Körömvirág
A szerelem és állandóságot szimbolizálja klasszikus szerelmi bájital növény

Ellával közösen fürödtünk míg Aris-ék előkészítették az ágyakat.
Mi ketten Aris-szal már elkészítettük a bunkert már csak Thetis jóváhagyása kellett és Ellának az ágy kikészítése.
A gőztől nehéz fürdőben Ella az egész alakos tükörre rajzolgatott az ujja hegyével míg én a haját fésültem ki.
Most olyan illata volt, mint Thetisnek méz és virágok kaotikus fergetege. Bőre még lángolt a forró víztől arcán pedig az összes izom egyszerre rándult meg egy-egy gubancnál.
De hősiesen hang nélkül tűrte.
- Hé, Jack – pillantott rám a tükörből.
- Hmm? – egy boggal vívtam épp vesztésre állva.
- Megfésülhetlek én is? – barna szemei csillogtak.
- Ezt még kibogozom és te jössz – elégedetten bólintott erre.
Nem sikerült teljesen csomó mentesíteni, de látszatra kifésültnek tűnt volt szóval hagytam és helyet cseréltünk.
Most én ültem a kis sámlin mögöttem Ella kiszedte a hajmaradékot a fésűből és a kis szemetesbe hajította.
- Na figyelj – sóhajtott nagyot ahogy belekezdett a fésülésbe – tudom ám miben sántikálsz.
- Igen? – fogalmam sem volt miről beszélt, de megint az üzletasszony hangját vette elő. Ellában megvolt a tökéletes kettősség. Egyrészt egy édes, de hisztis kislány volt, aki bárkit eltudott varázsolni másrészt egy megtermett negyvenéves üzletasszony fondorlatosságával is tudott bírni.
- Ne nézz palimadárnak. Mindketten ugyan arra hajtunk.
- Mire?
- Jack! – koppintott fejen a fésűvel. Az üzletasszony énje is hisztis volt – Aris-ra! – majd halkabbra vette a hangját – figyel testvéremként szeretlek...
- A testvéred vagyok.
- Neked muszáj mindent kijavítanod mi? Szóval mivel szeretlek képes vagyok egyezségre lépni veled. De szigorú szabályokkal! Gyors vagyok?
- Nem, nem. Folytasd csak.
- Jó. Szóval gondolkodtam hogyan tudnánk megoldani a helyzetet, hogy mindenkinek jó legyen és arra jutottam, hogy én hozzámegyek Aris-hoz.
- És ez nekünk Aris-szal hol jó? – ismét fejen koppintott – Au!
- Megérdemelted. Hagyd, hogy befejezzem. Én hozzámegyek Aris-hoz. Te pedig lehetsz a titkárnője.
Egy pillanatra nem értettem miről beszél aztán leesett, hogy apa titkárnőjére utalt. Ella, mint minden öt éves fogalma se volt a párkapcsolatokról és a megcsalások kusza hálójáról.
- Azt akarod, hogy a szeretője legyek?
- Az mi?
- Semmi. Mindegy – ezt nem tőlem fogja hallani az biztos- szóval én leszek a házasságtörő?
- Nem törsz meg semmit, hisz tudni fogok rólad! Meg testvérek vagyunk. Nem azt mondja mindig mindenki, hogy tanuljunk meg osztozkodni?
- De kezdjük rögtön egy emberen? Mi van, ha Aris nem megy bele?
- Aris mindenbe belemegy – vonogatta Ella a vállát – még ráérünk kitervelni. Még nem állok készen a házasságra. Nincs a méretemben mennyasszonyi ruha.
- Igen csak ez tart vissza az esküvőtől – forgattam a szemem mire ismét fejbe kólintott a fésűvel – Au! Hagyd már abba!

A bunkerünk Aris-szal mesteri lett. Még Aegeus is vágyódva nézett be sátorszerű bejáratán mikor lefektettek minket.
Ella tűntetőleg elbarikádozta magát saját és Aris plüsshadával kis fészket alakítva az ágyban. Csak a most már szemkötőt viselő Thetisnek engedett egy kis helyet a párnája mellett, hogy a nő újra fonhassa még nyirkos haját.
