkozott az elvárásaimmal.
- Deee – nyögte – de majd csinálunk valami izgit is ugye?
- Passz, van itt bármi érdekes is? – fordultam felé. Eddig nem igazán volt jó véleményem Lavender Hillről. Még csak egy nagyobb bolttal se találkoztunk. Apró butikok és egy étterem. Az egyetlen „mókás" dolog egy pénzbedobós játékrakéta volt. De arra is egy „nem működik" tábla volt akasztva.
Amiből viszont akadt az a levendulás illatosító párnácskák. Mindenhol lehetett kapni őket és szinte fuldokoltam már tőle.
Itt sokkal erősebb volt a szag, mint a saját szobámban ülve még ha a házunk mögött egy levendula rét terült el felfutva a hegyig.
- Van könyvtárunk – jegyezte meg Aegeus egy barackszín pulóvert tartva a kezében. De nem lehetett elég ronda mert végül visszatette.
- Papa ez bizton nem érdekli Ja... - kezdett bele Aris de közbe szóltam.
- Nem, valójában érdekelne.
- Akkor ez után irány a könyvtár! – bokszolt bele lelkesen a levegőben a férfi.

A szalmakalap megvétele után gyalog indultunk a két utcára lévő könyvtárhoz. Valójában ebben a városban nem lehetett sokkal messzebb egymástól két épület annyira kicsi volt Lavender Hill.
A könyvtár egy földszintes épület volt mellette egy valamivel kisebb épülettel a kertjében. Mindkettő vörösre volt mázolva ablakának ládáiban virágok és egy lusta foltos macska napfürdőzött. Az épület tetején vidám színes kézzel festett tábla jelezte, hogy ez az épület bizony a könyvtár.
- Tényleg ez lesz a mókás dolog? – kérdezte minden lelkesedés nélkül Aris.
- Jó lesz – mondtam a fejébe nyomva a szalmakalapot.
- Neked. De én nem tudok valami jól olvasni.
- Nincs is jobb hely a könyvtárnál – dörzsölte össze izgatottan tenyerét Aegeus mintha ő is most lépne be ide először.
- Neked – sóhajt Aris ahogy követ minket a macskaköves úton a bejárathoz.
A könyvtár nem volt több mint egy nagyobb szoba, amibe a lehető legtöbb könyvszekrényt gyömöszölték, illetve egy ingatag galéria, amin szintén polcok voltak.
Ezeken kívül csak egyetlen asztal pár székkel és egy íróasztal fért el. A könyvtárost az íróasztalnál találtuk.
Harmincas nő volt átlagos arcú és kinézetű, ha eltekintett az ember a lila hajától. Talán pont a középszerűsége ellen tüntetett ezzel a hajszínnel.
- Nahát csak nem egy új jövevény! – pillantott fel a számítógép monitoráról ahogy odaértünk elé – nézzük csak. Te vagy Aegeus-ék rokona vagy, vagy az új lakók egyike, akik Mrs. Blossom rokonai.
- Camilla néni? – kérdeztem vissza értetlenül. Azt hittem ugyan az a családneve, mint anyának. Aztán rájöttem talán a férje halála után vehette csak vissza a leánykori nevét és az itt élők még mindig a férje családnevén hívják. Vajon emiatt se jön le ide már?
- Pontosan – csettint egyet lelkesen a nő – kíváncsi voltam, hogy vajon lesz e köztetek valaki, aki jár majd ide. Az édesanyád eddig még nem tévedt be. De láttam a városban párszor. Csinos nő nem is értem, hogy csalhatták meg... - a nő tovább csacsogott volna de Aegeus torok köszörülése megállította – jaj én hülye – kapta a szája elé a kezét bocsánatkérőn – nem akartam ennyit fecsegni.
De a kár már megtörtént. Döbbenten meredtem a nőre miközben próbáltam kitalálni hogyan tudnám azt hazudni mindez meg se történt. A felnőttek számára a megcsalás valami borzalmas volt valami szégyelni való. Azzal, hogy a város tudta mi történt anyámmal örök bélyeget nyomott ránk is. Nem vagyunk tiszták. A szégyen második rétegként, piszkokként tapadt ránk.
Aris karjai biztonsági övként ölelték át a derekam pillanatokon belül. Puha barack orcáját az enyémhez nyomta míg a fején lévő szalmakalap a földre nem esett végül hangtalan.
