Bazsalikom
Tarts minden szobában egy levelet, hogy megvéd az otthonod és a családod

Már több mint három hete érkezett meg Pythia, aki magával hozta a vihart. Több értelemben is.
A Halloween-t követő naptól beköszöntött a szürke zivatarok korszaka. Többé már nem mehettünk az erdőn át iskolába az omlás veszély miatt. A farmokon élőket a szüleik kezdték behordani reggel az autóktól elszokott Lavender Hill belefulladt a dugókba. Anya előszedte a gyűlölt sárga anorákomat, ami egyezett Elláéval, amitől egy rettenetes komikus duónak tűntünk egymás mellett állva.
De a valódi rettenet, amit Pythia hozott az alattomosan és lassan kúszott be az életünkbe. Először vérvételekkel és hosszú beszélgetésekkel kezdődött. Thetis egyre gyakrabban volt el, üresen hagyva a Boszorkánylakot. Pythia - született nevén Artemisia – megpróbálta kitölteni az űrt a háztartásban, de hiába bírt el több karton tejet, mint maga Aegeus, az ételei gyakran szenesek és ízetlenek voltak. A fehér ingek rózsaszínné váltak keze alatt. De Pythia mindent megtett, hogy a nővérének könnyebb legyen.
Mert muszáj volt könnyíteni Thetis feladatain. A sok vizsgálat kimerítette a fejfájásait nehezebben palástolta. Úgy tűnt a Halloween kor felbukkant szellemek lassan kilopták belőle az életet.
Aztán új szavak kúsztak be szinte észrevétlenül a hétköznapokba.
Rák.
Kiújult.
Áttét.
Félelem.

Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az ágyon ülve könyököltem ki az ablakpárkányra kifele figyelve. Az eső olyan erősen verte az ablakom mintha csak egy autómosóban ragadtam volna. A világ egy nagy szürke pacává vált kint.
Itt bent pedig az unalom csöpögött szinte a falból is. Oda se figyelve lapozgattam a „Ferdinánd a bikát". Régen nem szerettem ezt a történetet, mert ostobának tartottam a békés lomha Ferdinándot. Ha bika vagy öklelj, ez a dolgod. De most újra olvasva már nem láttam így. Most Ferdinánd Aris-ra emlékezetet. Valójában semmi baj nem volt azzal, hogy szerették a virágokat.
Szerettem volna kint lenni. Elmenni az erdőbe vagy Aris-ékhoz. De most a Boszorkánylak üresen állt. Talán csak Pythia van ott, de őt még nem tudtam hova tenni. Annyira más volt, mint Thetis. De én se hasonlítottam Ellára így nem róhattam fel nekik ezt. Valahol a szívemben Pythia-t hibáztattam Thetis állapotáért. Azt gondoltam, ha nem bukkan fel Thetis sose lesz beteg.
Hiányzott Aris.

A napokat elmosta az eső mi pedig nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Thetis-t befektették a kórházba és hiába kérdezgettünk senki se tudta megmondani mikor jöhet majd ki. Aris elmaradozott az iskolából.
Mi Ellával a szörnyű összeillő sárga anorákunkban hangosan tocsogtunk haza. Minden pocsolyába bele ugrottunk. Anya sokszor nem tudott értünk jönni mert dolgozott így iskolából hazafele mindig beugrottunk hozzá köszönni. Most, hogy Aegeus Thetis-t vitte folyton a kórházba ő szintén nem vihetett minket iskolába a vörös tragacsával. Az életünk szürke és nedves lett nagyon hamar. A lavender hill-i nyár csak mesének tűnt már.

