Salamonpecsét

Igékben felhasználva a nehéz döntések meghozatalában segít és elhozza a változást

A bozótos ismét megmozdult mi pedig közelebb araszoltunk egymáshoz. A kezem magától markolt Aris pólójára, aki idegesen a kosár száját markolászta.
- Hé – hajoltam közelebb míg a fejünk össze nem ért – vannak vadállatok az erdőben?
- Préri farkasok... de mama szerint nem támadnak emberre. De este hallani őket. És van egy medve is. Föntebb a hegyek közelében. Fekete. És egy hiúz de az nem veszélyes. A mama már találkozott vele és megfutamodott – sorolta előre szegezett tekintettel. Az egész testtartásával olyan volt, mint az antilopok mikor a szavannán ragadozót sejtenek. Talán mert ő itt nőtt fel közel az erdőhöz. Még meg volt benne ez az ösztönszerű figyelem.
Én, aki még csak állatkertben láttam egzotikusabb állatot, mint a papagáj teljesen tanácstalan voltam. Mert még ha csak a hiúz is lenne nem biztos, hogy tőlünk is megijed. Mert Thetis egy felnőtt volt mi meg két kisgyerek, akik bármilyen állatnak könnyű prédái lehetnek.
De mikor harmadszorra is megremegett a cserjés egy sokkal barátságosabb fej bukkant elő, mint egy prérifarkasé vagy fekete medvéé.
Egy őz.
Egy barátságos nagy szemű őz gida nézett velünk farkasszemet alig egy kőhajításra.
Nehezen tudtam türtőztetni magam a lelkes felsíkitástól. Imádom az őzeket főleg akkoriban mert egész nyáron a Bambit néztük újra és újra a húgommal. Ez volt az egyetlen film ugyanis amit mindketten hajlandóak voltunk végig ülni a másik kedvéért.
Így élőben látni egyet több volt, mint amiről álmodni mertem volna.
Mellettem Aris szintén feloldódott kissé. Nagyon sóhajtva felém fordult és összemosolyogtunk mennyire megijedtünk mindketten.
- Csak egy őzike – mondta ki nevetve mire az őz megmerevedett majd elillant.
Indulatosan meglöktem Arist mire elterült a földön. Sértett macska szemei rám villantak, de én már el is indultam az erdő felé.
- Mit csinálsz?! – háborodott fel még mindig a földön ülve, hogy, azért mert ellöktem vagy mert ott készültem hagyni nem is érdekelt. Az őz után akartam menni. Mégis mikor lesz még ilyen lehetőségem? Egy igazi élő őz! Testközelben.
- Megyek és megsimogatom! – fordultam vissza hozzá – már megtehettem volna, ha te nem kiabálsz!
- Buta vagy! – nyújtott rám nyelvet Aris – az állatokat nem lehet megsimogatni csak ha a familiárisod.
Nem ismertem a szót és fogalmam se volt mit jelenthet, de sose hátráltam ki egy veszekedésből se.
- Igen? Hát pont azt fogom csinálni! – dobbantottam a lábammal, hogy még meggyőzőbb legyek – gyere és nézd meg!
Ez volt a legbüszkébb módja, hogy rávegyem tartson velem. Nem akartam egyedül sétálni az erdőben, ami tele lehetett vadállatokkal. Aris mégis csak itt élhetett egész életében és úgy tűnt tudja is milyen az erdő.
- Komolyan? – a döbbenettől még azt is elfelejtette, hogy mérges rám – de várj... a mama azt mondta ne menjek az erdőbe...
- Gyáva – nevettem ki. Aris arca elvörösödött dühében majd felugrott és utánam eredt. Megragadta a karom és elindult befelé az erdőbe. Nem úgy fogott ahogy eddig de nem bántam csak tovább nevettem.
Aris sokban hasonlított a húgomhoz és amennyire Ellát tudtam irányítani legalább annyira tudtam őt is.

