Menta
Teaként fogyasztva erőt ad szavainknak

Már mindannyian a parkolóban álltunk mikor a zsebembe csúsztattam a kezem és észrevettem valami hiányzik.
Ott volt a cukorkás papír, amit egy hete folyton elfelejtettem kidobni, és megtaláltam a két tiszta papír zsebkendőmét is de sehol se volt a fekete üveggolyó.
Az utóbbi hetekben szinte mindig velem volt. Úgy éreztem most mindennél nagyobb szükségem van a varázserejére. Minden látógatás után ahogy hazafele autóztunk a zsebembe nyúltam és az egész visszaút alatt a markomban tartottam míg a hűvös kis golyó át nem vette a tenyerem melegét. Ez volt az én saját kis rituálém.
Amikor megérkeztünk még megvolt mert emlékeztem ahogy bementünk a kórházba ellenőriztem. Akkor pedig csakis Thetis szobájában lehetett. Azonnal vissza kellett mennem érte.
- Vissza kell mennem a kórterembe. Ott felejtettem... valamit – mondtam bizonytalanul és még mielőtt a felnőttek ellenkezhettek volna már el is indultam visszafelé futva. Még hallottam ahogy Aris a nevemet kiáltja, de szerencsére nem követett.
Bent a nővérpulthoz siettem egyből. Már láttam párszor a kis szőke nőt, akit a névtáblája szerint Aponte-nak hívtak.
- Minden rendben drágám? – hajolt át a pulton meghökkenve. Azt hihette valami rettenetes történhetett, hogy egy gyerek egymagában beszáguld. Lihegve támaszkodtam meg a térdemen.
- Igen... csak... csak bent hagytam valamit a kórterembe. Tudom vége a látogatási időnek, de nagyon fontos lenne.
A nővér pár pillanatig mérlegelte a dolgokat majd szétnézett.
- Hát már elkezdődött az esti vizit. Kit látogatsz? – nem tűnt magabiztosnak.
- Thetis Katsarost. Második emelet, 204-es kórterem – mondtam még mindig levegő után kapkodva. Ezen a ponton már álmomból felkeltve is el tudtam volna mondani hol fekszik Thetis.
- Áh – világosodott meg Aponte – te vagy a görög nő látogatója, aki nem a rokona. Emlékszem már rád.
Kezdtem kétségbeesni. Vissza kellett szereznem az üveggolyót ki tudja milyen borzalmak fognak történni, ha elvesztem Aris legdrágább kincsét? Lehet tönkre teszem az ígéretünket.
- Tényleg nagyon fontos lenne – könyörögtem – kérem szépen.
- Nos nem bánom, de legyél tényleg gyors ám! – súgta a nő – még azelőtt végez, hogy a doktorok megérkeznének és mielőtt műszak váltásom lenne – majd megnézte a karóráját – van nagyjából tizenöt perced!
- Köszönöm szépen! – kezdtem el a kórterem felé futni.
- De ne fuss! – szólt utánam még a nővér, de már eltűntem a folyósó fordulójában. A lift helyett a lépcsőt választottam amikor megláttam egy csapatnyi beteget és pár nővért előtte várakozni.
Egészen addig nem is lassítottam míg meg nem érkeztem Thetis ajtaja felé. Az ingem izzadtan tapadt a testemre, de még ki se fújtam magam már benyitottam a terembe. Thetis úgy ült párnákkal felsrófolva ahogy elbúcsúztunk tőle egy negyedórája se. Ölében a kórházi ágyakra hajtható kis asztalka volt, ami fölé nem igen tudott hajolni manapság. Már csak fejére volt borítva a kendője minden csatt vagy kötés nélkül. Olyan meglepetten nézett rám mintha évek óta nem láttuk volna viszont egymást.
- Hát te? – kérdezte rekedten.
- Itt felejtettem valamit – mondtam gyorsan ahogy beljebb mentem a kórterembe. Ahogy megálltam az ágyánál elkezdtem végig futtatni a szoba padlóján a tekintetem míg újra Thetis-re nem tévedt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem vissza állammal a kis asztal felé bökve. Most már láttam, hogy egy papírlap volt rajta Thetis kezében pedig egy egyszerű golyóstoll.