Otthon Camilla néni teával és keksszel várt minket. Valami szomorú francia dalt hallgatott, amitől a délután csak még melankolikusabbá vált. A zoknim még a gumicsizmán át is átázott valahogy, amitől csak még kedvetlenebb lettem. Mégis lusta voltam levenni. Ella a rajzát mutogatta Camilla néninek, aki úgy tett mintha tényleg érdekelné a kép.
Egy pulyka volt a lapon. A kezét befestette és azt nyomta a papírra majd kiegészítette csőrrel és lábbal, hogy olyan legyen, mint egy pulyka.
Irigyeltem. Nekünk a telepesekről kellett felolvasnunk a Hálaadás közeledtével. Iszonyat unalmas és szájbarágós volt.
Bekapcsoltam a tévét, hogy elnyomja a húgom hangját. A tévében is csak a Hálaadásról lehetett hallani. Jöttek az ünnepi filmek családdal és pulykahegyekkel. A szememet forgatva kapcsolgattam.
Én személy szerint nem voltam ünnepi lázban. Régen apánál hatalmas partikat tartottunk, ahova az ügyfeleit is meghívta. Aztán átmentünk a nagy new york-i parádét megnézni élőben.
Pár nappal ezelőtt felhívott minket, hogy értünk fog jönni a téli szünet kezdetén. Most a Hálaadást még itt töltjük aztán majd a karácsonyi szünetet nála, és majd csak Újévre jövünk vissza. Mikor anya ellenkezni próbált apa fontos és nehéz szavakat kezdett használni, amik a válóperben megállapodott dolgokról szóltak.
Sokáig nem fogtam fel apám úgy próbált játszani, hogy a teljes felügyeleti jogunkat megkapja anyát kiírva az életünkből. Mindez itt még csak egy hosszú és fárasztó taktika része volt.
- Jack! – Camilla néni éles hangja megugrasztott ahogy kirántott az elmélkedésből – már vagy egy perce szólongatlak! Vedd már fel a telefont ott van melletted! Hát nem igaz, hogy nem hallod... - és még folytatta a monológját, de akkor a telefon felé fordultam már. Tényleg csörgött nem is értem, hogy nem vettem észre. Talán apa volt az. Talán már a Hálaadást is követeli. Gombóccal a torkomban vettem fel a kagylót.
- Halló? – szóltam bele. A vonal végén sistergő csönd várt, ami a rossz vonal minőségnek volt köszönhető. Mielőtt még beleszólhattam volna még egyszer a túloldalon megköszörülte a torkát valaki.
- Öhm... - kezdte tétován a hívó – ez... ez a Blossom ház? – már rávágtam volna, hogy nem, mikor eszembe jutott, hogy szólította Lizbeth Camilla nénit. Mrs. Blossom. Ez volt Camilla néni neve a megözvegyülés előtt.
- Igen – szóltam bele majd rájöttem be kéne mutatkoznom bár ezt először a másiknak kellett volna – én Jack vagyok.
- Ó! Te vagy az Jack? Jack Sullivan? – a hang megkönnyebbülve felsóhajtott – már azt hittem elkavartam a számokat. Ó, jaj nekem! Bianca vagyok. Emlékszel még rám? Bianca Blossom Camilla Blossom lánya. A nagynénéd vagyok.
Éppenséggel emlékeztem rá halványan. A texasi nőre, akinek a rossz keze volt. Apám ahányszor nálunk járt – vagyis az a két pont Hálaadás napi ünnepség – mindig azt suttogta anyámnak: „A te családod aztán mindig tudja, hogy tartsa a kezét, ha kérni kell"
- Aha, emlékszem.
- Remek szívecském – felelte erőltetett csevegő hangon – oda tudnád adni anyát?
- Az enyémet? – lepett meg – nincs otthon.
- Jaj nem, dehogy nem Elise-szel szeretnék beszélni. Az én anyámmal, Camilla-val – remegősen nevetett, ami furcsa volt. Arra gondoltam valami rosszat tett és félt, hogy Camilla néni megszidja. Aztán eszembe jutott, hogy ő már felnőtt és az anyukája nem szidhatta össze.
- Camilla néni! – fordultam hátra – Bianca beszélni akar veled!
A néni döbbenten fordult felém kezében még mindig Ella pulyka festményével. Az idős arc kifehéredett mint egy bevetetlenül hagyott ágy paplanja csak mélyen barázdált ráncai maradtak.
- Bianca? – alsó álkapcsa, ami mindig előre meredt megremegett a névtől.
Remélem sose fogja a saját anyám ilyen idegenül kiejteni a nevem.
Camilla néni átvette tőlem a telefonkagylót majd egy gyönge intéssel jelezte menjünk ki.
Nem volt okom ellenkezni, de érdekelt vajon miről beszélhetnek. Épp csak a legelejét kaptam el ahogy kitereltem a szobából Ellát.
- Mit szeretnél? Hogy vagy? Mit csinálsz? Minden rendben van? Baj történt? – egy levegő vétellel hadarta el Camilla néni a kagylónak kérdéseit.
Kint az előszobában állva Ella felém fordult.
- Átmegyünk Aris-ékhoz? – kérdezte.
- Nem lehet. Thetis kórházban van – ráztam meg a fejem. Ellának nem tetszett a válasz összefonta mellkasa előtt karjait.
- Hát akkor jöjjön haza!
- Ez nem így működik...
- Hát akkor, hogy?
- Fogalmam sincs – vallottam be. Ella furcsán nézett rám és furcsának is éreztem magam.
Nem értettem mi történik. Már semmiről se volt fogalmam. Elvesztem.