Fel se merült bennünk, hogy amíg mi veszekedtünk addig az őz réges rég messze járhatott. Egymást bátorítva vagy épp veszekedve mondogattuk a következő fa mögött van, vagy épp amerre mozdultak a bokrok arra lesz.
Valójában persze csak ámítottuk magunkat. Ahogy beljebb haladtunk ismét egymás kezét fogva egyszerre mozogtunk. Kezdtünk félni a sűrű erdőben, ami egyre nagyobbnak és mégis mindenhol ugyan olyannak mutatkozott. A lombokon át csak néhol hatolt át a gyengülő délutáni napsütés.
Egyikünk se merte kimondani, hogy forduljunk vissza bár igazából már elvesztettük merről is jöttünk és merre is tartunk.
Egy idő után nem mondtunk semmit csak egymásba kapaszkodva mentünk igazán egyikünk se vezetve a másikat.
Átkoztam magam a butaságomért. Soha nem voltam addig még természetes erdőben mégis önfejűen úgy gondoltam ebből is kitalálok valahogy. De nem.
A mellettem lépkedő Aris arcáról pedig le tudtam olvasni ő se volt eleget itt, hogy bármilyen segítséget is nyújtson. Tudtam, hogy fel kellene vetnem az ötletet, hogy menjünk vissza szedjük össze a kosarat és csináljunk úgy mintha sose láttuk volna az őzt.
Kezdtem komolyan félni. A fény egyre kevesebb lett a fák úgy tűnt mind fölénk nőnek a talajból pedig bármikor kinyúlhat valami és elkaphat minket.
Elkezdtem hátra tekingetni, de csak rosszabb lett. Néha úgy láttam mintha meglapulna valami a cserjésben néha azt hittem hallok valamit, ami a másik pillanatban eltűnt. A mellkasomban a pánik úgy ült, hogy egyszerre akartam tőle csak rohanni míg bele nem veszek a rengetegbe és mégis minden lépést ólomsúlyokkal tettem meg.
- Ne nézz hátra... - suttogta Aris, aki egy idő óta már két karját az enyém köré csavarva ment. Mellkasa a karomnak nyomódott és éreztem, hogy izzad, körmei a bőrömbe vájtak szinte ütemesen. Nem tudtam melyikünk van jobban megrémülve.
- Mi? – a hangom nagyon távolinak tűnik. Miért suttogunk?
- A papa... azt mondja, ha sokat nézel hátra csak megijedsz – szeme sarkából ő is hátra néz, de azonnal vissza is pillant rám – csak ne.
Bólintok, de ez már túl sok. Megállok és szembe fordulok vele. Egy pillanatig még gyűjtöm a bátorságot, de mikor ismét érzem a késztetést, hogy visszanézzek elhatározom magam.
- Menjünk vissza – majd csak hogy ne tűnjek gyávának hozzá teszem – anyukád aggódhat már.
Aris egy ideig csak bámul rám egészen ugyan úgy néz ki, mint az őz. Kissé buta, ártatlan és szép.
Aztán könnyezni kezd és ha máskor meg is vigasztalnám most csak idegességet kelt bennem.
- Nem tudom az utat – sírja, de mikor megcsípem a karját kissé összeszedi magát.
- Mi az, hogy nem tudod? - kérdem kiabálva, de azonnal körbe is tekintek a várható támadásoktól. De egyedül vagyunk teljesen, egy ismeretlen erdő közepén.
Remek.
- A mama és papa... - kezd bele, de ismét belecsípek. A legkevésbé se vagyok kíváncsi most a szüleire! Haza akarok menni!
Elönt a pánik ahogy tudatosul bennem anyám azt se tudja merre vagyok, talán azt hiszi csak valahol a kúria kertjében bújtam el arra várva, hogy megkeressen és csak megvárja amíg rá unok.
Nem fog utánam jönni.
Senki se fog megkeresni.
