Csontok
Szimbolikus felhasználásuk gyakori az igékben.

Így visszagondolva rendkívül melodramatikus gyerek voltam. Nem a felszínen ott inkább csak mérges. De a szobámban a zárt ajtók mögött ki tudtam sírni a szemem a legkisebb problémán is. Egyszer nem találtam meg a kedvenc zoknimat és egy egész hétvégét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elképzelni az életemet ezentúl nélküle.
A szüleim válása se segített sokat ezen. Csak még erősebben kötődtem azon kevés dolgomhoz, amik megmaradtak nekem.
Thetis árulását úgy éreztem sose tudom megbocsátani. Olyan szépnek láttam addig a pontig, de hirtelen a vörös heges bőrétől a hideg kirázott. Hangja hirtelen rikácsoló és idegesítő lett. Még egy szobában se akartam vele lenni. Valamilyen szinten az ő árulása még anyáménál is jobban fájt. Anyámmal szemben legalább nem voltak nagy elvárásaim. Thetis azt akartam, hogy több legyen. Arra volt szükségem, hogy ő valami más legyen, mint a felnőttek, akik eddig körül vettek.
Ekkor pedig még Aris is hátat fordított nekem.
A héten miután visszatértünk többször is lerázott, hogy átmenjen az új barátjához Jacob-hoz. Már attól toporzékoltam mikor meghallottam, hogy „J" -vel kezdődik a neve. Micsoda árulás! Micsoda olcsó hamisítvány!
Aris hirtelen nem volt folyton mellettem még a szünetekben. Már megmondta, hogy nem szereti a fogócskát, amit eddig is tudtam, és hogy csak miattam játszott ahogy a fociba is csak ezért szállt be mert egyébként rettenetes volt benne.
Aris, aki eddig olyan szépen elélt kettőnk buborékában, ahol én voltam az okos és erős, rájött a világon nagyon sok Jack Sullivan kaliberű fiú van. Köztük Jacob is. A fene egye meg még szőke is volt!
Mikor számon kértem rajta az ígéretünk könnyedén vállat vont. „Én próbálkoztam, de elhervadt a virág" és elment.
Megpróbáltunk hármasban játszani. De összeverekedtünk Jacobbal is mikor az sírni kezdett Aris nem az én oldalamra állt.
Azt mondta undok vagyok, hogy utál.
Hazáig zokogtam miután már nem láthattak.
Olyan vagyok, mint apám, sírtam magam álomba.

Ennek két napja volt. Vasárnap reggel rávettem magam, hogy ha bocsánatot nem is kérek legalább valami nem túl megalázó megbánást mutassak. Szigorúan csak Aris-nak.
Jacob csókoljon meg egy varangyot az se érdekel.
Valójában persze Camilla néni nem túl finom unszolására gondoltam át a dolgokat.
„Micsoda egy zsarnok vagy! Az a gyerek a barátod vagy a kiskutyád?! Na menj szépen és tedd rendbe! Micsoda egy keményfejű kölyök vagy" mondta nekem miután visszaértem az egyik megbízásából.
Persze csak magamra vethettem, hogy megint tanácsot kértem tőle. Rémes miniszterelnök lenne.

Nero az alsó ágakon várt, de még őt is utáltam éppen. Pusztán mert Thetis familiárisa volt.
- Spicli – sziszegtem neki ahogy felrebbent, hogy szóljon a gazdájának. Féltem, hogy visszajön és kivájja a szemem ezért csak nagyon halkan mondtam.
A Boszorkánylaknál nem láttam mozgást pedig mindenkinek otthon kellett lennie. Goathe a felhúzott üvegház melletti kis óljában lehetett ahogy általában a hidegebb reggeleken. Aegeus a dolgozószobában, Thetis a konyhában. De Aris? Arisnak itt kéne rám várnia.
Mérgesen megdörgöltem a szemeim ahogy átvágtam a kerten.
