Fagyöngy

Igékben segíti a kibékülést és a megbocsátást

Szerettem Long Islandet télen. Minden ház az utcánkban karácsonyi díszben úszott így mikor gyorsan hajtottunk végig az utcán minden vörös, zöld és fehér fénycsíkokká vált a szemünk előtt.
Imádtam apával feltenni a díszeket, ez volt a mi kis feladatunk. Ella a süteményeket őrizte a konyhában amíg sültek, hogy később mézeskalács házat építhessünk belőle. A doboz az útmutatóval már a konyha asztalon volt, ahol a húgom rajzolgatott amíg az egész házat megtöltötte a nosztalgikus karácsony illat.
Apa megivott egy pohárka tojáslikőrt, amibe én is belekortyolhattam. Ez persze a mi kis titkunk volt.
Aztán kihoztuk a garázsból a díszeket. A kedvencem a szarvasok voltak, amik fehér fényben világítanak majd a háztetőnkön mikor felkerülnek. Hozzájuk tartozott még egy szán rajta ajándékokkal mind fénysorból és persze egy villany mikulás is, aki még mozgott is. Bágyadt mozdulatokkal integetett le a háztetőnkről vállán puttonyával. Az előkertbe hóember és „Boldog Karácsony" tábla meg persze fényfűzérek kerültek. Egy hosszú és fárasztó délelőttbe került, de mindent felraktunk. Az arcomat vörösre csípte a hideg ahogy apáét is. De egész végig beszélgettünk és nevettünk míg végre úgy éreztem megint otthon vagyok ő pedig tényleg az apukám és törődik velem.
Estére a mézeskalács házat is összeraktuk hárman és csak két mézeskalács ember halt meg Ella fogai által. Furcsa volt anya nélkül ünnepelni. Általában az ünnepek alatt annyira fáradt volt, hogy csak leült egy nagy pohár borral a kanapéra és benyomott valami ünnepi romantikus filmet. Vagy a konyhában sütögetett az iskolában tartott karácsonyi jótékonysági estére és hasonlók.
Hiányzott még így is. Nem tudtam elképzelni mit csinálnak ketten abban a nagy házban Camilla nénivel.
Aztán Aris-ra és az apukájára gondoltam, akiknek egyedül kellett díszíteniük. Vajon Thetis mikor megy haza hozzájuk? Egyáltalán ünneplik a karácsonyt?
- Hé apa. A görögök is ünneplik a karácsonyt ugye? – kérdeztem ahogy apa kirakta az ablakba a mézeskalács házat, hogy mindenki jól láthassa, aki elmegy a ház előtt.
- Persze – majd elgondolkodva hozzátette – a legtöbb görög, ha jól emlékszem görög ortodox szóval ők is ünneplik – nem voltam biztos, hogy Katsarosék a többséghez tartozott. Thetis nem emlegetett soha semmilyen istent Aegeus pedig csak a régi görögöket.
- És mi mik vagyunk apa? – kérdeztem.
- Természetesen katolikusok. De – ekkor cinkosan átkarolt és közel hajolt – ha engem kérdezel Jézus a legjobb üzletember a világon – majd kacsintott. Nem értettem mire gondol, de azért elmosolyodtam.
Sose jutottam semmire igazán vallás témában. Még most is a rengeteg regénybe illő utazásom után, amiken mások megtalálják Istent, önmagukat vagy valamit, amit az egyiknek hisznek nem lettem más. Minden vallás tárt karokkal fogadott, de hiába, ha háttal álltam.
Aris-nak pedig hiába voltak megingásai a belső hite sose fakult meg. Nem mindenki hinni születik talán egyesek számára sose nyíl ki az ajtó, amin bepillanthat Istenhez. Én ilyennek születtem és apám is ilyen volt.
- Akkor majd meg ajándékozom Aris-t valamivel – tereltem vissza a témát.