A nő lesütötte szemét és elnéző mosolyra húzta száját.
- Levelet írok – mondta csöndesen – és te mit keresel?
- Hát... - nem tudtam, hogy hozzam fel – Aris adott nekem egy üveggolyót. Még régen. Mindig a zsebemben tartom, de most nem találom, de még megvolt mikor megjöttünk. Szóval csak itt lehet – magyarázom – kinek írsz levelet?
- Üveggolyó? – merengett el Thetis – nem láttam bocsáss meg – fordult vissza a papír felé – Aris-nak írom.
Ez meglepett. Thetis minden nap beszélt Aris-szal. Még a legrosszabb napjain is legalább pár szót mondott neki, hogy biztosítsa jól van és szereti. Thetis maratonokat futott volna le és tengereket úszott volna át a fiáért, hogy csak egy szót is váltson vele. Semmi értelme nem volt egy levelet írni neki.
A lap fölé hajolva láttam csak annyi van ráírva „Drága Aris-om". Nem értettem mégis mit akar megírni neki, amit nem mondhat el szóban.
- Miért írsz neki levelet? – kérdeztem meg.
- Aegeus szerint jó ötlet.
Nem hangzott úgy mintha ő is annak tartaná. Aegeus mit gondolhatott mi az, amit Thetis nem fog tudni elmondani?
Olyan hirtelen csapott meg a felismerés, hogy hátra hőköltem. Az indulattól éreztem átmelegszik az egész testem.
- Thetis te azt gondolod... ti azt gondoljátok nem fogsz meggyógyulni?! – kiabáltam majd a szám elé kaptam a kezem mert mégis csak egy kórházban voltam ráadásul tilosban a látogatási időn kívül.
Ilyen nincs. Thetis-nek meg kellett gyógyulnia! Hetek óta ma volt a legjobban ez csakis azt jelentheti, hogy kezdenek hatni a gyógyszerek és a varázstea. Megidéztük őt és kimentettük a történeteinkkel a festményből. Ő volt az igazi Thetis, akit nem győzhetett le egy betegség. Még egy hiúzt is el tudott rémiszteni!
Síkitani akartam és megrázni, hogy hagyja abba ezt az egészet. Keljen ki az ágyból húzza le a kendőt a fejéről és legyen újra az a Thetis, aki volt. A szemem végigcikázott a termen bármi után kutatva, ami azt jelezné, hogy meg fog halni.
Egy kaszás alakot.
Egy csontvázat.
Angyalokat.
De a teremben csak mi voltunk. Semmi vész nem leselkedett ránk. Legalábbis külső szemlélőként azt hihette az ember. De ha Thetis feladja és elveszti a reményt akkor mi is elveszítjük! Ha Thetis feladja nincs az a varázslat, ami megmentheti.
- Jaj Jack – sóhajtott fel Thetis fáradtan – hát persze, hogy meg fogok gyógyulni.
- Akkor minek ez a levél?!
- Csak... csak egy biztosíték. Hogy Aris mindig is tudja, hogy mennyire szeretem.
Öregnek tűnt ahogy hátradőlt a párnáira. A szapora légzésén kívül elhittem volna, hogy bármelyik pillanatban elszenderedik. A varázslat egyre gyorsabban vesztette erejét nekem pedig még olyan sok minden mondani valóm lett volna.
- Meg fogom védeni Aris-t. Majd én gondoskodom róla ígérem – hadartam letérdelve az ágy mellé – ígérem! – úgy éreztem Thetis-nek tudnia kell, hogy Aris jó kezekben van. Már megszoktam a védelmezők nehéz szerepét. Ha legalább egy keveset átveszek a terhéből, ha csak egy egészen kicsikét is tompíthatok a fájdalmán már megéri.
Thetis meglepetten felém fordította fejét majd felnevetett. Csak sérült utánzata volt a réginek, de felidézte azt a nőt, aki régen a Boszorkánylak konyhájában szinte táncolva főzött. Láttam ahogy a haja utána lebben és hosszú körmeivel Nero bóbitáját borzolja. Nem volt több egy álomképnél mégis sírni tudtam volna.
