Gyűszűvirág

A kertedben virágozva odavonzza a tündéreket

Reggel a hőség úgy áradt be a tárva hagyott ablakon, hogy azt hittem ismét a Long Island-en vagyok és megint bedöglött a légkondink. Szinte vártam, hogy meghalljam apa mély vadállatszerű morgását ahogy a szerelővel veszekszik.
Nem értett a műszaki dolgokhoz, de ahhoz igen, hogy úgy tűnjön még a szakembereknél is jobb benne.
De apa hangja elmaradt én meg lassan ébredezve rájöttem kilométerekre, sőt államokra vagyok New York-tól.

Az első dolgom az volt, hogy előszedjem a naplóm. Valójában csak egy füzet volt amire még megtévesztésként azt is felírtam, hogy „természetismeret".
Mert naplót csak a lányok írnak.
Én azért mégis szerettem mert magát az írást is szerettem.
Viszonylag kevés mesét olvastam vagy úgy egyáltalán szórakoztató irodalmat csak azokat, amik valójában a húgomé voltak és neki kellett felolvasnom esténként.
Apa szerint fölöslegesek és buták voltak így én is így tekintettem rájuk és megmaradtam az ismeretterjesztőknél.
Legalább tévét szabadon nézhettem.
De azért mégis érdekeltek a történetek és ha nem juthattam hozzájuk hát kitaláltam őket, aminek csak egy mellék szála volt az hogy a saját életem krónikása is lettem.
Ez volt az én titkos kis hobbim.

Amikor már elkészültem mindennel kezdtem izgatott lenni. Ha kilépek az ajtón azonnal futni fogok Aris-ékig és meg se állok amig meg nem találom.
Talán az anyukája ismét csinált valami süteményt.
Talán az apukájával is újra találkozom. Tetszett a kedves, nyugodt bikákhoz hasonló szeme.

Ahogy lementem az első emeletre a nappali fényben már láttam anyám tényleg keményen dolgozott, hogy újra élhető legyen a ház.
A levegő nehéz volt a vegyszerektől és minden egy kicsit szebb és jobb lett.
- Gyere Jack! Kész a reggeli! – hallottam meg anyám hangját, aki meglátott a nyitott konyhaajtón át.
Felsóhajtottam mert tudtam nincs menekvés, oda kell mennem. Bár éhes voltam, valójában Aris-szal akartam reggelizni.

Anya házias volt. Nem is igazán volt más dolga hisz egész eddigi életében otthonülő anyuka volt mióta csak hozzáment apámhoz. Ez nem jelentette azt, hogy igazán jó volt benne vagy, hogy értünk tette igazán.
Inkább a környezetnek akart megfelelni. Fontos volt számára, hogy jó anyának és jó feleségnek tartsák. Része akart lenni a szülői közösségnek és ő is panaszkodni akart a lusta férjére vagy, hogy mennyi dolga van. A beilleszkedésért tett mindent.
Pasztell ruhákban járt, limonádét készített nyaranként liter számra és alacsony kalóriás gluténmentes süteményeket sütött. Még kocogni is eljárt a többi anyukával ahogy a könyvklubba is, ahol persze valójában nem kellett olvasniuk csak borozni jártak össze.
De azért nem bánt velünk rosszul. Anyám valójában egy nagyon kedves személy volt mindig is. Valamelyest miattunk is tette, hogy mi is könnyen beilleszkedjünk és az anyukák ne taszítsanak ki minket a gyerekeik által. Hogy ne legyünk pletyka tárgya. Ezt, ha nem is tudatosan, de a családjáért is tette.
Most köténnyel és serpenyővel a kezében olyan volt mintha csak a Long Island-i konyhánkból vágták volna ki és ragasztották volna át ide, a kevésbé szép környezetbe.
Honvágyam lett tőle.
Nem a helyhez, hanem az akkori életemhez. Amíg a nagyinál voltunk nem engedtem meg magamnak, hogy igazán átgondoljam mennyire meg fog változni az életünk. Egy egészen kicsikét minden nap úgy keltem fel, hogy hátha mikor kimegyek a konyhába ismét ott ül majd apa és a kávéját issza az újság fölött morogva. Aztán mikor valóban kimentem persze nem volt ott és csak még butábbnak éreztem magam a reménykedéstől. Ezért ezt is mélyen elástam magamba.