- Aris ne viccelődj... - a hangom vékony a feltörni készülő sírástól. A torkomban a növekvő gombóctól alig kapok levegőt. Most mi lesz? Ha apám még velünk lenne ő soha nem is hagyta volna, hogy mérgemben elfussak.
Nem, ő megragadott volna és felelősségre vont volna ahogy anyámnak kéne tennie. De apa most valahol egy messzi szigeten napozott és azt se tudta mekkora veszélyben is vagyok.
És ha tudta is volna... megmentene?
- Keressünk egy varjút – az ötlet annyira a semmiből jött, hogy először figyelmen kívül is akartam hagyni, de megismételte – csak keressünk egy varjút.
- Minek?! – mérges voltam és bár valahol tudtam nem Aris a hibás nem volt más, akin kitöltsem a haragom. Aris elengedett láthatóan rosszul esett neki a kirohanásom, de legalább nem pityeredett el megint.
- Hogy üzenjünk a mamának. Csak meg kell találnunk Nerot vagy az egyik fiókáját. Az pedig szólni fog neki és ő biztos megtalál minket.
- Aris... a varjak nem beszélnek – néztem rá elhűlten egyre növekvő kétségbeeséssel, hogy egy ennyire buta valakivel kellett pont egy erdőben elvesznem. Meglepetésemre Aris most először nem húzta össze magát a kritikámtól, sőt szinte szánakozóan nézett rám.
- Jack. A varjak beszélnek. Főleg a mamihoz. Mert Nero a familiárisa – tagoltan és lassan mondta mintha csak kettőnk közül én lennék a buta. Sértetten összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
- Oh, igazán? Akkor gyerünk keressünk varjakat! – kezeimmel intve a minket körülvevő erdőség felé.
Remek ötlet!
Vesszünk el még jobban mert Mr. Álomittas kiskirályfi varjukat akar keresni mert elmondása szerint a félszemű anyja beszélget velük!
Szívem szerint ezt mind a képébe is mondtam volna, de egy részem tartott tőle, hogy megbántom vagy még rosszabb szétválunk és mind a ketten egyedül maradunk az ismeretlen rengetegben.
Aris ha érzékelte is a haragom figyelmen kívül hagyta és ismét kézen fogott. Ettől egy kicsit megnyugodtam.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgy tűnt órákig kiabáltuk a Nero nevű varjú után. Ha bárki lehetett is volna a közelben minden bizonnyal nem ordítottam volna Aris-szal mert egyszerűen hülyének éreztem magam attól, hogy egy varjútól várom a megmentést.
Haragosan rugdostam a növényzetet az értelmetlen méregtől fűtve. A fehér harangformájú növények esetlenül repültek ahogy sorra téptem le őket, hogy aztán magam mögé dobáljam.
Mikor már végleg elveszettnek tűnt minden Aris leült a földre és ismét sírni kezdett. Én is szívesen kisírtam volna a szemem, de tartanom kellett magam mert, ha mindketten kiborulunk csak még rosszabb lesz. Nem is akartam igazán belegondolni a helyzetünkbe.
- Hé na... - guggoltam le mellé a hátát dörgölve – te egy igazi bőgőmasina vagy – nevettem erőltetetten.
- Most mit csináljunk Jack? – pillantott fel rám és mintha csak erre a kérdésre várt volna a világ egy hatalmas mennydörgést követően eleredt az eső.
- Most... keressünk egy helyet, ahol nem ázunk agyon – álltam fel majd őt is felhúztam. A záporszerű eső hamar átáztatta a ruhánk és Aris fogai hamarosan vacogva koccantak össze.