Bianca meg fog minket látogatni Hálaadáskor derült ki a telefonbeszélgetésből. Mikor anya meghallotta eltűnődött majd annyit mondott:
- Akkor ne hívjam át Pault igaz?
- Ne. most ne – helyeselt Camilla néni pedig sose szólt bele anya kapcsolatába. Anya pedig amilyen empatikus volt megértette és csak bólogatott. Haladt az árral és most, hogy kezdte megvetni a lábát ebben az új életben még várta is az ünnepeket. Nem kellett tökéletesnek lennie csak jól akarta magát érezni. Mert hajnalban kelni a pulyka elkészítéséhez, kiló számra készíteni a krumplipürét idegeneknek, akiket apa áthív, hogy aztán még csak a parádéra se tudjon elmenni mert csak le akar dőlni szunditani egyet nem volt szórakozás számára.
Így anya a maga tempójában készült az ünnepre. És talán még őt is meglepte, hogy Camilla néni segít neki. Még mi is kivettük a részünket a takarításban és sütésben. Mert ez fontos volt a néninek és így nekünk is azzá vált.

- És ti mit csináltok Hálaadáskor? – kérdeztem Aris-t miközben hazafele sétáltunk. A kezünkben papírpohárban forrócsokit szorongattunk. Aegeus-nek beszélnie kellett a gyógyszertárassal most, hogy Thetis nem tudta folytatni a munkát. Amíg ő ezzel foglalkozott megengedte, hogy csatangoljunk a városban. Beugrottunk hát a pékségbe és Paul megajándékozott minket a forrócsokoládéval. Ilyenkor és csakis ilyenkor még kedvelni is tudtam a fickót. Nem volt ő rossz ember. De határozottan nem is volt az apám.
Ahogy Aris mellett sétáltam kézen fogva nem tudtam nem vigyorogni. Mostanság olyan ritkán láttam, hogy a szívem majd kipukkant ahányszor mégis sikerült közösen ellopnunk pár percet a napból. A nyár elteltével még az ő színei is megfakultak. A haja megnőtt és most kunkorodva hullott komoly homlokába. Úgy nézett rám mintha azt kérdeztem volna mikor ölik le Goathe-t, hogy megegyék.
- Mi nem ünnepeljük a Hálaadást – felelte – mi görögök vagyunk.
- Kár – vontam vállat zavartan – szerintem jópofa. Tudod tököspite meg ilyenek.
- Pythia azt mondta a Hálaadáskor azt ünneplitek, hogy leöltétek az indiánokat. Mert elloptátok a földjeiket – annyira meglepett, amit mondott, hogy meg kellett álljak. Aris sose beszélt eddig így. Mi és ti. Te és én. Eddig csak mi voltunk!
- Pythia hülyeségeket beszél! – vágtam rá hangosabban, mint akartam. A hangomra Aris megugrott és sírásra állt a szája. Sose bírta, ha kiabálnak vele.
- Mégis mit tud Pythia? Talán tudós?! –folytattam
- Nem... - cincogta.
- Akkor semmit se tud! – hajtottam fel a maradék forró csokim majd idegesen behajítottam a szemetesbe – hülye Pythia – morogtam az orrom alatt úgy, hogy Aris ne hallja. Elegem volt belőle. Először megbetegíti Thetis-t most teletömi Aris fejét butaságokkal. Aris toporgott egy kis ideig nem igazán tudva mit csináljon.
- Ne haragudj Jack – ölelt meg békítőleg – sose hittem el igazán!
Szorosan magamhoz öleltem, amit tűrt pedig tudtam legalább egy kicsikét fájnia kell. De azt akartam, hogy érezzem igazi és valós. Nem akartam, hogy Aris megváltozzon.
Nem szabad a halállal, ellopott földekkel és betegségekkel foglalkoznia. Aris a virágok, tündérek és mézes kenyerek szakértője volt. Semmi köze nem volt ezekhez a dolgokhoz.