Mintha csak megpróbálta volna a keserű ízt elszívni belőlem. Talán, ha elég ideig maradok mellette... ha elég ideig marad mellettem akkor egy nap nem lesz orvosság íze a torkomnak.
- Lizbeth – köhintett párat Aegeus hogy próbálja oldani a feszültséget – szerintem Jack gyakran fog ide járni. Ugye? – pillantott le rám. Bólintok miközben visszaölelem Arist.
- Aww... hát ti ketten nagyon összenőtetek hát nem? – minden válasz nélkül csak rávillantottam a szemem.
Nem lehetett ijesztő egy kerek arcú nyolcévestől bármennyire is volt gyilkos szándékú, de arra elég volt, hogy végre befogja.

A könyvtár felhozatala szegényes volt. Mint később kiderült ez szolgált az iskola könyvtáraként is így nagyrészt munkafüzetek és tankönyvek sorakoztak a polcokon. Utánuk jöttek a népet csábítani akaró könnyű irodalom majd a szép és egy szegényes két polcon az ifjúsági és gyermekkönyvtári „részleg".
Végül rá jöttem nem vagyok többé köteles, hogy az apám által létrehozott szabályok szerint olvassak. Ha akarom most már olvashatok óvodásoknak szólókat. Vagy bármilyen ponyvát, ha pedig Dosztojevszkij akad a kezembe nincs itt, hogy kiverje belőle mondván ez nem nekem való.
Igen, én egy olyan fajta szabályozott burokban élő gyerek voltam, akinek az volt a legnagyobb lázadás az apjával szemben, hogy szépirodalmat olvas.
Apám nem volt könyv rajongó. A politikát és a tőzsdét figyelte a tudományos kutatásokkal lépést tartott, de a legnagyobb pocsékolásnak tartotta az irodalmi Nobelt.
- Jaaack – nyafogott a sarkamban lépkedő Aris – válasz már egyet!
- Jó... jó – motyogtam tovább húzva az ujjam a könyvek gerincén. Végül megakadt egy nagyalapún az ifjúsági polc végén.
A Dzsungel könyve.
Egy klasszikus. A mesét csak egyszer láttam ugyan, mert Ella félt tőle. Főleg a tigristől, Sir Kántól.
Ez a kiadás egy hatalmas színes mesekönyv volt. Az illusztrációk nem annyira gyerekesek inkább a hangulathoz illően kissé groteszkek. Felnyitom a fedelét mire valami a padlóra hullik belőle. Mielőtt bármit tehetnék Aris már fel is kapja. Egy ideig nézi és forgatja a papírlapot majd csüggedten átnyújtja.
- Nem tudom elolvasni – mondja ahogy átveszem tőle miután a hónom alá csapom a könyvet, hogy jól szemügyre vehessem a lapot.
Díszpapír rajta egy mélynyomott arany rózsa. Kissé giccses és sárgás a kortól.
- Ha eláll az örökös eső fussunk össze újra itt. Visszaadom az esernyőd. Az ilyen napokon még az árnyékod is hiányzik... - olvasom fel majd összenézünk értetlenül.
- De hát ma nem is esett – mondja Aris de csak a bizonyosság kedvéért még ki is les az ablakon. Még egyszer megfordítom a lapot. Egészen a legsarkán apró betűkkel ez áll.
- Rose-nak.
- Hát remélem Rose visszakapta az esernyőjét – zárta le Aris vállat rántva.
- Szerintem ez egy elég régi üzenet lehet.
- Attól még remélem, hogy visszakapta.
- Vajon mi lehet a történet mögötte?
- Hát gondolom Rose odaadta valakinek az esernyőjét.
- Túltennéd magad az esernyőn?
- Megtennéd, hogy nem képzelsz bele többet, mint ami?
- Nem képzeltem!
- Oh dehogyisnem! Na mond a sztorit!
- Nem, mert ilyen vagy! – majd sértetten otthagytam.
- Jaj Jack! Nem úgy értettem!

A felnőtteket ugyan ott találtuk, ahol hagytuk őket, az íróasztalnál. Aegeus egy széket húzott oda és most ott teázott Lizbeth-tel halkan susogva ahogy azt a könyvtárban illik hiába voltunk mi az egyetlen bent lévők. A szemüveg ingatagon billegett homlokán majd le is esett onnan ahogy felénk fordult.
- Na milyen kincset találtatok? – kérdezte ahogy felvette a szemüveget a földről. Szerencséjére nem tört el.