- Nem, nem – rázta meg lassan a fejét – erre semmi szükség. Jack, drágám olyan kicsi vagy még te is – majd felém nyújtotta kezét én pedig két markomba fogtam. Papírvékony és száraz volt, de ugyan olyan meleg, mint egykoron. Próbáltam nem megsértődni a szavain, de nem ment. Ez pedig kiült az arcomra.
- Sose várnék el tőled ilyesmit. Aris-ról majd gondoskodik Aegeus hisz ő az apja és több mint megfelelő erre a feladatra. Ebben sose kételkedtem. Nem félek, hogy Aris-nak bántódása esik amíg Aegeus mellette van. Amit tőled kérnék, hogy amíg szereted maradj mellette – a szorítását szinte alig éreztem meg – olyan jó fiú vagy Jack de nem kell mindig bátornak lenned. Kérlek sose felejtsd el milyen jó is vagy – arcához húzta a kezeim és megcsókolta az ujjaim – hamarosan meggyógyulok és tovább vigyázok rátok – már csak álomszerűen mormolta a szavakat – Aris-ra, Aegeus-re, Ellára és rád. Még arra a bolond kecskére is.
- Megígéred? – kérdeztem tovább kapaszkodva belé.
- Megígérem.
- Jó – horgasztottam le a fejem. Ha Thetis azt mondja akkor így is lesz.
Bár ne félnék ennyire!
A szívem olyan hangosan zakatolt, hogy Thetis is biztos hallotta. Félő volt eltöri a bordáimat.
Aztán megláttam valami tompán csillogót az éjjeliszekrény és az ágy között.
Félálomban nyúltam csak érte, de mikor az ujjaim megérintették a hideg sima felületet azonnal ráismertem.
Az üveggolyó!
Amikor felemeltem rájöttem baj van. A kis gömb kettétörve feküdt a tenyeremen. Megjavíthatatlanul.
A szemeimet égették a könnyek. Nem akartam elhinni, hogy tönkre tettem Aris legdrágább kincsét. Megérdemlem, ha sose bocsát meg nekem.
Visszanéztem Thetisre, aki csak feküdt lehunyt szemmel. A jobb oldalánál térdeltem így nem láthattam a heges másik szemét, amit most már mindig letapasztva hordott. Az üveggolyó régen mindig az ő műszemére emlékeztetett. Ez néhol az emlékezés boldogságával vagy pont borzongásával töltött el. Eszembe jutott, hogy Aris azt mondta Thetis magával vitte mikor megműtötték. Talán még maradt elég varázslat benne hogy még egyszer megmentse őt.
- Hé Thetis – suttogtam neki mire szemhéja megremegett – adok neked valamit.
Könnyedén a teste mellett heverő tenyerébe tettem az egyik felét az üveggolyónak. Ujjait óvatosan zártam köré, hogy ki ne eshessen.
- Nézd csak – tartottam arca elé a saját felemet mikor kinyitotta a szemét. A felismerés fénye tompán csillogott tekintetében, de számomra elég volt. Tudtam, hogy felismeri és ez volt a lényeg.
- Legyen az egyik fele nálad. A másik meg nálam. És így majd biztos meggyógyulsz. Tudom.
Haloványan elmosolyodott majd ismét lehunyta szemeit. De ujjai a törött játékot biztosan fogták továbbra is.
- Köszönöm Jack – susogta. Pár pillanat múlva már mélyen aludt.
Visszacsúsztattam az üveggolyót a zsebembe majd felálltam és elindultam vissza.
Nem néztem vissza a nőre. Úgy, mint Pythia én is féltem a látvány átírja a fejemben élő Thetis-ét. Majd, ha ismét jól van nézhetem eleget, gondoltam.
A nővérpultnál még egyszer megköszöntem a nővérnek. Épp csak sikerült időben végeznem és elkerülnöm a vizitelő orvosokat.
Aris-ék, akik a kocsinál vártak hiába kérdezgettek nem akartam elmondani miről beszélgettünk Thetis-szel így azt mondtam már aludt mikor megérkeztem.

Rá egy hétre szörnyű álmom volt.