Úgy nyitottam be a konyhába mintha hazaérkeznék. A zöld illat kicsit jobb kedvre derített, de keserű lett a szám amint megláttam Thetis-t ahogy a reggelit takarította fel.
Ahogy beléptem felpillantott és elmosolyodott. Ma bent volt a műszeme és jókedvűnek tűnt. Dacosan elfordítottam a fejem, de jól esett vidámnak látni. Csak egy egészen picurkát.
- Szia Jack – mondta ahogy átvitte a tányérokat a mosogatóhoz – hogy van Ellie?
A húgom amióta csak hazajöttünk az ágyat nyomta. Úgy tűnt elkapta a náthát anyámtól és az nem eresztette. Nyűgős volt és nehezen kezelhető de meglepő módon Camilla néni könnyen és minden sértődés nélkül ápolgatta. Pedig Ellának még csípősebb volt a nyelve betegen.
- Ma már sikerült eltalálnia a párnájával mikor narancslevet vittem neki alma helyett – mondtam beljebb lépve – hol van Aris? – minél hamarabb lerázom Thetis-t annál jobb, gondoltam.
- Már elment Jacob-hoz – mikor meglátta a fintort az arcomon újra elvigyorodott – hallottam a kis veszekedésetekről.
- Nem volt kicsi – vágtam rá sértetten. A nő továbbra se vakarta le az arcáról az idegesítő vigyort, azt a mindentudót és álszentet, amitől régen segítséget vártam, de most tudtam, hogy egy viperát rejt.
- Na, gyere csüccs le ide – húzott ki egy széket maga mellett – amire neked szükséged van az egy kis tea és mézes kenyér.
Egy ideig csak bámultam az asztalt szinte várva, hogy életre kel és kivágtat a szobából. Persze semmi ilyen nem történt én pedig valóban kissé éhes voltam. Csak ezért fogadtam szót.
Az asztal Thetis-tól legmesszebb levő pontjára ültem. A nő még tett-vett egy keveset a mosogatni valóval amíg a teavíz főtt. Az ujjaimmal a megmaradt morzsákat nyomtam szét föl se nézve a boszorkányra. Thetis közben letette az asztalra a gyümölcsös tálat, majd egy tányéron elém rakott két mézes kenyeret és pár szem szőlőt, amiken még csillogott a víz. A tányér szélére a horoszkóp jegyei voltak felfestve. Addig forgattam amíg az a karika a kis lófarok szerű kacskaringóval pont előttem a tányér tetején volt. Elégedetten biccentettem.
Mikor megéreztem a hosszú ujjakat a hajamban olyan hirtelen kaptam el a fejem, hogy majdnem leestem a székről. Thetis visszahúzta a kezét és szemöldök ráncolva nézett rám. Én dacosan álltam a tekintetét. Micsoda undok piszkos húzás volt ez?! Alattomos támadás!
- Jack te rám is mérges vagy? – kérdezte Thetis minden harag nélkül ahogy leült mellém. Én távolabb húzódtam és benyomtam egy marék szőlőt a számba. Thetis még egy kis ideig nézte az arcomat, az üres szeme rám hozta a frászt. Aztán felállt és kinyitotta az ablakot. Addig észre se vettem, hogy Nero ott ül. Talán a nő se, csak a familiárisa közelségét érezte meg. Vagy valami ilyesmit magyarázott egyszer Aris. Levette a teavizet a fekete madár pedig a vállára röppent és a hajával játszott.
A tea leveleket maga Thetis szárította és állította össze. Sokkal erősebb illata volt, mint a boltinak. Egy kanna elég volt, hogy a szobát megtöltse az illatával. Vártam, hogy Aegeus bedugja a fejét a dolgozószobájából és örvendezve megszólaljon „Oh drágám nekem is önts egy keveset! Pont erre van szükségem". De a dolgozó, ami mindig résnyire nyitva volt most csukva maradt. Talán Aegeus a városba ment.
Thetis nem félt, hogy megcsalják?