Most találkoztam először Camilla nénivel.
Ott ült az asztalfőn, ahol apámnak kellett volna ülnie és teát ivott.
Arca erős és szögletes volt, mint egy vérebé. Állkapcsa furcsán állt ki ahogy a profilját szemléltem. Messzebb nyúlt ki, mint kicsi tömzsi orra.
Bent voltunk mégis szalmakalapot hordott, amik alól mesteri csigákba rendezett haja a történelem könyvemben látott bírókra emlékeztetett. Szinte biztos voltam benne, hogy paróka.
Kissé komikus és ijesztő is volt egyszerre.
- Jó reggelt – morogtam és csak ekkor nézett rám. Ciánkékek voltak a szemei.
- Ne motyorász! - vakkantott rám. Olyan döbbenten néztem rá, hogy anyámnak kellett közbe avatkoznia mert én lefagytam.
Ki ez a banya?!
- Jaj Camilla néni – lépett közbe anyám is zavartan hol rám hol a nénire nézve – csak álmos még biztos.
- Mert nem feküdt le időben! – most anyámra támadt és ezt már nem tűrhettem el.
- Nem is! – dobbantottam még a lábammal is mire ismét rám nézett.
- Hogy micsoda? – hajolt közelebb hozzám a néni arcán kiütköztek a piros foltok ahogy Elláén és anyáén szokott. Ezek szerint ő is örökölte a hevesen vörösödő bőrt. Talán tőle eredt az egész.
Én csak sértetten figyelmen kívül hagytam és leültem a húgom mellé, aki csöndben meghúzódva kanalazta a gabonapelyhét. Neki ez volt a taktikája, hogy túléljen. Meghúzódott és amennyire csak lehetett próbált úgy tenni mintha semmi se történt volna. Addigra már meg kellett volna tanulnom, hogy az ő módszere sokkal jobb mindenkire nézve, de túl büszke voltam csöndben maradni.
- Tudom ám hol jártál tegnap – mosolyodott el ugyan de semmi vidám vagy kedves nem volt az arcán – azoknál a boszorkányoknál.
Erre nevetnem kellett bár valójában megrémisztett az öregasszony, de ezt nem voltam hajlandó kimutatni.
Sose mutattam ki a felnőtteknek, ha féltem mert csak visszaéltek volna vele. Vagy ami rosszabb gúnyt űztek volna belőlem.
- Nincsenek is boszorkányok – röhögtem ki erőltetetten.
- Boszorkányok? – erre Ella is becsatlakozott. Csillogtak a szemei. Imádta a varázslényeket főleg a tündéreket és a boszorkányokat, amiknek felváltva öltözött be halloweenkor mindig nagy dilemmával megválasztva az az évi jelmezét.
De mikor Camilla néni rá pillantott azonnal visszatért a reggelijéhez.
Nem voltunk még egy egész napot se itt, de már kőbe lett vésve Camilla néni lesz a ház ura.
- Hol voltál tegnap Jackie? – utáltam mikor így hívott anya. Csak akkor becézett így mikor rendre akart utasítani, de nem akarta, hogy mások is hallják vagy ami rosszabb hallják erre az én válaszomat.
- A Katsaros-i boszorkányoknál – vágta rá Camilla néni még mindig egyenesen rám meredve. Közel álltam hozzá, hogy feladjam és behódoljak. De ekkor eszembe jutott Aris és a családja. Ha nem védem meg őket semmivel se vagyok jobb, mint a struccpolitikus anyám vagy Ella.
- Találkoztam egy fiúval. Barátok lettünk – nem néztem anyára, hanem én is viszonoztam a rideg pillantást a néninek.
- Maradj távol tőlük. Azt veszed majd csak észre, hogy elvarázsolnak vagy ami rosszabb megátkoznak – csapott az asztalra Camilla néni mire ijedten összerezzentem de aztán ismét visszavettem, a közömbösség látszatát.
- Kik ezek a... Kat... Kat... a boszorkányok? – anyám is megijedt. Nem azért, mert ő hitt az ilyen ostobaságokban inkább attól, hogy láthatólag Camilla néni idegeivel játszottam. Nem akarta, hogy kihajítsanak minket főleg, hogy minden pénzünk elment, hogy ide jussunk.
- Nincsenek is boszorkányok. Ez csak mese és csak meg akar ijeszteni. Aris mamája kémikus. Tudós.
- Jól van – dőlt hátra Camilla néni még az utolsó jelek után kutatva hátha megtalálja, hogy kényszerítheti rám az akaratát – ne higgy nekem, de ha megátkoznak akkor árvaházba adatlak – ismét sunyin mosolygot de ezt a taktikát is jól ismertem.
Ha apám annyiszor adott volna árvaházba ahányszor ígérte már több államra elegendő gyermekotthont jártam volna meg.
- Camilla néni! – anyám hápogott valamit, de persze nem ellenkezett igazán.
Mert anyám gyenge volt és nem hibáztathattam érte, de mégis mérges lettem.
Haragosan felpattantam és kitrappoltam a konyhából.
Tudtam, hogy elég lett volna, ha hazudok, de nem akartam megadni Camilla néninek az örömöt, hogy én is meghajlok előtte mint anya vagy a húgom.
Én olyan voltam, mint apám túl büszke és túl makacs.
Nem, nem vagyok azonos az apámmal. Mert ő már nincs itt akkor miért is élnék az ő szabályai szerint? Nem pont az lenne a lényege, hogy senkire se hallgassak?
Senki se tudja mi a jó nekem és ha tudnák se adnák meg nekem mert csak magukkal törődnek. Pontosan, csak azért tartok be bizonyos szabályokat, amiket még apám hozott mert egyetértek velük. Nem követek senkit se esztelenül, senkinek se hiszek.
Erős leszek.