Thetis kórtermében ültem amíg ő az ágyban aludt. A nyitott ablakon néztem ki, ami előtt egy fa állt. Nem tudom meddig bambulhattam csak ki a fejemből mikor megláttam, hogy valami megmozdul az ágak között. Egy hangtalan ugrással valami ráugrott az ablakpárkányra majd már bent is volt a szobában mielőtt felkiálthattam volna.
Egy nő volt legalábbis annak tűnt. Fekete hártyás szárnyaiból valami rettenetes fekete anyag szivárgott a padlóra szarvai nagyobbak voltak, mint Goathe-jé. De embernek tűnt egészen haladóinak, de minél tovább bámultam annál groteszkebbé vált. A bőre fekete sebhelyei alatt mozgott valami, mintha az egész teste szétesne, hogy újra és újra összerakja önmagát. Szőke haja a szemébe hullott.
Elborzadtam a látványától a sikoly mégis a torkomba ragadt ő pedig nem tekintett rám. Mintha nem is léteztem volna számára.
Ekkor jöttem rá mit bámul lángoló kőszemeivel.
Thetis-t.
Minden gondolkodás nélkül rávetettem magam Thetis testére nem akartam, hogy lássa. Nem bírtam elviselni a tekintetét ahogy felméri őt. Kétségbeesetten próbáltam eltakarni előle a beteg nőt egész testemben remegve.
- Menj innen! – sikítottam – menj el! Menj!
De a valami nem ment el, sőt még közelebb jött. A palást, amit hordott arrébb csusszant ahogy lenyúlt Thetis keze felé. Utána akartam kapni, de nem mertem. Megigézve bámultam a palást alól kibukkanó mellkasát.
Láttam a szívét.
Bőre áttetsző rétege alatt ott dobogott és pumpálta lankadtan a vért a szíve. Az izmok összehúzódtak majd felengedtek mindezt olyan lassúsággal, ami senkit se tartott volna életben.
Dob...dob...dob.
A lény felemelte Thetis kezét én pedig tehetetlenül néztem még mindig mellkasán elfeküdve. Thetis ujjai ahogy a magasba emelték karját kinyíltak, mint egy szirmait bontó virág felfedve a benne rejlő szikrázó fél gömböt. Az üveggolyó volt az, ami most, kék szikrákat vert akár egy csillagszóró mégse bántotta a nő bőrét.
- Sokáig nem jöttem el – messzinek tűnő hangja visszhangzott a szobában. Még erősebben szorítottam magamhoz Thetis alvó testét. Átkaroltam nyakát és felemeltem túl könnyűnek tűnő felsőtestét. Feje a vállamra csuklott akár egy játékbabának.
- Nem tarthatjátok tovább itt – nézett rám először mióta megjelent. Nem találtam érzelmeket se a hangjában se az arcán.
- Kérlek ne vidd el – suttogtam – szükségünk van rá. Ő nagyon fontos számunkra!
Minden fohászkodásom ellenére is csak megrázta a fejét már-már bocsánatkérően. Belezokogtam Thetis újra kinőt szőke hajába. Tudtam, hogy nem lélegzik tudtam, hogy nem alszik, de nem akartam rá gondolni.

Amikor kipattantak a szemeim a földön találtam magam. Kiestem az ágyból. Csorgott rólam a verejték és nem kaptam levegőt.
Összekuporodtam a szőnyegen és elsírtam magam.

Amint újra tudtam rendesen lélegezni kapkodva elkezdtem öltözni. Mint kiderült már elmúlt tíz. Ahogy lerohantam a földszintre meghallottam anyáék hangját a szobából.
Mindenki a nappaliban ült és valami műsort nézett. Ott ült anya és Paul a kanapén Camilla nénivel míg Ella a szőnyegen feküdt előtte popcorn-os tálal. Ahogy berohantam mind meglepetten fordultak felém.
Zihálva még mindig könnyeket nyelve álltam meg az ajtóban. A könnyek és a zokogás keserű-sós íze fojtogatott. Anya azonnal felpattant és mellém sietett. Aggodalmasan homlokomra simította kezét.