- Nos, hadd gondolkodjam mivel bántottalak meg – ült vissza két csészével. Ennek is horoszkóp jeles volt széle. Köténye zsebéből kivett utána egy apró magos kekszet és feltartotta Neronak. Ezt is külön csak neki készítette mindenféle magvakból. Ha épp nem utáltam volna arra gondoltam volna milyen gondoskodó. De most behízelgőnek tűnt.
- Persze ha el akarod mondani magadtól... - de mikor látta milyen mereven bámulom a tányért sóhajtott - ...vagy nem. Akkor hadd találjam ki.
- Barkóbázunk? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nos, igen. Meg kell értenem, hogy bocsánatot kérhessek rendesen.
Hitetlenkedve néztem rá. Még hogy egy felnőtt bocsánatot kérjem! Ha elmondanám a problémám akkor is csak kinevetne. Vagy megszidna, hogy hogy merészeltem hallgatódzni. Minden felnőtt egy kutya volt.
- Gondolom köze van, hogy az apukádnál tett látogatáshoz? Vagy az Aris-szal történt veszekedésetekhez?
- Apához – motyogtam a kenyér csücskét rágva.
- Szóval apukádhoz – dőlt hátra a széken mire Nero majdnem neki nyomódott a háttámlához – oh bocsáss meg – mondta a madárnak, aki sértetten röppent át az asztalra gazdájára borzolva tollait. Még egy kekszet halászott elő végtelennek tűnő zsebéből, amibe belefért volna egész Csodaország is. Ahogy a madár a kekszet csipegette ő gondolkodva dobolt az asztalon. Én továbbra se néztem rá minden figyelmem a kenyérre összpontosítottam. Most, hogy a felismerés közelében volt elkezdtem aggódni a büntetés miatt. Thetis még sose volt rám mérges. Persze volt, hogy megszidott, de sose haraggal.
Egészen eddig azt hittem szeret.
De rá kellett jönnöm én csak a szomszéd gyerek vagyok, akit a fia miatt megtűr maga körül. Talán valahol idegesítőnek és undoknak talált végig. Lehet Jacob felbukkanására várt eddig, hogy végre lepasszolhasson. Talán még varázslat is volt a dologban. Szipogtam párat és egy levegővétellel próbáltam lenyelni a fél szelet kenyeret.
Thetis majdnem a vállam felé nyúlt, de az előzőből okulva visszahúzta a kezét.
- Jack – hümmögött párat várva, hogy lenyeljem a falatot – hallottad, amit apukáddal beszéltünk?
Először le akartam tagadni. Előállni valami aprósággal, hogy azért vagyok rá mérges. Hogy valójában tényleg csak Aris-ról van szó. De ahogy próbáltam bármi hazugságot kimondani elkezdtem sírni. Thetis nem lepődött meg. Előhalászott egy csipkés zsebkendőt és oda nyújtottá nekem. Megsimogatta a hajam és nem voltam képes elhúzódni.
- Oh Jack – szólt nagyon finoman úgy ahogy egy egészen kicsike gyerekhez beszél az ember – amit hallottál szörnyűnek hangzott ugye? Megijedtél? – hüppögve bólintottam – Jack apukád nagyon szeret.
- Akkor miért akartok elvenni anyától?! – kiabáltam.
- Ami a szüleid között megy az egy undok játszma, aminek nem kéne, hogy köze legyen hozzátok.
- De te is! Te is benne vagy!
- Aegeus-nek igaza volt. Nem kéne beleszólnom. De Jack én sose vennélek el titeket anyukátoktól. És amíg én itt vagyok és azt mondom apukádnak, hogy nincs semmi baj addig ő se tehet semmit. Azt, hogy kivel szeretnétek élni nektek kell eldöntenétek.
- Én... én szeretek itt lenni – szipogtam – én nagyon szeretem a Zöldkúriát. És Camilla nénit és Aris-t és Aegeus-t és téged. Még az iskolát is! És én szeretek anyával élni, de attól még nagyon szeretem apát is – olyan jó volt kimondani végre. Addig talán rá se jöttem mennyire megváltozott minden attól a pillanattól, hogy Aris először megszólított.