A Hálaadásban egyedül a csokornyakkendők voltak a rettenetesek. Meg az összeillő ruhák Ellával. Nem értem anya miért öltöztetett össze minket mikor fájdalmasan egyértelmű volt, hogy nem vagyunk ikrek. De így Ella csibe sárga habcsók ruhájához illő fojtogató csokornyakkendőt kaptam.
- Jack ne birizgáld már – kapott a kezem után anya sokadszorra aznap.
- De hát, ha egyszer fuldoklom tőle!
- Jaj, már csak egy estét kell kibírnod benne.
- Estére már temethettek a kertbe – motyogtam az orrom alatt arrébb kullogva.
- Ma este senki ne merjen meghalni! – kapta felém a fejét Camilla néni. Ma olyan erősen kisminkelte magát, hogy reggel fel se ismertem szinte. Kockás kosztüm ruhát hordott amilyet a régi filmek titkárnői viseltek. Még válltömése is volt. Tökéletesen illet anyám maradias ízléséhez.
Úgy tűnt anyám vérvonalán nem volt erős a jó ízlés.
Mind csak lézengtünk a házban nem igazán tudva mit kezdeni magunkkal. Bianca ebédre volt hivatalos és bármelyik pillanatban betoppanhatott. Ella nyűgösen fetrengett a kanapén a játékbabájával játszva. Anya már nem vette a fáradságot, hogy rászóljon amiért összeráncolja a ruháját. Ő is csak tett vett. Elmosta még egyszer a terítéken lévő poharakat. Megnézte nem hűlt e ki a pulyka a sütőben, megkavargatta az édesburgonyát. Camilla néni fel-alá járt a bejárati ajtó előtt. Ha elhagyta volna a házat minden bizonnyal már kint az úton várta volna a lányát.
Én Camilla néni karosszékében ültem az ablak mellett. Az egyik bakelit lemezét pörgettem az ujjaim között titkot azt remélve elejtem és tönkre teszem. Ez volt az a szomorú hárfás nő lemeze, akit folyton hallgatnom kellett a néni és Ella miatt. Most is a borítója ott pihent mellettem az asztalkán egy pakli francia kártya mellett. A nő hosszú haja vörös szalagokkal átszőve omlott vállaira ahogy mélabúsan hajolt a hárfához. Éjkék ruhájában egy szomorú tündérre emlékeztetett. A neve Varinka és valami kimondhatatlan szó.
- Jack ne játssz azzal a lemezzel, eltörőd – szólt anya, rám se nézve a szalvétákat egyengetve.
- Ez egy bakelit – mondtam, de azért letettem – hány gyereke van Camilla néninek amúgy?
- Nem is tudom – egyenesedett ki elgondolkodva anya – ott van... Bianca, Timothy, Finn és Stan az ikrek Anna és Eva... - számolgatta az ujjain majd ráncolni kezdte homlokát – de ez csak hat... hmm... mintha... - de nem tudta befejezni mert kopogtak.

Bianca nem sokat öregedett. Valójában két éve láttam, de gyerek fejjel az két évtizednek érződik. Most Camilla néni mellett ülve elhittem, hogy anya és lánya. Ugyan az az erős előre ugró áll és vállas alkat volt. Még ő is nadrágkosztümben volt magas sarkúhoz nem szokott lábával darabosan mozgott, mint egy játékbaba.
Olyan vörös haja volt, mint anyának és Ellának, a régi képeket elnézve pedig pont úgy, mint a nagymamámnak, Camilla néni húgának is.
Az ebéd elején mindenki kínosan viselkedett. Camilla néni nem tudta eldönteni megölelje-e Biancát vagy sem így végül csak oda csoszogott megveregetve a vállát. Anya sikeresen elejtett egy poharat miközben kiöntötte az üdítőket, amitől kiesett a magabiztos szerepéből. Én meg voltam sértődve miután sokadszorra se engedték meg hogy levegyem a csokornyakkendőt így nem voltam hajnaldó beszélgetni.
Egyedül Ella uralkodott a helyzeten valami érthetetlen okból karácsonyi dalokat kezdett el énekelni amíg anya egy nagy pohár almalével rá nem vette, hogy fogja be.
A felnőttek végül úgy próbálták meg kiküszöbölni a helyzetet, hogy kinyitottak egy üveg bort. Aztán még egyet. Majd jött a brandy és valami varázslathoz hasonlóan Camilla néni kezében egyszer csak felbukkant egy üveg whisky.
Mire a sütőtökös pitéhez értünk már csak én és Ella ettünk. Anya tányérján még mindig ott állt a pulyka, de már nem tudta felvágni így kézzel csipegette. Kezein a szósz csillogva csurgott végig míg el nem tűnt a maszatos ingujja alatt. Arra emlékeztett mikor falásrohamai voltak így próbáltam nem odafigyelni.
Camilla néni és Bianca egy ideje már csak dünnyögve nosztalgiáztak. Szinte érthetetlen félszavakat váltottak majd hol hevesen bólogattak hol kuncogtak. Olyanok voltak, mint két részeg tinilány egy meghalóban lévő házibuliban.
Már alig vártam, hogy végre vége legyen és csak lehuppanhassak a tévé elé, hogy megnézzem a parádét majd a meccset. Még sose volt ilyen unalmas Hálaadásom. Lehet jobb lett volna apához menni.