Ismét ott tartottam, hogy elszaladok. El kellett, hogy fussak innen messzire, ahol már nem kísért anyám ostoba tátogó szájának vagy a banya ciánkék szemeinek képe.
Ahogy haladtam a még mindig burjánzó kerten át haragosan rugdostam arrébb a felcsapott növényzetet.
- Csak hogy itt vagy! – az ismerős hangra felkaptam a fejem. Deja vu-m volt ahogy megláttam Arist a kerítéshez közel hatalmasra nőtt lila virágok között ülni. A kerten belül.
Hogy jutott be egyáltalán?
- Mit keresel itt? – kérdeztem ahogy közelebb értem hozzá.
- Papa mondta, hogy itt laksz a Zöldkúriában – mutatott a ház felé – látni akartalak.
Zavarba jöttem ettől mert még soha senki se mondta nekem, hogy látni akar. Csak olyat, hogy nem akar többé látni.

Emlékszem egyszer az egyik osztálytársam meghívott magukhoz. Elég jó barátságban voltunk, talán az egyik legjobb barátom volt akkoriban.
Mikor átmentem hozzájuk játék közben eltörtem az egyik foteljüket amikor azt játszottuk a padló láva. Aztán össze is verekedtünk emiatt és kapott tőlem egy monoklit.
Az anyukája felháborodva hívta fel az anyámat, aki bocsánatot akart kérni, de aztán apám vette át az irányítást.
Azt mondta a fiúk hadd legyenek fiúk és ez azzal jár, hogy verekednek és összetörnek dolgokat. Erre az osztálytársam anyukája ott helyben megtiltotta a fiának, hogy barátkozzon velem. Még hallom most is ahogy apám öblösen kineveti és mellém guggolva azt mondja: „Jack, én tiltom meg, hogy egy ilyen kis puncival játssz!".
Én pedig vele nevettem mert mint minden gyerek én is viccesnek találtam, ha a felnőttek csúnyán beszéltek.
Utána hazafele menet még fagyit is vettünk és másnap szétkürtöltem mi is történt. Utána addig csúfoltuk puncinak ezt a fiút amig iskolát nem váltott.
Én pedig csak megbizonyosodtam róla mekkora hatalmam is van. Én voltam a bandavezér.

