Ánizs

Álomhozó párnába téve megvéd a rémálmoktól és segít a mély alvásban

Sose voltam az a fajta, aki rosszul lesz a kocsiban. Ha valaki valaha kidobta a taccsót a kocsinkban az Ella volt. De most életemben először rosszul voltam.
Furcsa volt elhagyni Lavender Hill-t. Néha el is felejtettem létezik ezen a helyen kívül más is a világon. Mintha az univerzum megállt volna és minden itt futott volna össze az örökös nyár és az ősz küszöbe közé szorulva.
Az anyós ülésen ülve mereven bámultam előre minden bennem lévő erőt összeszedve, hogy ne jöjjön ki az a három falatnyi reggeli, amit anyám belém tömött.
Anya gondolatára a savas rosszullét feljebb kúszott a torkomban. Élesen előttem volt ahogy apa és anya egymás felé fordulva, mint két dandártábornok végig mérik egymást. Apa megeresztett egy féloldalas hamis mosolyt „Remekül nézel ki Elise" mondta mire anya szorosabban ölelte magát körbe karjaival. Egy pillanatra kinyitotta a száját majd összezárta és csak egy hosszú szünet után válaszolt lassan és kimérten. Nem több érzelemmel, mint ahogy a postán válaszol, hogy mi járatban van.
„Vissza kell hoznod őket."
Több hónapnyi távollét után ez volt az egyetlen mondat, amit váltottak majd anya mindkettőnket arcon csókolt és elindult befelé. Camilla néni beengedte ezúttal. A vállai remegtek és tudtam apa épp annyira tudja, mint én, hogy sír.
- Hé, minden okés bajnok? – borzolta össze a hajam apa vigyorogva. Úgy tűnt majd kiugrik a bőréből. És hazudtam volna, ha azt mondom én nem voltam ugyan olyan boldog. Édes istenem hát mégis csak újra itt volt előttem!
Így mindent megtettem, hogy az agyam legtávolabbi zugába száműzzem a bűntudatot anyám iránt.
- Persze – vigyorogtam rá vissza mindent megtéve, hogy őszinte legyen.
- Szuper lesz ám a hétvége! Teljesen szabad leszek! Minden hülye papírt kidobtam a szemétbe, hogy minden percem szabad legyen – kacsintott felém pillantva – holnap elmehetnénk a Long Island Aquariumba. Na mit szólsz Ellie?
- Cápák! – kiáltotta lelkesen Ella fogait vicsorítva mire apa felkacagott.
- Rengeteg cápa!

És apa tartotta a szavát. Ha rá gondoltam mindig az jutott eszembe, hogy az egyik kezében örökösen ott van a telefon, ami csörög és zizeg és sose hallgat el. Egy ötödik nem kívánt családtag volt. De most csak akkor láttam apa kezében mikor a jegyeinket mutatta be az akvárium bejáratánál.
Szinte zavarba jöttem mennyi figyelmet szentel ránk hirtelen. Ellát a nyakába ültette nekem pedig a kezemet fogta. Mintha attól rettegett volna elszaladunk és eltűnünk. Soha nem kerültünk ki a látómezejéből.
Persze valami nem változott. Tanulni kellett. Minden egyes rövid előadásra beültünk, amit csak aznap tartottak. Ella az elején még figyelt és megült apa ölében, de aztán hamar ráunt és inkább apa telefonján játszott vagy pár gyerekkel a közeli akváriumokat fedezte fel. Ha rá is untam valamelyikre én nem mehettem el. „Figyelj Jack" és „na mit tudtál meg ebből" az örökös faggatózás, hogy mindent megtanultam-e, amit csak lehet.
Nem mintha tenger biológus akarnék lenni vagy bármi hasznom lenne belőle, hogy tudom mit eszik a rozmár, de a folytonos tanulás apám mániája volt. Mert mindenhez értened kell vagy átvernek és kihasználnak. Azt már nem tudtam meg, hogy ezek szerint nekem kéne-e átvernem másokat.
A nap végén az ajándék boltban Ella megkaphatta a legnagyobb plüsscápát, én pedig egy a tengerekről szóló enciklopédiát kaptam, benne hologramos képekkel.
Én is a plüsscápát szerettem volna.

