Párlófű
Az igaz érzelmek felfedésére vagy az érzelmek kiegyensúlyozásra használják az igékben

Nem volt igazán tervünk, hogy merre menjünk. Én, mint legidősebb voltam kikiáltva vezérnek így az egyik nagyobb hegy felé böktem a távolban.
Arra megyünk.
Úgy képzeltük majd azt tesszük, amit a filmekben. Teher vagonokban bújunk el és átutazzuk Amerikát majd talán csatlakozunk egy vándorcirkuszhoz. Vagy gyerekszínészeknek állunk.
Még az is megfordult a fejünkben, hogy egymás nyakába mászva egy ballonkabátba bújva felnőttnek adjuk ki magunkat.
Hát ennyi fogalmunk volt arról milyen is világgá menni.

Nem haladtunk gyorsan. A filmekben egy vágásnyi idő volt eljutni kilométerekre, de mi a rövid lábainkkal alig-alig haladtunk. Hol Aris állt meg visszapillantva a még fák között kibukkanó Boszorkánylakra, hol Ella kért időt, hogy megpihenhessen.
Fél órán belül az összes bepakolt kekszet megettük.

A nap már lenyugvóban volt. Erre mindketten nyafogni kezdtek.
- Nem esznek meg minket a vadállatok?
- Mikor érünk oda?
- Mihez kezdünk Jack?
Egy ideig válaszolgattam. Tényleg megpróbáltam egy gyerekhez mérten előre látóan és logikusan tervezni. De aztán feladtam.
- Nektek is szabad ám gondolkodnotok! – förmedtem rájuk.
- De te vagy a nagy! – tiltakozott Ella.
- De te vagy az okos! – kontrázott Aris. Ketten együtt olyanok voltak, mint két egymásnak felelgető papagáj. Az én türelmem pedig vészesen elfogyott már az ekkor egy órája tartó világba menésbe. Levágtam a földre a táskát majd haragtól sápadtan feléjük fordultam.
- Tudjátok mik vagytok? Hisztis bölcsödések! – a sértésre mindketten elhűlten levegő után kapkodtak.
Ilyet mondani!
- Szerintem hagyjuk itt – fordult sértetten Ella Aris felé – ketten okosabbak vagyunk, mint ő!
Aris a kétségtől összevonva szemöldökét latolgatta a túlélési esélyeiket. Látszott az arcán nem igazán hisz csak a kettőjük túlélésében.
A puszta látványtól is elégedetten vigyorodtam el karjaimat a mellkasomon fűztem össze.
- Igazán? Ketten? Egyedül? – majd felkuncogtam sötéten – soha.
Ella rám meredt arca már vörösebb volt, mint a haja. Ahogy felfújta magát levegővel harcra készen egy mérges kismadárra emlékeztetett.
Aris még inkább aggodalmasan kapdosta szemét hol egyikünkre hol másikunkra.
- Na... - kezdett bele – ne veszekedjetek... - de ő maga se hitte, hogy ezzel képes lesz megállítani minket.
Egy Sullivan se hátrál ki a veszekedésből.
Mielőtt még viszont egymásnak eshettünk volna egy éles dudálás állított meg minket.
A fordulóban feltűnt a Katsaros család piros tragacsa benne az összegörnyedő Aegeus integetett ki.
A kocsi nem éppen az ő mérete volt de odaadással szerette ahogy minden mást is az életben. Aegeus hűséges szeretete mindent és mindenkit beborított ameddig csak el tudott érni.
Ekkor pedig már mind tudtuk a világgá menetelünk terve füstbe ment.
Irány haza.

A tragacs nehezen pöfékelve haladt velünk mintha minden egyes gördüléssel a súlyunk duplájával nehezednénk rá.
Mi komor hallgatásba burkolództunk de Aegeust ez nem zavarta boldogan mesélte mennyire lelkesen fotózták a vadi új pulóverét a diákjai mikor azt hitték nem figyelt.
A fent említett egy füstszürke pamut fölső volt, amin egy kiscica kergetett egy gombolyagot míg alatta kopott vörös tulipánok sora húzódott.
Sose értettem honnan szerzi őket. Vagy ami fontosabb kitől veszi őket. Ilyet boltban hál' istennek kapni se lehetett.