Aegeus esti mesét mondott nekünk görög istenekről, akik egy aranyalmáért és a legszebbnek járó címért harcoltak. A bíró egy pásztor volt, aki mégse pásztor volt, hanem herceg.
Nem értünk a végére de Aris megsúgta háború lesz végül.
Remek még egy tragikus vég...
Még fel is ajánlottam volna, hogy a papája is bebújhat a takaró-párna védőbástyánkba, de a két felnőtnek már megvolt az esti programa.
Telihold volt.
Az pedig azt jelenti, hogy felszerelkeznek kristályaikkal, köveikkel és kártyáikkal és kivonulnak az erdőbe.
Hogy pontosan mit csináltak azt nem tudtuk. Aris-t még nem vitték ki soha magukkal mindig megvárták amíg elalszik.
Egész este kint maradtak még ételt is italt is vittek.
De már nem lepődtem meg hisz boszorkányok voltak.

A Hold besütött a nyitva hagyott ablakon magával hozva az esti levendula illatú szellőt.
A plafon fluoreszkáló csillagai néztek le ránk.
Ella hamarosan elaludt és szuszogása megtöltötte a csöndes szobát.
Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, amit úgy éreztem szinte ide jövetelünk óta tartottam magamban. Aris mellettem mozgolódott amíg karját át nem dobta a mellkasomon majd nyakamba hajtotta arcát.
Én a hátamon feküdve néztem a takaró barikádján áttetsző apró zöld pontokat.
- Felbosszantott a történet? – suttogta halkan, hogy ne ébresszük fel a húgomat. Megérdemelte a pihenést.
- Hmm... - sóhajtottam ismét. Egy kissé igaza volt. Másrészt inkább azon bosszankodtam, hogy Ella kitúr majd és szeretőt csinál belőlem. De megkötöttük a szerződést és ő nagyon komolyan vette az ilyet.
Ahogy a hallgatási fogadalmat is.
- A legeleje pont annak Thetisz nimfának esküvője amire nem hívták el a viszály istennőjét. Tudod ez annak a történetnek az eleje, amiben Akhilleusz és Patroklosz is szerepel.
- Az majd a vége lesz?
- Nem, valahol a közepe. De a papa szerint sose lett igazán vége a trójai háborúnak. Az emberek magukkal vitték a szívükben, ami felfalta azt és azóta az emberiség nem találja a békét. De a vége talán az mikor Odüsszeusz haza talál. Mármint itt ér véget a monda.
- Az ki? – majd megráztam kissé a fejem – semmi értelme nincs az ilyen hosszú történeteknek. Ostobaság. Senki se tudja hol kezdődik és hol végződik. Akkor mi értelme van?
- A papa szerint ez az örökségem. A történetek istenekről és emberekről. Azok gyermekeiről. Hősökről – most egy szikrányi pillanatra olyan volt, mint Aegeus. Csupa kíváncsi tekintet, szelíd vonás és melankolikus boldogság. Felé fordultam.
Testeink apró völgyet alkottak közöttünk, ahol a kezeink feküdtek. Lábaink összegabalyodtak. Megkarcolt a lábkörme.
- A papád furcsa dolgokról szokott beszélni. Szerinted... - lehunytam a szemem, hogy bátorságot szerezzek – úgy végezzük, mint ő és a barátja vagy, ami rosszabb Akhilleusz és Patroklosz?
- Soha – rázta meg a fejét és még közelebb bújt a szívemre tette a kezét – tegyünk esküt.
- Esküt?
- Vérrel.
- Mi?! – felültem és hitetlenül néztem rá. Most már nem az apja volt, hanem az anyja. Tüzes elkötelezettség. Visszarettenthetetlen.
Gyönyörű volt.
Ő is felült és szembe nézett velem.
- A legerősebb eskü. Vérrel – majd mégis elbizonytalanodik – te meg mered szúrni az ujjad?
Határozottan megráztam a fejem. Mint minden hét éves rettegtem a tűtől és a vértől is ha élőben láttam. Egyszer anya megvágta a kezét és le kellett ülnöm mielőtt összeesek.