Aris-szal ezt nem tudtam volna megtenni. Ha apám valamit mondott volna Aris-ra akkor se akartam volna megbántani.
Talán mert Aris nyíltan volt gyenge. Tudta magáról és nem szégyellte.
Őszinte volt ahogy az is ahogy azt mondta látni akar.
- Épp hozzád indultam – ültem le mellé mire ő közelebb húzódott amíg össze nem ért az oldalunk.
Tej és levendula illata volt.
- Képzeld. Camilla néni azt hiszi boszorkányok vagytok – nevettem fel és vártam mikor csatlakozik hozzám, de csak elmosolyodott.
- Azok vagyunk. A mama, a papa és én is. Még a nagynéném is. Ezért hívják az otthonunkat Boszorkánylaknak.
- Aris – néztem rá komolyan – boszorkányok nincsenek.
- A tudósok bebizonyították? – pillantott felém én pedig szinte büszkén bólintottam.
- Igazad van. A tudósok nem bizonyították.
Összenevettünk és már tudtam minden rendben van. Ha már csak mi ketten vagyunk, ott nem lehet semmi baj.
Aris a körülöttünk nővő növény lila virágait simogatta, mint egy kiskutyát.
- Mi ez? – kérdeztem állammal a markában tartott virág felé intve.
- Gyűszűvirág. Vonzza a tündéreket. Ide járok tündéreket vadászni
- Fura vagy.
- Zavar? Az rossz?
- Nem. Azt hiszem benned nincs rossz. Nem tudom elképzelni. Én rossz vagyok?
- Inkább csak mérges. Szerintem nagyon jó vagy. De nem szeretsz az lenni – a tegnapi virág helyébe most egy gyűszűvirágot tűzött a flanel ingem zsebébe aztán ráhajtotta a vállamra a fejét és ismét csöndben voltunk.
Aris-szal nem volt rossz a csönd. Pedig nem szerettem a némaságot. Mindig mikor valaki nem szólalt meg valami rossz történt.
Legutóbb mikor a szüleim nem beszéltek apám egy reggel homlokon csókolt és elment.
Sose csókolt homlokon, innen tudtam, hogy baj van. Nem szerettet érzelgős lenni az én érdekemben is mert, ha túl érzelgős valaki azt eltapossák. Mint mondjuk anyát.
Ügyetlenül megcsókoltam Aris homlokát, ami inkább a göndör hajkoronája tetejét érte.
Nem volt rossz érzés érzelgősnek lenni. De talán csak mert Aris felkuncogott majd felemelte a fejét és finoman szinte lustán arcon puszilt. Nem olyan kétségbeesetten, mint anya vagy olyan nyálasan, mint Ella. Csak nagyon puhán ahogy a Nap szokta az arcomat cirógatni, ha kifekszem alá.
Ezután visszahajtotta a fejét és sóhajtott egy nagyot, mint egy macska mikor megtalálják a tökéletes pihenő helyet. Nem bántam.
- Jack! – a nevem hallatára hátra fordultam de Aris nem mozdult.
Ella sietett felém amilyen gyorsan csak a növényzet engedte. Anyámnak napokon belül kell szereznie egy kertészt mert így nem lehet közlekedni és Camilla nénivel ellentétben nekünk szándékunkban állt elhagyni a házat.
Mire mellénk ért a virágok pollenje sárgás foltokat hagyott a szürke nyári ruháján, amit mérgesen próbált ledörgölni de csak rosszabb lett tőle.
A húgom anyánkra hasonlított a maga répa vörös hajával, de még a szája szegletében lévő anyajeggyel is.
A genetika tökéletesen felosztotta köztünk ki mit örökölt.
Ella anyánk külsöjét én pedig apánkét kaptam.
Most barna mackó szemei egyenesen Aris-ra meredtek izgalomra éhesen. A mellettem ülő is felé fordult állát még a vállamon hagyva, hogy visszahajthassa pihenni, ha úgy akarja. Egy kis elégtételt éreztem, hogy Ellát ilyen közömbösséggel figyeli. Rám sose nézett így és reméltem nem is fog.