- Felállhatok az asztaltól? -kérdeztem anyától a pitém maradékát szurkálva a villámmal. Anya rám meredt bizonytalanul majd vállat vont hirtelen jött nem törődőmséggel.
- Persze – nyalogatta az áfonya szószt az ujjairól. Most Bianca meredt rám. Nagyon világos kék szemei voltak pont, mint Camilla néninek. Úgy nézett rám mintha csak megdöbbentené a létezésem. A karomon felállt a szőr.
- Úgy néz ki, mint Robert – suttogta. Camilla néni tátott szájjal fordult felé. A kezében lévő whiskys pohár félúton maradt a levegőben a szája felé. Végül letette a poharat majd Bianca felé fordult és megszorította a vállát.
- Nem... ne... ne mond ki a nevét kérlek – suttogta a néni mire Bianca tágra nyílt szemekkel bámult rá.
- Mikor fogsz végre szembe nézni azzal, ami történt? – mintha sose lett volna részeg megtörölte a száját a szalvétába majd felállt az asztaltól – Robert... és apa... ők mind elmentek – fordult vissza az ajtóból mielőtt az előszobába ért volna – elmentek és mikor szükségünk lett volna rád te is elmentél – szipogott egyet majd rossz kezével megdörgölte orrát – azóta se jöttél vissza – azzal felkapta a táskáját és kisétált a házból.
A Hálaadás végül katasztrófába torkollott.

Apa érdeklődve hallgatta a beszámolómat a Hálaadásról. Néhol hümmögött néhol csak bólogatott. Így visszagondolva sok mindent nem kellett volna elmondanom. Ahogy anyám a pulykacsontokat szopogatta vagy hogy Camilla néni ájulásig itta magát Bianca távozása után. De mentségemre legyen mondva a gyerekekben nincsen szűrő így apám pontos leírást kapott a rettenetről, ami történt nálunk.
- Én jól éreztem magam – vont vállat Ella a hátsóülésen.
- Az a lényeg hercegnőm – kacsintott rá apa a visszapillantó tükörben. Kinézve az ablakon már láthattam a kórházat.
Ettől a hétvégétől kezdve Thetis-t befektették a kórházba. Az ingázások így is túlságosan kimerítették és a kezelést minél hamarabb el kell kezdeni. Azt mondták ki fog hullani a haja. Nem tudtam elképzelni szegény Thetis-t megfosztva az arany hajától. Még abban is varázslat rejtőzött.
Vajon Thetis, Thetis marad, ha már nincs haja?
Az ölemben ott szorongattam azt a fél sütőtökös pitét, amit neki szántam. Ez volt a kedvenc süteménye szóval, ha viszek neki biztos hamarabb meggyógyul minthogy kihulljon a haja.