Amikor először láttam meg az eget Lavender Hill fölött.
- Jól van, sajnálom, hogy így megijesztettünk. Mi is nagyon szeretünk titeket – simogatta meg az arcom Thetis mosolyogva – nagyon okos fiú vagy Jack. És nagyon bátor is. Ijesztő volt ugye? Semmi baj. Amíg azt mondod itt szeretnél lenni, mindent megteszek, hogy így legyen.
- De mi van, ha anya megbetegszik újra?
- Anyukád nagyon keményen dolgozik, hogy jobban legyen. Lehet kell neki idő, de hinnünk kell benne. Ha egyszer mégis úgy fog tűnni nem tud meggyógyulni meg fogom tenni, amit apukádnak ígértem, hogy megmentselek titeket – mondta komolyan.
- Akkor meg foglak gyűlölni! – vágtam rá.
- Én pedig együtt fogok tudni élni a gyűlöleteddel, ha tudom, hogy biztonságban vagytok – nézett mélyen a szemembe Thetis.

Ezek után kissé megnyugodtam és megettem a maradék mézes kenyeret. Még nem tudtam teljesen megbocsátani Thetis-nek de ismét olyannak láttam, mint régen. Idővel minden helyre zökkenhet. Már csak egy problémám volt.
- Camilla néni azt mondta kérjek bocsánatot Aris-tól... de szerintem neki kéne tőlem. Nem tartotta meg az ígéretünket!
- Nos igaza van, hogy meg kell beszélnetek a dolgokat – állt fel az asztaltól Thetis mire Nero kérdőn nézett utána azt latolgatva vele tartson vagy csipegesse fel a kenyerem morzsáit. Végül átlépdelt a tányéromhoz, hogy kiszolgálja magát. Finoman megérintettem a fejét az ujjammal és mikor engedte, hogy megsimogassam a puha bóbitáját úgy éreztem én vagyok a világ legnagyobb állatszelidítője.
- Camilla néni mindig is ilyen volt? – kérdeztem elgondolkodva – régen ő volt a tanítónéni az iskolában nem? Meg a könyvtáros. Most meg ki se mozdul. Mint egy sárkány a barlangból.
- Jó hasonlat – mosolyodott el Thetis majd hirtelen elkomorult – nos, mire mi ideköltöztünk már ilyen volt. És én igazán keveset beszélek a helyiekkel... de Aegeus hallott ezt-azt. Az emberek egy kisgyerekről suttognak... aki kitörte a nyakát a hegyekben.
Nagyot nyeltem és lassan a nyakamhoz nyúltam. El se tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet. De valóban a hegyen sok hely volt, ahol az ember könnyedén megsérülhetett. Ahogy az iskolába mentünk a hosszabb úton felpillantva kiugró sziklák alatt haladtunk el. Ha onnan valaki leesik...
Nem mertem végig gondolni. De Camilla néninek olyan sok gyereke volt a család mégis keveset beszélt róluk, de egy elvesztéséről mégiscsak hallottunk volna nem? Mi van, ha pont annak a gyereknek az ágyában alszom?
Thetis kis ideig kutatott a hűtőben majd elővette minden bizonnyal a tegnapi vacsorát. Bárány borda. Imádták a bárány húst.
Fogott egy bárdot és gyakorlott kegyetlenséggel egy tisztának tűnő bordát letört és becsomagolt egy konyharuhába.