A Long Island-i otthonunk... a régi házunk a régi szobámmal azt hittem megóv majd a rémálmoktól. A bejárónőnek köszönhetően tökéletes tisztaságban várt és csak lefekvéskor jöttem rá mi zavar igazán. Nem volt levendula illata. Az ablak a hátsókertre nyílt a medencére és a szomszédos telket és a mienkét elválasztó magas sövényre. Egyedül a Lavender Hill-ből magammal hozott ruháim őrizték a szokott illatot. Még azt is furcsálltam, hogy a bútorok az én méretemhez vannak igazítva. Már-már hiányzott a fellépőm a fürdőszobából, hogy elérjem a fogkefémet a polcról. Pedig nem változott semmi csak én tűntem el hónapokra magára hagyva mindazt, ami most idegenként fogadott a szobában.
Mindenesetre az idegenkedés érzetével együtt is azt hittem a régi csillagokkal és űrhajókkal díszített paplan majd megvéd a rémálmoktól.
De nem így volt.

A Boszorkánylak konyhájában találtam magam. Kezemben egy bögre teával. A kerámia olyan hirtelen forrósodott át az ujjaim alatt, hogy kiáltva elhajítottam a kezemből. A meleg barna színű tea a fapadlóra loccsant a fehér bögre pedig ezerdarabos szilánk kirakóvá esett szét. A hangra összerezzentem. Minden olyan csöndes volt a bögre széttöréséig, hogy csak most tűnt fel. Mintha csak eldörrent volna egy ágyú az éjszakában.
A fájdalomtól még mindig bizsergő ujjaim felé pillantottam. Valami nem volt rendben...
Az ujjbegyeim puha húsa cseresznye vörösen villantak elő ahogy a bőr lassan felpöndörödött. Egyszerre volt rémisztő és groteszkül megbabonázó. Alig-alig tudatosult bennem, hogy a saját kezemet látom lassan szétmállani. Végig az ujjaimon míg el nem érték a kezem telt húsát. A bőröm fel forrósodott míg nem vörös foltok bukkantak fel. Aztán lassan mintha csak szappanos víz lenne a bőröm helyén buborékszerű puklikká nőttek azok pedig kipattantak könnyszerű lét eresztve. Mire lepillantottam a cipőm már szinte átázott tőle ahogy lecsurgott a kezemről. Talán még valahol tudtam is, hogy ennyi folyadék egyszerűen nem lehet benne, de túlságosan kiborított mikor először pillantottam meg a fehér kis csontokat a kézfejemen. Mire észbe kaptam már láttam az összes hegyes kis ujjpercem. Ekkor kikerültem a kábulatból.
Az első hang csak egy elnyújtott sípolás volt, ami kiszökött. Aztán kitört belőlem a zokogás.
Thetis és Aegeus hálószobájának ajtaja kivágódott mire ijedten hátraugrottam hátammal a mosogatónak esve. A szobából Thetis görnyedt alakja sétált ki. Hátát behajlítva kezeit a mélybe lógatva szinte a padlót súrolva.
Túl hosszúak a karjai, futott át az agyamon még inkább megrémítve magam.
Előre bukó fejét hosszú aranyfüggönyként takarta haja.
- Segítség – suttogtam semmivé váló kezeim előre nyújtva felé, de a hangom zokogásba fulladt – segít...se...segíts! – sikítottam fel. A kézfejem viaszként folyt szét a padlón. Ahogy letekintettem vöröses massza borította be a padlót körülöttem. Mintha csak kiöntöttem volna egy adag bolognai szószt.
Csak a rémes szag ne lett volna. Mint az égett hajé.
A torkomig kúszott a rosszullét és csak nehéz és keserű nyeléssel tudtam leküzdeni az öklendezést.
Aztán Thetis megragadta a csuklómat, vagyis ami maradt belőle. A véres csonttá asszó csonkot. Nem tudom mikor került hozzám ilyen közel.
A szobában lehűlt a levegő míg már a leheletem is látszódott.
Thetis nem lélegzett...
Megbabonázva néztem ahogy lassan darabosan felemeli a fejét haja lassan szétválik megmutatva arcát. Először a természetellenesen széles mosolya bukkant fel, fogai vértől koszosak. Majd az orra, amiből fojt a vér. Ismét a hányinger kerülgetett ahogy megcsapott a fémes, de émelyítő édes illata. Aztán ráeszméltem túl közelről érzem. Ahogy letekintettem láttam, hogy a pólóm mellrésze szinte átázott a vértől.
A sajátomtól.
A folt felfutott a nyakamig és mikor a számhoz kaptam éreztem a víznél sűrűbb folyadékot, ami lassan, de szakadatlan folyik az orromból. Ez már túl sok volt. Gyűlöltem a vér puszta gondolatát is.
A látásom elhomályosult és minden bizonnyal elájultam volna, de ahogy a testem elkezdett lefele csúszni a pultnak támaszkodva Thetis megragadott a derekam köré fonva karját míg a másikkal a kezem fogta még mindig.