- Én sem... - harapta be alsó ajkát Aris majd felcsillant a szeme – akkor cseréljünk. A te legkedvesebb tárgyad az enyémért.
- Annak mi értelme van?
- Hát... az azt jelenti, hogy felelősségért tartozunk egymás szívéért. Mert meg kell őriznünk egymásért azt a dolgot.
- Egy példa arra mennyire fontos vagy nekem?
- Azt hiszem igen...
- Nem vagy valami határozott. Biztos boszorkány vagy?
- Az vagyok! Most ennyi is elég! Majd, ha nagyok leszünk megtesszük rendesen is az esküt. Vérrel.
- Ha ragaszkodsz hozzá... - bólintottam kelletlenül. Nem akartam a közel jövőben tűvel találkozni. A véreskü a fejemben egy gallonnyi vérért szenvedéssel és késekkel járó eljárás volt.

Évekkel később az egyetemen megtettük.
Meg kellett szúrni az ujjbegyünket.
Egy hétig nevettünk rajta milyen gyávák voltunk.
Bár Aris akkor már többet tudott a mágiáról és tudtuk a véreskü sokkal komolyabb volt, mint akkor kisgyerekként bárhogy is felfoghattuk volna.
Örökké tartó lánc. Szinte átok.
De mi belementünk.

Ekkor mindketten előszedtük a legdrágább kincsünket. Én azt a piros kisautót, amit apa a British Museumban vett nekem akkor mikor egy egész napot csakis velem töltött. A világon a legkedvesebb napom volt.
Majdhogynem az egyetlen igazán értékes ajándéka. Még akkor is ha csak egy túlárazott tizenhárom fontot érő kisautó volt.
Az apám szeretete és figyelme kőbe vésett darabkája volt. Egyedüli emlékeztető a jobb és szebb napokra.
Aris egy fekete üveggolyót szedett ki a párnája alól.
- Ennyi? – húztam össze szemöldököm. Semmiségnek tűnt az én cseretárgyam mellett.
- Ezt az üveggolyót Görögországban találtam. Egy üvegben, amit a tenger sodort a partra.
- Levél volt hozzá? – most már csodával néztem a világutazó apró gömbre. Mit láthatott vajon amíg a tengeren hánykolódott. Kié lehetett? Hány gazdája tartotta a fény felé ahogy most Aris tette.
- Nem, sajnos. De attól még ez különleges. A mama magával vitte a műtőbe. Tudod... mikor... - határozottan bólintottam, hogy ne kelljen befejeznie.
Még mindig nem tudtam pontosan hogyan vesztette el Thetis a szemét, de az az egész családot rettegéssel töltötte el.
Mintha minden reggel attól félnének felébrednek és a nő eltűnik.
Talán, ha én is rettegtem volna apám eltűnésétől észre vehettem volna a jeleket. Talán megváltoztathattam volna történetet.
- És ez a kocsi? Ő miért fontos? – pörgette meg a kezembe tartott játék egyik kerekét.
- Apukámtól kaptam – nem éreztem úgy ennél több magyarázat kell. Aris apró „ó" -t formált ajkaival majd óvatosan átvette tőlem a kisautót én pedig megkaptam a fekete játékgolyót. Még őrizte Aris tenyerének a melegét.
- Ennyi? – kérdeztem értetlenül – nem érzek semmi változást.
- Hmm – Aris oldalra billentette a fejét – meg kell még pecsételnünk. Vér...
- Nem vérrel – zártam rövidre a gondolatmenetét. Kipillantottam a bunkerből Ellára. A húgom az oldalán feküdt kedvenc babáját mellkasánál tartva. A teste nyugodtan emelkedett és süllyedt. Mélyen aludt.
Soha nem tudja meg...
- Mi lenne, ha csókolóznánk? – vetettem fel és még én is hallottam milyen izgatottan csuklik el a hangom – persze csak ha te is benne vagy – pillantottam oldalra, hogy ne a szemembe kapjam a visszautasítást.
- De, de ez egy jó ötlet – helyeselt hevesen Aris – mármint... nem olyan erős, mint a vérrel való. De működné.