- Istenem neked lángol a homlokod – szólalt meg – édesem lázad van – csitítólag próbált magához vonni, de nem engedtem. Tűntetőleg megráztam a fejem. Nincs idő most erre.
- Be kell mennünk a kórházba.
- Annyira rosszul érzed magad? – állt fel azonnal Paul is. Mind olyan rémülten meredtek rám, hogy csak még rosszabbul éreztem magam. Attól féltem mindjárt elájulok így anya kardigánjába kapaszkodtam.
- Mi a baj szívem? El kell mondanod, hogy segíteni tudjunk – tette vállaimra kezét anya. Kezdet kétségbeesni, de hangjától csak a fejem fájdult meg.
- Be kell mennünk a kórházba – mondtam újra – Thetis. Látnom kell. Kérlek – döntöttem fejem anya hasának. Olyan jól esett a közelsége, hogy ha még egy kicsit úgy maradok visszaalszom. Vagy elájulok.
Anyám riadtan nézett Paul felé míg magához vont. Pusztán a tekintetükkel megbeszélték mit kell tenniük.
- Indítom a kocsit – sietett ki a szobából Paul mi meg anyával utána.
Az úton elmondtam az álmom, ami megnyugtatta őket valamelyest. Ha nem nézek ki olyan rémesen talán még nevettek volna is rajta.
- Lázálom volt édesem – búgta anyám, aki hátra ült mellém és még mindig magához ölelt. Olyan ritkán voltunk ilyen bensőségesek egymással, hogy talán tudat alatt is ki akarta élvezni, hogy hagyom a babusgatását. Én csak megráztam a fejem.
Olyan valóságos volt. Az a valami el akarja ragadni Thetis-t, de én nem fogom engedni. Még időben oda érhetek!
- Utána azért nézessünk meg egy orvossal – szólalt meg Paul is – a láz nem tréfa dolog.
Ráhagytam.
Addig amíg nem látom a saját két szememmel, hogy Thetis jól van nem érdekelt semmi.
Ahogy beértünk a kórházba a nővér pultnál meg se állva rohantam tovább. Még odapillantva felismertem a szőke Aponte-t és úgy éreztem szerencsém van vele mert sejtettem elnézi a szabályszegésem.
- Nincs futkosás a folyosón! – hallottam még elhaló kiáltását, amit nekem szánhatott. Anyáék úgyis elintézik a formaságokat.
Én csak tovább sprinteltem most is a lépcsőt választva a lift helyet. Egyszer majdnem el is estem, de még időben kapaszkodtam meg a korlátban és lassítás nélkül mentem tovább. Éreztem, hogy égve fáj a térdem ott, ahol bevertem a lépcsőbe, de az érzés csak tompán jutott el az agyamig.
Thetis kórtermének ajtaja nyitva állt. A reggeli napsugarak megvilágították az ajtót szinte.
És akkor oda értem.
Először csak az embersereget láttam. A rémes ismerős érzés beleette magát a szívembe.
Ne.
Ezt már láttam.
A fekete alakok zokogtak szinte az égig értek jajszavaik, amik olyan ősi fájdalommal szólaltak fel, amit az ember nem az eszével ért meg.
Zokogásuk mégse ért el a fülemig. Csak azt láttam ahogy a sötét alakok körbeveszik az ágyat, aminek fehér leplei alatt fekszik az a test, ami Thetis volt.
Láttam ahogy Pythia a földön zokog önkívületben fölötte Naida térdel ahogy magához vonja lányát óvva a rettenettől, ami beszökött a szobába. Minden olyan fényes volt és néma csak a fülem zúgott mintha a tenger előtt álltam volna.
Bámultam a testet, ami lélek nélkül maradt köztünk. Láttam Aris-t amint több rokona is a testével falazza el az egykori édesanyja látványát előle. Nem láttam az arcát, amit Yiayiá mellkasába fúrt, de a fájdalma az én szívemet is elérte. Láttam Aegeus-t ahogy ott térdelt úgy, mint én régen, kezébe fogva a fehér kis kezet, amit Thetis maga mögött hagyott. Úgy tartotta arcához mintha félt volna eltöri. A legdrágább kincse, a legféltettebb Galatea-ja, aki most ismét szoborrá vált.
