Mák
Ha egy igében mákkal díszitett gyertyát égetsz zavarodottságot szórhatsz a célzott személyre

Aznap korábban mentünk haza Ellával, hogy egy kis időt töltsünk anyával is, aki a napokban többször is megemlítette szinte sose lát már minket.
Lassan már ti is Kat... kat... azon a boszorkánynéven hívjátok magatokat, krákogta sértetten minden este vacsora közben.
Legalább Camilla néni abbahagyta a szidásukat. Pedig eddig még egyikünk se kért semmit a másiktól mégis kimondatlanul már a szabályok szerint játszottunk.

A hazafele utat kézen fogva tettük meg a húgommal. Régen nem jöttünk már ki ennyire jól. A válás alatt mindketten visszahúzódtunk a saját kis csigaházunkba.
Reméltem most már nem gondol annyit apára.
Nekem már csak esténként jutott eszembe mikor az ágyban feküdtem és minden csöndes volt. A ház nesztelenségében az ő talpának csoszogását kerestem. Ahogy halkan fojtottan motyog, egy cigire még kinyitja az ablakot vagy a konyhában a hűtő ajtajában összecsörrenő üvegekét ahogy valami esti nassolnivalót keres.
Régen azt mondta egy nap majd, ha idősebb leszek vele maradhatok este is. Majd együtt hajolunk ki az ablakon – bár szigorúan csak ő cigarettázhat közben –, hogy este a konyhapulton ülve esszük a maradék hálaadás napi pulykát.
Hogy egyszer vele iszom meg az első sörömet.
De az összes beavatási rítusunk és minden megígért találkozónk elmarad.
Lesz-e belőlem valaha felnőtt, ha ezek sose történnek meg?
Érdemes-e valaha felnőnőm ha ezeket sose tehetem meg vele?

A Zöldkúria vagyis az otthonunk már nem volt annyira zöld. Anya egy csapat kertészt bérelt fel, hogy megkopasszák a kertet és a házat az azt behálózó borostyántól. Camilla néni két napig nem állt szóba vele érte.
Már-már vártam, hogy valaki valahol adjon neki egy új nevet. Lavender Hillben minden háznak volt neve, amit vagy az ottlakók miatt vagy a kinézete miatt kapott.
Ezért lett Arisék háza a Boszorkánylak a miénk pedig a Zöldkúria.
Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy is illeszkedhetnénk be ide. Mindennek megvolt a rituáléja, ami nem a mi nyelvünkön szólt. Mi a limonádé és PTA* gyűlések finom szociális hálóin át beszéltünk, ami itt semmit se ért. Lavender Hillnek nem voltak utca nevei, mindenki tudta, ha azt mondták Zöldkúria az hol van. Nem voltak jelen a nagy reklám cégek se, minden visszafogott volt.
Legalábbis innen föntről a dombunkról így tűnt. Királyai és kirekesztettei voltunk ennek a vidéknek. Ha tudták egyáltalán, hogy vagyunk.
A leereszkedés végzetes elkerülhetetlensége rettegéssel és várakozással töltött el egyszerre.

Az előtérbe benyitva nem lepett meg minket a csönd. Camilla néni örökös zene mániáját szerencsénkre csak a második emeleten tartózkodva lehetett hallani. Anya pedig még mindig lent lehetett a városban.
Ella elengedte a kezem és a konyhába indult míg én föl a szobám felé.
Talán olvasok valamit. Bár már minden meglévő könyvemet elolvastam Camilla nénintől pedig nem szívesen kértem volna kölcsön. Ki tudja mennyi zsetonom van ebben a játékban, ami kettőnk között zajlik? Lehet, ha túl sok ostobaságra pazarlom a kéréseim a végén felbontja a szerződésünk. Vagy ami rosszabb engem is ostobának bélyegez meg.