Az eső elől végül egy fa odvas törzsében találtunk menedéket. Ketten felhúzott lábakkal pont szűkösen, de elfértünk. Kint a leveleken koppanó esőcseppek ezer zajt keltettek, de valahogy meg is nyugtattak. Megnyugtató volt mert talán az eső minden rosszat elűz a közelünkből. Talán semmi se fal fel minket míg esik.
Még valami varázslatos is volt benne. Ilyen mélyen a fák végelláthatatlan gyűrűjében, ahol az égnek egy szelete se látható az eső utat talált a talajig.
A másik jó dolog Aris volt.
A hely hiánya miatt vagy önszántából is akár, de apró meleg teste az enyémhez préselődött és ő adta az egyedüli melegséget ebben a világban hirtelen.
Lehunyt szemének pilláin még ült pár vízcsepp ahogy a vállamra hajtotta a fejét. Kifáradthatott a sírástól.
Kezem utat talált a sűrű loknijain át a homlokához.
Nincs láza.

Ismét óráknak tűnő percek vagy pillanatnyinak tűnő órák teltek el az eső nem állt meg és feladtam a reményt, hogy csak egy könnyű nyári zápor talált ránk.
Mellettem Aris hol elaludt hol felrebbent mintha csak elfelejtette volna hol is vagyunk.
Én is azt kívántam bárcsak egy álom lenne az egész. Ebben a pillanatban úgy tűnt évekkel ezelőtt volt a reggeli jégkrémszendvics mellett elénekelt „Boldog születésnapot".
Egyszer azt olvastam, hogy a születésnapodon 14% nagyobb esélyed van meghalni, mint máskor. Az erdőben eltévedve rémisztően nagynak tűnt ez a szám.
- Hé Jack... - Aris ismét felébredt az elbóbiskolásából – meg fognak találni minket... ugye?
- Persze – bólintottam a lehető leghatározottabban – amint eláll az eső ismét nekivágunk az erdőnek.
Valójában persze fogalmam se volt róla és épp annyira meg voltam rémülve, mint Aris. De valakinek muszáj volt bátornak lenni.

Az eső nem akart múlni és már mindketten átfagyva vacogtunk. Kezdtem kétségbeesni.
Az erdő minden mozdulatában és zajában vadállatot sejtettem és nekünk nem volt semmink, amivel védekezhettünk volna.
A folytonos éberségtől kimerülve én is az elalvás szélére kerültem, de nem mertem hosszan lehunyni a szemem. Aris is egyre hosszabb időközönként pillantott csak fel az alvásból így, ha én is elaludnék védtelenek maradnánk őrszem nélkül.
Már biztos voltam benne, hogy többé nem látom a szüleimet.
Talán nem is fogják bánni, hogy eltűnők.
Sőt boldogok lennének. Hisz mindig is jobban szerették Ellát és meg is tudom ezt érteni.
Mert én egy rossz gyerek voltam, aki mindig csak visszafeleselt és sose fogadott szót.
Ezekre a gondolatokra végül én is elsírtam magam. Aris félálomban paskolta a térdem és ő is halkan sírni kezdett talán inkább csak megszokásból, mint tényleges szomorúságból.

Ekkor elaludhattunk mindketten mert mikor újra magamnál voltam az avaron neszező léptek közeledő zajára riadtam fel.
Rémültem kapdostam a fejem bármi fegyver után kutatva, de gallyakon kívül nem volt más.
A mozgolódásomra Aris is felriadt.
- Mi az? – dörgölte szemeit még félig az álomvilágban ragadva.
- Valaki jön.
A léptek közelebbiek és gyorsabbak lettek. A bozótos megremegett majd villámszerűen egy hatalmas alak bukkant elő a rejtekhelyünk bejáratánál.
Aris-szal egymásba kapaszkodva sikítottunk fel, de másodperceken belül az övé átcsapott örömteljes kiáltásba.
- Papa! – engedett el, hogy az idegen felé kapjon. Ahogy az alak lejjebb hajolt már jól láttam, hogy egy férfi az és nem egy kisebb medve.
Olyan volt pont, mint a fia. Barna hullámos hajából esőcseppek hulltak alá bár szikrázó zöld szemei nem voltak olyan élesek, mint Aris-é hanem mint a teheneké, ami sokkal egyszerűbb és bizalomgerjesztő ábrázatot adott neki. Még a több napos borosta mellett is.
A férfi arca kétségbeesést majd megkönnyebbülést mutatott. Mögötte meg mertem volna esküdni, hogy fekete madarak ülnek az alacsony ágakon.
- Végre megvagytok! – a hangja gyenge és síros volt.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy tényleg Aris apja.
Valami érthetetlen okból elöntött a pánik.
Aris egy nap magasabb lesz, mint én?!