Ahogy bezötykölődtünk a nappal mindig nyitva hagyott kocsibejáróra egy viharos Thetis bukkant fel.
Mindig kék ruhája esetlenül csavarodott testére mintha most kapta volna fel, csak egyik lábán volt fekete papucs cipője ahogy lunatikusan futott a kocsihoz.
Közelebbről még fantomszerűen a párna ráncai is látszottak mindig fájdalmasan vörös sebhelye körül.
- Aris! Aris eltűnt! – sivította ahogy szinte neki csapódott az autónak.
- Mama! – kiáltotta hasonló kétségbeeséssel Aris áthajolva rajtunk, hogy az ablakhoz férkőzőn. Aegeus ijedten felkiáltott bár nem tudtam, hogy azért, mert elfelejtette a fia a hátsó ülésen ül vagy mert megijedt a feleségétől.
Thetis feltépte az ajtót majd mikor meglátta Aris-t megkönnyebbülten csuklott el a hangja.
A bűntudat dupla csomót kötött a gyomromra ahogy tudatosult bennem mit tettem Thetis-szel.
Bőgni kezdtem.
Ella először rémültem megrázta a karom hátha magamhoz térek, de csak még jobban sírtam mire ő is elkezdett hüppögni.
Aris kettőnkön áthajolva az anyja ruhájába fúrta az arcát és csatlakozott a síráshoz.
Az édesanyja dermedten bámult ránk majd Aegeus felé fordult, aki a volán mögül hátra fordulva figyelt.
- Te el ne kezdj sírni! – figyelmeztette a nő.

Miután kitudtak minket szedni a kocsiból mézes teával és lekváros süteménnyel addig vigasztalgattak minket míg mindent elő nem adtunk.
Anya kiborulását az Ellával való megindulásunkat és, hogy akkor már nem hagyhattuk itt Arist se.
Aegeus a nagy fotelben a térdén egyensúlyozta a süteményes tányérját néha felhümmögött majd hol fel hol levette a szemüvegét.
Thetis a vele szemben lévő hintaszékben ingázott előre hátra tenyerével támasztva fejét. Az arca nem volt meglepett inkább megfontolt.
Már éreztem, hogy most fog eljönni a pillanat mikor kinyitja a száját és száműz minket a Boszorkánylakból. Én még meg is érdemelném de Ellával ez nem tisztességes.
Én vagyok a hibás az én tervem volt.
Megérdemlem, hogy utáljanak.
- Hát ez egy meredek történet volt – dőlt hátra Aegeus egy marék süteményt tömve a szájába. Thetis metsző pillantást vetett rá.
- Nagyon jól tettétek, hogy elmentetek. Nem mondom viszont, hogy a világgá menetel a lehető legjobb ötletetek volt - ráncolta össze homlokát a nő – tudod ilyenkor a felnőtteknek kéne szólnotok – ekkor a grimaszom mindent elárulhatott ugyanis végre valahára elnevette magát – tudom, ennyi idősen ez elképzelhetetlen. Ezért nagyon ügyes vagy Jack, hogy visszajöttetek.
- Még ha el is akartunk szökni? Még ha el is raboltuk Aris-t?
- Nem hinném, hogy Aris-t igazán rabolni kellett – pillantott most fiára.
- Hát... nem – tért ki anyukája tekintete elől a fiú.
- Emlékszem mi is megpróbáltunk párszor elszökni... szerencsére sose volt pénzünk kompjegyre – kuncogott Aegeus – mindet elköltöttük baklavára.
- Te költötted el mindet baklavára – ellenkezett Thetis – most viszont felhívjuk a Zöldkúriát. Talán anyukátok már helyre is zökkent.
- Muszáj? – kérdeztem reménykedve mert tudtam semmi esély sincs erre. Az ilyen epizódok akár egy hétig is elhúzódhattak. Ella mellettem szintén megdermedt az idegességtől, mint az őzek a reflektorok előtt.
- Muszáj – bólintott határozottan majd rövid keresés után már kezében is volt az évekkel ezelőtt feljegyzett telefonszáma az otthonunknak.
Aegeus visszavonulót fújt a dolgozó szobájába. Ő jobb szeretett kimaradni a drámából.
Ella is eltűnt mellőlem, de most, hogy a veszély nem lopakodott az árnyékunkban nem is bántam igazán. Talán kiment a mosdóba talán elment elveszni egy kisidőre a kertben és az ábrándjaiban.
Mindebből csak annyi számított, hogy Aris keze utat talált az enyémhez és ahogy az ujjaink összefonódtak úgy éreztem még a szívünk is összeér.
- Félsz? – suttogta a fülembe. Inkább tűnt ebben a pillanatban délibábnak a képzelet egy kis szeletének, mint hús-vér gyermeknek. Nem mertem ránézni hátha megtör a varázsa és vissza kell térnie a tündérek földjére vele együtt pedig ködbe vész a Boszorkánylak kacsalábon forgó palotája és mi a húgommal gyomok között ébredünk.
Milyen volt az élet Aris nélkül? Milyen volt az élet a melegsége nélkül?