A harmadik emeleti lépcső tetején álltam mikor meghallottam Ella kiabálását, amit az anyánké követett.
Ismertem ezt az elnyújtott panaszos üvöltést anyától. Azonnal sprintelni kezdtem lefele. A lépcsőfordulóban már láttam ahogy Ella átrohan a nappaliba. Arca tűzpiros a rémülettől és a sírástól. A konyhába mentem először bár tudtam mit találok.
Anya a nyitott hűtő ajtónak dőlve ült. Arcán a tegnapi sült szaftja és könnyek. Az orcái kétszeresére puffadtak talán szóját evett amire allergiás talán csak már annyi ideje sírt.
- Anya – léptem hozzá közelebb. Már megint összetört. Már megint hasznavehetetlen lett.
- Menj innen – zokogta ahogy még egy maroknyi gabonapelyhet tömött az arcába, hogy aztán fájdalmasan felnyögjön.
Nem hagyhattam itt. A falási roham csak a kezdet volt aztán jött a bűntudat az ételtől, amit megpróbált kihányni felfordulást hagyva maga után.
Bár inkább ivott volna. Attól legalább hamar elaludt és nem hozta volna ránk a frászt.
- Gyűlölöm! – kezdett csapkodni leverve egy üveg majonézt a hűtő polcról, ami ketté tört és mindent beborított szósszal.
Kezdtem mérges lenni. Miért kellett mindig elromlania? Miért nem tudott erős lenni?
Miért nem tudott olyan lenni, mint apa?
Az isten szerelmére, ha egy kicsit is erősebb lenne nem tartanánk itt!
Meg akartam ütni. Azt akartam érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem mikor reggel sehol se volt az apám.
A kezeim maguktól nyúltak a haja felé. Ha elég erősen megragadnám...

Nem.

Nem ez a megoldás, jöttem rá keserűen. Valakinek felnőttnek kell lennie.
- Hé... anya – próbáltam kedvesen szólni hozzá valahogy úgy ahogy Aegeus beszélt Goathe-hez. De ettől csak még hisztérikusabban csapkodott.
- Baszodj meg James! – majd kimerevedett szemekkel rám nézett és rémülten sikoltozni kezdett – takarodj innen! Takarodj innen James! – hozzám akart vágni egy doboz joghurtot, de eltévesztette.
Rájöttem nem tudom kiszedni ebből. És más sincs, aki megmenthetné.
Apa ilyenkor felkapta és bezárta egy szobába, ahol nem okozhatott gondot.
Ezzel így már nem tudunk viszont együtt élni.

Kifutottam a konyhából át a nappaliba, de nem láttam sehol Ellát. Nem mehetett ki az ajtón. Azt hallottam volna.
Aztán rájöttem, hogy a húgomról van szó. Ő pedig, ha megijedt akkor a lehető legbiztonságosabb búvóhelyen maradt amíg csak a vihar el nem vonul.
Körbe néztem a lefóliázott bútorok között, de egyiket se mozdították el. Akkor pedig csak a szekrény maradt. Nem tartottunk benne semmit, de egy öt éves gyerek pont befért. A tökéletes bunker.
Ahogy kinyitottam Ella még beljebb húzódott a sarokba miközben térdeit átkulcsolva lehajtott fejjel hüppögött.
- Hé... Ella – megfogtam a csuklóját – én vagyok az.
Apró teste akkora lendülettel csapódott nekem ahogy a karjaimba ugrott, hogy fenékre estem. Arcán maszatos csíkokat hagytak a könnyek míg bőre pirulva égett. Az öklét a szájába tömte, hogy elnyomja a zokogását.
Félt.
Ha hangot csap ide jöhet az anyánk. Vagy legalábbis az, aki épp az ő testében tombolt. Nem akartam arra gondolni, hogy a majonézben úszó félbolond ugyan az a halkszavú nő, aki levágja nekünk a kenyérhéját a szendvicsről.
- Jaj Ella – suttogom megsimogatva az arcát, de ő csak némán sírt összeszorított szemekkel.
Nem tudtam mit tegyek. Egyáltalán tehetek e valamit?
Ekkor belém nyílalt a megoldás. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy lelépünk.
- Ella – fogtam két kezembe az arcát – megvédelek. Ígérem.