- Ásd el. Ez egy varázslat. A bárány az ártatlanságot a gyermekkort jelenti. Az ön elfogadást. A borda a védelmet jelenti. Ásd el és ezzel biztossá teszed a barátságotokat Aris-szal. Csak gondolj jó erősen rá amíg elásod az erdőben – mikor meglátta az elborzadt arcomat elmosolyodott- nem kell félned nem teszel semmi rosszat. Utána sokkal könnyebb lesz leülni megbeszélni a dolgokat – elgondolkodtam. A csont látványától is a hideg rázott, de Aris nagyon fontos volt nekem. Azt mondta, ha hiszek a varázslatban működik. Talán legutóbb nem hittem eléggé és ezért nem hatott. De most! Most újra megpróbálhatom helyrehozni a dolgokat. Még ha nem is vagyok boszorkány meg kell próbálnom. Elvettem tőle a becsomagolt csontot és letettem magam elé az asztalra. Nero érdeklődve fordult felé, de nem mozdult. Hát persze. A varjak mindent megesznek. Legyen az boszorkány eszköz vagy kenyérmorzsa.
- Mindenesetre tényleg igaza van – utalt Camilla nénire - te és Aris is sértődékenyek vagytok. De attól még nagyon szeretitek egymást nem igaz? – folytatta Thetis.
- Én nem vagyok olyan, mint Aris – mondtam keserűen az öklömmel megtámasztva az állam.
- Nem valóban nem vagy olyan, mint ő – mondta Thetis ahogy elém rakott egy tál süteményt és leült. Szeder darabos piskóta volt. Nero megpróbált ebbe is belekóstolni de Thetis egyetlen legyintésétől némi sértettséggel, de elugrált. A nő mégis megsajnálhatta mert egy kis darab szedret kicsippentett és odanyújtotta neki az ujja begyén. Majd megvakarta a begyénél mire a varjú elégedetten kerepelt.
Próbáltam nem megsértődni, hogy nem ellenkezik velem. De ő már csak ilyen volt. Thetis mindig kimondta a fájdalmas igazságot.
- Aris olyan, mint az apukája. Ők olyan puhák és... és olyan...
- Mintha a Napba néznél? – kapott ki egy narancsot a gyümölcs tálból és hámozni kezdte. A héját az asztalra dobta, amivel Nero játszani kezdett. Föl-le emelgette majd elhajította és újra felvette.
-Pontosan! – csaptam az asztalra – én pedig egyáltalán nem vagyok ilyen – mondtam csalódottan. Én undok voltam, mint apa. Én megbántottam másokat.
- Hát igen. Aris és Aegeus ilyenek. Vannak azok az emberek, akik maguk a napsugarak és az édes bogyók, akiket mintha kockacukorból faragtak volna ki – mosolyodott el szeretetteljesen – érted, amit mondok? – pillantott felém mire bólintottam pedig nem igazán fogtam fel – és vannak, akik nem ilyenek. Akik olyanok, mint a gyógyszerek és a koraérett savanykás paradicsom. Akik vadabbak és bátrabbak. Akikben van valami a farkasokból és a hiúzokból. Te is ilyen vagy Jack. És én is ilyen vagyok. És tudod ezzel az ég világon nincs semmi baj. Sose érezd rosszul magad, hogy nem tudsz mindig puha és édes lenni. A Napot is el tudják fedni a felhők. De a hiúz a sötétben is lát – mereven előre nézett majd ismét felém nézett és elmosolyodott.
- Fogalmad sincs miről magyarázok, nem igaz?
- Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem mire felkacagott.
- Ez a legszakállasabb dolog, amit mondani szoktak, de majd, ha idősebb leszel megérted – borzolta össze a hajam. Azért hálás voltam a szavaiért. Olyan lenni, mint valaki más eddig mindig fájdalommal töltött el. Nem akartam középszerű lenni mert ki, vagy mi lehetnék, ha nem különleges? Ha nem a kiválasztott, ha nem az, aki arra született, hogy valami rendkívüli legyen? És persze minden gyerek vágyik arra, hogy olyan legyen, mint Alice vagy Harry Potter. De néha volt valami szép és békés tudni más emberek is olyanok, mint mi.
Örülök, hogy leírtam akkor a szavait.
Köszönöm Thetis, hogy otthont adtál.

Thetis kölcsönadta a kis kerti ásót a becsomagolt csontot pedig egy kosárba tette. Még Nerot is kölcsön adta, hogy el ne tévedjek megint az erdőben.