- Holnap úgyis el akartalak titeket vinni korcsolyázni. Majd bemegyünk vásárolni is, és akkor szerzünk valamit a kis barátodnak. Ellie úgyis imádja a karácsonyi kirakatokat.

Teljesen kiment a fejemből, hogy a „Dzsungel könyvét" apánál hagytam. Egészen addig amíg fel nem mentem a szobámba és meg nem láttam az íróasztalomon csinosan középre helyezve – a takarítónő lehetett – nem is gondoltam rá.
Már túl voltam a fürdésen és a fogmosáson, apa épp Ellának mondott esti mesét így még volt egy kis időm a lámpaoltásig. Kinyitottam és még mindig benne volt a Rose-nak szóló levél. A megsárgult papír rajta a mélynyomott aranyrózsával.
Már nem volt sok hátra történetből és bár tudtam a végét jobb tennivaló híján neki ültem elolvasni.
Már csak pár oldal volt hátra mikor apa bejött, hogy leoltsa a lámpát és jóéjt kívánjon, de ki tudtam könyörögni tőle, hogy végig olvassam.
Így ledőlt mellém az ágyra és megkért, hogy olvassam fel neki. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire felnőttnek tekintett, hogy én mondjak neki esti mesét. Elővettem hát a legtisztább és férfiasabb hangom hozzá. Aris-nak és Ellának gyakran olvastam fel, még néha Camilla néni leveleit is de apa más volt. Előtte jól akartam szerepelni. Minden karakternek különböző, de természetükhöz passzoló hangot adtam a narrációt pedig a magam hangján folytattam. A legvégéhez érve apa összeborzolta a hajam.
- Nahát bajnok! Remélem versenyek tucatjaira küldenek a tanáraid. Hiába az irodalom mindig is az erősséged volt. Egy-kettőre esszé írói szintre kerülsz majd. Ez nagyon fontos, hogy... – és még folytatta volna mikor észrevettem valamit a könyv utolsó lapjára írva. Fejjel lefelé volt így megfordítottam a könyvet. Kissé ferde aránytalanul nagy betűkkel írták ceruzával a sarokba.
- A válasz! – kiáltottam fel félbeszakítva őt. Általában ezt nem tűrte, de most meglepetten ő is a könyv fölé hajolt ismét.
- Válasz?
- Látod itt! – böktem az üzenetre – Rose válasza! Azt írja: Én szeretem ezt a szűnni nem akaró esőt. Szinte kopogtat a szívem ajtaján és veled együtt őt is beengedem. J.D-nek.
Aztán visszalapoztam az elejére és megmutattam az első részt.
- Itt pedig az első üzenet J.D-től Rose-nak – azt is felolvastam - Ha eláll az örökös eső fussunk össze újra itt. Visszaadom az esernyőd. Az ilyen napokon még az árnyékod is hiányzik...
Apa egy ideig ráncolta a szemöldökét majd bólintott.
- Biztos valami tinipár, akik könyvtári könyveket használták levelezésre. Ők is Magnólia Hill-en laknak?
- Lavender Hill – javítottam ki mire legyintett – és nem! Épp ez a legizgalmasabb! Ez a könyv Angliából jött! És a levél biztos nagyon régi mert már meg van sárgulva!
Ismét teljesen izgalomba jöttem a levéltől épp, mint legelőször a könyvtárban. Vajon találkoztak ismét? Hány könyv lehet a világon a levelezéseikkel?
Magam elé képzeltem Rose-t és J.D-t, akik angolok és messze-messze élnek tőlem. Szeretik egymást és megosztják az esernyőjüket ahogy a könyvtárba igyekeznek. Vajon boldogok?
- Nos, ez remek – csapta össze a kezét apa, aki lezártnak tekintette az estét – itt az ideje, hogy ágyba búj. Ne felejtsd el majd időben visszavinni a könyvet. Anyád aligha tud kifizetni egy könyvtári büntetést – mondta szem forgatva.