- Mi az? – zavart, hogy itt van. Mert ismertem a húgom és vészesen ugyan olyan ízlésünk volt. Elég volt ránézni a csillogó szemeire és tudtam ő is Aris barátja akar lenni.
Én viszont nem voltam jó az osztozkodásban.
- Te vagy a boszi fiú? – kérdezte leguggolva így már ő is velünk egy magasságban volt.
- Ühüm – hümmögte lustán Aris szempillái alól kilesve. Ha még egy kicsit nem zavar meg minket Ella elaludt volna.
- Menő – ezzel levágta magát velünk szemben a földre – tudsz seprűn repülni?
- Nem. Az csak mese.
- Kár.
- Szerintem is.
Ekkor Ella végre rám pillantott és kis kötött oldaltáskájából, amit mindig magánál hordott kivett egy szendvicset és átnyújtotta nekem. Mogyoróvajas lekváros volt.
- Anya csinálta? – kérdeztem ahogy átvettem.
Már szinte el is felejtkeztem róla milyen éhes is vagyok.
- Nem, én – mondta büszkén.
- Köszi. Finom – mosolyodtam el két nagy harapás között. Ilyenkor jöttem rá mindig miért is Ella a kedvenc családtagom.
Aris karjai rövidesen a nyakam körül voltak. Mikor ránéztem csak kinyitotta a száját és várta amíg oda nem nyújtottam neki a szendvicset, hogy harapjon egyet. Kissé zavarban voltam mert már volt közönségünk, de már ekkor se tudtam nemet mondani Aris-nak. Ha azt mondta volna, hogy fázik lángba borítottam volna érte a világot, ha napszúrást kapna megverekedtem volna a Nappal.
Talán túl hamar a kisujja köré csavart.
- Tényleg finom – motyogta teli szájjal mire Ella még vörösebb színt vett fel – menjünk át reggelizni hozzánk.
- Nem reggeliztél már? – kérdeztem miután az utolsó falatot is odaadtam neki.
Még fért volna belém pár szendvics.
- Túl izgatott voltam így amint felébredtem eljöttem érted – majd elengedett és Ella felé fordult – jössz te is?
- Mit fogtok csinálni? – kérdezte izgatottan a húgom.
- Reggelizünk. Utána pedig tündérre vadászunk.
- Tündérekre? – sikkantott fel Ella két fonatát markolva mintha ezzel megállíthatná magát, hogy felugorjon és fusson két kört a kertben.
- Nincsenek is tündérek – szóltam közbe. Ha mást csinálnánk talán nem jönne velünk a húgom. Mint minden báty én se szerettem, ha a kistestvérem folyton a nyakamon lóg.
- Akkor ne gyere – vágta rá Ella lebiggyesztett ajkakkal. Ekkor mutatkozott csak meg, hogy bár úgy néz ki, mint anya, apa nevelte őt is.
- Majd megyünk ketten. Te meg elmehetsz duzzogni ahogy szoktál – intett.
Így volt ez mindig. Egyszer kedves volt, de amint valamivel bosszantottam elutasított, és még így is ő volt a legközelebbi személy az életemben.
Egy ideig csöndben maradtam és mérlegeltem a dolgot. Aris is hallgatott, de inkább csak ki akart maradni a testvéri vitából.
Felmértem a helyzetet. Maradhatok itt és talán belefutok anyámba, amihez semmi kedvem nem volt vagy, ami rosszabb Aris levált a húgomra.
És ki ne váltana le a húgomra, ha van választása?
Valójában nem volt mit eldöntenem ha magamnak akarom Arist akkor mennem kell.
- Ha elengednélek titeket egyedül biztos bajotok esne – zártam le végül az ügyet mire Ella elvigyorodott.
Ő nyert.