Aris apukája mindkettőnket felnyalábolt majd a karjaiban elindult velünk. A szíve, ami akkora is lehetett akár, mint egy igazi medvéjé most őrületesen vert ahogy a fejem fáradtan bukott a mellkasára. Aris arca eltűnt az apja pulóverében, de még mindig sírdogált egy kicsit. Úgy tűnt ő így vezette le a feszültségét.
Értelem nélküli szavakat suttogtam neki, hogy megnyugtassam míg még mindig erősen fogtam hideg kezét. Hüvelykujjammal csuklója vonalát simogattam.
Út közben mindketten elaludtunk.

Azt vártam, hogy mikor megérkezünk hatalmas fejmosást kapunk.
Otthon biztos nem tettem volna zsebre, amit apámtól kapok.
De ahogy megérkeztünk Aris-ékhoz felbukkant az édesanyja és szinte ránk omlott megkönnyebbülésében. Összecsókolt minket majd megcsipkedte az arcunkat mosolyogva.
Ezután a papája teát főzött nekünk míg a mamája a kanapére ültetett minket és száz meg száz takaró alá temetett be mindkettőnket.
Mi pedig egymásba gabalyodva vacogtunk összenevetve Aris-szal.
Ezzel a kalanddal hivatalosan is legjobb barátok lettünk.

Később, mint megtudtuk három órát voltunk csak el, de már az első óra elteltével elkezdtek minket keresni. Először nem aggódtak mert azt hitték csak elmentünk játszani. De mikor felbukkant az egyik varjú, aki az általunk keresett Nero fia volt már komolyabban kezdték a keresést és ekkor kezdett el az eső is esni.
Kínos volt számomra szembenézni a ténnyel, hogy a varjak tényleg okosak. Nem mintha ezt megjegyeztem volna Aris-nak.
Amikor már nem vacogtunk Aris papája Aegeus – már nem lepődtem meg, hogy náluk mindenkinek fura neve van – hazavitt a piros régi tragacsukkal. Aris még sokáig ölelgetett az ajtóban és bár látványosan próbáltam szabadulni, jól esett, hogy valaki tényleg ennyire vágyik a közelségemre.
A lelkemre kötötte, hogy holnap is találkoznunk kell és csak azután volt hajlandó elengedni.
Thetis még az ajtóban a kezembe nyomott egy maroknyi süteményt ezzel áldását adva arra, hogy tényleg elindulhassak haza.

Aegeus könnyű ember volt. Kicsit sem hasonlított, az apámra vagy bármelyik másik apukára. Figyelmesen hallgatott mikor elmeséltem neki, hogy ma költöztünk ide.
Majd megköszönte, hogy barátkozom Aris-szal, aki nem tudott igazán beilleszkedni soha eddig sehova.
Inkább nekem kellett volna hálásnak lennem, de túlságosan is zavarban voltam így csak a számba tömtem az összes süteményt.
Kicsivel a ház előtt kitett, amit nem is bántam mert még nem döntöttem el igazán el akarom e mondani anyámnak a történteket.

A kúria az esti sötétségben csak még barátságtalanabb volt és szinte a kapun átlépve azonnal visszavágytam Aris-ékhoz.
De én itt laktam mától és tudtam előbb utóbb hozzá kell szoknom.
A harmadik emeleten égett a villany így egyenesen oda tartottam.
A zene még mindig szólt a második emeleten de a legkevésbé se akartam találkozni még a nyanya Camilla nénivel. Ezzel már nem akartam elrontani azt a napot,
Akkor már fáradt voltam és csak aludni akartam.