- Ezt – tartottam fel a nagyalapú mesekönyvet majd letettem Lizbeth elé, aki felnyitotta a fedelet és az ott lévő számokat átmásolta egy kis kockás füzetbe, aminek cicák voltak az elejére rajzolva. A nevem, címem és születési időpontom alatt most már ott álltak a könyv adatai is.
- Mennyi a kölcsönzési idő? – kérdem a mikor visszanyújtja a könyvet.
- Itt nincs kölcsönzési idő. Nem sokan járnak ide. Visszahozod, ha elolvastad. Ha pedig valami okból kellene majd érte megyek.
- Ennyi szabadideje van? – majd mikor rájövök ezt hangosan is kimondtam zavarba jövök – a könyvtár egy fontos hely – intek bizonytalanul az üres terem felé.
- Hát ebben a városban nem sok olvasó ember van. Általában Aegeus jár ide. Bár ő már minden könyvet kiolvasott itt, ami értékelheti. Van, amikor kinyitok aztán vissza is megyek tévét nézni. Itt lakom a kertben, enyém a Muskátlikuckó. Az emberek megszokták, hogy ott mindig megtalálnak.
Talán Lizbeth még se volt olyan szörnyű. Kissé ostoba és egyszerű, ami elütött a könyvtáros image-tól, de segítőkész volt.
Épp ezért végül előhalásztam a papírost, ami a könyvben volt benne.
- Ezt találtuk benne – nyújtottam át majd gyorsan hozzá tettem – nem akartam ellopni.
- Ugyan – nevetett fel a nő majd alaposan szemügyre vette a lapot szemei sarkában megültek a nevető ráncok – amit a könyvben találsz az ajándék. Ez a mottóm – kacsint rám majd mikor Aegeus kinyújtja a kezét átadja neki a lapot.
- Kié volt? – kérdem – ki az a Rose?
- Fogalmam sincs – nevet fel Lizbeth majd elkezdi nyomogatni a billentyűzetet -ha régebb óta itt van a könyv benne kell lennie a katalógusban. Mrs. Blossom lelkiismeretes volt és mindent számítógépen rögzített. Én bevallom elég rossz vagyok az informatikai részében. Az ETO* számokat is elfelejtettem már – nevet fel ismét harsányan.
Ha bármiféle konkurencia lett volna a pályán Lizbeth rögtön munkanélküliként végezné, gondoltam majd eljutott a fontosabb információ is az agyamig.
- Camilla néni volt az előző könyvtáros?
- És az előző általános iskolai tanár is. Szerintem neki van a legnagyobb IQ-ja az egész városban – majd félénken Aegeus-re pillant – persze a professzor úr után...
- Áh, Thetis okosabb – legyint csak félig figyelve Aegeus még mindig a lapot nézve – de ez igazán izgalmas! Vajon mi lehet a történet mögötte?
Aris erre színpadiasan felsóhajtott.
- Nem is tudom! Talán Rose odaadta neki az esernyőjét. De ez csak egy erős tipp! – tárta szét karjait.
- Most pont olyan voltál, mint anyád! – nevet fel Aegeus.
- Meg is van! – kiáltott fel diadalmasan Lizbeth a levegőbe bokszolva – ejha! Ez a könyv egyenesen az Egyesült Királyságokból érkezett! Egy nemzetközi könyvtárok közötti ajándékprogram keretében.
- Azt jelenti Angliából jött – fordultam Aris felé fordítva mire szája néma „ó"-t formált majd bólintott. A papírlap ismét a kezembe került és még egyszer átfutottam a sorokat.
„Az ilyen napokon még az árnyékod is hiányzik..."
Aris árnyékára sandítottam, ami most a délutáni napban óriássá nyúlt a falon. Elképzeltem mit gondolhatott az illető mikor ezt írta. Kissé szentimentális, kissé bárgyú. Talán Rose árnyéka is olyan volt, mint Aris-é, egy bohó utánzata az eredetinek. De még ez is jobb volt, mint a teljes hiány.
Meg tudtam érteni. Néha szerettem volna zsebre vágni Aris-t csak, hogy egy egészen kicsikét a világ csak belőlünk álljon. Mint mikor elvesztünk az erdőben, de most minden félelem nélkül.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá míg a felnőttek beszélgetésének duruzsolását hallgattuk.
Így ni.
Most már összeérnek az árnyékaink.

*ETO (Egyetemes Tizedes Osztályozás) Ez alapján kategorizáljak a könyveket és ettől is függ hol helyezkednek el a polcokon.