Ella és Aris kézen fogva sétált. Ella kezdte mikor megragadta Aris kezét én pedig mindent megpróbáltam, hogy ne látszódjon az arcomon a sértettség. Miért kell mindig a kistestvéreknek az idősebbek cucca?
Így ragadt szegény Aris két villámló szemű testvér között.
Nem kellett kimondanunk Ellával mit miért csinálunk pontosan tudtuk mire megy ki a játék.
A mai nap eldöntjük ki barátkozik Aris-szal.
Visszanézve ez egy elég szélsőséges helyzet volt. De az, hogy mindkettőnk barátja legyen el se tudtuk képzelni. Nem akartunk osztozkodni főleg nem Aris figyelmén.

A Boszorkánylak fekete fás alakja messziről kitűnt a nyári zöldből ahogy lassan haladtunk végig az összehajló fák alagútján.
Mint tegnap is most is az utolsó fa legalacsonyabb ágán ott ült egy varjú.
Ahogy összeértek bennem a gondolatok odafordultam Aris-hoz.
- Ő Nero?
- Igen – egy pillanatra beharapta az ajkát – mindig itt áll őrt, ha nincs dolga. Jelent minden érkezőről. Ő a házőrzőnk.
- Miért nem egy kutya? – csatlakozott Ella is de nem vette le a szemét a varjúról. Kissé tartott a madaraktól. Egyszer megharapta egy papagáj.
- Nem tudom – vont vállat Aris – a mama szeret kitűnni – majd mikor a varjú felrebbent és elszállt a ház felé aggódva összevonta a szemöldökét – lehet a mama le fog minket szidni.
Erre számítanom kellett volna. Tegnap elvesztünk az erdőben és most megkapjuk a megérdemelt szidást.
Csak ne tiltsanak el Aris-tól!
Biztos el fognak tiltani Aris-tól!
Ez a két gondolat futott versenyt a fejemben ahogy elértük a házat.