A harmadik emeleten anyám épp Ella új szobájában hajtogatta a ruhákat. Legalábbis Ella-é kellett, hogy legyen mert az ő cuccai voltak csak egyedül ott.
Mikor beléptem anyám felpillantott és elmosolyodott.
- Nagyon kitartó vagy. Azt hittem, ha elered az eső hazajössz – állt fel az összehajtogatott ruhakupaccal, hogy eltegye őket.
Nem lepődtem meg rajta, hogy így állt hozzá. Bántott ugyan, hogy fel se merült benne, hogy bajom esett és eszébe se jutott megkeresni, de máskor se tette.
Mégis miért gondoltam azt, hogy innentől minden más lesz?
Legalább apámtól nem kapok többé ahányszor hazajövök az elfutásaim után.
- Körbe néztél? Vagy a kertben bújtál el? – majd felkuncogott – na, nem mintha elmondanád az új búvóhelyed, hogy máskor megtalálhassalak – hátra pillantott rám – olyan makacs vagy Jack.
Rávághattam volna, hogy akár el is mondhatom, mert úgy se fog utánam jönni mert nem is érdeklem igazán.
Azt akartam az arcába vágni, hogy ha eltűnnék minden bizonnyal sokkal boldogabb lenne.
Csak ő és Ella.
De túl fáradt voltam mérges lenni, túl fáradt, hogy megbántsam és hogy ő megbántson.
- Hol van Ella? – kérdem félig már elfordulva a folyosó felé, hogy megkeressem a szobámat.
- Fürdéshez készülődik mindjárt megyek én is. Te szeretnél?
- Nem. Álmos vagyok lefekszem. Jó éjt.
- Jó éjt, édesem.

Az új szobám nagyobb volt, mint a régi.
Minden olyan volt akár egy fiatal felnőttnek de legalább egy kamasznak lettekvolna méretezve és berendezve.
A régi szobámban se volt temérdek játékom de itt már-már gyermekietlen volt aközeg.
A hatalmas szekrénybe az anyám által már elpakolt ruháim szinte eltűntek. Azíróasztalon is furcsán mutattak az autós ceruzáim vagy az űrhajós tolltartóm.
Talán Camilla néni egyik fia lakott itt utoljára. Anya pedig az egész napotportalanítással tölthette, hogy Ella asztmája ki ne jöjjön.
A hatalmas ágyamon ismeretlen ágynemű volt. Megszagoltam és levendula illatavolt. Még nem tudtam eldönteni szeretem e ezt az új illatot. Kicsit ittmindennek levendula illata volt, még Arisnak is.
Mikor eszembe jutott ő egy pillanatra elbizonytalanodtam. Tényleg mindezmegtörtént ma?
Nem csak tényleg elaludtam a kertben a rejtekhelyemen? Tényleg létezhet valakiolyan, mint Aris vagy a családja?
Kinyitottam a hatalmas ablakot, ami pont az ágyam fölött volt és kihajoltamrajta.
Messze elláttam az erdőn át a környező levendulák most sötétkékben játszóréteire vagy a hegyekhez, aminek fái között fekete medvék és hiúzok bújtak meg.
Az eső után maradt hűvös levegő jól esően töltötte meg a tüdömet.
Levettem az ingem alváshoz készülődve mire kihullott valami az a takaróra.
A virág, amit Aris adott. Amire azt mondta csak a szépek viselik.
Már nem is éreztem annyira hidegnek szellőt.
A saját kis fürdőszobámban anya már készített ki fogmosópoharat most abbatöltöttem vizet majd a kissé megviselt rózsaszín virágot ebben tettem ki azablakpárkányra.
Még a pizsamám is idegennek érződött ebben a szobában, de a virág segített.
Mert, ha ez a ház is most az otthonom holnap ismét találkozom Aris-szal.