Felé kaptam a fejem. Visszavinni? De hisz ez a könyv szuper fontos! Lehet Rose-nak és J.D-nek ez a legfontosabb könyv az egész világon! Mi van, ha minden nap elmentek elolvasni, de egy nap hirtelen eltűnt? Mi van, ha még most is kétségbeesetten keresik?
Lehet egymást hibáztatják, hogy nincs többé a könyv. Vagy már elfelejtették mennyire szeretik egymást és már csak veszekedni tudnak. Mostanra már elválhattak és ha vannak gyerekeik velük mi lesz? Ha van egy fiúk és ő többé nem élhet otthon és soha nem talál egy angol Aris-t? Mi lesz akkor vele?
- Hé Jack – apa nagy keze ránehezedett a vállamra – minden rendben? – az arca aggódó volt. A szemeimet szúrták a könnyek, de nem akartam előtte sírni megint. Nem akartam gyenge lenni és nem akartam, hogy Rose és J.D élete tönkre menjen, mint a miénk. Meg kellett őket mentenem.
- Nem adhatom vissza – öleltem magamhoz a könyvet – vissza kell adnunk nekik!
- Nekik? – apa összeráncolta a szemöldökét – azoknak, akik belefirkáltak? Ne butáskodj Jack. Mégis, hogy találnád meg őket?
Ezen elgondolkodtam. Én nem tudom megtalálni őket ezt még én is felfogtam. Aztán apára néztem, aki egy hatalmas céget irányított rengeteg emberrel. Ő mindenhova elért. Ha apa azt akarta volna azonnal feljön a nap és bárkinek parancsolhatott még akár az elnöknek is. Apa mindenre képes volt.
- Kérlek apa találd meg őket! Nem kell karácsonyi ajándék se csak küldjük nekik vissza ezt a könyvet jó?
Apa hitetlenkedve meredt rám mintha azt gondolná valaki beszökött és kicserélt engem egy űrlénnyel.
- Én? Találjam meg őket? Jack tudod te hány Rose él Angliában? Miért akarod visszaadni egyáltalán? Ez csak egy könyvtári könyv.
- De fontos nekik! Ha ez nincs meg lehet elfelejtik, hogy szeretik egymást! Mi van, ha az egész életük tönkre ment mert ez a könyv eltűnt! – a szavak szinte elakadtak a torkomban ahogy kiabáltam.
- Hé, hé, hé! – intett apa le – ne ordíts, a húgod alszik.
Nem értettem, hogy nem érti meg amit mondok. Egyszerűen majd felrobbantam mindentől, ami felgyülemlett bennem ő meg csak állt és meredt rám.
- De te mindenre képes vagy nem? Te mindig mindent tudsz és mindent el tudsz intézni. És... és ez nagyon fontos... mert Rose és... és J.D és... én – nem bírtam tovább és felzokogtam. Idegesen próbáltam ledörgölni a könnyeket, de mindig újabbak és újabbak bukkantak elő.
Apa sóhajtott egyet majd megveregette a vállam. Erősen de mégis vigasztalóan.
- Utána nézek. Semmit se ígérek mert őszintén csoda lenne, ha bármit is találnék róluk – majd kinyújtotta a kezét én pedig átadtam neki a könyvet – és felejtsd el ezt a nem kérek karácsonyi ajándék dolgot. Még szép, hogy kapsz ajándékot. Jézus – ugyan látszott, hogy nem tetszik neki ez az egész könyv ügy értékeltem, hogy mégis segít.
- Köszönöm apa – mondtam őszintén mire meglepetten nézett rám. Nem voltam a „bocsánatok" és „köszönömök" embere, de ez lassan változott. Egy nap talán még megbocsátó is leszek olyan, aki bármennyi sebesülés után is tud legyinteni, mint Aegeus. De előtte még szeretnék jó fiúvá válni, mint amilyennek Aris és Thetis tart és azt szeretném, ha apa is így gondolna rám.
Nem bajnok, és nem zseni még csak tehetséges sem. Jó szerettem volna lenni elsősorban.