Mire észbe kaptam Thetis végzett is a telefonálással. A homlokára visszafutottak a ráncok mikor visszafordult felénk.
- A Gorgó vette fel. Meglepett. De minden rendben lesz. Anyukátok kissé megnyugodott miután... hmm... - kereste egy ideig a szavakat majd, mint ahogy a felnőttek szokták inkább másba vágott bele ahogy a téma túl kényes lett – holnap már haza is mehettek.
- Holnap? – kérdeztem vissza mire Thetis elvigyorodott.
- Pizsiparty! – sikított fel Aris majd felpattant és körbe táncolta a nappalit.
- Itt alszunk? – dugta be fejét a nyitva hagyott kerti üvegajtón Ella. Úgy tűnik ez mindenkinek hamarabb leesett, mint nekem mert Ella is csatlakozott a furcsán koreografált „pizsiparty" tánchoz.

Aris miután eltáncolt több Moulin Rough előadásra elegendő cancan-t Ellával áttért a pánik fázisába.
- Még sose volt pizsiparty-m – csimpaszkodott az édesanyja lábába, aki eddigre már elkezdte a vacsorát főzni – elég jó házigazda leszek?
- Persze, hogy az leszel – paskolta meg a barna őz szín fürtöket Thetis.
- De van elég nasink? És jeges teánk? Mi van nem lesz elég helyünk?
- Aris! Van egy külön vendég szobánk! De bőven elfértek majd. Ella alszik az ágyadban ti meg Jackkel csinálhattok bunkert a földön, amiből csak akartok. Most pedig sipirc innen ki mielőtt rádöntök valamit ahogy itt lábatlankodsz! Vigyél a papának teát ott a tálcára ki van már készítve – hessentgette el a már türelmét vesztő nő.
- Bunker... Jackkel – csillant fel a fiú szeme majd felém fordult a megerősítésre várva.
- A legmenőbb lesz – vigyorodtam el majd a húgomra néztem leplezetlen kárörömmel – neked meg ott az ágy.
- Nem is kell a buta fiúszagú bunkeretek – próbált meggyőzőnek hallatszani, de azért vörös arcán láttam a megvillanó irigységet.
Arisnak már a kezében volt a tálca teával és süteménnyel ahogy odaért mellénk a konyhaajtóba.
- Megyünk? – intett a dolgozószoba irányába mire Ella felsóhajtott.
- De Aegeus bácsi olyan sokat beszél!
Thetis oda kapta a fejét.
- Ugye? Be nem áll a szája – majd ahogy csak a lányok tudnak összenevettek cinkosan. Boszorkányosan.
Aris felém fordult lebiggyesztett ajkakkal kezében a tálcán csilingelve koccantak az edények.
- Én is sokat beszélek...
- Tudom. De engem nem zavar.
- Egyáltalán?
- Egyáltalán.
Ezzel otthagytuk a konyhát.