„Nem kell túl mélyre menned csak annyira, hogy az erdei avart rá tud szórni majd a csont fölé miután elástad."
Meglepően egyszerű volt elmondás szerint.
Ahogy az erdőben sétáltam a fejem fölött Neroval, a kosaramban pedig egy báránybordával meglepően erősnek éreztem magam. Vajon Thetis és Aegeus is így érzett mikor az erdőt járták teliholdkor?
Mintha egy másik ember lettem volna. Az erdő nem volt ijesztő és úgy éreztem egy csapat prérifarkassal is találkozhattam volna mind megrettentek volna tőlem.
Nem sokat haladtam be a sűrűben mikor Nero egy magas faágon megállt.
- Azt mondod itt ássam el? – kérdeztem tőle. Kettőnk közül úgy éreztem ő tud többet az ilyesmi dolgokról. Hányszor járhatott itt Thetis-szel? Aris gyakran mesélte, hogy a mamája késő éjjel mikor azt hiszi ő már alszik elmegy az erdőbe. Valami után kutatva. Azért még ilyen magabiztosan se mentem volna el az éjszakába veszve az erdőbe.
Letérdeltem és egy jó mély lyukat ástam. A kezem tiszta föld volt és kissé finnyásan arra gondoltam jobb lett volna egy kertészkesztyűt is kérni. De a boszorkányság meglepően kétkezű munka volt sok izzadással is piszokkal. Bezzeg Harry Potternek egy-két pöccintés elég volt a pálcájával.
- Mit gondolsz? Elég mély? – pillantottam fel Nerora de nem méltatott válaszra. Belepróbáltam a bebugyolált csontot majd még mélyebbre ástam csak a biztonság kedvéért.
Majd kendőstől beletettem és mikor kivillant a szilánkos vége a csontnak ott, ahol Thetis letörte megborzongva gyorsan elkezdtem visszadobni rá a földet. Megpróbáltam egész végig Aris-ra gondolni, de újra és újra az jutott eszembe mennyivel egyszerűbb lenne, ha Jacob csak felszívódna. Ha egyszer csak eltűnne. Egy végzetes pillanatra még az is eszembe jutott, hogy ha kitörné ő is a nyakát hamar minden újra a régi lenne. De ekkor rájöttem Aris biztos szomorú lenne és valójában rettenetes, hogy ez még csak eszembe is jutott.
Mire elegyengettem a földet és rászórtam az avart olyan volt mintha soha nem is ástam volna fel. Odanyomtam a kezem a földre még egyszer utoljára, de semmit se éreztem. Nem tudom mit vártam földrengést vagy izzást, de semmi se változott. De nem gondolhattam erre.
Hinnem kellett a varázslatban.

Mire kiértem az erdőből sikeresen beletöröltem a kezemről a nadrágomba a sarat. Már előre hallottam anyám sopánkodását. Még a tornacipőmön is vastag sárréteg ragadt, amit egy nagyobb sziklán sikerült levakarnom. Nero amint láthatóvá vált a Boszorkánylak és már biztos volt, hogy nem tévedek el egyszerűen ott hagyott és egyenesen visszarepült a ház felé, ahol Thetis várhatta már. Hiába nehéz a varjak hűségét elérni, ha valaki elnyerte, mint ahogy Thetis tette örök társra lelt. Ahogy haladtam én is vissza, hogy visszaadjam a kosarat és a kisásót megláttam Arist a kertben. Goathe hátát vakargatta ahogy a fűben ücsörgött. Most ismét úgy éreztem, mint akkor azon a nyári napon. Mintha idegenek lennénk két külön világból. De nem. Mert én megtettem mindent, elástam a csontot és most bocsánatot fogok kérni. Mikor Aris meglátott ahogy az erdő felől jövök értetlenül ráncolta a homlokát. Ahogy beléptem a kapun felém kiáltott.