December 24.-e reggelén apa nem volt lent a konyhában. Így Ellával közösen készítettük el a reggelit. És csak egy egészen kevés tej és narancslé folyt ki a folyamat közben. A pirítós közepe ugyan fekete lett, de semmi olyan, amit egy vajazó késsel ne lehetett volna lekapargatni. Ella mégis inkább a müzlinél maradt.
- Hiányzik Thetis reggelije – mondta egy adag mézes karikát ropogtatva, amitől az arca olyan lett, mint egy hörcsögé.
- Nekem is – kentem még egy réteg vajat a kenyérre, hogy ne is lássam a szenes részeket. A narancslé még csípte a számat a fogkrém után így minél hamarabb el akartam űzni az ízt.
- A mami is hiányzik – mondta némi idő után. Egy pillanatra megálltam a vajazás közben és rá néztem. De nem nézett úgy ki, hogy menten elsírja magát. Inkább elgondolkodva meredt a tejben lebegő karikákra. Nem tudtam mi ment a fejében pedig általában a húgom nyitott könyv volt. Legalább nekem.
- Nekem is – mondtam kis idő után – Camilla néni is.
Bólogatott majd egészen Camilla nénisen megveregette az asztalon pihenő kézfejem.
Ezután addig nem is beszéltünk többet míg apa dobogó lépteit nem hallottuk a lépcső felől. Apa fáradtan, de szinte vibrálóan lelkesen bukkant fel a konyhába. Mindketten csak meredtünk rá.
- Szia papa – integetett neki Ella lelkesen kisvártatva.
- Szervusz hercegnőm – dobott neki csókot, amit sose láttam még tőle ezelőtt – meg van – nézett most rám.
- Mi? – kérdeztem vissza értetlenül majd megláttam a hóna alá csapva a „Dzsungel könyvét" – megvannak Rosék?! – pattantam fel az asztaltól majdnem hátra vágva a széket. Én is teljesen fellelkesültem. Ella kettőnk között járatta egy kis ideig a szemét majd fogta a müzlis tálat – az oldalán Barbie sose változó örökös mosolyával – és átment a nappaliba. Mire apa mellé értem már szólt a tévé benne valamelyik tipikus karácsonyi filmmel hozzá illő ünnepi dallal.
- Nagyon nagy mázlink volt. Felhívtam először is a ti könyvtárosotokat. Ma reggel konkrétan én ébresztettem, de megköszönte mert elaludt – majd idegesen legyintett mintha magát is idegesítené, hogy nem tér a lényegre – megkaptam az angol könyvtár címét. Őket is felhívtam. Az öt órás eltolódás életemben először jól jött ki London és New York között. Ott felvette egy Brainwood vagy Braidwood nevű nő mit tudom én mi volt a neve. De! Mikor elmagyaráztam neki a helyzetet egy ideig csönd volt. Azt hittem szétszakadt a vonal. Gyakran megesik, rengeteg konferenciámat cseszték el így. De nem így volt. A nő ismeri Rose-t és beleegyezett, hogy ha elküldjük a könyvet a könyvtárába akkor ő továbbítja nekik!
- Vagyis akkor visszakapják?! – ugráltam izgatottan. Apa vett egy mély levegőt látszott, hogy kifárasztotta magát a nyomozással.
- Igen – bólintott vigyorogva – visszakapják a könyvet – nyomta a kezembe – becsomagoljuk és még ma feladjuk!
- Köszönöm úgy szeretlek! – öleltem át szorosan majd zavartan hátra léptem – megyek írok egy levelet nekik.
- Az... az jó ötlet – apa is zavarban volt majd tarkóját vakargatva megfordult – én addig főzök egy kávét.
Az íróasztalhoz ülve elővettem egy csíkos spirálfüzetet, ami itt maradt a költözésből és kitéptem belőle egy lapot. Majd eszembe jutott, amit Ms. Betty tanított, minden fontos levél előtt piszkozatot kell készíteni. Így még egy lapot kitéptem majd még egyet csak a biztonság kedvéért. Így bár az igazi már kint van a nagyvilágban a naplómba beragasztottam a piszkozatot.