Kérlek ne vedd el őt tőlünk.
Olyan sok mindent akartam még mondani. Mi lesz a szavakkal, amiket sose tudtam neked elmondani? Mi lesz az ígéreteddel, hogy meggyógyulsz?
Kérlek gyere vissza mert szükségünk van rád.
Szeretlek Thetis.

Forgott velem a világ és éreztem ahogy a lábaim megadják magukat a szoba pedig elsötétült.
Meghalt.
Meghalt.
Meghalt.

Anyám karjaiban ébredtem. Kint voltunk a folyosón és az egyik kihelyezett padon ült én pedig az ölében. Csecsemőként tartott így utoljára. Lenézett rám barna szemei kisírva vizslatták arcom. Gyengéden kisimított a szemembe hullott szőke tincseket. Ekkor hasított belém a fájdalom ismét. Az egész testem összerándult ő pedig csak erősebben szorított magához. Mintha közém és a gyász közé állhatna.
- Meghalt – suttogtam mire ő sírva bólintott. Nem értettem miért sír, alig ismerte. De akkor rájöttem én is vele sírok ahogy a könnycseppek végig folytak az arcomon és belefolyt a fülkagylómba. Öntudatlanul letöröltem őket. Anyám nem igazán Thetis-t siratta, hanem engem és a fájdalmamat, amit a magáénak érzett.
- Úgy sajnálom Jack – suttogta magához szorítva, arcom eltűnt puha kardigánjában – olyan sokáig küzdött. Most már nincsenek fájdalmai.
Hirtelen elöntött a düh a szavai hallatán. Hogy mondhatja ezeket?! Thetis nem ilyen volt. Nem lehetett lerendezni ezekkel a szavakkal.
- Megígérte, hogy meggyógyul.
- Sajnálom.
Elegem volt a „sajnálom" -okból. Nem bírtam őket elviselni tovább. Azt kívántam bárcsak jönne egy földrengés és összeomlana az egész kórház. A lényre gondoltam az álmomból meg akartam ütni ahogy a szavai tovább csengtek a fülembe „Nem tarthatjátok tovább itt".
Minden csel minden trükk csak késleltetés volt. Valóban soha nem is volt esélyünk?
Gyűlöltem Thetis-t, hogy hazudott, hogy képtelen volt megtartani az ígéretét.
És gyűlöltem magam amiért végül nem sikerült a legfontosabb varázslatom. Az, hogy őt itt tudjam tartani.
Mégis sírtam utána és fájt, hogy többé nem láthatom és ezektől a zavaros érzésektől csak még rosszabb lett a mellkasomban a nyomás. Csak egy gondolat dübörgött a fejemben.
Aris.
Szüksége volt rám.
Szükségem volt rá.
- Hol van Aris?
- Haza vitték. Nem akarták, hogy tovább maradjon... az elhunyt mellett – felelte tapintatosan anya kerülve a tekintetem.
- Menjünk mi is haza, meg akarom vigasztalni.

Aris már a verandán várt minket a Zöldkúriánál.
- Még sose voltam nálatok – felelte mikor kiszálltam a kocsiból és elé mentem. Anya és Paul döbbenten bámultak rá mintha csak egy idekeveredett tündér lett volna. Pedig ő csak Aris volt, pont ugyan olyan volt, mint tegnap és amilyen holnap is lesz. Csak a szeme más, fájdalmas és tompa pont, mint az üveggolyó egykoron.
De ő akkor is az én Aris-om.
- Gyere, megmutatom a szobám – nyújtottam felé a kezem ő pedig elfogadta. Talpra húztam ő pedig nem eresztette a kezem.
Felmentünk a szobámba és amint becsuktam az ajtót Aris-ból kitört a zokogás. Befeküdtünk az ágyamba és a fejünkre húztam a takarót.
Perceken belül kinyílt az ajtóm ismét majd becsukódott. Apró talpak neszét lehetett hallani majd a takaró megemelkedett és a húgom is bemászott közénk. Csöndesen feküdtünk hárman a takaró alatt.
Nem kellettek szavak, hogy érezzük a másik fájdalmát.
De a gyászt mindannyiunknak egyedül kellett megértenie.