- Mit csináltál az erdőben? – sértettség ide vagy oda túl kíváncsi volt.
- Semmi fontosat – vontam vállat és látványosan nem tetszett a válasz – anyukád küldött be, hogy ássak el valamilyen magokat – hazudtam szemrebbenés nélkül ő pedig elhitte mert egyetértően bólintott.
- Biztos a salátákat. A mama szeret ilyenkor elültetni néhányat az erdő mélyén, ahova nem eshet annyi hó így tavasz kezdetére kihajtanak és van mit enniük az állatoknak – magyarázta én pedig ráhagytam. Leültem vele szemben Goathe másik oldalára és megvakartam a kecske hasát.
- Hé... - kezdtem bele – tényleg utálsz?
- Nem – felelte savanyúan – de nem bánsz velem jól.
- Nem?! – kaptam fel a fejem sértetten.
- Mond Jack szerinted buta vagyok? – kérdezte könnyes szemmel. Őszintén rávágtam volna, hogy igen. Mert Aris-t sok mindennek tartottam csak okosnak nem. De így belegondolva Aris nem volt buta. Kevesebbet tudod bizonyos dolgokról, amik szerintem fontosak voltak. Nem tudott osztani és folyékonyan hosszan olvasni. Egy csomó nehéz szót nem ismert. De nekem meg fogalmam se volt mikor kell például káposztát ültetni. Egy kertben ülve pedig fontosabbnak tűnt a káposzta, mint az osztás. Elhúztam a szám erre a felismerésre.
- Te még kicsi vagy. Persze hogy nem tudsz annyit, mint én – adtam meg a kitérő választ. Ez megint csak nem tetszett neki.
- Tudod én is okos vagyok ám. Mióta iskolába járok. Tudok számolni például. Ötvenig. És nem használom már hozzá mindig a kezem. És a vonalon belül színezek pedig az még neked se megy mindig. És... és... és letudok írni nehéz szavakat. Mint például a nevem. A nevemet nehéz leírni mert nagyon hosszú. És én vagyok a harmadik legjobb betűző az osztályban. Csak Emily és Jacob betűz nálam jobban.
Én még az ötödikeseknél is jobban betűztem így egy szegényes harmadik helyezés nem tűnt soknak a szememben.
Nem.
Ha én valaha harmadik helyezett lettem bármiben apám meggyanúsított, hogy nem is igyekeztem eléggé. Kevesebb lenni, mint első annyit jelentett, hogy nem igyekeztem eléggé. Persze ez sokáig nem tudatosult bennem. Néha még a mai napig is azon kapom magam, hogy a második nem elég. Nézhetem az olimpiai diszkoszvetőket úgy, hogy soha nem próbáltam és szánalommal tekintek a második dobogósra.
- És te soha nem dicsérsz meg. A mama és a papa azt mondják szép munka Aris, ügyes voltál! Jacob is azt mondja nahát Aris te milyen okos vagy! Pedig sok mindenben ügyesebb nálam én tudom. Csak ugrókötélben vagyok jobb és ő mégis mindig megdicsér. Még Ella is! Pedig ő soha, de soha nem szokott senkit. De te undok vagy és azt hiszed buta vagyok és ez nekem fáj – ekkora már elpityeredett – nem is szeretsz mert azt hiszed buta vagyok! Pedig én nem! Én tényleg nem!
- Dehogyisnem szeretlek! – keltem ki magamból – és tudom, hogy okos vagy! Tényleg! És megszoktalak dicsérni! Amikor odaadtad a virágot azt mondtam te vagy a legokosabb – zavartan lehajtottam a fejem – azt is gondolom, hogy te vagy a legcsodásabb. De te elfelejtetted az ígéretünk. Hagytad elhervadni a virágot – most már én is a sírás határán álltam – és nekem te úgy hiányoztál. De aztán jött Jacob és te lecseréltél! Egy másik szőke „J" betűs csalóra!