Ahelyett viszont, hogy azonnal a konyhába mentünk volna, mint tegnap, most Aris a ház mögé vezetett minket, ahol igazi csodakert tárult elénk.
Elsőre azt mondtam volna olyan, mint a mi kúriánk kertje, de az elsőre káosznak tűnő udvar valójában tartalmazott rendszert.
Szobrok egész hada volt elrendezve, amiknek talapzatán tovább nőtt a növényzet középen pedig szökőkút állt, aminek tetején egy nő állt és kancsójából folyt alá a víz.
Sose látott virágok nyíltak a lábunknál és szinte féltem akár csak megmozdítani is a lábam attól tartva tönkreteszek mindent, ami körül vesz.
Kissé arrébb tőlünk kövezett út vezetett a verandához, aminek egyik karosszékében Aris édesapja ült lábánál egy fehér-fekete foltos kecskével.
Az állat épp szarvas fejét dörgölte a férfi combjához ahogy az a fülét vakargatta.
Mint ahogy azt már tegnap is megállapíthattam ijesztően hasonlítottak a fiával. A mosolyuk vidámsága és a hajuk puha hullámai.
Ella belevetette magát a kertbe és körbe táncolta.
- Mese kert! – sikkantotta vidáman ahogy az egyik szobor talapzatára ugrott, hogy mindent beláthasson.
Kiáltására Aris apja is felfigyelt ránk. Amíg Ella a kertet fedezte fel mi a veranda felé indultunk. Aris megpróbálta megfogni a kezem, de elhúztam. Nem akartam, hogy Ella lássa és kigúnyoljon mert még soha nem látott senkivel se kézen fogva sétálni. Nem mertem Aris arcára nézni.
- Jó látni, hogy most nem keveredtetek bajba – köszöntött minket a papája miközben egy répát adott a kecskének. Olyan kedvesen mondta, hogy nem féltem attól valóban mérges ránk. Annyira szelídnek tűnt a nagypapás gyapjú pulóverében, hogy talán képtelen is volt mérges lenni.
- Papa, megint titokban eteted Goathe-t? – Aris vészjósló hangja az anyjaéra hajazott, amin mosolyognom kellett. A pufi orcáival nehezen tudott bármilyen komoly ábrázatot magára ölteni.
- Goathe? – kérdeztem vissza mire a kecske téglalap alakú pupilláival felém fordult. A kecskékben volt valami rémisztő. Aegeus felnevetett.
- Annyira eszes – lihegte nevetve majd mikor elmaradt tőlem a várt nevetés zavarba jött – oh, az amerikaiak nem annyira ismerik az európai irodalmat. Van egy Goethe nevű író. Ez egy szóvicc.
Egy vérszegény „Aha" pillanat után elmosolyodtam gyengén. Ez volt az első a számtalan alkalomból mikor kiderült Aegeus humorát rajta kívűl senki se érti vagy értékeli.
- És ki a kislány? – bökött állával Ella felé, aki épp körbe táncolta a szökőkutat.
- A húgom – majd odakiáltottam neki – Ella! Gyere ide köszönni!
A bemutatkozást követően Ella és Aegeus felváltva kezdték tömni répával a kecskét. Aegeus részletes beszámolót adott a kecskék életmódjára Ella pedig figyelmesen hallgatta, ami meglepő volt mert ritkán hallgatott meg bárkit is apán kívül. Ebben is hasonlítottunk.
Aris és én a hintaágyra ültünk fel kissé távolabb, de még elég közel, hogy a papája duruzsoló magyarázatát halljuk. A lábunk épp csak leért a kerti bútorról, de ez nem állított meg minket, hogy magasra lökjük magunkat. A csavarok rémesen nyikorogtak, de mi nem bántuk.
- A papa is tudós – mondta kis idő után mikor már nem kellett hajtanunk magunkat, hogy a hintaágy mozogjon – ő egy egyetemi professzor. Az is tudós ugye?
- Az – bólintottam mire felragyogott az arca.
- A te szüleid is tudósok? – kérdezte majd megpróbálta megfogni a kezem, de ismét elkapta. Talán túl gyorsan is mert az arcára kiült a csalódottság és a sértettség. Fél szememmel Ella felé sandítottam, de az épp egy répát gyömöszölt Goathe szájába. De akkor is. Ha ide néz és mi pont kézen fogva bújunk össze... ki tudja mit fog gondolni?
- Az én... a mi szüleink nem tudósok. Anya nem dolgozik, apa pedig vezérigazgató.
- Az mi?
- Egy olyan ember, aki egy egész vállalat fölött uralkodik. Mint egy király.
- Akkor te egy herceg vagy? – kérdezte olyan őszintén, hogy muszáj volt felnevetnem.
- Nem. Egyáltalán nem.
- Pedig szerintem hasonlítasz egyre.
És megint itt tartottunk. Aris rám nézett azokkal a koravén macska szemeivel, amik többet láttak belőlem, mint bárki más és olyan őszintén mondott mindent, hogy mással nem is tudtam felelni, mint csak csöndben emésztettem a zavarom.
De nem is kellett válaszolnom semmit mert ekkor kivágódott a veranda ajtaja és egy viharként érkező Thetis bukkant fel.
- Reggelizni meg ki fog? – fordult egyenesen Aris felé, aki nyakát behúzva próbált menedéket találni mögöttem – csak úgy lelépni! Semmi szia mama világgá mentem! – majd elkapva Arist jól megcsipkedte az arcát, amit fia csak tehetetlenül néha felnyögve elviselt. Ezek után ismeretlen szavak eredtek meg mindkettőjükből és egy pillanatra megijedtem egy olyan nyelvjárását használják az angolnak, ami csak itt van Lavender Hillben ismernek.
- Kardoula mou*! – miután befejezhette a szidást most férje felé fordult, aki kissé zavartan oda kapta a fejét. Még elkaptam a mozdulatot ahogy háta mögé próbálja betuszkolni a maradék répát. Ekkor Thetis ismét elkezdett a maga halandzsa nyelvén morogni most a férjének szánva.
- Mit mond? Mi ez? – fordultam Aris felé, aki pirosra csípett orcáit masszírozta.
- Görög. Azt mondja a papa túl eteti Goathe-t. Kissé kövér.
A kecske valóban némi tömzsiséget mutatott a hasa mintha csak terhes lenne lomhán csüngött. Nem volt végzetesen kövér, de határozottan jó húsban volt. El tudtam képzelni, hogy Aegeus naphosszat itt ücsörög a kertben és répával tömi.
Aztán belegondoltam, hogy milyen folyékonyan beszélték a görögöt mind hárman és ez sok mindent megmagyarázott. Aris-ék görögök voltak. Görög boszorkányok. Létezik egyáltalán ilyen? Nincs valahol egy limit, hogy mennyire lehet valaki különleges?
Itt voltam én, akinek a neve a harmadik leggyakoribb az országban törzsgyökeres amerikai egy csöpp angolsággal és a szülei elváltak, ami szintén manapság a családok nagy részére igaz. Nehezen lehetett átlagosabb fiút találni nálam.
Aztán ott volt Aristophones, aki görög volt és boszorkány egy rendkívüli családdal, akiknek párját nem, hogy az államban talán a kontinensen is alig lehetett találni.
Az aggodalmam, hogy rám un több mint indokolt volt.