- És az a lényeg, hogy működjen – erősítettem rá.
- Igen.
- Igen... - visszafordultam a fiú felé. Aris kissé előre hajolt szemeit lehunyva finoman tartva az ajkait. Az enyém volt a végső lépés.
Egy pillanatra megijedtem. Még sose csókolóztam.
Még szép, hogy nem. Hét éves voltam.
Lámpalázam volt.
Mi van, ha annyira szörnyű vagyok benne, hogy soha többé nem engedi majd meg újra?
Aris pillái megremegtek a türelmetlen izgalomtól.
Most vagy soha Jack!
A táv kettőnk között sokkal kisebb volt, mint hittem.
Mire igazán rászánhattam volna magam már össze is ért az ajkunk.
Nem mozdultunk.
Lehunyt szemekkel egymáson tartottuk az ajkaink. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél aztán mindketten némi riadalommal szétrebbentünk. Tágra nyílt szemekkel bámultunk egymásra.
- Úristen – suttogtam.
- Úristen... - bólintott Aris.
- Érzel valamit? – kérdeztem zavartan ahogy mindketten ledőltünk újra egymás felé fordulva. Mindketten ziháltunk.
- Iszonyúan piros az arcod – vigyorgott megbökve a jobb orcámat.
- Neked is – nevettünk össze.
- Hűha – lehelte Aris.
- Hűha – sóhajtottam.
- Hé, Jack... - suttogta Aris és már a lepedő susogásából tudtam a keze lassan csusszan felém. Pár pillanat volt csak és a jól ismert kissé ragacsos ujjak belesimultak a tenyerembe. Végig futotta mutatóujja begyét az élet és a szív vonalamon. Vagy nem is tudom már, mindig is ő értett az ilyen pogány jövendőmondásokhoz. Végül ujjait belefűzte az enyéimbe én pedig összezártam őket kalitkába rejtve kézfejét.
- Hmm? – szemeim ismét a lepedőfalon átsejlő csillagokat nézte, amik lassan vesztettek erejükből. Már csak egy megszűnő galaxis maradt belőle, amit lassan fal fel a sötét.
- Szerinted a Sors keze, hogy találkoztunk?
- Nem hinném. Mi az a Sors egyáltalán?
- Nem tudom. De én hiszek benne.
- Ez butaság.
- Nem az!
- Hogy híhetsz benne, ha nem tudod mi az?
- A Sors egy... egy izé. Olyan, mint egy isten.
- Szóval a Sors a papád egyik istene?
- Nem... azt nem hiszem. Nem tudom.
- Látod. Butaság.
- Egyáltalán nem az!
- Bizonyítsd.
- A papa szerint a Sors akarta, hogy találkozzon a mamával. Az én sorsom pedig, hogy veled.
- A Sors akarta, hogy találkozzunk? El lett rendelve, hogy egymásra találjunk?
- Pontosan!
- Hé... Aris. Lehet tényleg van Sors.

Ezután sokáig nem szólaltunk meg. Azt hittem már elaludt és én is készen álltam rá, hogy végre pontot tegyek erre a napra.
- Hé, ... hé Jack – Aris hangja az utolsó pillanatban rántott vissza az álomból. Nem értettem és bosszús voltam, hogy még több szót akar pazarolni a mai napra.
Úgy éreztem akkor este a világ összes fontos szavát elmondtuk egymásnak és minden további hang már csak csorbít és elvesz az előzők dicsfényéből.
Éreztem ahogy az enyém, az én Arisom felemeli a fejét és beférkőzik ismét a nyakam hajlatába mintha félne minden elvesztegetett érintés nélküli pillanat egy kisebb világvégét hoz el számunkra.
Mielőtt újra szólongatni kezdett volna ezzel felébresztve a húgomat, aki a jól megérdemelt pihenését élvezte amire én is vágytam megpaskoltam puha haját.
- Mondjad...
- Ugye ha... ugye ha egyszer tényleg valóban...
- Mondjad már.
- Ha egyszer ismét világgá mész engem is viszel magaddal. Mindig.
- Mindig.
- Jó...
- Csak gyere velem. Mindig.
- Mindig.