Anyám egyébként még őrületében se volt igazán ijesztő. Nem tudtam tőle félni. Bármilyen őrültséget is akart volna tenni, ha még akár késsel is jött volna felém tudtam mielőtt még bajom eshetne meg fog állni. Gyenge volt mások bántásához. Túl szelíd, túl meghunyászkodó.
Ha valakitől féltem – és én egy ostobán bátor gyerek voltam – az az apám volt.
Apa sose vesztette el a fejét és sose ütötte volna meg anyát vagy a húgom.
Férfi nem emel kezet nőre. Soha.
De pont ettől volt olyan rémisztő a hidegen metsző jól kiszámított fegyelmezése. Nem a fájdalom okozás volt a célja és soha nem is esett túlzásba.
Minden szándéka a puszta morál belém nevelése volt.
Így anyám iránytalan és céltalan kirohanásai megnyugtatók voltak mert, ha történne is valami az nem az én hibámból történne.
Ennek tudata pedig minden rémítő színt kiszívott a jelenetekből.
De nem Ellából.
Ő sosem kapott apánk neveléséből amiért egyszerre voltam hálás és irigy.
De így hiába volt előre megírva a forgatókönyv, hogy minden ilyen epizód után úgy teszünk mintha mi se történt volna ő képtelen volt követni azt. Egy ilyen jelenet után általában egy hónapig legalább mindent megtesz, hogy ne érintkezzen anyával. Ő pedig engedi szégyellve a rosszabbik arcát, amit mutatott. Végül rám maradt Ella ellátása továbbra is de még hírvivőt is játszanom kell köztük. Egyszerre volt szomorú és nevetséges.
Most pedig még rosszabb volt a helyzet, hogy a legfontosabb szereplő hiányzott a babaházi tragikomédiánkból.
Apa.
Az, aki eddig mégis biztosra ment, hogy anya összetörései semmiben és senkiben ne okozzon kárt már nem volt a képben.
Én pedig nyolc évesen nem voltam se fizikailag se mentálisan képes bezárni az édesanyám. Még Elláért se.

Pontos terv híján minden nagyon fontos dolgot bepakoltunk. Ruhák, fogkefe, fésű. A kedvenc könyvem, az apától kapott kisautó, Ella babája. Először a táskába végül az italtartóba mikor a húgom panaszkodni kezdett, hogy így nem fog kapni levegőt.
Egy csomag Graham-kekszet, ha megéhezünk.
Most, hogy megnyugodott kissé a tervem hallattán még arra is vette a fáradságot, hogy átöltözzön az egyik szebbik nyári ruhájába és a kedvenc rózsaszín szandáljába, amin egy hatalmas virág terpeszkedett.
Mindkettőnk táskája megtelt hamar és már csak egy utolsó ellenőrzést tartottam.
Minden megvan?
Aztán homlokomra csaptam. A legfontosabb dolog majdnem itt maradt!
Aris.

Kézen fogva rohantunk át az úton Ellával a Boszorkánylak felé. Csak az út vége fele vetettük be magunkat az erdőbe, hogy elkerüljük Nero örökösen felügyelő szemeit. Nem akartuk, hogy Thetis megtudja jöttünket.
A kerítéshez érve már meg is pillantottuk Arist ahogy Goathe-nek dőlve napfürdőzött a kertben. Kezében egy mákgubót rázogatott ez is egyike lehetett a tündérvadászati kísérleteinek.
Ahogy megálltunk a kerítés tövében elöntött a félelem, hogy nemet fog mondani.
Hogy soha többé nem látom viszont.
- Hé! – kiáltott oda Ella, de azonnal le is pisszegtem.
- Még meghallja Thetis!
Aris lekocogott hozzánk szemei félárbocra eresztve pihentek. Talán nem rég ébredhetett fel.
- Hé srácok – intett nekünk majd a kerítésen elfektetett alkarjára hajtotta fejét – játszunk?
- Nem – ráztam meg a fejem majd a ház felé kémleltem, de nem észleltem mozgást – anyukád?
- Alszik. Lefeküdt mert fájt a feje – bökdöste meg a jobb szemöldökét – akkor mit szeretnétek?
- Világgá megyünk – suttogtam bizalmasan közelebb hajolva. Ella mellettem izgatottan csüngött a karomon.
- Oh... - Aris szemei meglepetten meredtek rám. Nyolc évesen ennél komolyabb mondatot el se tudtunk volna képzelni. A világgá menés egy legitim és mindenki számára végső terv volt, amivel nem lehetett csak úgy dobálózni.
Komoly volt a helyzet.
- És azt akarjuk, hogy gyere velünk – tettem hozzá.
- Velünk kell jönnöd! – kontrázott rá Ella a karomat húzva.
Aris ránk meredt.
Tudtam, hogy neki nincs oka lelépni. Neki jó anyukája és apukája volt, akikkel együtt élt.
Számára nem hangzott jobban a világgá menés, mint az itthon maradás.
Macskaszemei rám, belém bámultak. A napfény apró sárga szigeteket villantott a tenger mélységű íriszében.
- Megyek – bólintott olyan komolysággal, amivel csak egy gyerek tudott a másiknak.
Így indultunk világgá hárman.

PTA =Tanár-Szülő egyesület, ami azért jött létre hogy a szülök is részt vegyenek az iskolai programok szervezésében