Aegeus dolgozószobája olyan volt, mint egy múzeum. Szobrok és festmények, könyvek és térképek hada. A bevehetetlen vár, amit szavak és tollak védtek.
Mindenki elveszett volna benne kivéve a gazdája.
Itt született minden. A filozófiai esszék, a tantervek és dolgozatok.
A nyitott ablakon pedig bármikor bedughatta a fejét Goathe hogy mindezeket elpusztítsa kegyetlen fogsorával.
A filozófusok gipsz mellszobrai a könyvespolcok tetején először megrémítettek aztán már kihívást keltettek bennem. Mintha arra ösztökéltek volna, hogy küzdjek meg velük egy szópárbajban.
És ott volt az a hatalmas festmény a kandalló fölött. Egy igazi olajfestmény egy nőről, aki a tenger egy szikláján ülve a Hold fényében a partot kémlelte. Profilja misztikus és sötét. A bőre fehéren süt a fekete hullámok csupasz lábain törtek meg.
A legzavarba ejtőbb az volt benne, hogy meztelen volt és Thetisre emlékeztetett szőke gyöngykoszorús hajával. Csak a végzetes elvesztett szem hiányzott.
Aris minden óvatosság nélkül egy köteg papír tetejére szinte leejtette a tálcát. Aegeus csak ekkor pillantott fel ránk laptopja mögül.
Én a kép előtt állva a nőre mutattam.
- Ő ki?
- Egy tengeri nimfa. Ő volt Akhilleusz anyja a félisten harcosnak. A legnagyobb hősnek a görögök között, aki a trójai háborúban is küzdött. Mikor a gyermeke megszületett a Sztüxbe az alvilág folyójába merítette a bokájánál fogva a fiát, hogy sebezhetetlen legyen. Persze a bokája, aminél fogta lett így az egyetlen pontja. Ezért hívják Achilles saroknak az ember gyenge pontját – mosolygott fel a festményre a férfi.
- Akkor miért néz ki úgy, mint Thetis? – kérdeztem visszafordulva a festmény felé. Szóval egy nimfa. Egy istenség.
Milyen rémisztő.
- Mert ezt a nimfát Thetis-nek hívják – kuncogott rajta Aegeus – és aki, festette nekem ezt a festményt tudta így adhatja nekem a legszebb ajándékot. Ebben a szobában minden alkotás az ő keze munkája, de jól gondolta, hogy ez lesz az én személyes kedvencem. Az én nimfám. Az én Thetis-em -majd homlokon csókolta a fiát – az én Akhilleuszom – majd vállat von – még ha igazán Patrokloszra is hasonlít. Ő volt Akhilleusz mélyen szeretett bajtársa. Akinek a halálába beleőrült.
Ezt el tudtam már képzelni. Ha Aris meghalna...
Én is biztos megőrülnék. Jobban, mint anya. Jobban, mint ez az Akhilleusz.
- Ki készítette? – kérdeztem inkább mert nem akartam többet hallani ebből a történetből egyelőre. Nem, ha ez a Patroklosz, aki az én Aris-om is lehetne meghal benne. Még nem értettem a halált, de annyit felfogtam belőle, hogy Aris halála olyan lenne mintha egy életet jelentő szervet tépnének ki belőlem.
- A legjobb barátom – majd levette a szemüvegét és megmasszírozta az orrnyergét – legalábbis egykoron azok voltunk.
- Meghalt? – nyeltem nagyot. Abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy Aegeus tud egyáltalán bármi féle boldog történetet. Mindenben meghalnak az Arisok és egyedül hagyják a Jackeket amíg azok bele nem halnak a sorvadásba szintén. A téboly hétköznapinak hangzott a szájából.
- Nem dehogy – nevetett fel halkan a férfi – csak eltávolodtunk. Engem a nyugat, őt a kelet érdekelte. Én családot akartam. Ő nyugalmat. Sokáig szerettük egymást. Thetis még féltékeny is volt egy kicsikét. De meg ne kérdezzétek tőle úgy is csak letagadja. Aztán mikor mindketten valóra váltottuk az álmainkat már nem találtuk meg egymásban azokat a pontokat, amiket úgy szerettünk. A szavaink elfogytak és hirtelen még egymás jelenléte is kínossá vált. Emlékeztetett minket arra mit is áldoztunk fel. Egy ideig próbálkoztunk... oh de még mennyit! De a fél éventi telefonhívások egyre rövidebbek lettek. Az ünnepi képeslapok elmaradtak. Már nem találjuk egymást sehol se. De mindkettőnknek régen. Réges régen. Nagyon is fontosak voltunk – Aegeus szemei nem könnyfátyolosak. Csak kinéz a nyárra nyíló ablakon mintha bármikor behajolhatna az a régvolt barát és ők ismét megtalálhatnák egymást. Talán, ha Aegeus elég ideig néz ki visszatérhetnek abba a pontba, ahol még nem változott meg semmi a barátjával.
Jó lenne.
Szeretném, ha ismét szeretnék egymást.
- Nem kérhetted volna meg, hogy ne változzon? – Aris hangja egészen apró mintha félne, hogy elijeszti az emléket. Aegeus ismét felnevetett a maga nosztalgikus módján. Mintha minden, amit megél egy kicsit mindig a múltban ragadt volna.
- Ilyet nem lehet kérni. Sokszor fog veletek is megtörténni, hogy azok az emberek, akik a Napot jelentették nektek csak egy kis csillag lesz egyszer. Tájékozódhattok velük, emlékeztethetnek az utatokra, de nem adják már meg az éltető fényt. És ekkor... ekkor el kell őket engednetek. Szerethetitek, akik voltatok mellettük és szerethetitek, akik ők voltak mellettetek, de nem vehetitek el tőlük a fejlődés örömét. A változás jogát. És ez persze viszont igaz.
- Én sose fogom elhagyni Jacket! – mondta ki felhangon Aris mintha esküt tenne.
- És én sem Aris-t! – ismételtem el és egymásra néztünk.
Velünk ez nem történhet meg.
Velünk ez soha nem fog megtörténni.