Az arca...
Az arca visszarántott a szédelgésből. Thetis jobb szeme... hiányzott.
Fekete lyuk tátongott rajta körülötte úgy tűnt szinte pezseg a bőr lassan mállva, tágítva a lyukat. Most ugyan olyan magasságban volt a fejünk és én farkasszemet néztem a sötét lyukkal, ami végtelen volt, mint az a nyúl üreg, amibe Alice beleesett.
Aztán valami megmozdult és rájöttem, amiről azt hittem az univerzum sötétje valójában egy fényes tollas test.
Nero a varjú feje bukkant elő egyenesen mintha Thetis feje nem lenne más csak egy groteszk kakukkos óra.
- Ja...aaack – szólalt meg a nő hangján a madár – Ja...aaaack! – sikította mintha csak Thetis lenne olyan fájdalommal, hogy a világ összes fénye hirtelen ahogy a villanykörte robban szét kialudt.

Az álmomból két erőteljes kéz ragadott ki. A szemeim úgy pattantak ki, hogy féltem menten ki is esnek helyükről és varjak fészkelik be magukat a lyukba. Ahogy felpillantottam az alakot fölöttem azt hittem Thetis-t látom, a rémes álombeli szörny Thetis-t és nyüszögve próbáltam eltolni magamtól őt, de semmi erő nem volt a karjaimban. Az átizzadt pizsama fölsőm második bőrként tapadt rám.
A zokogás úgy tűnt pillanatokon belül széttépi a torkomat. De ekkor egy nagy és meleg kéz simult a homlokomra hátra simítva a hajam és vele együtt lesöpörve rólam a rettegést is.
- Semmi baj Jack – suttogta apa és csak most jöttem rá, hogy az ölébe vett és ott ringat. Talán, ha csecsemő koromban tette ezt utoljára. A fejem a mellkasára bukott ahogy először végre igazán levegőhöz jutottam.
- Na nincs semmi baj. Csak egy rossz álom. Bátor vagy – csitítgatott egyik kezével a hátamat dörzsölve míg a másikkal az éjjeli lámpám felé nyúlt és felkapcsolta.
A szobát betöltötte a narancssárga fény, ami apám szőke haját is vörösesre festette minden bizonnyal az enyémmel együtt.
A rémálomtól még zihálva visszapillantottam az arcára.
A szemei alatti sötét árkok tíz évvel is öregítettek rajta. Ahogy biztos pontot keresve megmarkoltam a fölsőjét rájöttem még mindig azt az inget viseli, amit nap közben is. Pedig már elmúlt éjfél hirdette az éjjeliszekrényemen az óra zölden fluoreszkáló számai.
Most nem tűnt legyőzhetetlennek.
Most pont úgy nézett ki, mint a Zöldkúria udvarán állva.
Úgy nézett ki mintha ő is most ébredt volna fel egy rémálomból.
Egészen olyan volt, mint Aris az erdőben a találkozásunk napján.
Lassan és bizonytalanul a nyaka köré fontam karjaim és magamhoz öleltem. Arcomat a vállára hajtva. Apából elnyújtottan szakadt fel egy sóhaj. Meglephette a hirtelen ragaszkodásom. Végül talán betudta a rémálomtól való ijedségemnek és lassan visszaölelt. Sokáig így maradtunk míg el nem fogyott a karjaimból az erő és lassan visszahanyatlottam az ölébe.
- Mit álmodtál? – suttogta. Ha bárki más lett volna mellettem nem is próbálok meg válaszolni. De apa kérdéseire mindig választ kellett adnom.
- Lavender Hillről... - majd a kezeimre siklott a tekintetem, amik most az ölemben feküdtek minden sérülés nélkül – ... a kezeim elolvadtak... mintha... mintha jégkrémből lettek volna – direkt használtam ilyen ostoba hasonlatot és valóban megmosolyogtatta. Nem akartam Thetis-ről és a rémisztő szeméről beszélni, ami még a napvilágnál is megborzongatott hiába volt akkor szelíd és tompán fekete, mint egy igazgyöngy. Örökösen a fájdalom és hiány emlékeztetője volt.
- Talán jobb lenne, ha nem mennétek vissza – mondta némi szünet után apa és ismét hátra simította a hajam – egy öregasszony kegyelmén élve... érted mit mondok? – gyakran kérdezgette ezt a nagy szavak használata után. Megértette, hogy semmi értelme annak, amit mond, ha a hallgatósága fel se fogja.
- Hogy mindenről ő dönt.