Már nem tudom megmondani eltért-e a véglegestől:

„Kedves Rose és J.D,

Jack Sullivan vagyok nyolc és majdnem fél éves és Lavender Hill-ben lakom (ez egy kisváros Vermontban, Vermont Amerikában van (Észak-Amerikában)).
Megtaláltam a könyvetek a könyvtárunkban. Hogy pontos legyek Aris (Aristophones, ez az igazi neve csak görög) a legjobb barátom találta meg a leveletek.
Nagyon reméljük Rose visszakapta az esernyőjét (ez nagyon fontos Aris-nak) én pedig remélem boldogok vagytok, hogy visszakapjátok a könyvet. Biztos nagyon fontos én tudom mert ha Aris írna nekem egy levelet én is örökre megtartanám. Bár Aris még nem ír túl jól (ő még csak elsős).
Nem tudom milyen London mert csak egyszer jártam ott és még nagyon kicsi voltam akkor. De nagyon szeretem a Metropolitan múzeumot. Apukám vett ott egy kis kocsit nekem, de az most már Aris-é. Én egy üveggolyót kaptam cserébe, de ez rendben van mert nagyon fontos számára.
Fontos, hogy vigyázzunk a fontos dolgokra.
Remélem eljut hozzátok a könyv épségben.

Jack"

A barna boríték benne a könyvvel és a levelemmel könnyedén csusszant be a postaládába. A döntésem végleges lett. A levelet apa nem olvasta el amiért egyszerre voltam hálás és aggódó, hogy milyen benne a helyesírásom. De helyesen cselekedtem.
A Central Parkban dobtuk be a küldeményt, hogy minél közelebb legyünk a jégkorcsolya pályához. Tavaly is ugyan ide jöttünk csak akkor még anya is velünk volt.
Emlékszem termosztátban hozott forrócsokit és mézeskalácsot csomagolt mellé. A pálya szélén várt mert félt jégre menni. Akkor apa egyszer csak kézen fogta és együtt körbementek egyszer egészen a szélén. Anya többször is elesett majdnem, de apa mindig erősen fogta.
Boldognak tűntek. Anya sikoltozott apa pedig a karját fogva nevetett.
Most apa új korcsolyát vett nekünk. Elláé rózsaszín volt tele csillámmal és csillag mintákkal nekem egy feketét, aminek az oldalán lángcsíkok voltak. Alig vártam, hogy majd megmutassam Aris-nak. Aztán az ajándékról más is eszembe jutott.
- Apa – fordultam felé ahogy egymás mellett siklottunk a jégen lassan. Már kétszer is versenyeztünk, amit mindkétszer megnyertem mert hagyott.
Ő is rám nézett szapora légzésétől rövid kis pára felhők csaptak fel.
- Szeretnék venni Aris-nak ajándékot – mondtam majd csak a biztonság kedvéért hozzá tettem – a legjobb barátom. Thetis gyereke.
Apa szemében látszott a megvilágosodás, hogy végre tudja kiről beszélek. Furcsa volt, hogy ő úgy látta Aris-t, mint Thetis gyereke és nem Thetis-t látta Aris mamájának.
- Ahh, hát nem is tudom. Ráér az ünnepek után? Most rettenetesek az üzletek nem akarom rajta végig rángatni Ellie-t.
A húgom felé néztem, aki előttünk fél méterrel csoszogott a jégen. Nem volt hajlandó senki segítségét elfogadni így már egyszer elesett. De nem sírt igazán így nem lehetett nagy a baja.
- Hát jó – egyeztem bele a számat húzva. Aris ajándékának különlegesnek kell lennie, de legalább nagyon jónak. Lesz így elég időm kiválasztani?
- Ne aggódj. Legrosszabb esetben rendelünk valamit a netről. Újévig meg fog érkezni – mondta apa majd elmosolyodott – készen állsz egy harmadik körre?