A város kórháza modern volt majdnem annyira, mint a new yorkiak. Persze ezt csak apa hozzászólásából tudtam meg, aki elégedetten lépdelt a folyosón Thetis szobája felé.
Aegeus, Pythia és a görög rokonok mind összeadták amilyük volt, hogy Thetis a legjobb ellátásban részesüljön, ebbe beletartozott a magánkórterem is.
Vajon, ha én egy nap megbetegedem Aris, Ella és mindenki más összeadja majd a pénzt, hogy minél előbb meggyógyuljak?
Az ágyban szinte eltűnt Thetis ahogy a fehér paplan és párnák felfalták őt. Lefogyott, amitől így éles vonásai mélyebben szántották arcát. Egy könyvet olvasott a könyvjelzőt azonnal megismertem mert Aris csinálta az egyik rajz órán. Egy béka volt rajta alatta Aris ugrándozó betűivel, hogy „MaMa".
Thetis felnézett a könyvből és mikor meglátott minket elmosolyodott. Az ágya mellett három szék is volt. Ella azonnal lecsapott az egyikre. Thetis megsimogatta a haját ahogy halkan köszöntötte. Suttogva beszélt.
Kék hálóinget viselt a haja pedig egy hosszú fonatban tekergőzött a párnán. Még megvolt a haja, sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Üdv Thetis – lépett oda hozzá apa is finoman kezet fogva vele - remekül néz ki – mondta miközben ő is leült.
- Micsoda kedves vicc – mosolygott vidáman a nő. Még mindig körbe lengte az anyás melegséget árasztó légkör. Belül még mindig ugyan olyan volt, mint azon a napon mikor először láttam a Boszorkánylak konyhájában. A megkönnyebbülés hullámai elszorították a torkomat. Még nem késő, még megmenthető.
- Hoztunk neked sütit – nyújtottam felé a műanyag dobozt, amiben a sok szorongatástól a sütemény összenyomódott. De ehető volt.
- Édes vagy Jack – vette át a nő majd letette az éjjeli szekrényére a könyvei mellé. Biztos Aegeus hozta be őket, hogy a nő legyen magányos még a leghosszabb éjszakáin se.
- Mikor kezdődik a kezelés? – kérdezte apa komolyan.
- Minél hamarabb kéne. De – Thetis majdhogynem bocsánatkérően elmosolyodott – szeretném a karácsonyt a családommal tölteni. Ha most kezdenénk nem biztos, hogy elég jól lennék ahhoz, hogy hazamehessek akkorra.
- És a színdarabra! – kotyogta közbe Ella.
- És természetesen a színdarabra is jól kell lennem – simogatta meg újra a húgom fejét. Apa együttérzően bólogatott már-már szinte idegenül empatikus ábrázattal. Azt hiszem sok arcát nem ismertem még apámnak. Nem volt túl érzelmes vagy túl könnyen olvasható. Gyerekként egy bezárt ajtónak tűnt a szíve, amibe sose láthattam bele.
- Biztos nagyon sok a kórházi számla – pillantott körbe a magán kórteremben apa.
- Nos, nem olcsó. De ne aggódjon... felkészültem erre az eshetőségre már rég...
Thetis kitekintett az ablakon látszott rajta, hogy elfáradt. A feje ekkor már szinte folyton fájt. Hol elviselhetetlenül szinte sírva a gyógyszerekért hol tompán szinte megértően. Legalábbis ezt hallottam évekkel később. Thetis mindig is értett hozzá, hogy palástolja el a kellemetlen részleteket. Ebben hasonlítottunk mind.
Thetis, apa és én.
Nem zavartuk sokáig Thetis-t. Megköszönte még egyszer a süteményt majd azt mondta jó fiú vagyok. Nem is tudom miért, de arcon csókoltam, amit szinte lányos boldogsággal fogadott. Talán ettől is jobban lesz, mint Csipkerózsika a mesében. Hány csók kell, hogy meggyógyuljon?

Apa hamar el akart indulni mielőtt még dugóba keveredünk a sok ingázóval együtt. Ahogy sétáltunkki a kórházból apa összeborzolta a hajam cinkosan mosolyogva.
- Csak nem tetszik neked a hölgy? – nevetett – ezt határozottan tőlem örökölted.
Meglepetten néztem rá majd éreztem ahogy elvörösödtem.
- Dehogy tetszik! – mondtam hangosabban a kelleténél.
- Hát persze, persze – legyintett apa még mindig nevetve – szóval a szőkék tetszenek? Hmm tényleg csinos, de kissé idős hozzád nem gondolod?
Nem tudtam, hogy mondjam el apának, hogy az egyetlen dolog, ami tetszik Thetis-ben, hogy Aris anyja. Ella rám meredt felvont szemöldökkel, de hál istennek semmit se mondott. Pedig minden bizonnyal emlékezett még a fogadalmunkra, hogy megosszuk Aris-t.
Nem tudtam volna elmondani akkor, hogy ha bárki tetszik ezen a kerek világon az Aris.

Ferdinánd a bika: Amerikai gyerekkönyv Munro Leaf-től