- Mert az udvaron mindig azt játsszuk, amit te akarsz! De én nem vagyok jó futó! – sikította Aris vörös arccal – a fogócskát gyűlölőm, nem téged! De te sose hallgatsz rám! Csak ha baj van! Önző vagy!
- Nem igaz! – kiabáltam vissza – én nagyon szeretlek, de nem tehetek róla, hogy rövid lábaid vannak!
- Ezt szívd vissza! Nincs is! Nincs is rövid lábam! Te hazudós!
- Előbb te szívd vissza, hogy önző vagyok!
- Nem!
- De!
- De nem!
- De igen!
Ezt még jó pár percig kiabáltuk volna, ha Thetis nem dugja ki a fejét az ajtón.
- Elég legyen! – kiáltott oda nekünk – mindkettőtök bocsánatot kér a másiktól! Aztán megölelitek egymást és végre rendesen megbeszélitek vagy oda megyek, de akkor lesz ne mulass! – majd becsapta az ajtót. Mindketten behúzott nyakkal visszafordultunk a másik felé. Goathe még mindig kettőnk között feküdt szuszogva oda se figyelve a feje fölött zajló veszekedésre. Néha leharapott egy kevéske füvet és azt rágcsálta.
Aris nagy zöld szemei még mindig könnyben úsztak és csak még vörösebbek lettek miután jól megdörgölte őket.
- Te kezded – mondta – te vagy az idősebb.
- Jó – fújtam ki a levegőt – sajnálom... hogy önző voltam. És néha tényleg kissé butának gondoltalak. De nem vagy az. Csak kisebb, mint én.
- Jó. Én is sajnálom, hogy nem tartottam meg az ígéretem. És nem vagy önző. Csak mérges. De mindig mérges vagy. És én így is szeretlek.
- Barátok?
- Örökkön örökké – mosolyodott el majd átölelt félig elfeküdve a kecskén. A világ legjobb öleléseit Aris adja.

Utána már csak ücsörögtünk. Átültem az oldalára és ő a fejét a vállamra hajtotta ahogy mindig is tette. Minden szép volt és nyugodt. Talán nem is volt szükség varázslatra.
- Jacob elköltözik – szólalt meg a semmiből Aris – ma mondta el. A papája új munkát kapott. De egy másik államban. Nem emlékszem melyikben.
Meglepetten fordultam felé majd vissza az erdő irányába. Ennyi idő kellett volna csak hogy hasson? Egy tíz perces séta az erdőben?
Próbáltam nem kimutatni mennyire boldog vagyok.
- Kell nekik a pénz. Jacob-ék nagyon szegények.
Ezt már tudtam. Jacob-nak sok testvére volt. Talán nyolcan voltak összesen. Egy kicsi háromszobás házban laktak, amit találóan Teleháznak hívtak. Mert annyian laktak benne, hogy a gyerekek mindig a kertben voltak vagy bárhol máshol. Az osztályomba járt Jacob nővére is, aki néha azzal viccelődött a páratlan napokon a fiúk a pároson a lányok alszanak a kertben, hogy elférjenek bent. Az anyjuk otthon maradt az apjuk pedig bankár volt, de nem a jól fizető fajtából. Valójában semmi mágikus nem volt abban, hogy elköltöznek. Inkább az, hogy pont most.
- Jacob azt mesélte az új otthonukban csak kettesével kell majd osztozniuk a szobákon. Most a szobájában csak ágyak vannak. De a következőben lesz íróasztaluk is – szomorúan elmosolyodott – örülök, hogy jó lesz neki. De annak nem, hogy elmegy. Azt mondta majd meglátogathatom. De én még soha nem utaztam. Csak itt voltam és Görögországban. De ott is csak a szüleim kis szigetén -mesélte.
- Majd elkísérlek, hogy ne félj – ajánlottam fel.
- De nem vered meg ugye?
- Dehogy.
Már nem volt szükség féltékenynek lennem. Az erdő mélyén ott volt a bárányborda elásva. Ezzel pedig minden rendbe jött.