25.-én nem mozdultunk ki házból. Tegnap így is végig látogattuk New York-ot. Mire a Rockefeller Center-be értünk, hogy megnézzük a karácsonyfát Ella elaludt az alig 10 perces autóúton a Central Parktól. Így végül megfordultunk és hazaindultunk. A karácsonyfát még Újév előtt is megnézhetjük és bár nem akartam bevallani én is nagyon elfáradt attól, hogy egész nap a várost jártuk.
New York tényleg semmiben se hasonlított Lavender Hill-hez. Itt sose állt meg semmi és nem volt elég zöld, levendula pedig egyáltalán nem nőtt szabadon. Minden nagyon fényes és színtelen volt. Mintha mindig egy kicsit a tévéből nézném nem pedig előttem lenne. New York elérhetetlen volt Lavender Hill pedig olyan közeli, mint egy hátsó kert.
Honvágyam volt még ha nem is tudtam, hogy így hívják. Hiányzott az ablakom rajta a virágaimmal. Az iskolába vezető út a városon át. Még Paul buta forrócsokija is, amivel mindig megégettem a nyelvem.
Anya és Camilla néni duruzsoló mormogása, hogy hogyan vezessék a háztartást és a kabátzsebembe rejtett levelek, amiket a földbérlőknek kellett elvinnem benne egy kis szállítási díjjal nekem is.
New York-ban a varjak kövérek és barátságtalanok voltak és ha kinyújtottam a kezemet benne némi morzsával nem szálltak oda, hogy finoman kicsipegessék mint Nero. Sehol se volt Aris és a kacagása ahogy beleugrottunk az összegereblyézett levélkupacokba.
A házunk ugyan úgy nézett ki, mint mikor anya is itt élt, de apa előre megrendelte az ételeket, hogy ne kelljen főznie. A telefonját legalább eltette, de így is a napokban rengeteg ajándékcsomag érkezett az üzletfeleitől, amiket már alig tudtunk hova pakolni. A házunk egy ajándék üzletre hasonlított.

A vacsora jó hangulatban telt apa érdeklődve hallgatta a lavender hill-i történeteink és ő is mesélt a messzi utazásairól. Mikor Tibetbe ment egyetemistaként és egy majom ellopta a táskáját vagy mikor Finnországban egy igluban szállt meg és reggelre egy csapat szarvas vette körül. Kacagtunk és degeszre ettük magunkat.
Szinte alig néztünk az üres negyedik székre.
Aztán jött az ajándék bontás és Ellánál elszakadt a cérna.
- Hiányzik a mama – suttogta csöndesen a földön ülve. Általában magán kívül volt az örömtől, ha ajándékot kapott, de most a sárga csomagolópapírba öltöztettet doboz csak ült az ölében.
- Mi a baj hercegnőm? – fordult apa felé miközben nekem nyújtotta az egyik ajándékot. Kis űrhajok voltak a csomagoláson, amiből egy kis kockát kivágtam és a naplómba ragasztottam később.
- Hiányzik a mama! – ekkor Ellából kitört a zokogás mire apával mindketten összerezzentünk – és Camilla néni! És Goathe meg a többiek!
Apa tanácstalanul guggolt le a húgom mellé.
- Ellie a mama nem lehet itt mert Lavender Hill-ben van. És tudod az nagyon messze van innen... - próbálta logikusan elmagyarázni, de a húgom csak a fejét rázta.
- Nem... érdek...el – olyan erősen sírt, hogy elkezdett csuklani. Mire észbe kaptam nekem is elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Jaj Jack legalább te ne – fordult felém apám – te aztán igazán nem ilyen vagy – mormolta.
- Hiányoznak – szipogtam.
Apa a húgom is köztem járatta a tekintetét majd idegesen a hajába túrt.
- Jó! Jó! Meglátjuk mit tehetek! – azzal előkapta a telefonját és elkezdett rajta pötyögni. Ella és én is szipogva, de legalább már nem bőgve meredtünk rá. Mégis, hogy fogja ide varázsolni anyát?