Mikor Thetis befejezte a rendre utasítást Ellát is észre vette.
A húgom megszeppenve bámult vissza a fölé tornyosuló nőre.
- Ön is egy boszi? – kérdezte halkan lesütve szemeit attól tartva ő lesz a következő, aki fejmosást kap. Thetis szeme – az ép – megcsillant.
- Az hát – húzta ki magát büszkén – és te ki vagy? Aris legújabb kis barátja?
Leugrottam a hintaágyról és a húgomhoz léptem.
- Ő a húgom – majd a vállam fölött oda vetettem neki – mutatkozz be!
- Ella vagyok! – majd izgatottan mellém furakodott, hogy közelebb legyen Thetishez – én is boszi leszek, ha felnővök!
- Még szép, hogy az leszel! Sőt talán már most az vagy! – simogatta meg Ella tűzvörös hajkoronáját.
- Tud fekete cicává válni? – kérdezte fonatait szorongatva Ella.
- Nem, sajnos – nevetett fel Thetis amihez csatlakozott a férje is – de remek rántottát csinálok. Az pedig már igazi boszorkányság – majd tapsolt párat – irány a konyha! Nem teszitek ki a lábatokat a házból amíg nem reggeliztetek!

Thetis tényleg boszorkányos szakács volt. A keze alatt a palacsinta tészta kisimult a tojás puha és vatta szerűen pelyhessé vált, de még a méz is édesebbnek tűnt. A teájának erdő illata volt és gyümölcssaláta íze. Tényleg boszorkány volt.
Aris úgy hajtogatta a palacsintát, hogy egyben beférjen a szájába, amitől orcái felpuffadtak, mint egy hörcsögé. Ella pedig követte a példáját. Hamar versengésbe fogtak ki tud többet betuszkolni a szájába.
Thetis és én felváltva szóltunk rájuk, hogy meg fognak fulladni, de valójában jól szórakoztunk.
Sose éreztem még ilyen jól magam reggelizés közben.
Egy idő után Aegeus is felbukkant nehéz bőr aktatáskával a kezében és szemüveggel a homlokán.
-Kardoula mou* – sóhajtott már-már álmosan Thetis ahogy felkelt az asztaltól és a férjéhez lépett. Kezdtem rájönni ez egy becenév lehetett.
A nő finoman a férfi orrára helyezte a szemüveget majd megcsókolta az orra hegyén.
- Már megint ez a pulóver? – sóhajtott ismét megigazítva a férfi fölsőjét.
- Ez a kedvencük – nevetett a férfi – kétszer nyert a havi versenyen. Kétszer!
A pulóver mellkasán két szarvas sziluettje küzdött meg agancsaik kusza hálót alkottak. Alattuk számtalan virágmotívum majd a legalján már csak nonfiguratív elemek díszsorai. Mind barna és okker sárga árnyalatban. Ritka ronda darab volt, amit a dédapám se lett volna hajlandó felvenni.
- Nem kéne engedned, hogy gúnyt űzzenek belőled... – mondta Thetis fáradtan, mint aki túl sokszor ismételte már el.
- A fiatalok már csak ilyenek. Ha ezzel ráveszem őket, hogy bejárjanak hula táncosnak is hajlandó vagyok beöltözni – majd elvigyorodott és átölelte a nő derekán – és lássuk be a szarvasok nagyon jól állnak.
- Hmm-hmm – bólintott Thetis – rém jóképű vagy benne.
- Miről van szó? – fordultam Aris felé mert már kezdett zavarba hozni a két felnőtt közelsége. Az én szüleim sose osztoztak ilyen bensőséges pillanatokon.
- A papa diákjai csináltak valami oldalt, ahol lefotózzák a papa pulóvereit és havonta megválasztják a kedvencet. Arra még nem jöttünk rá mit kap a győztes, aki lefotózta. De élvezik – magyarázta Aris majd újabb palacsintát gyömöszölt az arcába.

A reggeli és azután, hogy Thetis még pakolt nekünk pár szendvicset elindultunk a tündér vadászatra. Az erdőbe nem mehettünk Thetis ugyanis határozatlan időre kitiltott minket onnan.
Őszintén a tegnap után egyikünknek se volt sietős visszatérni a végeláthatatlan rengetegbe. Így a Camilla néni földje és a Katsaros család birtoka között megbúvó rétre mentünk ki.
Ella cigánykerekeket vetett újra és újra Aris nevét kiabálva, hogy figyeljen rá. Én tőlük kissé lemaradva a piknik kosarat cipelve lépkedtem. Az út elején Aris ismét megpróbálta megfogni a kezem, de az újabb elutasítást követően már semmi sértettség csak harag maradt az arcán és faképnél hagyott Elláért. Tudtam, hogy rosszul kezelem a helyzetet mégse tudtam rávenni magam, hogy ilyen bensőségességet mutassak a húgom előtt. Akarva akaratlanul is attól rettegtem, hogy kikotyogja anyának vagy ami rosszabb Camilla néninek. Legalább apám véleményétől nem kellett tartanom már.
Mikor nagyjából már a rét közepén voltunk Ella abba hagyta a magánprodukcióját és izgatottan körbe pillantott.
- Na? Hogy keresünk tündéreket? – karolta át izgatottan Aris karját.
A fiú meglepetten pillantott le rá.
- Tündéreket? Már meggondoltam magam – majd elmosolyodott – már mást akarok játszani. Mondjuk szuper hősösét.
Ella elszörnyedve nézett rá. Olyat ő aztán nem fog játszani.
Kicsivel arrébb döbbenten figyeltem a fejleményeket, de nem szóltam közbe.
- De én olyat nem akarok játszani – már elkezdtek kiütközni az arcán a vörös foltok a nem várt fordulattól.
- Akkor ne játssz velünk – mondta Aris tökéletesen leutánozva Ella reggeli mimikáját és hangját. A játéka bámulatos volt.
Ella zavartan bámult a fiúra majd sértett vörösséggel elengedte és elindult vissza a kúria felé feldúltan.
- Nem is akarok ilyen buta fiúkkal játszani! – kiáltott még vissza sértetten.
Aris lassan elmosolyodott ahogy utána integetett.
Döbbenten bámultam a húgom után. Azt vártam, sőt hittem a mai napon nekem kell megküzdenem vele Aris figyelméért. Fel se merült bennem, hogy Aris dönteni fog.
Fel se merült bennem, hogy Aris engem választ. De a tökéletes előadást ő maga tervelte ki. Így nem is bántotta meg igazán a húgom mégis lerázta. Bámulatos.
Mikor Ella már el is érte a földutat felém fordult.
- Tessék – mosolygot rám édesen – többet nem kell elrántanod a kezed.

*Szívem (görög)