- Pontosan. És ha azt akarja egyszerűen csak kihajít titeket. Anyádnak – és úgy nyomta meg a szót, hogy tudjuk mindketten semmi közük nincs egymáshoz – lehetne esze – elmosolyodik – már, ha lenne akkor belátná nem tudja gondotokat viselni. Ha nem lenne olyan rémesen makacs átadná a felügyeleti jogotokat. Az azt jelenti, hogy én nevelhetnélek titeket. Hát nem lenne minden sokkal ésszerűbb? Visszamehetnél a régi sulidba, ahol rendes oktatást kaphatsz és minden olyan lenne, mint régen!
- Anya nem lenne velünk... - suttogtam.
- Nem... - rázta meg a fejét – ő nem... de látnátok őt. Minden második karácsonyon meg a nyári szünetben meglátogatnátok.
- De... de mi lenne vele? Ha mi nem lennénk mellette?
- Jack. Ő egy felnőtt meg kell oldania a saját életét.
Erre nem tudtam mit válaszolni. A szemem végig futott a régi szobámon míg meg nem pillantottam az íróasztalom mellett álló székre dobva az ingem. A mellzsebéből kókadt kék virágok álltak ki.
Aris gondolatára melegség futott szét a mellkasomban.
Finoman kibontakoztam apám öleléséből ő pedig némán engedett. Talán mert számára is furcsa volt ennyire érzelmessé válni egymás társaságában.
Az ingem zsebéből kivettem a virágcsokrocskát, de a némi igazgatás ellenére is haldoklott már. Vízbe kellett volna tennem, gondoltam bűntudatosan de ahogy elhagytuk Lavender Hill-t ismét elfelejtettem gondoskodni a virágaimról.
Meg kell változnom.
- Mi az? – kérdezte apa mivel háttal álltam neki nem láthatta mi van a kezemben.
- Az új barátomtól kaptam – fordultam vissza felé – nefelejcsek – tettem hozzá hezitálva. A virágok kényes téma volt. Túl lányos.
Biztos vagyok benne, ha bármikor máskor történik ez egy fél mosollyal tesz egy gúnyos megjegyzést rá. De most este volt. Mindketten fáradtak és a meleg narancssárga fényben minden kicsit más volt, minden kicsit szentimentálisabb.
Kinyújtotta felém a kezét lassan, félig hogy a kezébe adjam a virágot félig, hogy menjek vissza hozzá. Én pedig lassan visszacsoszogtam és ismét az ölébe ültem. Ő pedig engedte.
Mindent bevont a törékeny meghittség így minden fölösleges szót megpróbáltunk elkerülni.
Apa hatalmas markában még szánni valóbbak voltak a kis virágok. Reméltem nem jelent semmi rosszat, ha elhervadnak. Ettől nem szakadhat meg a varázslat nem igaz?
Akkor nem, ha csókkal pecsételtük meg.
- Ez a gyerek is gumicukrot nyom az orrába, mint az előző legjobb barátod?
Viszlát meghittség.
- Nem – nevettem fel a kérdés abszurditásán még ha jogos is volt – ő a legkülönlegesebb.
Apa még egy kis ideig csöndben maradt a hátamat dörgölve ahogy az ölében elfeküdtem.
- Hé, – szólal meg csendesen – tudod mi lenne szuper? Ha egy kicsit még maradnátok. Egy nap hiány a suliból nem a világ vége. Elég, ha hétfő délután mentek haza.
Gyanúsnak kellett volna lennie. Apa sose engedte, hogy ellógjuk a sulit csak ha komolyan betegek voltunk. Még hőemelkedéssel is elküldött ha talpon tudtam maradni. De szerettem volna még apával maradni. Olyan régen láttam. Úgy hiányzott. Egy nap nem a világ vége tényleg.
- Oké.
- Na majd reggel megbeszéljük Ellie-vel is.
Bólintottam de tudtam, hogy felesleges. Egyrészt Ella bármibe belement, amit apa mondott. Másrészt tudtam az egészet így is hallotta. A szobáink egymás mellett voltak és tudtam minden egyes rémálmom felébreszti már napok óta. Hallottam a puhának szánt de esetlen lépéseit néha, amik elindultak hozzám.
De sose jutott el végül mellém.
Gyerekként megbántott és talán egy egészen kicsit a mai napig is bánt. Én ott voltam neki. De ő olyan passzívan szerepel az emlékeim között, mint egy háttérkarakter, aki csak akkor került elő, ha neki kellett valami. Persze törődött velem és később idősebben bátrabb lett. Tinédzser korunkra talán még jobban is kiállt értem, mint én magamért.
De itt még nagyon kicsi volt. Még ha ez nem is könnyít sokat a szívemen.