Hirtelen a telefon kicsöngött. Apa eltartotta magától mintha csak képet akarna készíteni és akkor végre megértettem, hogy videóhívást kezdeményez. Odasiettem mellé és Ella is ugyan így tett. Apa leguggolt és így a telefon sarkában már mind a hárman látszódtunk. Apának még mindig anya egy régi fotója volt kint a hívásnál. Egy spanyol nyaraláson készült a narancsfák között szalmakalapban. Öt éves lehettem akkor, de még mindig él bennem a kép ahogy a narancsligetben a szüleim között kezén fogva sétálok. Ella túl kicsi volt még és apa szüleinél maradt.
Reméltem apa szándékosan nem cserélte le ezt a képet még most se.
Hirtelen a képernyőn megjelent anya meglepett arca. Haja kontyban volt arcát pedig még vörösebbre festette az otthoni meleg fények.
- James?! – mondta anya majd mikor minket is észrevett láthatóan felragyogott az arca – Jack! Ella! Boldog karácsonyt édeseim! Jól vagytok? Hogy érzitek magatok? – hadarta a kérdéseit.
- Szia mama! – sikkantotta lelkesen Ella míg én apa másik oldalán integettem.
- Boldog karácsonyt anya! – mondtam és reméltem nem látszik, hogy pár pillanattal ezelőtt még sírtam. Zavartan megdörgöltem az orrom hátha azt hiszi csak megfáztam.
- A gyerekek azok? – hallottam meg Camilla néni messzi hangját majd változott a kép és a néni arca szinte elfoglalta az egész képernyőt hirtelen.
- Hátrább! Hátrább! – suttogta anya majd igazodott a kép és már mindketten látszódtak. Aztán hirtelen kettejük között valaki még behajolt. Paul.
Nem tudom anya kinek az arcától ijedt meg jobban apáétól vagy az enyémtől.
- James ő itt Camilla a nagynéném és Paul... a párom. Épp ajándékokat bontottunk! – csicseregte könnyed hangnemre váltva – Ti már kinyitottátok őket?
Paul beleintegetett a kamerába és jóval szélesebben mosolygott, mint kellett volna. Apa felhorkantott.
- Épp el akartuk kezdeni, de a srácok fel akartak köszönteni titeket előbb– magyarázta apa majd a kamerát a fa felé fordította, ami alatt hegyekben álltak az ajándékok. Az enyémek űrhajós csomagoló papírban Elláé sárgában rajta kacsákkal.
Az évben anya nem tudott nagy ajándékokat venni a saját pénzéből. Camilla néni pedig külön akart megajándékozni minket. Így anyától egy-egy meleg kabátot kaptunk Camilla nénitől Ella játékbabát kapott ijesztő üvegszemekkel én pedig egy kis kézi távcsőt. Gondolom a padlásról szedte őket. Nem bízott az online vásárlásban még akkor is mikor mi még nem laktunk ott inkább fizetett Lizbeth-nek, hogy felhozza neki a heti nagybevásárlást. Az otthoni ajándékbontásnál nehéz volt jó képet vágni Ella pedig azóta is csak fal felé fordítva hajlandó megtűrni a babát a szobájában.

Még sokáig beszéltünk anyáékkal Ella vagy egymilliárd puszit dobott nekik egészen addig amíg már Camilla néni is dobott neki egyet. Apa megtűrte és csak tartotta a telefont néha-néha a faliórára kalandozó szemmel.
Hiába próbáltam úgy tenni mintha tényleg egy szobában lennénk tudtam nagyon messze vannak. Nem csak testben.
Végül lassan elbúcsúztunk egymástól Paul megígérte anyával értünk jönnek majd és csomagol majd süteményt én pedig tényleg értékeltem az igyekezetét és a jóindulatát ahogy apával kedves tudott lenni.
A telefon kijelzője elsötétül apa pedig zsebre vágta ahogy ropogó térdekkel felállt. Megmozgatta kissé a vállait is és csak most jöttem rá több mint fél órán keresztül telefonáltunk.
- Na készen álltok az ajándékokra végre? – mosolyodott el ismét bármennyire is volt fáradt.
Apa kétszer annyi ajándékot vett nekünk, mint valaha. Márkás ruhák, játékbabák, távirányítós autók és könyvek. Egy akkora babaház mint maga a húgom beépített lámpákkal, bebútorozva.
De a legmenőbb a bőrdzsekim volt. Éjfekete a hátán és a vállán szegecsekkel. Olyan nehéz volt, hogy nem is tudtam sokáig feltartani. Mikor felvettem olyan volt, mint egy mágikus átváltozás. Az egóm és a magabiztosságom a plafont verte azonnal.
- Hűha de jól nézel ki – nevetett apa ahogy megfordultam, hogy jól lássa a szegecseim – na, ha hamar megszerzed a jogsit veszek neked mellé egy motort is – kacsintott.
Elképzeltem magam ahogy az erdőben motorozom majd az autópályákon ebben a dzsekiben és napszemüvegben a háttérben metálzenével. Aztán arra gondoltam Aris is biztos élvezni a motorozást. Talán szereznem kéne neki majd egy olyan kis oldalkocsit.
- Oh apa – kezdtem óvatosan – felhívhatnánk még valakit?
- Kit szeretnél?
- Aris-t – majd okulva a legutóbbi beszélgetésből hozzá tettem – Thetis gyereke.
- Igen, igen – bólogatott – hát jó. De ne zavard őket sokáig.
Ismét elővette a telefonját majd pár ujjmozdulat után a füléhez emelte és váltott pár szót a vonal túloldalán levővel. Aegeus volt az hallottam mély hangjának duruzsolását a vonal másik oldaláról. Apa bólogatott párat majd átnyújtotta nekem a telefont.
Két kézzel fogtam a biztonság kedvéért ahogy a fülemhez tartottam.
- Halló? – szóltam bele bizonytalanul.
- Jack! – Aris éles hangja örömbuborékokkal töltötte el a gyomrom.
- Aris! – suttogtam ugyan olyan lelkesen – boldog karácsonyt! Ugye azt ünneplitek? – kérdeztem aggódva.
- Neked is boldog karácsonyt! Persze már elkészítettük a kis hajónkat* is ott van az asztal közepén. A mama betegsége miatt kicsit elcsúsztunk a díszítéssel– majd kapkodva hozzá tette – a Yule**-ra azért szerencsére már hazaért – fogalmam se volt miről beszél és hogy hogyan jött elő a hajóval, de ráhagytam mert Aris és a családja ilyen volt. Mindennek volt valami ősi és érthetetlen oka mintha a saját Naprendszerükben élnének és mi csak vendégek lennénk benne.
- Hogy van a mamád? – kérdeztem inkább.
- Örül, hogy itthon van. A karácsonyt pizsipartivá tettük őt pedig lefektettük az ágyra és betekertük takarókba. Most úgy néz ki, mint egy lekváros tekercs – kuncogott – Nero a fején ül.
Én is vele nevettem. Még percekig beszélgettünk lényegtelen dolgokról.
Tudtam, hogy nem tarthatom fel sokáig és már a hangjából hallottam, hogy álmos. Ő ilyenkor már aludni szokott.
- Szia Aris! Hiányzol ígérem viszek valami szépet neked! – búcsúztam el tőle.
- Nagyon hiányzol te is Jack! – majd egy nagy cuppanást hallottam, ami minden bizonnyal egy búcsú puszi akart lenni mielőtt kinyomta a telefont. A bőrdzseki mintha kétszer olyan nehezen omlott volna a vállamra ahogy a térdeim elgyengültek.

*A görögöknél Szent Nikolasz a tengerészek védőszentje is így hagyományaik szerint egy kis hajómakettet díszítenek fel és tesznek az asztal közepére.

**A téli napforduló boszorkányünnepe.